×

Albert Zsuzsa: A szőlőinda vitorlái

Baán Tibor

2006 // 11
„Megjelent verseim mennyisége – nyilatkozta Albert Zsuzsa – meg se közelíti elhangzott műsoraim számát.” S valóban, az irodalmi szerkesztő ismertsége nem vetekedhet a költőével. A két tevékenységi forma mindazonáltal jól megfér egymással. A népszerű rádiós műsorok és a belőlük készült könyvek ugyanis (Miért szép?, 1974; Legendás irodalom, 1997; Irodalmi legendák, legendás irodalom, 1999–2003) viszonylag pontos képet adnak Albert Zsuzsa versízléséről, amit – s ezt csak kevesen mondhatják el magukról – irodalmunk legnagyobb klasszikusai formáltak. „Az ilyen magaismerő költő vagy művész mögött aztán – írta Jékely Zoltán – nem zörögnek a kínos vonaglás árán levedlett száraz bőrök, se a már-már testéhez tapadt, tíz körömmel lefejtett maszkok.”

Albert Zsuzsa első versei a Külvárosi jeladás című antológiában (1973), majd a Csönd margójára című első kötetében (Magvető, 1974) jelentek meg, s a versírás majd hétéves felfüggesztésének szünetét is ideszámítva tizennyolc év termését összegzik. Egyetemista évek, házasságkötés, költözködések, gyereknevelés alkotják e líra életrajzi hátterét. A „falusi Budapest”, azaz Pesterzsébet természetközelisége után a másik Budapestet, a „magas házak Amerikáját”, az „összesodortak tülekedését” a költő csak nehezen viseli el (Keserves). Ezek a korai versek a Jelek között című ciklusban (1955–1962) közvetlenül az élet prózai tényeiből táplálkoznak. A költő saját hangján beszél, biográfiai adatokkal igazolható élethelyzeteit, közérzetét festi. Hatások természetesen érik, de nem sodorják el. Pontosan megszabja költészete határait. A női, asszonyi, anyai sors próbatételei közepette e líra a létezésnek otthont adó szeretetben, gondoskodásban találja meg legfőbb feladatait: „A kályhában ég már a tűz, / tudom, mi lesz a vacsora – / virágzik bennem máglyatűz, / sárgaliliom mámora.”

Az idézett Fiatalasszony énekének praktikus önismerete valódi sikerhez vezet az első könyvet záró, részben szociografikus ihletettségű, életképek mozaikjából építkező Anyám című alkotásban. A költői sikert az élet szürke tényeinek felvállalása jelenti. A mű hosszabb-rövidebb futamai az asszonyi sors szereteterkölcsét, nők és férfiak összekapcsolódását, a családtörténetet látják és láttatják kellő kívül- és felülállással, gyöngéd humorral. Példázhatja ezt az Anyám meséi indítása: „Anyja neve: Diviki Mária, / annak anyja: Bökfi Eszter. / Apák vannak, de nem számottevők. / Mindegyik református, föld nélküli. / Nagybátyád, Jani bácsi / mezítláb vonult be katonának, / ennyi nevezetes dolgot tudok róla, / meg vadházasságban élt, és / kihasználta a család…”

Szereplők bukkannak fel, sorsok kapcsolódnak össze, s a családi krónika nyomában a történelem is megjelenik, amint beleszól az élet természetes rendjének alakulásába. A Mert anyád apádtól elbúcsúzott című részben így: „Kassáról indult a katonavonat, / felvirágozva, s te láttad, / háromévesen, anyád karján a / tömeg fölött: sírnak a virágos katonák.” Ezeket a megbarnult, a történelem tűzvészéből kimentett élet- és helyzetképeket a költői emlékezet megmozdítja, s egyfajta élettanulsággá tágítja. A családi krónika mint az én világának gyökérrendszere, generációról generációra öröklődő létstratégiája fontos tanulságokkal szolgál. S annál inkább, mert mindezt a cáfolhatatlan tények közvetítik.

Albert Zsuzsa A csönd margójára című első könyvének számozott verseiben – valójában ezzel a versfüzérrel indult az első kötet, s most A szőlőinda vitorlái című válogatott és új verseket tartalmazó gyűjtemény is – tények, hangulatok, tárgyak, események, szereplők megörökítésére vállalkozik. Visszatérő módszere, hogy egy kiemelt kulcsszó köré (Én, Apám, Gyerekkorod, Fiam, Csecsemő stb.) rendezi mindazt, amit számára a szó szubjektív jelentéstartalma sugall. Ez a jelentéstartalom – Rába György ideillő kifejezésével – a „tömörítő emlékezés” útján haladva, a reális életmozzanatokon túllépve az én világképének ábrájává nő. És valóban, a kicsiny méretek a szó szoros értelmében megnőnek. Például így: „Apám. / Fűzfa ága fölöttem, / simogató vesszőcske. / Méhek otthonos zúgása, / gyermeki táj, / dermedt ujjak az öntözőcsövön, / duhogó pumpa. / Az a forgács, a forgács / simul és göndörödik tenyeremben, / fenyőerdő, világnagy margaréták.” A forgácstól a forgácsban rejtőző erdőig, onnan a világnagy margarétákig a szemünk előtt nő meg a gyermeki kert, s válik az elveszett Paradicsom jelképévé. Ez a költői mozdulat egyszerre konkrét, alig mozdul el a tapasztalat köréből, mégis fogalmi összefüggéseket épít magába. A 25-ös versben a képtelen hit, az észérveken túli szeretet kap hangot : „Fordul körém a rács, / épül alám a máglya, / bárányságomat öli Jákob, / a kőkés szívemet tépi. / Veletek leszek mindig / otthon nélküli föld, / falakba záró föld, / pusztába hajló föld, / hiába szólít atyám.” A vers énje, Jézus érti, ismeri a világot csapdába csaló, sötétségbe ejtő pusztulást, ám fontosabbnak, még az Atya hívó szavánál is fontosabbnak érzi, hogy kitartson a rábízottak mellett. A fenti részletekből nyomon követhető Albert Zsuzsa költészetének biblikus lelkülete. Az értelmező szótárként olvasható mű hol lazábban, hol szorosabban kapcsolódó versmagyarázatai valóságos ívet húznak ki a konkrét élettényektől, hangulatoktól a létezés mélyebb értelmének kifejezésén át az elmúlás elfogadásáig: „Öregasszony-fej / kerek. / Ilyen leszel, / ha én már nem leszek veled. / Hogy védjelek, / micsoda fegyvert adjak neked / magam helyett?”

Albert Zsuzsa következő köteteiben (Árgirus jelenései, 1986; Az éjszakai lakó, 1994; Posta a mából, 1999) lírája egyre közelebb kerül gyermek- és ifjúkora természetélményéhez, a város parkjaihoz, fáihoz, a kerthez. A külső természet magától értetődő természetességgel folytatódik a belsőben. A két természet harmonikus összetalálkozása a személyiség lényegi jegyeire utal, a Jékely által is emlegetett mediterrán életérzésre. Ugyanakkor ez a létharmónia egyre gyakrabban túlfut az ittlét eseményein, hogy a transzcendens szférában tükröződjék. Az Árgirus jelenéseiben így: „Az Erzsébet híd virágai / földön és léten kívül állnak, / lángok fehér köntösbe bújva / tünékeny szárral sötétségbe szúrva / lebbenő testtel, mint a lelkek / jelezgetnek a végtelennek.” Ezek a nehezen megragadható, finom érzelmek, amelyekben a valóság átlendül a lelki képbe (kicsit hasonlóan a Károlyi Amy fordította Dickinson éteri verseihez), majd mindenütt egy jól megragadható plasztikus képet „anyagtalanítanak”. Ám ezt az eljárást – hiszen Albert Zsuzsa ennél reálisabb személyiség – érdemes összevetni azzal a módszerével, ahol a megfigyelt jelenség, tárgy úgy válik jelképpé, hogy közben mit sem veszít fényképszerű plaszticitásából: „Múzeumkerti madáritató / kövek közt árva kifolyó / vizet adakoz napra nap / isznak az apró madarak” (Szökőkutak).

A város esendő, rejtett szépségeinek fölfedezése, az „évszakos játékait játszó gesztenyefa” s egyáltalán, a természet folyamatos megfigyelése logikusan vezeti el Albert Zsuzsa költészetét annak megéléséhez, hogy a szépség ízelítő az örökkévalóságból. Ám a megélt szépséget szét kell osztani. Ebben a szeretetteli osztozásban e líra nem kevesebb lesz, hanem több. A versek aranyfedezete a kontempláció. A belső nyugalom. A szeretet. Csupa olyan fogalom, amelyre őshüllőként csodálkoznak rá a kórossá növesztett én elefantiázisában szenvedők. Albert Zsuzsa költői receptje a személyiség zavaraira, mint ez a Megvigasztal befejező soraiból kitűnik, meglepően egyszerű: „ne nézz tükörbe / látva láss / magadnak végre / megbocsáss”. S ugyanez a tükörmotívum egy másfajta összefüggésben: „Kisgyermek arcok / tükreim / köszönöm a mosolyt, repesést / ajkatok igyekezetét / nyelvek és fogak gyönyörét / kimondani a / nevemet / meglátni enmagam / végigsuhanni rajtatok” (Arcotok tükrében). A versidézet sokat elárul a megformálás mikéntjéről. Albert Zsuzsa versei, versfüzérei a lehető legkevesebb szóval élnek, s egyfajta puritán, funkcionális jellegű nyelvi ízlésről tanúskodnak.

Költészetének újabb témavonulata abból a személyes élményből táplálkozik, hogy a költő-szerkesztő közvetlen közelről látta a korszak nagyjait. Jékely Zoltánnak például egy egész ciklust szentel, mely egyszerre szól az elmúlásról és a Jékely-jelenségről: „A villogó beszédű eltűnt. / Láttuk kacagni, keseregni / édes szeme és édes beszéde / megcsillan, fölzeng / – káprázatok – / de hol a sudár test / hol futós léptei / ázott álomi fák alatt? / Tündér volt, táltos, látomás.” A vers az igeidő váltásával (láttuk, csillan) a halált életté emlékezi, majd a következő kérdő mondat eljátssza ennek fordítottját, hogy megérkezzen újra a hiány drámájához.
A megidézett géniuszok e lírában nemcsak költőként jelennek meg, hanem valóságos emberi mivoltukban. Albert Zsuzsát alighanem ez utóbbi szempont, ha csak egy hajszálnyival is, de jobban foglalkoztatja, mint az előbbi. Kert a Dunánál című versében valóságos névsorát adja azoknak, akik különösen fontosak számára. Csupa olyan alkotó, aki értette a természet nagy szimfóniájának jelzéseit. Áprily, Jékely, Keresztury, Csorba Győző, Takáts Gyula, s folytatható a sor. Az ő ihlető példájuk a szerénység, a munka, az erkölcsi értékek tiszteletére szólít fel, anélkül hogy tanításuk didaktikus lenne. Az igazi mesterek csöndjükkel tanítanak.

Ugyancsak jellemző fejleménye e költészetnek, hogy a nagy alkotók mellett észreveszi az őket segítő asszonyokat. Így Weöres Sándor mellett Károlyi Amyt, Csorba Győző mellett Csorba Győzőnét. Az utóbbira példa a Köszönet. Így indul: „Margitka öt torony árnyékában / vállain hordja univerzumát. / Súly alatt deli termete roskad, / kékszemű szőkesége haloványul.” A témakörbe illeszkedő versek a női, asszonyi küldetés jelentőségét – többek közt – a szolgáló szelídségben jelölik meg. A témakör lírai fölfedezése, miközben a hétköznapok világába vezet, egyszersmind megmutatja a női szerep múzsai jelentőségét, szellemi átlényegülését. Az idézett vers zárásában ekként: „Lillák, Laurák, Lédák felett látom lebegni holdfény arcodat / fénylik gyöngyházszín tündöklő neved / Margit.”

A kötetzáró Sztélé az ifjúságnak a búcsúzás magasan szárnyaló verse. Felépítése, hasonlóan korábbi Albert Zsuzsa-versekhez, akár a gyöngysor. A hosszabb-rövidebb alakzatok egyetlen témára, az elmúlás érzésére vannak felfűzve. Az „öregség-Afrikához” (Csorba Győző) való férfias viszonyt e líra megfordítja. Számára az öregség nem a vad ismeretlennel való találkozás terepe, hanem az otthonosságé, egy olyanfajta otthonosságé, ahol minden öröktől ismerős. A felidézett tárgyak és élethelyzetek – hála a versindító imaformulának – felemelkednek. Egyre újabb és újabb jelentésváltozáson mennek keresztül. A fiatalságot idéző képet – „Vonósok zengése a Puskin-kert fái alatt” – gyorsan követi egy másik, ugyancsak szívszorító: „Sportpályák vörös ívei kanyarognak / Helsinki vizein Ophélia / himnuszok könnyes lobogása / Sampras labdasuhanása / fiúnevetés ünnep felett / gerelyhajítás villanása…” A gyöngyöző, gyorsan elpattanó képek mind az elmúlásról beszélnek. Látomásszerű alakzatok. Ezt az érzést erősíti az űr betódulása a versfüzérbe: „Járnak-e lelkek a világűr / huzatos partjain, ki tudja ? / Kopog a járda, a barackfa / becsukja virágai szirmát. / Újra tavasz, zabolátlanul / tágul a lélek, nem alkony, / hajnal az én időm, / s már esteledik.” A véges földi dolgok, élethelyzetek a kozmikus fénytörésnek köszönhetően nemcsak az emlékezés, hanem a legenda, a mese tájain is felbukkannak, hogy a közösen megtett életútról valljanak: „Árgirus él még, ámbár messze ment, / tépte ruháját golyó, tüske, ág, / de visszajön ifjan, ahogy elment, / s magával viszi Tündér Ilonát.” A vers végül logikusan vezet el, Weöres Sándor-i magaslatokon járva, a halál elfogadásához: „Elmegyek meghalni. / A halál jó, elmegyek. / Kivirágoztak a fák az ablakom / előtt, és minden virágban / halál illata. / És minden lepkeszárnyalás / halálfejes.” Élet és halál egyetlen versmondatba, egyetlen csokorba kötve. Ez a folyamatos ellentétezés egyszerre hűti és hevíti a döbbenet bizonyosságát: „Elmegyek meghalni, nem tudom / csontjaimból mikor / lesznek hegyek, mikor / lesz mészkő kristály a / csontjaimból…”

Albert Zsuzsa terjedelemre kicsiny, de annál tartalmasabb életműve igazi meglepetésekkel szolgál. Versei ismerik a gyalogutak porát, de a repülést is, amelynek láthatatlan, de pontos iránytűje az intuíció.

(Kortárs Kiadó, 2005)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben