A Föld Hangja

regényrészlet, 2. rész

„Mikor érünk Ravennába?”

„Remélem, délután.”

„És addig?”

„Addig alszunk, engedelmeddel. Nincsen tovább.”

Tatjána ásít, befele fordul, lélegzete egyenletessé válik. Ő elhúzódik, hanyatt fekszik, nézi a plafon hazudozó repedéseit, bizonytalan és áttekinthetetlen minden. Pedig csak most kezdődik a történet, gondolja, és sóhajt. Tatjána regényének szereplői betódulnak a szobába, fújtatva sorakoznak fel az ágyuk körül. A kolduskirály meghajol, oldalba böki a meggörnyedt Dimitrijt, aki keresztet vetve suttogja: – Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy nem avatkoztam be akkor, de mit tegyek, ő volt az erősebb – mutat a vigyorgó, részeg Aljosára, aki nyálát fröcskölve hadarja: – Én nem bántam meg semmit, mi Afganisztánban, magunkra hagyatva tapasztalhattuk meg, hogy senkiben sem bízhatunk, csak egymásban. Amin mi akkor, ott keresztülmentünk, elmondhatatlan, s ha már túléltük – Isten kifogyhatatatlan kegyelméből! –, én meg voltam győződve arról, hogy nekünk úgyszólván minden kijár: pénz, paripa, fegyver, a pia, a nők, a tenger… Megszenvedtünk érte. Ehhez képest azután is magunkra hagytak, a pszichológusnő, aki megvizsgált, azt mondotta nekem, maga beteg, s a szadizmusa veszélyes a társadalomra, magát el kell szigetelni. Ott erőszakoltam meg az orvosi szobában, a díványon, ahol kianalizált, de előzőleg persze leütöttem, hogy ne káráljon nekem… Fáradt voltam, ideges is, nehezen ment el a természetem, közben magához tért, s kánonban lihegtünk, nem mutatta, hogy ellenére lenne a dolog. Sőt!… Aztán hirtelen jött indulatba, azt hittem, lerúgja a csillagos eget felőlünk. No, ennyit a frigiditásról. Persze ahogy leváltam róla, és öltöztem, telefonált, s jöttek az őrök. – Hát ez a hála? – meredtem rá. – Hát ezért kínlódtam annyit, hogy bebizonyítsam, nem vagy frigid, az anyád!… – s a két barmot egymásra fektettem az ajtóban. – Ha kívánsz, szivi, majd hívjál – nyújtottam át neki a telefonszámomat. Reszketett a keze, ahogy átvette, s mandulaszemében szinte izzott a félelem. Döntöttem, lehúztam a bugyiját megint, az íróasztalának támasztottam, s másodszor is beakasztottam neki… Így találtak ránk a rendőrök, őket is kifektettem, és rohantam. A hetedik emeleten volt a csaj irodája, egy rendőrnő altatógolyóval lőtt meg, a sitten ébredtem, két rendbeli nemi erőszakért akartak elítélni a barmok, s azért nyilván, mert leütöttem az őröket és a zsarvakat. Szerencsém volt, az ezredesem a legjobb ügyvédet fogadta meg, aki a tárgyaláson beadta, hogy ezt a szerencsétlen féllábú veteránt, akit felkavartak az események, s képtelen volt beilleszkedni a társadalomba, ez a fehérmájú, csalfa, kikapós ordas csábította el, célzott a pszichológusnőre, aki fehér ruhában volt, s kíváncsian méregetett engem, mandulavágású szemében kétségek izzottak, emlékeztem, ettől vadultam be másodszor, úgyhogy óvakodtam ránézni. Felmentettek persze, én – mondotta az ügyvédem, és átölelt, éreztem sprayje vadító illatát, s ez egyre inkább zavart – a helyzet áldozata vagyok, a háború elvette a fiatalságomat, a sok szenvedés megvadított, gondoljanak bele, nézett a bíróra, majd az esküdtekre, hogy hogyan éltek ezek a srácok, magukra hagyatva a messzi Afganisztánban. Mit mondjak, szem nem maradt szárazon, ráadásul az ügyvédem azt is közölte, hogy se állásom, se betegnyugdíjam, s gyakorlatilag nyomorgok, helyzetem késztet a bűnre, a jelenlévők több ezer rubelt kalapoztak össze nekem, még a bírónő is adakozott, áldozatom, a pszichológusnő is… Ez már egy kicsit sok volt, elhúztam, de megvártam őt a parkolóban, az ügyvédemmel jöttek, édes kettesben, trécselve, bemásztam a kocsijukba, s amikor megérkeztek az ügyvéd úr dácsája elé, Paragyelkinóba, leütöttem a palit, s még egyszer magamévá tettem a csajt a kocsiban, de már nem élveztem annyira, zavart a jajgatása, a legtöbb nő, bármennyire bizarrul hangzik, öntudatlanul is, de élvezi az erőszakot. Sikított, szájon vertem, kitéptem a füléből a fülbevalókat, lehúztam a gyűrűit, elvettem az ügyvédem tárcáját is, volt benne vagy hatezer dollár – de persze ő nem adakozott, vagy ha igen, csak rubelt –, lecsatoltam a karóráját, bepakoltam zsákomba a mobiltelefonjaikat is, s a két üveg pezsgőt a hátsó ülésről, ezt bizonyára azért vették, hogy simább legyen az összeborulás, kidobtam őket a kocsiból, ősz volt, sejtettem, hogy nem fognak megfagyni, és elhúztam. A kocsit még akkor este eladtam a grúz havernek: Opel volt, leperkált egy ezrest – nyilván dollárban, azon nyomban átfestették, mialatt én a hűtött pezsgőt ittam, s amire azok a balfácánok magukhoz térve megtették a feljelentést, az ügyvéd úr fehér kocsija már kéken utazott a Krímbe, én pedig mély illegalitásba vonultam. Natasához mentem, a Dimitrij unokahúgához, az egyetlen nőnemű teremtéshez, aki ebben a mi átokverte, elkurvult, idióta Oroszországunkban őszintén vonzódott hozzám, s magától is lehúzta a bugyiját, ha mellém feküdt az ágyba. Véle nem kellett erőszakoskodnom, ő szeretett engem, bármennyire is furcsának, hihetetlennek tűnik, őszintén szeretett. Amíg a pénzből s az értékekből tartott, egészen jól elvoltunk, a kedvenc kajáimat főzte, scsit, babfőzeléket, káposztás húst, de egyszer ennek is vége lett, s menni kellett megint, csábított az utca. Nem volt megállás…

– Én akkor már koldultam, s amikor összefutottunk a Kremlben, nagyon megörültem a kedves cimborámnak, hálás voltam neki azért is – meséli széles taglejtésekkel Dimitrij, s szemén szinte izzik a veres kötés –, hogy megmentette az életemet, s vert helyzetben, saját életét kockáztatva órákig cipelt a hátán negyvenöt fokos hőségben, a tűző napon, az afgán hegyek között, hát döntöttem, és összehoztam a királlyal. Minszkij egyből felismerte Aljosa képességeit. – Ez született hadvezér – magyarázta nekem –, ha katonai akadémiát végez, s a sors szerencsés összejátszása folytán ő lesz az Afganisztánban harcoló szovjet csapatok főparancsnoka, megnyerjük a háborút. – A legjobb helyet biztosította Aljosának, a Vörös téren, a székesegyház előtt, de az én nagy barátomnak valahogy nem fűlött a foga a kolduláshoz, derogált neki a kéregetés. Én nem vagyok ez a fajta, magyarázta, engem ne szánjanak, én jobban szeretem elvenni azt, ami engem illet. S kiitta a vodkát, amit Minszkij kitöltött, mindent megköszönt, kezet rázott a megdöbbent királlyal, engem megölelt, éreztem mahorkaszagát, s megborzongtam. Ez a szag kísért el akkor is, amikor órákig vitt a hátán, s hol elájultam, hol magamhoz tértem, a meghitt mahorkaszag szinte külön életet élt körülöttem és bennem, beburkolt, óvott, elkülönített a világtól, s azt hiszem, minden túlzás nélkül ennek is köszönhetem, hogy megmaradtam, hogy nem adtam fel… Állj, vándor – szólott utána a király, s egy köteg dollárt nyújtott feléje. – Most mihez fogsz kezdeni, Aljosenyka? – érdeklődött még, de az én megmentőm vállat vont: elélek valahogy, mint az erdő vadjai vagy az ég madarai. Ha bármiben segíthetek – mondotta Minszkij, de nem fejezte be a mondatot, eléje tolta névjegyét, amin mind a három maroktelefonjának a száma szerepelt. – Köszönöm, Minszkij úr – mondotta az én megmentőm, s ellágyult a hangja. Eltette a pénzt, s kihátrált a szeparéból. Akkor hosszú hónapokra tűnt el a szemem elől…

– Visszamentem Natasához, elhatároztuk, hogy összeházasodunk – magyarázza érthetetlen keserűséggel a hangjában Aljosa. – Nem zavar, hogy nem tudok megállani a két lábamon? – kérdeztem a lányt, de ő melléhez szorítva a fejem sírt, s újra meg újra elmondotta, hogy szeret. Ez valahogy újdonság volt nekem, engem addig, a kutyáimon kívül, nem szeretett soha senki. Most, ha visszagondolok életemnek erre a szakaszára, némi bűntudatot is érzek, a tenyeremen hordtam Natasát, de többet is tehettem volna érte, csak akkor még nem tudtam, hogy mit veszíthetek. Gyanútlan voltam. Felkerestem megint az ezredesemet, aki akkorra már elsepert a hadseregből – ahogy mondotta: nem akart idiótákkal, árulókkal, barmokkal, szerencsétlenekkel egy uniformist hordani –, s átment az üzleti életbe. Értem rajongott, szeretett mint a fiát, nyilván mert az ő életét is megmentettem egyszer. – Felveszlek az irodámba, afféle őrnek vagy jósnak, tőled függ, hogy a titkárnőm kit engedhet be – mondotta, s kitöltötte a vodkát két, Afganisztánt is megjárt pléhcsuporba. – Félek, Aljosa – ismerte be ő, a sólyom, aki soha nem félt, akivel vert helyzetben is megfordítottuk a bulit, s visszafoglaltuk a helikopter-leszállópályát, irtva az afgán hősöket, mint a pelyvát. Akkoriban szaporodtak el a gyilkosságok: ha valakinek nem tetszett valaki, felbérelte a zsoldosokat, akik azután példásan szitává lőtték, vagy nemes egyszerűséggel dinamitot vagy trotilt raktak a lakása bejárati ajtóján a kilincsre, ezért azután ahogy a delikvens kinyitotta az ajtót, elszállt, a házzal együtt. Hát ettől rettegetett az én hős ezredesem. A konkurencia bosszújától. Oroszországban, magyarázta nekem, mindennek ára van, Aljosa. Kivörösödött a vodkától, a felesége behozta a kovászos uborkát s a ruszlit, a sós halat. Ő is kedvelt engem, talán mert az ezredes egyszer, amikor náluk voltam, s kiutált, elmesélte, hogyan mentettem meg az életét. Egy derűs reggelen, a fennsíkon haladtunk előre, gyanútlanul, hiszen az ezredes elvtárs, aki soha semmit nem bízott a véletlenre, előzőleg már felderítőket küldött ki, hogy kiszagolják, tiszta-e a terep, és senki nem jelentett semmi gyanúsat. Mondom, tréfálkoztunk, a nap is kisütött, fénybe ivódott a felettünk derengő csúcs, nagy fekete madarak kóvályogtak a levegőben, amikor hirtelen több irányból is tüzet nyitottak ránk. Én reflexszerűen a parancsnokra vetettem magam, testemmel védtem, sokan meghaltak közülünk, de ahogy magunkhoz tértünk, viszonozni kezdtük a lövéseket, s megfutamítottuk őket. Csak utána derült ki, hogy több sebből is vérzem, s a térdem is akkor találta el ama végzetes golyó, s mivel azonnal nem tudtak kórházba szállítatni, napokra vágtak el a törzstől, a seb üszkösödni kezdett, s amputálni kellett a lábamat. Hát nyilván ezt sem felejtette el az ezredes, de azt hiszem, azért is ragaszkodott hozzám, mint a soha meg nem született fiához, mert egyforma volt a természetünk, amit akartunk, azt mindenáron, rekordidő alatt értük el, és nem szerettük az ellenvetést. Ott ült az ágyamnál az operáció után napokig, s amikor magamhoz tértem, mesélt. Akkor mondotta el azt is, hogy amikor testemmel fedeztem a mudzsahedinek golyói elől, feje a földhöz szorult, és akkor hallotta meg először azokat a hangokat. A föld üzenetét. Ezt vodkáspohárral a kezében, a felesége előtt is felelevenítette, s magához véve a vodkát ránk szólt, készüljünk, kimegyünk valahova a mezőre, hogy bebizonyíthassa, az orosz föld is beszél, rejtélyes, tiszta hangjai vannak, végzetes üzenetei… A megdöbbent felesége – Tamarának hívták, s nála vagy húsz évvel volt fiatalabb, vékony, fekete teremtés – kerekre tágult szemmel nézte, de nem tett ellenvetést. Már ismerte a parancsnokot. Én sem tettem, hát miért is tettem volna? Azonkívül érdekelni kezdett, ugyan miket beszél az orosz föld. Az ezredes ledübörgött a lépcsőn, én is gyorsan botoztam utána, a csaj bezárta az ajtót, lila kendővel kötötte hátra a haját, s ahogy a kapu előtt kiért a napfényre, szinte felszikrázott a lila kendő alatt gyémánt hajzuhataga. Olyan szép volt, hogy belesajdult a szívem. Talán az ezredes is észrevette, mert megfordult, megvárt, magához ölelt, jobbfelől és balfelől is arcul csókolt, s átadta a vodkásüveget. – Nincs pohár – motyogtam. – Nem is kell – vigyorgott. – Nekem is megvan a magam üvege. Mindenkinek a magáé, Aljosa. – Hátraültünk a terepjáróban, az asszony vezetett. Ahogy a bulvárokon suhantunk, elgondoltam, akár az én feleségem is lehetne. Hát miért is ne? Csak akkor a mellettem ülő, jó tartású, ősz férfi lenne féllábú. Elfintorodtam. Nem tetszett a szerepcsere, azonkívül az ezredesemhez tényleg őszintén vonzódtam, s egy csajért, bármennyire szép volt, mégsem irigyelhettem őt. Így alakult, vontam vállat, s rápillantva hirtelen megosztottam vele a gondolataimat. Rekedten nevetett. – Igen, te is lehetnél a helyemben, Aljosa – bólintott –, s én is a tiédben. Tamaráért meg ne irigyelj… – Nem folytatta a mondatot, elhallgatott. A pillantásom a visszapillantó tükörben a nő pillantásával találkozott, láttam a szemében a kíváncsiságot és a rettegést. Megborzongtam. Éreztem, az ezredes akar valamit, de képtelen voltam rájönni, hogy mit, s ez megzavart. Soha nem szerettem, ha kicsúszik a kezemből a kezdeményezés. Ittam a vodkámat, a parancsnok pedig az afgán reggelek különös, vadító illatáról beszélt. A felesége érdeklődve, többször is közbekérdezett – nem értette, milyen illata lehet egyáltalán egy reggelnek –, de az én vezérem nem hagyta zavartatni magát, önfeledten és derűsen emlékezett, s egyszerre ott voltam én is a fennsíkon, a szúró napon, Kalasnyikovomat szorongatva hallgattam őt, amint az orosz és az afgán napfény közötti különbséget elemzi, dacosan, vonzón, felejthetetlenül, s miközben hirtelen odapörköltem egy afgán lesipuskásnak, elismerően jelentettem ki, hogy valóban az orosz nap mintha melegebb lenne, de az is lehet, mondotta Dimitrij, ez az okostóbiás, hogy csak nekünk tűnik melegebbnek, otthonosabbnak, egyszerűen azért, mert mi ott vagyunk otthon. S ha őt valami egyáltalán érdekli még, hát az az, hogy mikor kerülünk már innen végre haza. Hát azt ő is szeretné tudni, mormogta az ezredes, aki most váratlanul egy dalt kezdett dúdolni, aztán az úrvezetők kurva anyját kezdte szidni, mert előzni kezdett bennünket egy Mercedes. – Dudálj rá, a kurva anyját – üvöltötte. Felesége engedelmeskedett, erre a Mercedes behúzott elénk, kiszállt egy bájgúnár, és selypítve kérdezte: mi van, öreg, nem tetszik valami? Az ezredes arca elsötétült, s hirtelen ugrott ki a kocsiból, odament a fickóhoz, s szó nélkül, egyetlen ütéssel terítette le, kiköpött, s a vörös hajú leányzónak, aki visítozva ugrott ki a kocsiból, és segítségért kiabált, a válla fölött visszaszólva mondotta, ha magához tér a fiúja, mondja meg neki, tanuljon meg vezetni s ugyanakkor viselkedni is… Beült az autóba, Tamara sápadtan indított, elhúztunk a sikoltozó leány mellett, a bájgúnár a földön feküdt, eszméletlenül. Az ezredes noteszt vett elő, és felírta a kocsi számát. – A barmok – mondotta. – Hát ezekért véreztünk mi, fiam – érintette vodkásüvegét az enyémhez. – Vajon mi történt vele? – érdeklődött sápadtan Tamara. – Meghalt? – Ugyan – lihegett az ezredes. – Az ilyenek nem halnak meg olyan könnyen. – De beüthette a fejét – mondottam én is. – Vértócsa volt a feje körül. – Fordulj meg – indítványozta az ezredes. Tamara behajtott egy kis utcába, megfordult, visszadübörögtünk, de a bájgúnár, a csaja és a Mercedes már eltűntek, egy helyen viszont vértócsa sötétlett a földön, a fickó tényleg beüthette a fejét – morfondírozott az ezredes, s máris robogtunk tovább a fényben úszó bulvárokon. Május volt, éreztem pezsdülni a véremet, ahogy Tamara fekete haját figyeltem, kibomlott a kendő alól, s néhány rakoncátlan tincs ott röpködött az arca körül, újra úgy megkívántam, hogy belesajdult a szívem, s kiszáradt a szám… Kiértünk a városból, egy kanyarban intett az ezredes: megállni!… Tamara engedelmesen parkolt, kiszállt a kocsiból, mi is kiszálltunk, és elindultunk, egymás nyomába lépve, a fényben csillogó mezőn. Távolabb folyó lehetett, a fűzek bólogattak a fel-feltámadó szélben. A mező közepén hirtelen állott meg az ezredes, szétnézett, mintha keresett volna valamit, s elővéve egy megbontatlan vodkásüveget, felesége felé nyújtotta_eltebb hangon az ezredes. – De hát ki fog visszafelé vezetni? – Mindegy az – röhögött a parancsok. – Egyébként is, honnan veszed, hogy egyáltalán visszamegyünk? – A nő tehetetlenül pillantott rám, én vállat vontam, s meghúztam saját üvegemet, erre ő is megbontotta az övét, és ivott. Arca kipirult. Az ezredes lefeküdt a földre, fél oldalára fordult, a fűhöz szorította fülét, valószínűleg azért, hogy jobban hallhassa a föld hangjait. Arca eltorzult, de hirtelen történt valami, dúlt vonásai kisimultak. – Hallgassátok meg – fordult felénk. Tamara szó nélkül vetődött hasra, férje mellé, s arcát a megjelölt helyre szorította; én lassan, komótosabban követtem őket, a biztonság kedvéért még ittam egy nyelés vodkát. Éreztem az ezredes testszagát, ami a pácolt dohány s az arcszesz illatával vegyült, éreztem Tamara kölnijének az illatát is, s ahogy fél oldalamra fordulva, elhelyezkedve a földön, a megjelölt helyre tapasztottam a fülem, hirtelen hallottam meg a hangokat. Biztosan szorítottatok már kagylót a fületekhez, ezekben a kagylókban állítólag a tenger hullámainak távoli neszei hallatszanak, mondhatná valaki, hogy nem hall semmit. De ez azért nem olyan volt, én jól kivehetően hallottam orosz földünk hangjait, s hirtelen zuhantam ki az időből, már nem érdekelt semmi, feküdtem a földön, fülemet az anyaföldhöz szorítva, s hallgattam a hangokat. Hogy a fickók hangját mikor hallottam meg, már nem emlékszem, mindenesetre ahogy, mintha álomból ocsúdtam volna, felpillantottam, megláttam a négy csavargót. Kíváncsian méregettek, cuppogtattak. – Jó spinkó – röhögött az egyik, s belerúgott az ezredesbe, aki fel akart ugrani, én oldalra hengeredtem, láttam, hogy a parancsnok fejéből ömlik a vér, s hogy az egyik fickó röhögve Tamarára veti magát. Éreztem dübörögni a fejem, ahogy az afganisztáni kaland óta soha, pedig azóta is voltam néhányszor életveszélyben. Hirtelen mozdultam meg, azt a balfácánt, aki fölém hajolt, s azt mondta, csak egy szerencsétlen, balfasz, féllábú ürge, szájba rúgtam, s nyögve tápászkodtam fel, botommal tarkón ütöttem azt az állatot, aki a nővel erőszakoskodott. A két másik fickó döbbenten fordult felém, az egyiknek megvillant a kezében a kés. – Most meghalsz, te féllábú vadállat – motyogta az egyik, s felém szúrt. Ütöttem, hallottam a csont reccsenését, az üvöltését, a másik megfordult, hogy elszaladjon, a kezemben megvillant a bot, elröpült, és tarkón találtam. Összeroskadt az is. A nő vérző száját tapogatva, ruháját rendezve fordult felém. – Mi van a parancsnokkal? – nyögtem, s térdre hulltam az ezredesem mellett. Betört fejéből szivárgott a vér. Saját üvegemet tartottam a szájához, megitattam, a nő levette lila színű kendőjét, s törülgette férje sápadt, ráncos arcát. De az ezredes nem adta ilyen könnyen fel, nem olyan fából faragták, hirtelen tért magához, felült, szétnézett, három fickó ájultan hevert mellettünk, a negyedik törött karját nyomogatva óbégatott. – Húzzál el a picsába! – üvöltöttem rá. – Ha továbbra is itt siránkozol, nem állok jót magamért. – De hát mi történt? – kérdezte rekedten az ezredes, és felesége véres arcát bámulta kerekre táguló szemmel, de a nő nem felelt, egyre a férje fejét törülgette, s remegett az izgalomtól, nekem kellett tehát válaszolnom. – Pedig már szinte hallottam a föld hangjait – röhögtem, s fejbe rúgtam az egyik éledező csavargót. – Már szinte megfejtettem Oroszország anyácska távoli, alvilági üzenetét, amikor arra eszméltem, hogy itten vannak ezek az állatok, leütik magát, s Tamara asszonyt, tisztesség ne essék szólván, meg akarják baszni, hát akcióba léptem. – Az ezredes újra megnézte a tehetetlen bábukként heverő fickókat s a mezőn távolodó, törött karját fogó, jajgató negyediket. – Hogy ez az Aljosa hogy mozog, fél lábbal is – kezdte Tamara, kezében összetépett tangájával, s szipogott. – Pillanatok alatt nyírta ki őket, én ilyesmit eddig csak filmen láttam. – Szájához emelte a vodkásüvegét, s nagy kortyokban nyelte az italt. Az ezredes is, én is követtük a példáját. – Köszönöm, Aljosa – motyogta a parancsnok. A fickók kezdtek éledezni. – Mars a picsába – üvöltöttem rájuk, az egyik felugorva kezdett futni törött karú társa után, a másik kettő még nem tudott lábra állani, ők négykézláb követték társaikat. – Ha Aljosát is leütik – szipogott Tamara –, akkor engem megerőszakolnak… – Csakhogy engem nem ütöttek le – mondottam kissé önelégülten, s röhögtem a menekülő fickókat. Az ezredes követte a pillantásomat, s elvigyorodott. – Eltörted a csuklóját. – De hát kést fogott rá – kelt a védelmemre Tamara. Ültünk a földön, egy idő után újra a fűre borulva igyekeztem meghallani a föld hangjait, de már nem sikerült. Fölöttünk izzott a nap, sugárzó fénybe borítva a távoli folyó füzeseit. Egy idő után felkerekedtünk, és elindultunk a folyó felé. Az ezredes fejsebéből még mindég szivárgott a vér, s nekem az volt a véleményem, ki kellene mosni a sebet s majd vodkával fertőtleníteni, nehogy elmérgesedjen itten nekünk. – S a maga száját és orrát is, kedves! – néztem Tamarára. Arca véres volt, orra feldagadt, nem tett ellenvetést, elveszetten pislogott.

Elindultunk.

– Már szinte megfejtettem az anyaföld üzenetét – mormolta az ezredes fejét tapogatva –, amikor hirtelen rám szakadt az ég. – És engem szinte megbasztak azok a vadállatok – motyogta a felesége, s a trágár szó valahogy természetesen hangzott most, ebben a furcsa helyzetben. – Ha ő – nézett rám hálásan, és furcsa lila fények villództak meghatározhatatlan színű szemében – nem lép akcióba, akkor… – Nyugodjon meg – vigyorogtam –, annak a fickónak törtem el a kezét, aki kezet emelt magácskára, aki megsértette azt a szép, fitos orrát! – röhögtem. – Én nem is tudom, csak azt éreztem, hogy szájon vágnak, hogy az orromból s a felrepedt számból ömölni kezd a vér, hogy szétfeszítik a combomat, s letépik a bugyimat, aztán hirtelen lefordul rólam a fickó, egy másik, törött kezét tapogatva, jajgatva menekül, egy harmadik elvágódik a földön, s követi őt a negyedik is, aki már, képzeld el, Grigorjuska, elfutott, de ő a botjával is fejen találta, mint egy indián harcos… Hogy ez az Aljosa, fél lábbal is, hogy mozog! Hát Grigorij, én most kezdem megérteni, miken mentetek ti át, hogy hogyan is történt minden ott, a távoli Afganisztánban. Eddig, ne haragudj, azt hittem, hogy meséltek, hogy túloztok, de hát… – Az ezredes elfintorodott. – Fáj? – simogatta meg a felesége arcát –, ne haragudj, de… – Grigorij – állott meg a vékony szőke asszony –, de hát mit akartak ezek az emberek? – Téged – vigyorgott a parancsnok. – S a pénzünket. Mindazt, ami mi vagyunk. Kedvesem, hol élsz te, hát nem látod, milyen lett a világ? Persze a főbűnös mégiscsak én vagyok, azt hittem, végre egymás között vagyunk, kikapcsolódhatunk, s mivel gyanútlanok voltunk, szinte elkaptak ezek a vadállatok. Ne haragudj… Tudhattam volna, hogy manapság már a házból sem lehet kilépni…

Elsétáltunk a folyópartig, ketten, két oldalról támogattuk az ezredest, aggasztóan romlott az állapota, setétveresre váltott az arca, s az volt az érzésem, nincs is magánál, folyamatosan delirál, noha abban, amit mondott, volt rendszer, és volt logika is. Közben kezem véletlenül hozzáért a Tamaráéhoz, s úgy éreztem, elektromos áram ráz meg. Hogy ő is érezte-e, nem tudom, de kerekre tágult szemmel, kíváncsian meredt rám, türkiz szemében kérdések villóztak.

A folyóparton leültem a fűre, a vízbe lógattam sajgó fél lábam, Tamara kimosta az ezredes sebét, fertőtlenítette vodkával, majd ittak, s akkor a saját sebeit látta el, miközben az ezredes nyögve ült le mellém, vállamra tette a kezét, s halkan motyogta, alig hallottam, hogy: köszönöm, Aljosa… A vodkásüvege kiürült, az enyémből kínáltam meg. – Mit gondolsz – kérdezte –, visszajönnek? – Kik? – meredtem rá döbbenten. – Hát ezek az állatok. – Nem hiszem – vontam vállat. – Van önnél fegyver? – Persze – ütött a derekára az én sólymom, és divatos zakója alól elővarázsolt egy Berettát. – Ha visszajönnek – röhögtem –, szétlőjük a töküket… – Szétszakadt a bugyim – ült le mellénk Tamara, s megvizezett zsebkendőjét dagadó orrára szorította. – De kárt azért csak nem tettek benned – vigyorgott a parancsnok. – Nem, mert Aljosa leütötte azt a vadállatot. – Ő tényleg nem a szavak embere – mondta az ezredes, aztán csak ültünk a folyóparton, a májusi napfényben, a vízbe lógattuk a lábunkat, s nyitott szemmel álmodoztunk. – Hát nem tudom – simított végig a vékony, fekete asszony az én szomorú, borostás arcomon –, hogyan fogom tudni meghálálni ezt magának, drága Aljosa. – Tudod azt te nagyon jól – röhögött az ezredes, de nem folytatta. Az asszonyra néztem. Zsebkendőjét dagadt orrára szorítva, kíváncsian pislogott. – Ilyen a világ, kedvesem – köhögött az én hős ezredesem. – Ilyen kurva. S kiszolgáltatott vagy benne, ha nincsen, aki megvédjen. Most már tudod, miért szeretem én jobban Aljosát, mint a saját fiamat. Mert tudom, hogy bármi történik, rá számíthatok. Amíg a kezét fel bírja emelni, nagyobb baj nincs, és soha ne is legyen! – De mi történt volna, ha őt is leütik? – Nem ütötték le – vágott közbe az ezredes. – Azt hitték, szegény, szerencsétlen hadirokkant, s amikor már ellene fordultak, késő volt. Tudod, Aljosa fekete öves karatebajnok volt, csak aztán jött az a szerencsétlen baleset, amikor a saját testével védelmezett engem. És… – Elhallgat, a vodkásüveg után nyúl, iszik. – Hát ez van, kedvesem. Kurva és mocsok ez az élet. – Miért? – nyúlt a vodkásüvegem után a drága nő, és ő is ivott. – Hát vannak nekem illúzióim? – Újra ivott, lefeküdt a földre, s a fülét odaszorította a fűhöz, ruhája fölcsúszott, látni engedve formás combjait. Elfordultam. Az ezredes nézte a vizet, és hallgatott. – Na, hallott valamit? – kérdeztem Tamarát, amikor hirtelen felült, s elpirosodva simította le a ruháját. – Nem – rázta a fejét, s tétován tette hozzá –, nem tudom. Aki akar valamit hallani, az bizonyára hall is, de én nem tudom eldönteni, képzelődöm-e, vagy valóban hallom. – Jó lenne mindent a képzeletre fogni – dörmögte az ezredes fejsebét tapogatva. – De az igazság az, hogy a mi drága, szent, áldott orosz földünk üzen nekünk, csak figyeljünk oda. – A hangok, amiket ott Afganisztánban hallottatok – érdeklődött komoran Tamara –, ilyenek voltak-e, vagy mások? – Nem – ráztam meg a fejem –, nem ilyenek voltak, az bizonyos. Erre akár a mérget is bevenném, nem, azok más hangok voltak, más volt az üzenet is, tőlünk elsősorban azt kérdezte az afgán föld, hogy mi a nyavalyát keresünk ott, Afganisztánban. Menjünk haza, amíg még egyben vagyunk, amíg élünk, hiszen nekünk elsősorban otthon van dolgunk! – Otthon – mondta az ezredes, s arca eltorzult. – Otthon akkor már elkezdett minden menni széjjelfelé. Hullott szét a birodalom, s az elvtársak kétségbeesetten rohangáltak ide-oda, mint patkányok a süllyedő hajón. Amikor hosszas totojázás után végre döntöttek, a háborúnak vége, s megkaptuk a parancsot, és hazaérkeztünk, elképedtem. Kérdeztem is a tábornokomat: de Borisz, hát mi történt itt? Merev részeg volt a szerencsétlen, elveszetten pislogott, mint a béka a csihányban, ne haragudj, testvér, sírt szegény, mint aki tudja, hogy mindennek vége, hogy rá vár a kereszt, szegény már a vesztét érezte akkor, felállott, mintha nyársat nyelt volna, s vigyázzban jelentette: elárultak bennünket, drága Grigorij, s ha arra gondolok, hogy ezekért a kretén, idióta barmokért véreztünk mi Afganisztánban, jön az, hogy golyót röpítsek a koponyámba… – Nem, Borisz – mondottam én, s kivettem a kezéből a vodkás_teni, nem a tiédbe. Te jót akartál, s azok tévesztettek meg, akik még rosszat sem akartak, akik nem akartak semmit… Azaz valamit mégis, meggazdagodni, mivelhogy semmit sem szerettek annyira ezen a kurva, elbaszott muszka világon, mint a pénzt… Akkor épült fel Oroszország, a peresztrojka romjain, a tülekvésnek. Én leszereltem, eltemettem az első feleségemet – rákban halt meg szegény, haláláig vele voltam, fogtam a kezét, s kedvenc Puskin- és Lermontov-verseit szavaltam, Puskintól az Ördögöket szerette, főként azt a részt, hogy:

„… Hajrá, – hajts!…” „Uram, hiába,
Nem bírhatja már a ló,
Elvesz itt szemem világa,
Vág a szél és vág a hó.
Nincs út, s nő a hó a széllel,
Erre balszerencse vitt,
S most a rosszlélek vezérel,
Az kerenget minket itt…”

Elképesztett a vers, azelőtt Dimitrij még mondott Puskin-verseket, s én pénzt adtam drága Natasámnak: menjen el a Druzsba Narodov könyvesboltba, utasítottam, s vegyen egy Puskin-összest és egy Lermontov-összest, hadd olvassunk verseket is, már ránk fér. Nem tudtam akkor még, hogy erre szinte egyáltalán nem marad időnk, de most még nem tartunk itt, most még az ezredesemnél tartunk, és az ördögöknél, mert azok kerengetnek minket itt, s nincsen megállás…

Az ezredes könnyet morzsolt ki a szeméből. – Imádott Masenykám halála előtt néhány perccel még arra kért, olvassam el a kedves Lermontov-részletét, A démonból:

Magányos Démon, bús zarándok
Repült a bűnös föld felett,
És jobb idők, szép tiszta álmok
Szavára visszarévedett.
Mikor még fenn, a fény honában
Szelíd kerubként tündökölt,
Derűsen szállt az éjszakában,
S az éter hullócsillagában
Mosolygó testvért üdvözölt…

Olvastam azt a verset, nem tudtam abbahagyni, s szorítottam a kezét. – Tudjátok – néz ránk az ezredes szomorúan –, a démon aztán lejön a földre, meglátja s megszereti a szép Tamarát. – Keresd meg, Grigorij – mondotta Mása, s éreztem, hogy gyengül a szorítása. – Keresd meg a te Tamarádat. – Akkor még nem tudtam, mit beszél, eltemettem, a lányomnak a tábornok még elintézte az útlevelet, Amerikában akart fizikát tanulni, és el is húzott, s én ötvenöt évesen egyedül maradtam, mint az ujjam. A tábornok beszervezett az összeesküvők közé. Nem lehet hagyni, ami itten van, mondotta. Egyetértettem vele, de közben a sorsom is intéztem, beadtam a kérelmem, s nyugalomba vonulva belevetettem magam az üzleti életbe. Magának rág mind, aki rág – motyogtam, s én is elkezdtem kialakítani az új életem. Tamarával egészen váratlanul Tbilisziben találkoztam, egy éjjeli bárban… Ott volt táncosnő. – Az ezredes sóhajt, a nő felé fordul, és végigsimít a haján. – Valami infantilis újgazdagokkal ült, megjelent a férje, erőszakoskodott vele, odamentem és leütöttem. Tudod – fordult felém –, Dimitrij volt velem, a havered, ő azután a stukkerével sakkban tartotta a muksó testőreit, én pedig vittem a lányt. – Hogy hívnak, lelkem szép virága? – kérdeztem. – Tamara – mondotta ő a lehető legtermészetesebben, és bennem akkor, hogy úgy mondjam, megállott az ütő, s eszembe jutott imádott feleségem kívánsága. – Tényleg Tamara vagy? – kérdeztem, mire ő rám nevetett: – Miért? A Kaukázusban nem olyan szokatlan név ez – és én úgy éreztem, hogy olvadni kezd a szívem körül a jég. De ez lehet, nem így volt, egy katona olvasson verseket, de ne akarjon úgy fogalmazni, mint a költők. Másnap délelőtt volt az esküvőnk, s azóta együtt vagyunk. Ha ő akkor nem lett volna mellettem, valószínű engem is belekevernek abba az összeesküvésbe, s ki tudja, mi lesz? De Tamara nem ébresztett idejében, s amire megérkeztem a Borisz villája elé, már ott voltak a terrorelhárítás fekete ruhás kommandósai. Odamentem hozzájuk, ismertek ők is jól, néhány a fiaim közé tartozott Afaganisztánban, te is emlékezhetsz, Aljosenyka, Mityára például. Ő is fekete öves karatebajnok volt – nevet a feleségére –, csakhogy amikor összemérték a tudásukat, az én Aljosám, akkor még megvolt mind a két lába, s hogy is mondjam, meg tudott támaszkodni, úgy verte oda, hogy csak úgy porzott a matrac. Kérdem: Mityenyka, mi a nyavalya történik itt? Aszongya, elvitték a tábornok elvtársat, mert lepaktált a kínaiakkal és az amerikaiakkal, s el akarta nékik adni Oroszországot… – Sóhajtott. – Nemcsak az volt a baj velünk, hogy állandóan a balszerencse vitt, és a rosszlélek vezérelt, hanem a hülyeség is. De erről nyilván nem Mityenyka tehetett. Megkínáltam egy cigarettával, és elhúztam… Nem szerettem volna a hivatalosságokkal is találkozni, tudtam, ha nem kevernek gyanúba, többet tehetek Boriszért és a többiekért. Én mint afgán veterán, az azóta sajnos megszűnt Szovjetunió kétszeres hőse, mégiscsak örvendtem valami megbecsülésnek, a bánatba… – Az ezredes kiköpött, és a felesége felé fordult. – Hát így találtam rá az én Tamarámra egy tbiliszi éjjeli bárban, s azóta nem is váltunk el.

– Nem – mondotta sírós hangon a törékeny fekete asszony, és megpuszilta az arcát. – Nem válunk el soha, Grigorjuska, együtt maradunk, ameddig élünk.

– Csak azt nem tudom – köhögött az ezredesem, felesége haját simogatva –, hogy meddig élünk. Mivelhogy senkinek nincsen a homlokára írva. Te mit gondolsz, Aljosa?

Röhögtem, persze nem úgy, olyan durván, ahogyan szoktam, mert nem akartam őket megsérteni. – Én semmit, ezredes elvtárs. Vannak elegen, akik ebben a mi balszerencsés Oroszhonunkban, ebben az időlegesen elveszített paradicsomban gondolkodnak. Én nem tartozom közéjük, én élek, mint az ég madarai, mint a tenger halai, mint az erdő vadjai. Csak élek bele a világba, s egy érdekel: hogy amit megkívánok, megkapjam.

– Őt kívánod? – mutatott az ezredes az elvörösödő, elképedt feleségére. – Mert ha igen, akkor a tied, amim van, azt mától megosztom veled, Aljosenyka.

Hallgattunk.

Ránéztem Tamarára, sóhajtott, és fején keresztül bújt ki virágos ruhájából, s egyenletesen barnára sült testét bámulhattam volna, ha rá merek nézni. De csak odapillantottam, s elkaptam a tekintetem. Hol sülhetett le? – töprengtem.

– Gyere – hallottam az elfulladt, rekedtes hangját, s hirtelen pillantottam fel. Ott feküdt előttem, s kezem fogva húzott magához.

– Ez nem fog menni, ezredes elvtárs – nyögtem, s kivontam kezem a kezéből. – Én parancsra nem tudok baszni, szerencsétlen, leszázalékolt, féllábú barom vagyok.

– Dehogynem – kulcsolta rám magát váratlanul Tamara, s éreztem, hogy finom, pici kezével megoldja az övem, és fölém hajol. Úgy éreztem, álmodom, pillanatokra, percekre mindenesetre megállott az idő, közben, ahogyan egymáson lihegtünk, hallottam az én sólymom rekedt köhögését is. De már nem bírtam figyelni semmire, csak Tamarára, egészen elvarázsolt az a karcsú fekete asszony, forró volt az öle, mintha egy vulkán tört volna fel benne, szédültem, s amikor szemhéjam mögött felrobbant a nap, és felnéztem, váratlanul láttam meg az ezredest. Közvetlen közelről figyelt bennünket, semmiféle érzelem nem látszott az arcán. – Most lettünk testvérek végérvényesen, Aljosa – mondotta, s amikor én lehengeredtem a drága nőről, hirtelen tolta le nadrágját, s folytatta, amit én kényszerűen abbahagytam. A felesége hörgött, sikoltozott, dobálta magát, s előttem váratlanul képződött meg Natasa arca, akkor még nem tudtam, miért, de mintha mondani akart volna valamit…

– Amikor az ezredes úrtól is el kellett válanom, immáron másodszor – köhög Dimitrij –, mert egy összecsapásban Jerevánban meglőttek, s amputálni kellett a lábamat, megtértem az orosz Szűzanyához. Ott térdepeltem Vlagyimirban, Rubljov freskóinak a figurái gúnyosan méregettek, s rájöttem, hogy egész életemet elherdáltam, hogy soha nem figyeltem Istenre. Elhatároztam, bepótolom. Néztem az ikonokat a gyertyák pislákoló fényében, és sírtam. Mennyi időt pazaroltam el hiábavalóságokra! Jóvá lehet ezt még tenni? – kérdeztem, de a szűzanya nem válaszolt, mert miért is válaszolt volna? Talán nem is méltatott figyelemre engem. A figyelmét, döbbentem rá akkor, ki kell érdemelni, de hát én a háborúval voltam elfoglalva. Öltem, hogy ne engem öljenek meg. És még büszke is voltam rá. Emlékszel, Aljosa, mi voltunk a fasza orosz gyerekek, akik halhatatlanok, akiket nem lehet legyőzni…

A szűzanya mintha szánakozva nézett volna rám, és Rubljov ikonjának megnyúló fejű figurái elfordultak, nem voltak kíváncsiak rám. Térdepeltem, fáztam, tüsszögtem és sírtam. Így talált rám a szerzetes, Mitrofán atya. Negyven kiló a vasággyal, és kortalan. Később, amikor feloldódtunk, megkérdeztem, hány éves, hetvennégy, mondta, és fogatlan szája mosolyra húzódott, de nem nevetett. Bogoljubovóban történt ez, az egyik legrégibb orosz templomban, ami ott van nem messze Vlagyimirtól, Vlatgyimir és a pravoszlávia ősi fészke, Szuzdal között, a mezőn. Tél volt, gyalog indultunk el, fáztam a gönceimben, de az atya rám nézett, megfogta a kezem, és ahogyan ő mondotta, erőt adott. Utána úgy mentem, mintha repültem volna, nem is éreztem a hideget. Ez a templom négy-öt kilométerre van az úttól, egy mező közepén, a mező általában feltelik belvízzel, tóvá változik, és a muzsikok ladikon közelítik meg a templomukat. Csakhogy akkor tél volt, január. Térdig, combközépig érő hóban haladtunk. Mitrofán atya saruban, gyakorlatilag mezítláb. Aggódtam, nem fog-e megfagyni, nem fél-e, hogy lefagy a lába. Nem fél-e, hogy megveszi az Isten hidege, hogy megfagy, noha bizonyára, előlegeztem, lenne még dolga ezen a bajlátott világon. Később, már a templomban, az ikonosztáz előtt megvallotta, hogy a lágerben együtt volt egy tibeti buddhista szerzetessel, aki a kínai kommunista őrültek elől szökött át Oroszországba, ahol kínai kémnek tartották, és tíz évet kapott. Ez a kortalan, vékony férfiú megtanította őt egy s másra. El tud vonatkoztatni önmagától, órákig tud futólépésben előrehaladni, nem érzi a hideget, parázson is, jégen is ülhet, a tűz nem égeti meg, s meg sem fagy, ereje koncentrációjával képes kiragadni önmagát a környezetéből, képes legyőzni olyasmit, ami az egyszerű emberek végét jelentheti: a hideget, a forróságot, a fájdalmat, a távolságot, a betegségeket, az álmatlanságot. Ura önmagának. S már nemcsak önmagát képes befolyásolni, de puszta kézrátéttel, gondolati erővel engemet is. Akkor gyógyította meg a fogaimat, puszta ráhatással, elmulasztotta évek óta meg-megképződő makacs fejfájásaimat is. Ez az agyamat összepréselő, iszonyú görcs Afganisztán óta kísértett, s nem hittem, hogy valaha is megszabadulok tőle. És arra is megtanított, hogyan tudjam én is legyőzni a rám törő fájdalmakat, s hogyan tudjak elvonatkoztatni lábcsonkomtól. Állandóan az volt az érzésem, hogy viszket a jobb talpam. Ami nem viszkethetett, hiszen már régen levágták a megbízható, szorgos orvosok. Félig kómában voltam még a műtét után, amikor kihallgattam a két szakembert, akik ott cseréltek eszmét az ágyamnál. – Sajnálom ezt a balfácánt – hümmögött a fiatalabb. – Ügyes fiú különben, de most mihez fog kezdeni fél lábbal? – Felköti magát – röhögött az öregebb, és ivott… – De hát hogy beszélhetsz így? – dadogott a fiatalabb. – Miért, te kibírnád, gondolj csak bele… – Hát ezt nem, gondoltam már akkor, de Mitrofán atyának ott, a bogoljubovói templomban, a hideg kövön ülve fel is elevenítettem ezt az egészet. – Az emberek cinikusak, Dimitrij testvér – mondotta az atya, és fogatlan szája mosolyra húzódott. – Egy orvosnak nem szabadna így beszélni, de ezekben már nincsen hit, bennük már nem él az Isten. – S homlokomra tette a kicsi, hideg kezét, hogy elmulassza a fogfájásomat. – Ha már a tiédet nem tudod elmulasztani, atyám – nevettem, s erre beismerte, hogy el tudná, ha lennének még fogai, de a helyzet az, hogy azokat még a kihallgatás alatt a KGB kínzókamrájában verték ki, s ez még jóval a buddhista szerzetessel való végezetes s az ő egész életét más pályára kényszerítő találkozás előtt történt… Erről elég sokat tudtam, de nem eleget. Az atya rám nézett, és egy Anna Ahmatova-versből idézett ott nekem. A templom ablakai ki voltak verve, a hideg kövön ültünk a huzatban, boldogan. Soha olyan jól nem éreztem magam, künn közben feltámadt a szél, s kavarta a havat az ősi templom körül. Úgy éreztem, álmodom, ez már nem is velem történik. Mitrofán atya közben mondotta a verset:

Hömpölyög a lassú Don,
hold lebeg az ablakon,
nagy kucsmája félrevágva,
lép a házba, arca sárga…
Jaj, beteg vagyok, beteg,
magam vagyok, rettegek!
Fiam rab, uram halott.
Értem imádkozzatok.

És mi imádkoztunk a költőnő lelkéért, rab fiáért, halott uráért, aki, megtudtam, történész volt, de megölték. Ó, Oroszország anyácska… Milyen kegyetlenül bántál el mindég balcsillagzat alatt szenvedő fiaiddal!… Ültünk egymás mellett a sarkunkon az öreg szerzetessel, és sírtunk.

„Nem idegen ég alatt bolyongtam” – kezdte az öreg, és kitörölt egy könnyet a fekete szeméből. – „Idegen szárny védve nem borult rám, de népemmel együtt vánszorogtam, vele jártam kálvária-útján.”

Hát voltak költőink – szipogott Mitrofán. – Még az ellenségeink sem állíthatják, hogy nem voltak, de a kegyetlenség letarolta őket. Mondd, drága fiam – fordult felém –, kedves Dimitrij, milyen emberek vagyunk mi, oroszok? – Fújt a szél a templomban, künn kavargott a hó, s a vattás kabátban is didergő öreg őr furcsán nézett minket. – Kik vagytok, testvéreim? – kérdezte. – Vodkátok van? – Te ki vagy? – meredt rá Mitrofán atya. – Én itten vagyok, az őr vagyok, őrködök – motyogta a fickó. – De kik vagytok ti, és mit kerestek itt? – Hát ez az – köhögött Mitrofán atya. – Zörgessetek, és megnyittatik néktek! – És ti zörgettetek, drága testvéreim? – kérdezte az őr. – Igen, de te aludtál, kedves testvérem – mondotta Mitrofán atya. – Hát akkor most avatlak bele titeket a titokba – motyogta a férfi, és szemében kavarogtak a vérveres körök. – Hát azt bizonyára tudjátok – kezdte, és vacogott a foga –, hogy ez a legrégibb orosz templom. Itten soha nem taposott idegen láb – mondotta még, és indítványozta, hogy menjünk be a lakásukba, a felesége főz teát, lehet, pálinka is lesz, ránk fér ebben az átok hidegben, de ő nem tud itten állni, ebben a huzatban, ebben a télben, ennyi erővel ki is mehetnénk a hóba, de ő nem akar kimenni, ő a meleg vackában szeretne már meghúzódni, ő ebbe beleőrül. – Rosszul mondod, te őr – vicsorgott Mitrofán atya. – Hogyhogy nem tapostak idegenek itten? Hát a tatárok átrepülték Bogoljubovót? Kikerülték volna? Én nem így tudom. – És szelíden mosolygott, de a vacogó őrt nem nyugtatta meg, vicsorogva jelentette ki megint, hogy itten soha nem tapostak idegenek, itten soha nem voltak tatárok, a templom védőszentje védte a templomot. Ezért azután az idegenek akkor sem tudtak volna idejönni, ha akartak volna, egy szelíd, de legyőzhetetlen nagy erő kényszerítette őket, hogy kikerüljék Bogoljubovót! Ide még a madarak se repülhettek be a szent tudta nélkül. – Magik – nézett ránk kérkedve, s összehúzta magán daróckabátját, nagyon fázhatott – jártak-e Vlagyimirban, a Szent Demeter-katedrálisban? Ha igen, akkor láthatták a faragott oroszlánokat a katedrális oldalán. A Szent Demeter templomát ezek a szárnyas oroszlánok védték! – Olyan orosz mesteremberek faragták őket – mosolygott szelíden Mitrofán atya –, akik nem láttak soha, önhibájukon kívül, oroszlánt, mert hol is láthattak volna, hát azután elképzelték a szent szövegek alapján. De hogy ezek a faragott oroszlánok védelmezték volna a templomot? – Mitrofán atya göcögve nevetett. – Lehet – legyintett nagyvonalúan –, tulajdonképpen minden lehet. – Na menjünk – didergett az őr, s elindult előre. Kétkedve követtük. A viskóban viszont kétségtelenül meleg volt. Az anyóka keresztet vetve hullott térdre az atya előtt. – Hogyhogy nem fázol? – érdeklődött Mitrofán mezítelen lábát figyelve. Leültem egy kerek faszékre, az öregasszony pálinkát töltött egy csuporba, majd feltette a kályhára a teavizet. – Már napok óta nem jött senki – magyarázta. – Olyan hideg van, hogy valószínű, félnek, nehogy megfagyjanak. S mink csak ülünk itten az öregemmel, még egyelőre van mit együnk, van még pálinka is, tea is, de előbb-utóbb el fog fogyni, s akkor az öreg kénytelen lesz bemenni a faluba, s elkaphatják a farkasok. – Miért? – döbbentem meg –, hát vannak farkasok is erre? – Erre mindig is voltak farkasok, s vannak most is, mindjárt meghallja – dörmögte az öreg. – Olyan szépen orgonálnak, hogy a hideg kánonban futkározik a hátunkon – nevetett Mitrofán. – Én már hallom őket. Közelednek. Egy egész falka. – Felállott, odament a viskó kicsiny ablakához, és kinézett. – Gyere csak – intett nekem, odaálltam mögéje, s láttam, amint a farkasok, nyolc vagy kilenc farkas, ott kerengenek a templom előtti téren, szőrük kékesen foszforeszkál. Gyönyörűek voltak, a falkavezér időnként megállott, s az ónszürke ég felé fordítva fejét, meredt nyakkal üvöltött, aztán hullani kezdett a hó, és a farkasok nekiiramodtak a mezőnek. – Hátha beszakad alattuk a jég – motyogta az öreg őr, és keresztet vetett. – Milyen ember vagy, Nyikoláj – sápítozott a felesége. – Vesztét jósolod a drága farkasainknak, ha ők se lennének, biztosan nem látogatna meg senki, ülhetnénk itten magunkra, s nézhetnénk egymást… – Szerencséjük volt – meredt ránk az őr –, hogy akkor, amikor jöttek, nem találkoztak a feleségem drága, kicsi farkasaival… – Mitrofán fogatlan szája mosolyra húzódott. – Úgy nézek én ki, Nyikoláj, mint aki fél a farkasoktól? – De hát nincsen puskája – hökkent meg az őr. – Nekem nem is kell puska – legyintett Mitrofán. – Puska akkor kellene, ha le akarnám lőni őket, de én nem akarom. – Akkor mit akarsz vélük csinálni, atyám? – hullott térdre előtte a kicsi öregasszony, és hányta a keresztet. – Beszélgetni akarok velük – mondotta Mitrofán. – Sok mindent meg kellene tudnom róluk. Lehet, hogy utánuk megyek. – Ne kísértsd az Istent, atyám – vetette a keresztet az öregember is. – Inkább egyél egy tányér scsit. Mi elvackolódunk a kemencepadkán, s néktek jut az ágy. – Ebben az ítéletidőben amúgy sem tudtok elmenni, itten kell maradjatok velünk – motyogta az öregasszony. – De legalább prédikálj valamit, atyám, hetek óta nem láttunk és nem is hallottunk papot, egymáson s a kék farkasokon kívül nem hallottunk senkit, már a madarak is elhagytak bennünket, s ha járőröznek is a varjak, valamiért mostanában messzire elkerülik a templom környékét, mintha el lennénk átkozva, mindenki elhágy bennünket, még az átokverte, örökké bánatosan károgó csókák is… Igen, atyám, itt maradunk magunkra, elhagyatva, s várhatjuk a hóförgetegben, a mezőn kóválygó halált. – Hát azt még várhatjátok, drága testvéreim – kezdettem el hangosan nevetni, hogy kissé felvidítsam őket. – Helyette momentán mi érkeztünk meg Mitrofán atyával, s remélhetőleg velünk jött a remény is, a remény, ami a hívő orosz lelkeket nem hagyhatja el soha…

Részlet egy készülő regényből.