×

Egy cikk margójára

Bónus Tibor

2007 // 01
Az itt következő hozzászólást 2005 júniusában küldtem el a Literatura című folyóiratnak, amelynek szerkesztősége a közlését elhárította. A közlés helyéül ezek után magától értetődően kínálkozott a Kortárs című irodalmi folyóirat, amelyben a Boka László által jelöletlenül felhasznált cikkem (Egy megbízhatatlan bevezetés) 2005 augusztusában, vagyis a Boka-cikk Literatura-beli közlése után megjelent. Ezúton is köszönöm a Kortárs szerkesztőinek a megjelenést, azt, hogy a nyilvánosság biztosítása révén lehetővé tették, hogy maguk az olvasók dönthessenek arról, hozzászólásom állításai megfelelően dokumentáltak-e, megállják-e a helyüket, s hogy az erre adott válaszból mindenki levonhassa a szükséges következtetéseket. A dologhoz hozzátartozik, hogy Boka könyv formában is megjelentetett doktori értekezését recenzeálva Kálmán C. György irodalomtudós már leírta, hogy abban ugyancsak jelöletlen átvételek találhatók nagy számban (nevezetesen Szirák Péter könyveiből) (Ex Libris, Élet és Irodalom, 2005. szeptember 30.). Noha észrevételéhez Kálmán C. rögtön hozzáfűzte azt, hogy „mindegy”, magam úgy gondolom, ha valami, akkor ez egyáltalán nem mindegy.

Vigyázat, kompilátor!

(Észrevételek egy cikk mellé)

Michel de Montaigne, az esszé feltalálója, kinek bizonyos kijelentéseit ma is előszeretettel idézik érvként az eredetiség képzetének modernség utáni megkérdőjelezésére s az idézés elkerülhetetlenségére, sőt a szerzőség relativitására, műve De l’expérience címet viselő fejezetében ezt írja: „A különbözőség önmagától férkőzik be munkáinkba; semmi mesterséggel el nem juthatunk a hasonlóságig. Se Perrozet, se más nem fényesítheti és nem tisztíthatja oly gondosan a kártyái hátát, hogy némelyik játékos meg ne különböztesse őket, még ha csak a pergésüket látja is a másiknak a kezében. A hasonlóság nem tesz annyi egyformaságot, amennyi másféleséget a különbség. A természet kötelezte magát, hogy ha mást csinál, az mindig másféle is.” (A tapasztalásról. Budapest, 1983, 6.) Alighanem az itt leírt önkéntelen különbség, az írások elkerülhetetlenül megképződő összetéveszthetetlen egyedisége teszi lehetővé azt is, hogy idézeteket tudjunk felismerni, akár jelöletlen formában is, szépirodalmi, esszéisztikus vagy egyéb jellegű szövegekben. Viszont ha nem esszében vagy fikcióban, hanem mondjuk egy tudományos folyóiratban megjelenő – ráadásul egy doktori értekezésnek beadott könyvről írott – kritikában találkozunk – nem kis számban – ilyen jelöletlen idézetekkel, azt bizony már a diskurzus keretfeltételeiként működő (kimondatlan) regulák megsértésének kell tekintenünk. Olyan műveletnek, amit nem érdemes szó nélkül hagyni, még ha nem is ez a fő ok, amiért a szóban forgó írásmű nem felel meg az irodalomkritika (többé-kevésbé konszenzusos, persze korántsem állandó) kritériumainak. S még ha az ezt művelő szöveg már megjelenése pillanatában ki is írja magát minden komolyan vehető diskurzusból.

Előbb zavarba ejtett, majd felháborított, végül már csak nevetségesnek tűnt fel előttem Boka László a Literatura című irodalomtudományos folyóirat 2005/1-es számában megjelent kritikája (Rekonstrukció és ornamentika – avagy az alcímek hasznos voltáról… – Nemes Péter: Dekonstrukció és Romantika [sic!]), amikor abban jó néhány olyan jelöletlen átvételt, idézetet és parafrázist fedeztem fel, melyek egy [ekkor, e cikk megírása idején – utólagos közbevetés: B. T.] még meg nem jelentetett, de korábban írott szövegemből származnak. Nem kívánok itt azzal foglalkozni, a szerző hogyan jutott hozzá a szövegemhez, amit Nemes Péter doktori védésén tavaly szeptemberben [2004 szeptemberéről van szó – utólagos közbevetés: B. T.], a doktori bizottság tagjaként olvastam fel, s amit, törölve belőle a védés kontextusára utaló s az olvasóknak így nem feltétlenül érthető megállapításokat, nemrégen adtam oda közlésre egy irodalmi folyóiratnak [a Kortársnak, lásd 2005/8. – utólagos közbevetés: B. T.]. Csupán arra összpontosítanék most, hogy rövid úton mindenki számára nyilvánvalóvá váljék az inkriminált összefüggés. Ez azonban ugyancsak nem úszható meg a cikk egészére vonatkozó észrevételek nélkül.

Boka írásáról a témához csak egy kevéssé értő olvasó számára is hamar kiderül, hogy szerzőjének – noha olykor igencsak számonkérően s kompetenskedve fogalmaz – lényegében véve, ahogy ezt mondani szokták, lövése sincs a dekonstrukcióról. Bármennyire szembetűnik ez már első olvasásra, mégis ki kell itt mondani. A szöveg, melyben hemzsegnek a logikai és grammatikai hibák, félreértett, átgondolatlan pufogtatása innen-onnan összeolvasott vélekedéseknek, mondatoknak. A gyakori önellentmondások a szöveg szintaktikáját éppúgy átjárják, miként szemantikai szintjét, üres beszédbe torkolló, a fogalmi differenciálást nem ismerő, homályos állításait. Szintaxis és semmitmondás szép egymásra találására muszáj itt egy példát felhozni: „Ez persze megannyi anomáliával jár, hiszen rögvest felmerülhetnek olyan aggályok, miszerint a válogatás mélysége és mennyisége is […] rengeteg kérdőjelet von maga után.” Nemcsak az anomália, az aggály és a kérdőjel, de a mennyiségi fokozás is figyelmet érdemel (megannyi, mennyisége, rengeteg) a mondatban, mely így tehát önmagáért beszél. Megnyugtathatom az olvasót, nem elírásról van szó, ezt más hasonló mondatok könnyen alátámaszthatnák.

Önleleplezően mulatságos a szövegben a dicséretek és az elmarasztalások átfésületlen viszonya is, mely a témában való járatlanság miatt önkéntelenül fellépő stiláris bizonytalanság egyik tünete. Egy dicséret: „A könyvben végigkövetett parafrázisok meghaladása nem pusztán termékenységük okán dicsérendő, de egyben meghaladásuk fokozatosan nehezebbé váló invenciózussága miatt is. Ezért remek gondolatok, értő elemzések, szakszerű eljárások, átfogó igényű, üdítő gondolatfonások és vonalvezetések jellemzik a kötetet.” (125.) [Kiem. és mindhez hozzáértve: sic! – B. T.] Egy elmarasztalás: „amelyek [mármint a belőle hiányzó, benne nem tárgyalt terminusok – B. T.] nélkül a Retorika címet viselő fejezet minden érdeme és invenciózussága ellenére is torzóban marad, s nem csonkaságánál, de töredékességénél fogva lesz bosszantó, vagy ami még roszszabb, olykor érthetetlen.” (121.) Ne várja az olvasó, Boka nem fejti ki, miként tud egy szótár a benne nem tárgyalt terminusok nélkül érthetetlen lenni, ahogy azt sem tudhatjuk meg, mi az – így indokolatlanul maradt erős kifejezéssel –, ami „bosszantó” a töredékességben, s amit nyilván valami (mi is?) megkülönböztet itt a csonkaságtól. De egyelőre elég is e jellemzésből s az ilyen példákból, melyeket itt csak azért kellett felhozni, hogy nyilvánvalóvá váljék a tanácstalanság, mely a szerzőt egyébként nemcsak a magam, de mások (például Dobos Istvánnak vagy Bezeczky Gábornak ugyanazon védésen opponensi véleményként felolvasott) szövegének inkorrekt felhasználásához vezette.

Jöjjön akkor itt néhány példa, melyek a könnyebben észlelhető átalakítások, gyorsabban leleplezhető jelöletlen felhasználások közül valók. A szűkre szabott terjedelem most nem teszi lehetővé, hogy az elszórt félmondatokat, az ad hoc követett lexikát és az átvett szempontrendszert – persze ennek súlyos torzításaival – rekonstruáljuk, pusztán rövid szembesítésekre van mód. A Boka-írásból az imént idézett részlettel tanulságos összevetni írásom (átalakított s publikálásra elküldött változatban: Egy megbízhatatlan bevezetés. Nemes Péter: Dekonstrukció és romantika; bírálatként felolvasott – s a Boka által hozzáférhető – hosszabb változatban: Hozzászólás Nemes Péter Dekonstrukció és romantika című doktori értekezéséhez) azon részletét, amely – miután a Nemes-könyv Retorika című fejezetének hiányzó terminusait felsorolja – a következő megjegyzést teszi: „Nemes itteni önkénye, a dolgozat e fejezetének kiáltó csonkasága bajosan magyarázható a teljesség elérhetetlenségének, a töredékességnek a könyvben a dekonstrukcióval – egyébként felettébb felszínesen és hamisan – kapcsolatba hozott képzetével. Mintha a töredékesség olyan eszmény lenne, amit erőfeszítés nélkül is el lehetne érni.” (11.) Nem nehéz észrevenni ehhez képest a Boka-szövegben az ügyetlen átvételt, mely ráadásul meglévő megkülönböztetésre apellál, de rosszul. Innen is magyarázatot nyerhet az a látszólagos ellentmondás, hogy éppen egy zavaros cikk megannyi állításáról vagyok kénytelen jelezni, hogy azok többek között az én egykori írásom nyomán, azt esetlenül és esendően felhasználva születtek.

Egy megbízhatatlan bevezetés: „Nemes Péter könyve szemmel láthatóan s a szerző néhány elejtett megjegyzése szerint is bevezetést kíván nyújtani a magyar olvasóknak a dekonstrukció irodalomelméleti megfontolásaiba s elemzési stratégiáiba, ezen belül is a romantika egyes ismertebb vagy kevésbé ismert prózai szövegének ismertebb vagy kevésbé ismert dekonstruktív értelmezésébe.” (1.) Boka: „A kötetben a dekonstrukció irodalomelméleti megfontolásai mellett a romantika ismert vagy kevésbé ismert prózai szövegei is […] a dekonstruktív olvasási eljárások, elemzési stratégiák fényében mutatkoznak meg.” (125.) [Kiem.: B. T.]

Ha ezt a szokatlan lexikális rokonságot valaki még véletlennek tartaná, íme a következő. Egy megbízhatatlan bevezetés: „A dolgozatra a távolságtartás és a parafrázis, a kritika és az újramondás egyaránt jellemző, s noha az apologetika – ha nem is nélkülözése, de – meghaladása mindig termékenyebb […]” (1.) Boka: „A távolságtartás és az újramondás, a kritika és az értő elemzés egyszerre jellemzi Nemes Péter kötetét […]” (125.) Meg kell itt jegyezni, hogy írásom felolvasott változata jelzi, hogy a mondat első, vagyis „lenyúlt” fele Bezeczky Gábor opponensi véleménye két passzusának lakonikus összefoglalásaként tekinthető.

Egy megbízhatatlan bevezetés: „A könyv nyíltan apologetikus részei, mint a Kleist-elbeszélések interpretációinak vagy a Hoffmann-szöveg Sarah Kofman adta értelmezésének parafrázisa, valamivel sikerültebbnek nevezhetők, noha ezek a fejezetek is felettébb ellentmondásosak, és diszpozíciós szempontból még akár összecsapottnak is mondhatók.” (2.) Boka, miután hosszan és semmitmondóan méltatja a könyv Kleist-fejezetét: „A Murr kandúr dekonstruktív szövegként való értelmezése a kötetben hasonlóan tanulságosnak mondható, viszont a megszakítás vagy a megszakadás poétikájára való kihegyezése, akár leszűkítése gyakorlatilag a Sarah Kofman adta értelmezésnek egyfajta parafrázisa. S bár az említett két fejezet talán a legsikerültebbek közé sorolható, félő, hogy ez esetben a parafrázisok kapcsán Nemes saját értelmezéseit és meglátásait túlontúl is az irodalmi szövegnek és nem annyira a már meglévő értelmezéseknek való »ellenállás« jellemzi.” (124–125.) [Kiem.: B. T.] A látható érintettségen túl érdekes felvetés, melyről elmondható, hogy félő, nem érthető pontosan, miként képes ellenállni egy irodalmi elemzés az általa tárgyalt irodalmi szövegnek. Fordítva talán, a dekonstrukció gyakorlatában is megfigyelhetően, inkább lehetséges, a Boka által említett irány azonban – ha igaz, akkor – megsemmisítő, hiszen azt jelenti, Nemes könyvének ez a fejezete nem foglalkozik Hoffmann művével, vagyis egyik kijelölt tárgyával. Ráadásul, ha Nemes könyvének említett két fejezete „a legsikerültebbek közé sorolható”, hogyan értsük a kritikus ama megjegyzését, mely szerint „a nyelvezeten túl mindenképpen dicsérhető Nemes szemléletének önállósága is, amelyet bizonyos értelemben a hazai irodalmi közvélekedés összegző felülvizsgálatának szándéka is áthat”? (122.) Vagy, mondjuk, ezt a magvas megállapítását: „Abból a nagyon is átlátható, közérthető fogalmazásmódból például, ahogyan az elemzések új perspektívái valóban inspiratív módon képesek nemcsak folytonosan megújulni, de mindig valami mást is jelenteni.” (120.) [Kiem. és sic!: B. T.]

És akkor egyetlen példa még, mely a Boka által is olvasott korábbi változatban lelhető fel, amit a publikálásra szánt szövegből terjedelmi okok miatt metszettem ki. Hozzászólás…: „A többféle, sőt a végtelen olvashatóság felületes pragmatista eszménye s elvárása kísért ott a dolgozat azon megállapításaiban, melyek a dekonstrukciót próbálják leírni, de csak saját hamis relativitásukat képesek ismételni, melyhez a dekonstrukciónak semmi köze nincsen.” (6.) Boka: „Nem lenne szerencsés viszont ennek összekeverése a végtelen olvashatóság pragmatista eszményének csapdájával.” (124.) [Kiem.: B. T.] E „rejtőzködő” visszhang azért is ügyetlen, mert eközben semmit nem szól Nemes könyvének az angolszász hagyományhoz való viszonyáról, sem pedig – de hát ez ezen a nevetséges szinten már nem meglepő – dekonstrukció és, mondjuk, kontextualista pragmatizmus relációjáról.

S legvégül, hogy ne csak saját írásom kapcsán emeljek szót, s hogy még inkább egyértelmű legyen a kompiláció aktusa (mivel ezen írások közül egy sem jelent meg [akkor még – utólagos közbevetés: B. T.] folyóiratban, Boka nyilván megszerezte az opponenciákat és az én bírálatomat tartalmazó, nyilvános és a bizottság tagjai által is megkapott dossziét, s otthon nekiállt ollózni s átfogalmazni), egy példa Dobos s egy másik, Bezeczky szövegét véve alapul. Dobos István írja Opponensi vélemény Nemes Péter: Dekonstrukció és romantika című PhD értekezéséről című szövegében: „Való igaz, hogy a dolgozat címében egymás mellé rendelt két fogalommal egyenként is roppant kiterjedt, sokrétű szakirodalom foglalkozik, de szorosabb értelemben a dekonstrukció és a romantika kölcsönhatása is szerteágazó kutatások tárgya. Ennek a különösen összetett elméleti jelenségnek a lehetséges összefüggéseiről szinte reménytelen törekvés megközelítőleg teljes képet adni, sokkal inkább a közösnek mutatkozó kérdéskörök szerinti áttekintés látszik gyümölcsöző eljárásnak. Lényegében efféle rendezőelv határozza meg Nemes Péter értekezésének fölépítését, az értelmezett és értelmező szövegek kiválasztását, még ha a fejezetcímek közvetlenül nem is irányítják az olvasó figyelmét a szöveg belső ismétlődéseire.” (2.) Boka: „Minthogy ennek a meglehetősen összetett elméleti jelenségnek (és persze szakirodalmának) a lehetséges összefüggéseiről majdhogynem reménytelen lenne megközelítőleg teljes képet adni, sokkal inkább a közösnek mutatkozó kérdéskörök szerinti tájékozódás, áttekintés látszhat gyümölcsöző eljárásnak. Lényegében efféle rendezőelv az, amely Nemes Péter könyvének fölépítését is szabályozza, amely már az értelmezett és értelmező szövegek kiválasztását is jellemzi, s amely kis figyelemmel a fejezetekben föllelhető belső szövegi ismétlődésekre is ráirányíthatja az olvasó figyelmét.” (118–119.) [Kiem.: B. T.] Nem szorul kommentárra.

Bezeczky Gábor írja Opponensi vélemény Nemes Péter Dekonstrukció és romantika című doktori értekezéséről című szövegében: „Szintén hiányzik a könyvből, és hozzá kell tennem, nem nekem, a szópufogtatás, a mellébeszélés és a nagyotmondás.” Néhány sorral később: „Az értekezés azt mutatja, hogy Nemes Péter ismeri és érti a dekonstrukció történetét, érveit, szempontjait és eljárásait.” (3.) Boka: „Elmondható, hogy nem is jellemzi a kötetet a fölösleges nagyotmondás, esetleg a mellébeszélés, minthogy Nemes érti, birtokolja a dekonstrukció nyelvszemléletét és nyelvhasználatát egyaránt, néhol lazább, elsietett fogalmazások teszik csak sutává az amúgy komoly fogalmiságot.” (122.) [Kiem.: B. T.] A „nagyotmondás” elé mintegy az átvettet átalakítandó odaillesztett „fölösleges” jelző akár mise en abyme-ja is lehet Boka László egész szövegbarkácsoló eljárásmódjának, amelyről immár fölösleges is többet mondani.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben