„Így szólt hozzám az Úr: – Hát nem tudod,
hogy hatalmas vagyok?! Mitől félsz?”
1.
Ma hajnalban a torkomba egy kereszt hatol. Először egy vízszintes szár, ami olyan, mint egy keskeny vívótőr, azután egy függőleges, és amikor a kereszt szárai egyesülnek a torkomban – mintha valami járatot készítettek volna –, a nagy, kinyíló mennyei szélcsatornán keresztül kozmikus erejű szél árad. Utána a mellkasomban a szívembe érzek egy vízszintes, majd egy függőleges szárú, éles keresztet behatolni, és ott is nagy szélcsatorna keletkezik. Azután a torkomban és a mellemben létrejött szélcsatornák egyesülnek, eggyé válnak, és hatalmas szélerők ömlenek át ezen a kereszttel, keresztekkel kihasított és megtisztított területen.
Amikor fölébredek, levegővétel közben még érzem, hogy fúj át rajtam a szél, és körülöttem a szobában lebegnek az ezüstcsíkokkal átlátszóvá hasogatott, fehéren fehérrel hímzett vászonfüggönyök… Három szív, három angyal, három drágakő áttetsző, szárnyas jelei lebegnek fölöttem. Akit szeretünk, azt nem mindig láthatjuk testi szemeinkkel, de nem is kell mindig látnunk – teszi hozzá Avilai Szent Teréz gyóntatója, Keresztes Szent János sarutlan kármelita. Habár láthatatlanul közeledik felénk, egyre hevesebben dobog a szívünk, oly fékezhetetlenül, mintha egy hatalmas vérhullám emelkedne fel bennünk, egy fehér tarajos, örvényszín őserő, mintha mi magunk sem állnánk semmi másból, csak egy mozgékony, emelkedő hullámból, színtiszta folyékony vérből, amit a víz törvényének dinamikája fog össze egy csokor vörös rózsává, és ekkor Ő hirtelen belép az ajtón, és ez a csokor vérző sziromlevelekből álló hullám, ahogy a tenger, egy intésre visszahúzódik, szétesik, mert a geodinamika visszaparancsolta, az árapály könnyed, szabályos táncmozdulatával és a kifürkészhetetlen mélységbe merülő, vérszínű virágokkal.
2.
Mert Ő belépett az ajtón…
Minden kép újra látható lesz,
a vak áradat helyett formák és színek rendeződnek egygyé, míg végestelen-végig a templomi padsorokon héber, görög, arab, latin betűk és jelek válnak felismerhetővé, ami az élő fa, az élő erdők tanúságtétele az elrejthetetlen és eltörölhetetlen, igaz történelemből, és a fába írt, rajzolt jelek folyamágyában, a gyalult és lakkozott táblákon sárgásfehér, sárgásbarna, fehér kis lángnyelvek, egykori pusztító tűzvészek árulkodó fénycsóvái emelkednek az írásból felröppenve az íráson túli írásba, mint egy spanyol koronaékszer, fejedelmi diadém égő gyöngyszemei – és a fába rajzolva arab Krisztus-fejet látok, egy jellegzetes arab vonású hercegi fejet, sötét tónusú bőrt, gyönyörű, finom, szabályos, nemes metszésű arcot, az arc körül nagy, sűrű, fénylő hajzatot, mintha csupa tollal és szárnnyal lenne körülövezve. A fej egy nagy, sötétbarna faágon ülő sólyom hátoldala, háttal ül nekem, időtlen, örök tartással, és a tollzuhatagban egy velem szembenéző Krisztus-fej jelenik meg.
Ó, sólyom, szállj vissza a tizenkét éves csuklómra!
Ó, sólyom, szállj vissza a tenyerembe, ahonnan egykor szabadon röpültél…
