„a lét másféle dramaturgiája”

Kiss Anna: Az éden íze

Földhözragadtan civilizált lineáris időképzetünk: ez az egyik bökkenő. Hogy az individuum lecsupaszított téridejében élünk: születéstől a gyermekkoron át a felnőtté válásig, öregedésig és halálig terjed látómezőnk. Hogy azt látjuk csak, ami van; a maga kézzelfogható vanságában. Hogy ami múlt, azt csak múltként tudjuk megélni, s csak közeledni érezzük a jövőt, sohasem távolodni. S a lineáris időtengelyen mi vagyunk az origó. Pontosabban: az Én az origó.

Vannak emlékeink vagy inkább valami homályos ismeretünk arról, hogy ez nem mindig volt így. Valamikor hallottunk meséket, meghallottuk még a meséket, a mítoszok fuvallatát. Üzenetét történelem és képzelet, történelem és mitikus hagyomány összetartozásáról, a közösségi lét egyetemességéről, az egyetemesség áhítatáról. A holtak, halottaink szülőföldünket összetartó erejéről („Nem löszön, futóhomokon, / jövőt csak ilyen alapon: / holtakkal töltött talajon / építhetsz, eggyen egy fajom” – mondta Ratkó József Nem löszön, futóhomokon című versében és később ugyanezt számtalan változatban). A lét egyetemes közönyéről mintha tudnánk – egyetemes áhítatáról már tudomást venni sincs módunk. Alig érzékelünk valamit a lét hullámzásából. Egyáltalán, a létből. Úgy, ahogyan az Kiss Anna legújabb könyvében hömpölyög, árad, fortyog, Samáel kígyójaként mászik, filmszalagokra dermed, álmokban elevenedik meg.

Ebben a versvilágban „álom, való / egymásból / él”, sőt a mítoszok mindent elárasztó fortyogásában az álom tűnik a legvalóbbnak: „mi nem álom a / Vén Cet gyomrában?” Az álmok mitikus ideje, a mítoszok álma elmossa az individuum körvonalait, másnak enged lenni, enged másnak is lenni, mint amivé lettünk: „másvalakik vagyunk, / egy álomban, amit / létnek fordít / a szótár”.

Az éden íze verseit átszövő családtörténet is az álmok, az idők kezdetéig visszanyúló mítoszok ködébe vész. „Ha az élet, / az nem valami más: / fehérdamaszt abroszon / sárga körték, / indulatok, / indigókék veszélyek!” – ebben a sűrítményben, létesszenciában együtt van a Dáriak és Vikolok története, a családi ház rekvizitumaival és az emberi léttől itt külön nem váló természet fenyegető erejével. A villódzó színek, a tapintható anyag: a világ befogadásának elemi módjai strukturálják ezt a (vers)világot, mintha az értelemmel befogható végképp elhomályosult volna, ahogy e képben: „az eb / hullott gyümölccsel játszik, / ama ködben elguruló titokkal”, e játékosságba oldott hiábavalóságban mintha mi, emberek volnánk az ebek (a kígyó is „emelt fővel”, „emberarccal” vonul), vagy – szintén Az esély című darabból – pár sorral lejjebb a csak sejlő fény körülírása mintha az értelemmel befogható letakartságára is utalna: „a szövőszék padján az alvadtvérszín / kendővel letakart / nagylámpából a fény csak / sejlik az üvegre”. A világérzékelés korlátozása az elemi érzékszervekre egyszerre archaikum és menedék. Az emberi létezés archaikus (animikus) móduszait és szféráit idézi, s ezzel valami archaikus erkölcsiséget is, amely az érzékelés animizáló jellege ellenére is sértetlenebb és érvényesebb, mint eszmékkel és gondolatokkal felvértezett és értelmezett világunké. Ez a létezés is könyörtelen a maga módján, de ősi rend strukturálja – mint a Világfilm-béli Mári nevű varangyét: „Mári csak tette, mit az / idő kér, egy kiszántott / kapubálvány tövéhez tapadt, / megfogant, / fiú-lány ikreit megszülte, / s visszaásta magát, / hogy annyi éves / álmát folytassa.” Részvétlen ősi rendben zajlik a „a végtelen / teremtésdráma”.

A szövevényességében is töredékes családtörténet is erre az archaikus-animikus térre mintázódik rá, szinte egybeolvad vele, az archaikus mitológia lényei éppoly aktív szereplők, mint Kristóf, Zsofa vagy Pelbárt: Szent Virgil és Samáel alakítói életüknek („Angyalt térített el Samáel innen! / Helyette mást tett a bölcsőbe!” – dohog Mári). Ez az élet olyan, mint a szöveg egyik kitüntetett önmetaforája, a fekete-fehér régi fényképek. A múlt szürke foltjai elevenebbek, mint a jelen fényei, „a folyton hangoztatott Klapka-történetek” elevenebbek a mai eseményeknél, amelyek valamiképp mindig a valószerűtlenség és hiábavalóság fátylán át látszanak csupán: „Csak mikor az oroszokat / fellőtték az égbe, / s kiderült, hogy üres, mint a / kóti öregmalom, / vallotta be Ombódi úr, hogy ő / angyallal lakik együtt.” Ezek az ötvenes–hatvanas évek világát a centrumba helyező történések a mitikus-mesei aura révén az örök múlt ősi homályába nyúlnak vissza: „Ombódi úr szivarvágója hétszer / veszett el, és / hétszer vitték utána”.

A 20. század történelme csak jelzésszerűen szűrődik be. „Szabad Föld Téli Esték”, Trabant, a Szent Jupát: néhány jellegzetes tárgyi rekvizitum erősíti a ház kellékei által megérzékített atmoszférát. Az utalásjelleg, a filmes montázst idéző technika nehezen fölfejthetővé teszi a történés szálait: „Nyugatra lezárt / vagonok, a baljós / papírra írt üzenetek repülnek. / Hová utazik Klein úr?!” Az ötvenes évek is enigmatikus tömörséggel elevenednek meg: „azt se bánja, ha / titkosrendőrök túrják fel a kertet, / s húsz évre elítélik!” Vagy a hosszúvers áradását megtörő rövid darabok jelképpé sűrűsödő egyszerűségével: „amint szivárog – / egy lyukas / zászlóval letakart / ifjú halott” (Csend).

A képet az teszi mozgalmassá, tarkává, hogy nemcsak az időben, de a térben is nagy utat teszünk meg. Amerika: Kerouac, Central Park, hálaadás ünnepe, huronok, „Niagara Felség”; Ázsia: „rizsföld-gátak”, „Eleim /elhagyott földjén járok”; Izland: „Másféle táj, / gyapjúsálban gázoló / férfi, lovát csengős / kantáron vezetve a / gleccsernél”, Freydis, Sigrídur, Arany Vízesés – egyrészt a Földet szinte behálózó, kulturális különbségeket ütköztető és ősi azonosságokat feltáró, másrészt mégiscsak véletlenszerűnek tűnő útvonal, éles ellentétekkel s mégis az ábrázolás egynemű melankóliájával.

A terek, a különböző kulturális mezők – melyek olykor szintén csak utalásszerűen villannak fel – tulajdonképpen egyként egy végtelen időhullámzás alárendeltjei. Az idő körforgásából nincs kilépés – legfeljebb egy-egy metafora teremtette illuzórikus pillanatig: „Forgatja az idő a Körös hídján / veszteglő, könnyű propellereket / juharfák hangárjából reggel óta, / kifutópálya lett a betonút.” Az idő, „ama nagy Idő Galéria félszáz éves / képmásaival”, maga is végtelen tér, önmagába visszatérő labirintus: „A Vén Cet / riasztó útján az idő / tér vissza önmagába”. Máskor az „elkajszult passió”, az élet értelmének, céljának elveszítése testesül meg az idő különböző képzeteiben: „Az időt még / Don Salvador Dalí / órái mérik”; „Férfiak az / asztal körül, némán / emésztik az idő / elkajszulását”. Vagy a jelen, a történelem vége utáni kor sivárságának metaforájává válik az idő:

az időnek
tulajdonított fontosság még anno
Vikol nagyapából kihalt,
mi már csak azt
örököltük tőle, hogy az Órát
lenyelte a nagy cethal Komáromnál,
mikor Klapkát kísérte Bécsbe,
vagy már olyan régen, hogy
bolond, aki a Dunát meri érte!

Marad az idő mint kérlelhetetlen, üres kötelesség: „Szent László király / tornyában újra indul / az óraszerkezet, / hogy az időt letudja”; „Mári csak tette, mit az / idő kér.” Menekülni az álmok világába is hiába – nemcsak az időből hull ki az álmodó, hanem a valóságból is: „Az álom a / valóságosabb lét, / mind beléhullunk, / mi hervadók – / vált le a vérbükk levele, / hulltában érintve Liliánát.”

Ritka pillanat, amikor a jelen tárgyai, a történelem töredékei és az idő, az álom poétikai tere egymásra torlódva átfogó világ- és létértelmezéssé sűrűsödnek, mint Az esély egy passzusában, hol a szenvtelen felsorolások bokrából szinte váratlanul magasodik fel metaforák lombozatával az eredeti, meggondolt gondolat:

Elúsznak a nagy utazótáskák
rangooni, amszterdami címkékkel,
messze úszik Deés Ármin, a
szőlőhímzéses abrosz,
(…)
Arvisura-lapok, Dao Thang
könyve, boldogult Krúdy
tekintetes úré,
Gabriel García Márquezé,
pityegő herkenytűk,
a sufni törött ablakszemén át,
receptek, életrajzok,
telefonkérelem s az útlevél
határokhoz, mik nincsenek,
csak halmok a világgá rajzó népek,
álmok, emlékek vezérelte útján,
bestiális találkozások hajnali
párák mélyén a Lét Urával.

Az éden íze verseit búvópatakként itatja át epikummal – vagy talán az epikum illúziójával – a családtörténet. E történet mozaikos töredezettsége, a szálak váratlan elejtése, a kiszámíthatatlanság, amellyel – nem haladunk: tévelygünk a szövegben, mindez a történetre koncentráló olvasás ellenében hat. Fölerősíti a versek lírai hangoltságát, amire tulajdonképpen a szöveg önmetaforái is utalnak.

Első megközelítésben talán zavaró, hogy három eltérő, külön-külön is jellegadó önmetafora rajzolódik ki a versekből. A szövés, a fénykép és a film vajon miért váltakoznak, miért nem döntött egyikük mellett a költő? Korábban nem a szöveg formálódása, hanem a költői szerepváltozatok jelentek meg önmetaforaként Kiss Anna verseiben: a sámán, a boszorkány és a művész szerepei is hármasságot öleltek fel. Mint Vasy Géza rámutatott, Kiss Anna lírája a szerepek változásában a művészi alkotás és az értékteremtés korlátait tudatosítja egyre élesebben. Az éden íze önmetaforáinak hármasságában az egyre modernebb eszközök a művészet mediális ráutaltságának erősödését nyomatékosítják, a népművészeti eredetű szövéstől jutunk el a kép modernebb előállításáig, a fényképészetig, majd onnan a kép megmozdulásáig, a filmig. Nyilván összefüggésben van ez a glóbuszt behálózó utazásokkal, az ezekből leszűrt benyomások már nem volnának rögzíthetők szőttesen, ehhez a fotó és különösen a film alkalmasabb. Az otthon, a család történetének rögzítése még metaforizálható a szövéssel: „visszaülök az orsókkal a fénybe, / megszőni a GYÖNGY ÉS MADÁR / csupa jégfehér, gyöngyfehér, / szárnyfehér falikárpitot, / hol az időből felsüvítő háló / veszélyes, nyílt erő, / felránt magával, szándéka, az íve, / kiszemeltje is én vagyok!” Az idő és az álom archaikus szakralitása is kapcsolódik ehhez a kontextushoz: „Ez a szövésre / alkalmas idő, mert / ragyogóak a színek és az álom / megadja az új aspektusokat. / Hajnalban, mikor kelnek a kofák, / akkora kárpitokat megsző, / mit tán az Isten ajtófüggönyének / rendelne meg egy minisztérium.” Ám már itt társul a másik képi forma a szövéshez: „De nyár siklatja ki a felvetett / szálak közt az orsót is, / tevés-vevésre szólít / és utakra, túlszínezett / képeslapokat szór be a / postás a kőkerítéseken át.”

A hagyományos tevékenység elhagyása másutt is föltűnik: „eltűnhettünk a szövőszékek mellől / a varangyok életét filmrevenni”. S a fényképész is mozgóképekről álmodik, hisz a „mindenség csak egy nagy / vágószoba”, s „az ég nagy / mozija / sosincs zárva”. Az álom az újabb képrögzítési technikákban is otthonra lel: „s rémlik / celluloid kúszása az álom / nagy nyári vetítésén, / gépbefűzött felhőivel a néma / filmszakadásos égnek”. A Világfilm pergése, „a végtelen / teremtésdráma” közben majdnem észrevétlenné, súlytalanná eliminálódik a lírai személyiség, a nem is annyira csak költői, de emberi én, akinek egy-egy elejtett önértelmező mondatában az egész könyv alapszituációját sejthetjük:

Magamról se
tudva már, hol
ülök mormolván
magamban,
kiktől nyilván
elmaradtam,
szólongatnak,
hívnak-é?

Élek-é? S ha
már nem élek,
volnék, mint
afféle lélek,
szeles dombon,
puszta helyen
lélekké ki
tanít lennem?

Az éden íze puritán, titkolózó könyv: sem fülszöveg, sem műfajjelölő alcím nem segíti az olvasót az eligazodásban. Arra sincs utalás, hogy – miként A másik idő – ez is korábbi versek válogatott gyűjteménye. Igaz, több helyütt módosított szöveggel közli újra a verseket a költő, s az epikai szál egységesítő jellege folytán új, önálló érvényű szövegvilágot hoz létre. Olykor csakugyan felsejlik a szöveg lapjain az Éden íze – a könyv zárlata („Otthoni levendulaszirom”) rögzíti is az éden egyik lehetséges értelmezését –, a melankolikus – de nem nosztalgikus – alaphangulatban, a szorongató magány óvatos körülírásában is érezni a lélek magaőrzésének méltóságát. Egyedi, saját út Kiss Annáé a magyar költészetben, s a szövegek nehezen fölfejthetősége ellenére is magával ragadja az elszánt olvasót „a lét másféle dramaturgiája”. (Kortárs Kiadó, 2006)