délutáni reggel; egyéjszakás

délutáni reggel

szabálytalan szonett

valami sötétet morzsol most a fehér.
a függönyökre fagyott a nap.
hajnal van. nyújtóznak a bogarak,
és kezet ráz a fákkal a szél.

az ágyam alól kimászom én is,
összehajtom a tegnapokat,
spárgázom szétrúgott cipőim között,
hogy egyszerre beléd és magamba bújjak,

aztán szemeid közé kirándulok,
hogy gyógyszer legyek a nyelved alatt,
most kötél nélkül mászlak meg téged,

ha letaszít közönyös lavinád,
porhó leszek, hogy ezentúl
lépteid belém tetováld.

egyéjszakás

azt akarom,
kicsit azért fájjon –
előjátékként
a térdembe harapj,
onnan húzlak aztán
lassan
magamra,

mert úgy kívánlak,
mint
sintér
a kutyát –

úgy,
életre-halálra,

hullaraboljunk a szerelem felett,

legyünk egymás cinkos gyilkosai,

azt
akarom,

hogy
aranylődd
magad
belém,

s én
cserébe
reggelig
ringatom

testembe pólyált
múmiád.