A Föld Hangja

regényrészlet, 1. rész

A veteránotthon

„Nem vagy álmos?” – kérdezi ő gyengéden, de Tatjána indulatosan fordul feléje. – Miért, te igen, vagy máris meguntad az egészet, ha egy órát nem te beszélsz, már nem érdekes az egész? „Tudod, hogy nem erről van szó.” – Akkor miről? Ravennában ma éjszaka aludhatunk, ne félj, a szárazföldön, talán könnyebb lesz az álmunk… „Erről én nem vagyok meggyőződve…” – Ne szólj közbe, hallgass végig. Még egyszer nem fogom elmesélni ezt az egészet, elhiheted. Használd ki az alkalmat. Te biztattál az emlékezésre, azt is mondtad, ha még emlékszel, hogy mindent szeretnél tudni rólam, hát tessék, most hallgathatsz, hogy lassan megismerj, olyannak, amilyen vagyok… A reggelinél csak Vittorio búslakodott az asztalnál, a „főnököt” elszólították bokros teendői, ahogy magyarázta, Kisseleff pedig ki tudja, hol bolyong az éji vagy most már reggeli homályban. Csak mi vagyunk itt – nézett ránk, váratlanul vörösödött el, s még egyszer dadogva kért bocsánatot az esti zavarásért. Gyorsan, sietve ettünk, azt hiszem, egyetlen szót sem váltottunk a megbántott emberkével. Tíz után két perccel léptünk ki a vendéglőből, elsétáltunk a csirkebárig, de Dimitrij nem volt sehol. Találkoztunk viszont a kövér, bajuszos főnökkel, de ő sem emlékezett félszemű, sánta koldusokra, meglehetősen kevélyen tette hozzá viszont – miköben majdnem felfalt, úgy bámult ránk –, hogy igazán nem szokta azokat a balszerencsés nyomorultakat megfigyelni, akik az utcán, a bárja előtt koldulnak, elvégre az utca mindenkié… S rögtön, közvetlenül is a tárgyra tért, megkérdezte, mennyit kérünk ketten. – Attól függ, miért – nevettem rá, a szemébe nézve; apró fekete szeme be volt gyulladva, és vöröslött, mint egy bak nyúlé. – Tudjuk mi azt – röhögött. Durván küldtem el melegebb éghajlatra, s gyorsan elhúztunk. Vállam fölött, az ajtóból még visszaszóltam, keze is van, használja bizalommal, elvégre ő tudja legjobban, hogy mi kell neki, és hogyan jut el leghamarabb az édeni örömállapotba. Ma is előttem van elképedt arca, mintha egész egyszerűen nem hitt volna a fülének. – Ez a napja is rosszul kezdődik – nevetett Diána, amikor az utcán elmondtam neki, mit akart a kövér, és én mit válaszoltam neki… Dimitrij viszont nem volt sehol, de feltűntek a tegnapi srácok, az akkoriban Moszkvában is divatba jövő görkorikon köröztek körülöttünk, de amikor a félszemű, nagy fekete kalapos koldus iránt érdeklődtünk, szemmel láthatóan elsápadtak, dadogni kezdtek, az egyik elkezdte ugyan, hogy dél felé szokott erre járni, de a másik durván üvöltött rá, pofa súlyba, s úgy meglökte, hogy ha el nem kapom, leesik a földre. Dugulj el, visított a srác, s üldözöbe vette támadóját, velünk többet nem foglalkoztak, noha még egy darabig körülöttünk kerengtek, mint akiknek nincs jobb dolguk, de úgy tettek, mintha kérdéseinket meg se hallották volna. Elsétáltunk a könyvtárig, hátha ott szobrozik az ajtó előtt Dimitrij, de nem volt szerencsénk. Az én koldusom eltűnt. Az órára pillantva döbbenten láttam, hogy még húsz percünk van, s leintettem egy taxit. – Messze van? – érdeklődött Diána, miután bemondtam a címet. – Messze – mondotta angolul a fiatal, rövid hajú sofőr, s a tükörből gúnyosan pislantott ránk. – Sokba fog kerülni, hölgyeim! … – s azzal beletaposott a gázba, és máris suhantunk a forgalmas bulvárokon. – Hova mennek, drága kisasszonyok? – érdeklődött a fiú, meglehetősen indiszkréten, de nem akartam veszekedést, ezért őszintén elmondtam neki az úti célunkat. Füttyentett. – Lehet, hogy tapintatlannak tart – nevetett rám, kivillantva fogpasztareklámra illő fehér fogait –, noha csak kíváncsi vagyok. Miért látogat két ilyen gyönyörű nő egy veteránotthonba, az alkoholista, féllábú vagy félkezű, de kivétel nélkül őrült szerencsétlenek közé? – Az Üdvhadseregtől vagyunk – mosolygott rá Diána. – Fel akarjuk mérni, hogyan segíthetnénk, hogy azután megkezdődhessen a gyűjtés… – A férfi újra füttyentett, megelőzött egy dübörgő teherautót, s rágyújtott. – Sajnálom magukat – kezdte önfeledten. – Eddig is volt bizonyára fogalmuk az emberi szerencsétlenségről, a nyomorról, de higgyék el, amit ott fognak tapasztalni, minden várakozásukat fölülmúlja majd… Elképzelni sem tudják, drága kisasszonyok, hová süllyedhet az ember… – Hirtelen fékezett, mert egy részeg őrült imbolygott előttünk. – Vigyázz, te barom! – üvöltött rá, de a részeg nem zavartatta magát, teli torokból fújta, hogy uhnyem, uhnyem, s öklét rázta a taxis felé. – Na lássák, ilyenekkel van teli a város. Halnak éhen, de annyi pénzük még mindig van, hogy megvásárolhassák a vodkájukat…

Tizenegy után hét perccel érkeztünk a veteránotthon elé, fizettünk. – Megvárom magukat – ásított a fiú. – Úgysem bírják sokáig. – Be is jöhetsz velünk – mondtam szelíden. – Legalább látják, hogy nem vagyunk egyedül. – Szívesen – mondta a fiú, és kiugrott a kocsiból, kitárva a hátsó ajtót. Mi is kiszálltunk, lezárta kocsiját, s megindult utánunk. A kapusfülkében nem volt senki, az udvar is elhagyatottnak tűnt, hátrább, a melléképületek előtt egy rozsdás, horpadt bádoghordóban égett valami. A fekete füst kérdőjeleit figyelve elbizonytalanodtam. – Tudsz karatézni? – kérdeztem a fiút, aki elképedve meredt rám. – Miért? – kérdezte zavartan. – Az Üdvhadsereg munkatársait is megtámadják a rossz emberek. Hiszen azért rosszak! – nevettem rá, de nem tudtam folytatni, mert megjelent egy idősebb, szikár, katonás mozgású férfiú. Eléje lépve mutatkoztam be, elárulva, hogy egy kollégájával már beszéltem, és ő javasolta ezt az időpontot. – Tudom – bólintott a férfi, és szürke szeme szinte átdöfött. – Ismerem az írásait. Elárulná, hogy mi a látogatásuk célja, és kik a kísérői? – A barátnőm amerikai, egy magánalapítványt képvisel, az úr pedig a testőre – nevettem a férfira. – S egy Aljosa nevű veteránt keresünk, néhány éve, amikor itt jártam, már találkozhattam vele, de nem volt idő mindenre, ezért még egyszer eljöttem… – A vezetéknevét nem tudja – ingatta a fejét elbizonytalanodva a férfi. – Anélkül elég nehéz lesz megtalálni. – Hány ápoltjuk van jelenleg? – Vagy száz – szívta a fogát a férfi. – De lehet, hogy még több. Nem lehet megszámolni őket… – Mire lenne elsősorban szükségük? – kérdezte Diána. A fiú zavartalanul tolmácsolt. A szikár férfiú elfehéredett. – Maguk tényleg segíteni akarnak? – Azért vagyunk itt – mondta komoran a taxis, Diána szavait tolmácsolva. – Na jöjjenek – indult előre a nyomortanya fura ura. – Iszunk egy kaffét, és megbeszéljük. Esküszöm – néz rá Tatjána, és vigyorog –, így mondotta: „kaffé”, s ez annyira nem illett puritán külsejéhez és nyers modorához, hogy megdöbbenve meredtem a taxisra.

Tényleg tudsz valami pénzt szerezni nekik? – kérdeztem Dianát, a kávét szürcsölve. A férfi közben a nyilvántartóból írta ki nekem az Aljosa nevű ápoltakat. – Van egy mobilkeret – súgta biztatóan a barátném. – És Eduardo mit fog szólni? – Megduplázza az összeget, ha elmesélem, miről van szó, és azt is, hogy kiket ápolnak itt, s milyen körülmények között. Az is lelkesíteni fogja, hogy az otthont nagy orosz havere, Berezkovszkij hozta létre, de azután, kedves szép szokása szerint, megfeledkezett róla, s azóta itt halódnak ezek a balszerencsés ürgék… – Kilenc Aljosa van – fejezte be a nyilvántartó tanulmányozását a férfi, s telefonon utasításokat adott egy ismeretlen személynek, hogy hozza ide őket.

– Állj, vándor – szóltam rá. – Inkább mi megyünk oda, a hölgy – mutattam kedvesen Dianára – látni szeretné, hogy milyen körülmények között élnek a veteránok. Higgye el – néztem parancsolóan az elfehéredő igazgatóra –, ettől nagyon sok függ majd. S az adományukból, ha nem lopják el… – Hogyan? – meredt rám a férfi –, hát mégis mit képzelek róla… – Hát éppen ez az, adakozni fognak, mert megrendülnek, s maga megváltoztathatja az itteni körülményeket. Fel a fejjel! – mosolyogtam rá.

Ezzel kezdetét vette egyik legfantasztikusabb, legbizarrabb, legkülönösebb, legmegrendítőbb kalandunk. Mert az, amit ott láttunk, még az én múltkori, négy év előtti látogatásomhoz képest is elképesztő volt. „A mocsok – füttyentett ő, figyelmesen nézve orosz szerelmére. – S a bűz? Gondolom, a nyomortanya…” – Rosszul gondolod – nyúlt söre után Tatjána, de mégsem ivott. – A különös éppen a szokatlan tisztaság volt. Viszont a berendezés, hát szóval, vaságyak, bicegő székek, betonpadló, rozoga asztalok, nyikorgó ajtajú vasszekrények, sehol egy kép, egy falfirka, egy eldobott csikk… S azok a lerobbant, szerencsétlen manusok, ebben a tiszta nyomorúságban, amint maguk elé meredve, a reményt már végképpen feladva üldögéltek. Volt idő nézelődni, vagy hét szobán végigmentünk, amíg az első Aljosával találkozhattunk. Ő kért először cigarettát, s amikor a taxis megkínálta, fogatlan szája valami rossz vigyorra torzult, s rácsapott karcsonkjára. Könyökből hiányzott a jobb keze. – Egy kis vodkát, a rászorulóknak. – De Aljosa – szólt rá szigorúan az igazgató, erre az elhallgatott, s hátrább lépett. – Ő az? – kérdezte a katonás külsejű férfi. – Nem, nem ő – suttogtam elveszetten, s utánaindultam. Még láttam, hogy a taxis egy kis üveget csúsztat a nyomorék ép kezébe, s Dianának magyarázza, hogy egy utas hagyta ott, reggel, nem is tudja, miért tette be a táskájába, ő nem iszik, neki elég a fű… – A fontos, hogy betetted – hallottam még Dianát. Láthatólag megkedvelték egymást az önkéntes tolmácsával. „Nem voltál féltékeny?” – Ugyan már – nevet Tatjána –, direkt örültem, már elegem volt belőle, hátha elcsábítja ez az orosz taxis, s akkor magától fejeződik be az, ami jószerével még meg sem kezdődött. – Elsősorban új bútorokra lenne szükségünk – magyarázta mogorván az igazgató. – Látja, hogy mi van itt, nem…? Csak egy dologhoz ragaszkodom. A rendhez és a tisztasághoz, mert ez elsősorban tőlük függ. Tudja, Tatjána kisasszony – meredt rám –, hogy mi volt itt, amikor idekerültem? Arról jobb nem is beszélni… – Már jártam itt – nyugtattam meg. – Ahhoz képest… – sóhajtottam.

A következő Aljosának a jobb lába hiányzott, műlábával hadonászva küldött bennünket a nyavalyába, láthatólag nem akart ismerkedni. – Hát ennek mi a baja? – kérdeztem az igazgatót. – Örül az életének – válaszolta a szigorú férfi, és mosolytalan arca világított a folyosói félhomályban. – Vagy bal lábbal kelt fel. – Ami nem is csoda – mondottam én, hosszan tűnődve –, hiszen jobb lába nincsen is neki, szegénynek.

Annál beszédesebb volt a következő Aljosa, noha rögtön láttam, nem őt keressük, hiszen ennek mindkét lába hiányzott, gurulószékben ült, szája sarkában kialudt csikk fityegett. – Mennyi nő, és mind a másé – kedveskedett, s fekete fogcsonkjai közül szűrve a szót még hozzátette –: ó, hogy kinyalnám a nunátokat, drágák! – Ne ízléstelenkedj, Aljosenyka – szólt rá szelíden az igazgató. – Inkább jósolj a jótevőinknek, akiknek a kegyétől és nagy szívétől – pillantott rám hirtelen, s elkomorodott – a jövőtök függ. Most megmutathatod, mit tudsz. – A nyomorék felvihogott, s váratlanul gurult Diána felé, s kapta el a kezét, de ahogy beletekintett rövid hajú barátném tenyerébe, elfehéredett, s egy pillanatra tátva maradt a szája. – Szűzanyám – fohászkodott, buzgón vetve a keresztet –, verjél csak, megérdemeljük, veszejts el, ha már nem vagy képes meg is menteni bennünket, de ne kínozz feleslegesen – azzal háttal fordult nekünk, s többé nem akart ránk se tekinteni, motyogva kérte, hogy menjünk már, és ne zavarjuk, hagyjuk békében őt, hát még meddig bünteti az Isten a bűneiért, tehet ő arról, hogy egy magát nagyhatalomnak hívő országban született, s csak akkor dőlt el, hogy tévedés volt a nagyhatalmi státus, amikor őt lábatlanul repítették haza Afganisztánból? – De hát mi történt, Aljosenyka? – faggatta a csodálkozó igazgató, még hallottam, hogy a lábatlan férfi panaszosan vonít fel, mint a kutya, mikor feje fölött világít a vérveres telihold, s azt motyogja, hogy ő is tévedésben volt eddig, mint a magát nagynak képzelő, de annál kisebbre zsugorodó Oroszország anyácska, csakhogy ő a sátánról hitte eddig, hogy férfi, de kiderült – bökött a folyosóra menekülő, piros arcú Diána felé –, hogy nő, méghozzá csábos fiatal nő. Ó, irgalom atyja, ne hagyj el… Többet nem volt hajlandó mondani. A sofőr döbbenten bámulta, s kínjában a szájába dugott egy Marlborót. – Nem kell – hörögte a lábatlan, s fehér hab lepte el a száját. – Te is velük vagy… Tőletek nem kell semmi.

– Nem tudom, mi volt vele – csodálkozott a folyosón az igazgató, és ő is komótosan keresztet vetett. – Másképpen víg kedélyű fickó, tréfálkozó bohóc, de most valami miatt rossz passzban van… – Lehet, hogy sajognak a levágott lábai – suttogta a sofőr, és babonásan ő is keresztet vetett. – Megnézhetném a tenyerét, kisasszony? – fordult Diána felé. – Látni szeretném, hogy mitől akadt ki az a szegény balfácán.

De Diána szégyenlősen dugta farmernadrágja zsebébe a kezét, s nem engedte, hogy a taxis belenézzen.

Ezt már akkor se tudtam mire vélni, de akkor, ott nem volt időm megkérdezni, mi baja van, mert jött a negyedik és az ötödik Aljosa, egyiknek karjai hiányoztak, mind a kettő, társának csak a bal lába, tőből. Nem is voltak hajlandók ránk nézni. – Vodkát hoztál, szépségem? Hogy mennének rajtad keresztül mind a kilencen, akik akkor éjszaka megúszták a szakaszból! – A másik, anélkül hogy felénk fordult volna, színtelen hangon kezdte el: vodkát a rászorulóknak, Isten bárányainak, vodkát és cigarettát, ki tudja, mennyit élnek még, s ez minden örömük ezen a földön, ebben az átkozott siralomvölgyben, ebben a földi pokolban! – Tehetek valami értük? – állott meg a szoba közepén Diána, s a sofőr buzgón fordított. – Tehetsz, kurva – nézett Dianára a féllábú, és parázslott a szeme –, mutasd meg magad nekünk, évek óta nem láttunk már fehérnépet. – De Aljosa – üvöltött fel az igazgató –, nem tudod, mit beszélsz, ő a jótevőnk, amerikai. – Amerikai vagy? – nézett rá a kezetlen is, és szomorú volt a szürkéskék szeme. – Nektek hagytuk az afgánok elejét, mind nem bírtuk megölni őket, maradt nektek is. – Na, döntsd el, szépségem, levetkőzöl-e vagy nem? – A lábatlan agresszíven lépett felénk. Diána elpirult, kibújt farmerjéből, trikójából, kis tétovázás után a bugyijából is, s ott állott mezítelen és sudáran a férfiak gyűrűjében. Senki nem mozdult. A féllábú sírni kezdett: – Távozz tőlem, sátán – hányta a keresztet, míg a férfi, akinek mindkét keze hiányzott, csak nézte a gyönyörű Dianát, és szeméből peregtek a könnyek, aztán barátném felöltözött, a megdöbbent taxis pedig egy üveg vodkát nyomott a fél térdére hulló, imádkozó nyomorék kezébe. – Hányan hagyták a kocsiban a vodkájukat? – kérdezte évődve Diána, de a rövid hajú férfi nagyvonalúan legyintett. – Mindent otthagynak. Az emberek sietnek, legközelebb egy ilyen szép leányzó, mint te, önmagát fogja ottan felejteni. – És leplezetlen áhítattal bámult Dianára. – Ez nem igaz, erre inni kell – mondotta a főnök. Bementünk az egyik irodába, a zsebéből előhúzott kulcscsomóból kikeresve a megfelelő kulcsot komótosan nyitotta ki az ajtó mellett álló vasszekrényt, kivett egy üveg Krepkaját s műanyag poharakat. Töltött, s anélkül hogy egymásra néztünk vagy koccintottunk volna, mohón ittunk. – Még szerencse, hogy nem hiszi el senki, noha fűnek-fának fogják mesélni – motyogta rekedten az igazgató. – Én se hinném el, ha nem láttam volna. Maga – nézett Dianára – csodálatos teremtés. A reményt mutatta meg nekik, ha csak egy pillanatra is… – A sofőr buzgón fordított, de Diána ezúttal nem nevetett. – Kérdezd meg – fordult a taxis felé –, hogy vannak-e itt kurvák, mert hajlandó vagyok ezeket a fiúkat befizetni. – A taxis meglepetten ismételte el, az igazgató elvörösödött, de nem válaszolt. – Vannak vagy nincsenek? – dobbantott türelmetlenül Diána. – Én azért mégsem ajándékozhatom meg magammal őket, de a profi kurvának, ha jól megfizetik, mindegy, s aztán meg oroszok ezek is, szegény balfácánok, értük véreztek, értük csonkultak. – Mivel az igazgató most sem válaszolt, a taxis felragyogott. – Én elintézem – mondotta lelkesen. – Ismerek néhány vállalkozó szellemű leányzót, s még ma elhozom őket ide… Van valami ellenvetése? – nézett az igazgatóra, aki még egyszer körbekínálta az üveget, mindenki kért, a taxis is. – Nekem? – ingatta a fejét a szigorú férfiú, és vonásai egy pillanatra fellazultak. – Hát miért lenne? Ilyesmiről nem is álmodnak ezek az én, második gyermekkorukat élő, szerencsétlen balfácánjaim… Jó fiúk ők, higgyék el, Tatjána kisasszony – fordult felém. – Csak az élet babrált ki velük, szegényekkel… – Köpenye zsebébe rejtve az üveget, némán indult előre.

A hatodik Aljosa hatalmas termetű, szőke óriás, jobb lába térdből hiányzott, s hogy jobb legyen, elvitte egy afgán gránát a bal karját is. Füttyentett, amikor meglátott minket. – Kiket hoztál, Akakij? – meredt gúnyosan az igazgatóra. – A jótevőinket – nevetett az igazgató, a vodkától egészen emberi lett a viselkedése. – A hősöket akarják látni – nevetett az óriás, és kihúzta magát. – Hát akkor nézzenek, ha vodkám és szivarom lenne, még boldog is lennék. Egy boldog orosz hős!… – Ezen semmi nem múlik – kacagott göcögve az igazgató, és a maradék vodkát s egy fél csomag cigarettát adott a magas férfinak, aki ép kezével azonnal a szájához emelte az üveget, s kiitta. – Azannyát – motyogta, és keresztet vetett. – Ez igazi vodka volt, Akakij. Ki vele, mit akarsz, s mit akarnak a látogatók? Énekelnék szívesen, de momentán be vagyok rekedve. – De verset mondani csak tudsz, Aljosa – rimánkodott az igazgató. – A Volga-anyácskát csak el tudod még mondani, ilyet úgyse hallottak a vendégeink. – Hát legyen – hajtott fejet a vodkától kipirult óriás, és elkezdte, kántálva, de igen kifejezően:

A Volga-anyácskán sűrű feketén mi feketedik,
mi feketedik, ajahaj, fehéren mi fehérlik?
Csernojari gyors dereglyék mik ott feketéllenek,
az árbocon vékony fehér vitorláik fenn fehérlenek.
Nem fekete holló kiált, Sztenyka Razin szól fölségesen:
„Haj, kozákok, haj, ti fiaim, te szabad gyülekezetem!
Ne kímélgessétek fejér kezeteket, csak evezzetek,
énvelem éjféltájt jeles Asztrahanyon át kell szökjetek,
hajnal hasadtára jeles Csernojarba engem vigyetek,
meg ne lásson senki, meg ne halljon senki, úgy ügyeljetek!”

– Mit eszen a fene, Aljosa, a franc a pofádba – mozdult meg egy piszkosfehér rongycsomó a sarokban. – Mi van, Igor? – fordult a megelevenedő rongycsomó felé az igazgató. – Ébredezel, kis pofám? – Hát lehet itt alunni? – ásított az emberke, s hirtelen mozdult meg, bicegve lépett a magas Aljosa mellé, kiragadta kezéből az üveget, és fogatlan szájába csorgatta a maradékot. – Ad az Isten azoknak, akiknek nincs – lihegett. – Ha még egy szál cigarettám is lehetne, boldog lennék. – Aljosa némán nyújtott feléje egy cigarettát, a gnóm elkapta, s egy pillanat múlva pöfékelni kezdett. – Ők kik? – vett észre minket is, és kerekre tágult pillátlan bogárszeme. – Hű azannyuk, milyen szépek – vetett keresztet. – Kuss legyen – förmedt rá Aljosa. – Mindig akkor szólsz, mikor nem kellene, nem tudod befogni a pofád… Csak zavarod a vendégeinket. A szobatársam – nézett ránk zavartan. – Kicsi, de nagy a szája. – Igor – fordult a törpe felé az igazgató –, te mindenkit ismersz. A hölgy – nézett egy pillanatra Tatjánára – egy Aljosa nevű férfit keres. – Itt van – mutatott a kicsi az óriásra. – Már meg is találta… – Nem őt, egy másik Aljosát, hiányzik az egyik lába… – Miért – kacagott gúnyosan a törpe –, kinek nem? – És lábcsonkjára ütött. – Figyelj már ránk, kis ember – kérte az igazgató. – Te mindenkit ismersz. – S a tiszteletdíjjal mi lesz?… Igen, igen, a honoráriummal. Megint el fog maradni a honorárium? – vihogott idétlenül a törpe. – Ebben a mai szép és új világban, direktorkám, mindennek ára van. Még az én információimnak is… – Akit maguk keresnek – szólt közbe bűnbánóan az óriás –, az a tizenhetesben lehet. S bocsánat, hogy nem fejeztem be a verset. Ez a félnótás állandóan megzavar. – Nem vesztettetek semmit – röhögött idétlenül a törpe. – A végén Sztyenyka Razin gyilkolászik, mint mi Afganisztánban. S ha a népdalaink ilyenek, milyenek legyünk mink, az orosz föld árvái?…

Újra elindultunk a félhomályos folyosók labirintusában. Szédültem kissé, kezdett elegem lenni az afgán veteránokból. Egy pillanatig megkísértett a gondolat, hogy visszavonulót fújok, és elmegyünk, de későre döntöttem, s közben odaértünk a tizenhetes szobához. Az ágyon az ablak alatt ott ült Aljosa, életem megrontója, s behunyt szemmel fürdette arcát a besütő napfényben. – Ő az – mondtam, s kiszáradt a szám, reszketni kezdett a kezem. Odamentem hozzá, s cigarettával kínáltam, báván nézett rám, nem ismert meg, s miért is ismert volna, én csak egy voltam a számtalan áldozata közül. – Aljosa – jött oda az igazgató is. – Te a seregben együtt szolgáltál egy bizonyos Dimitrijjel … – A hátamon cipeltem a szerencsétlent egy fél napig – motyogta a férfi, és nagyot szippantott a cigarettájából. – Ha otthagyom, feldobja a talpát. Így legalább, ha el is veszítette az egyik lábát, de megúszta élve. – Emlékszel, hogy hívták? – Hát Dimitrijnek. Maga is mondta, nem? – Az apai nevére nem emlékszel? – De igen. – A szánalmas emberi rom arcán felhő suhant át. – Nyekraszovnak hívták, Dimitrij Dimitrijevics Nyekraszov – azzal elfordult, és tovább fújta a füstöt, karikákban, a sugárzó nap felé. – Van még vodka nálad? – kérdeztem a sofőrt, de ő már kérés nélkül is elővett egy üveget, és a férfi felé tolta. Aljosának megvillant a szeme, s hirtelen kapta el, lecsavarta a dugót, és mohón ivott. – Mit akarnak Dimitrijtől? – fordult felénk hirtelen. – Ő volt a legtisztább ember, akit ismertem. Még az afgán pokol sem tudta megrontani… – Azzal elmerült éber álmaiban megint, megszűnt számára a külvilág, többé nem is nézett ránk. Észre sem vette, hogy magára hagyjuk.

Az irodában az igazgató fáradtan nézett ránk. – El fogjuk intézni a támogatást – fordította a megrendült Diána szavait a sofőr. Én meg se bírtam szólalni. – De ha lehet, ne a bankszámlánkra küldjék – kérte a férfi, s arca ellágyult. – Mert akkor egy rubelt sem látunk belőle, lenyúlják a fejesek. – Nem, nem – legyintett Diána, meg se várva a fordítást, mintha értette volna. – Mi fogjuk elhozni holnap, készpénzben; rubelre váltsuk a dollárt, vagy maga is el tudja intézni? – El tudom – ragyogott fel a férfi. Hálálkodását már nem vártuk meg. Egymás nyomába lépve keltünk át a kopár udvaron. A kocsi körül kölykek álldogáltak, az egyiknek a kezében már ott volt a leszerelt visszapillantó tükör. Meglátva minket rohanni kezdtek, a sofőr legyintett. – Gondolhattam volna – morogta, s a csomagtartóból kivette a tartalék visszapillantót, s villámgyorsan szerelte fel. – Beszállás – hajolt meg. – Minél hamarabb el kell tűnnünk innen. Ez a környék veszélyes. – Amikor megindultunk, a sarkon megjelent a banda. A kölyök, aki ellopta a visszapillantó tükröt, ránk mutogatott, s egy magas fickó az öklét rázta felénk, s követ is hajított utánunk, de szerencsére nem talált el. – Moszkva – gyújtott rá a fiatal sofőr, és mohón szívta cigarettáját. – Ismerlek, városom!…

Koldusok

„Most akarsz elalunni, amikor a legérdekesebb, s nem árulod el, hogyan láttatok neki a koldus keresésének? Mert azzal, hogy tudtátok a vezetéknevét, még nem volt megnyerve semmit. Ennyi erővel tényleg tűket is kereshettetek volna a szénakazalban.” – Nem értem – ásít Tatjána. – Az előbb még untad… Tényleg kéne alunni is, majd Ravennában folytatódik a mesefélóra, ne félj… „Soha nem szerettem a folytatásos regényeket – legyint ő, és simogatni kezdi a nő csapzott, szőke haját. – Folytasd, kérlek. Most vagy soha.”

Tatjána sóhajt. – A taxiban, ahogy szerencsésen elhúztunk a későn érkező galeri orra elől, Diána érdeklődve fordult a taxishoz. – Tényleg, milyen nálatok a közbiztonság? – érdeklődött, s villogott a hiúzszeme. Már tegeződnek, gondoltam, s belesajdult a szívem, de nem, ne érts félre, nem a féltékenységtől, sőt egyenesen szerettem volna, ha mihamarabb, zenebona, cirkuszok, kivárás és lelkizések nélkül összejönnek, mert ez azt is jelentette volna, hogy a mi ügyünk, ami, ismétlem, jószerével még meg se kezdődött, véget ér. S különösebb bumlizások, fogadkozások, könnyek és harag nélkül ér véget. – Hát erről jobb nem is beszélni – füttyentett a srác. – Te hol élsz, Amerikában? – Én nem élek ott – mosolygott Diána. – Én a világban élek, egy globális jótékonysági program anyacsavarjaként forgok, az emberiség hasznára. – De amikor otthon vagy, hol vagy otthon? – kezdte furfangosan, más oldalról a taxis. Megható volt az érdeklődése, a legtöbb férfinál ez az ébredező szexuális vonzalom jele, mindent akarnának tudni szívük választottjáról. – Los Angelesben – kezdte Diána. – Amit persze te könyvekből vagy filmekből ismersz, de hidd el, ott se lehet alkonyat után egyedül kimenni bizonyos utcákra, sőt vannak olyan helyek, ahol napközben is különféle veszélyek leselkednek rád… – Na látod – lett melegebb a fiú hangja. – Azonnal itthon éreznéd magad Moszkvában. Itt soha nem lehetett életbiztosítás nélkül kimenni az utcára, de ami Gorbacsov bukása után történt, minden várakozásunkat alulmúlta, már ha voltak ilyenek. A városban szervezett bandák garázdálkodnak, a bűnözőket jobban megfizetik, mint a zsarukat, akik ráadásul korruptak is. Ha leállna a metró, mostanság ezzel is riogatnak, Moszkvában lehetetlen lenne közlekedni is… Persze még nem tartunk itt, de az eddigi fejlődés eredménye is egy meggárgyult város, ahol mindig úgy csukom be magam mögött a lakásom ajtaját, hogy nem tudom, látom-e még a szobámat s szobám falán a kedvenc poszteremet. – Az mit ábrázol? – érdeklődött kedvesen Diána, s hiúzszeme újra megvillant. – Marokkói táj, naplementekor. A sivatag a lemenő nap ellenfényében, szinte világítanak az álmaimban is folyton zizegő homokszemcsék… – Ezt szépen mondtad – rajong Diána lelkesen. – Te költő vagy? – Nem, nem vagyok költő – legyintett a taxis, és hátrafordulva kérdezte meg: most merre megyünk? – A szállodánkhoz – mondtam gyorsan, megadva a címet. – Ott van egy vendéglő is, eszünk-iszunk, s aztán megbeszéljük a további teendőket. Rengeteg tennivalónk van, sok mindent kell elintéznünk, s nem tudjuk nélkülözni fölöttébb értékes közreműködésedet, kedves… kedves… – Vologya – vigyorgott a srác. – Bocs, hogy nem mutatkoztam be. – Mára és holnapra ne is csinálj már más programot – mosolygott a fiúra Diána. – Most kitaláljuk, hogyan kutathatnánk fel azt a bizonyos Nyekraszov nevű koldust, holnap pedig elvisszük a pénzt a veteránoknak, s ígérted, felcsípsz nekik néhány vállalkozó szellemű leányzót is. Én állom a cechet. Pénz van, csak boldogság és szerencse legyen… S szerezzünk valami örömet ezeknek a boldogtalan idiótáknak is. – A fiú bólint. – Ezt én elintézem, s holnap együtt megyünk, visszük a pénzt és a lányokat… Csak most, azt hiszem, benn kell parkolnom az udvaron, mert ha ránk találnak azok a kedves fiúk, megírhatjuk a testamentumot. Én fekete öves karatebajnok vagyok – mondja büszkén –, de ennyi idiótával szemben, egyedül semmi esélyem. Sok lúd disznót győz…

Parkol a szállodánk előtt, kiszáll, kinyitja az ajtót, meghajol, s először Dianát, majd engem segít ki a kocsiból. Elindulunk a vendéglő felé. – Te egyebekben mivel foglalkozol? – Hát taxizok – nevet a srác. – Na jó, nem azt kérdeztem, miből élsz, hanem… – Joghallgató vagyok – ismeri be a fiú. – A szüleim szegények, nem tudnak segíteni, ezért átiratkoztam a levelezőre, s taxizok, hogy legyen miből fizetnem a tandíjat, s legyen miből megélnem. Most már mindent tudtok rólam… Vologya vagyok, szeretem a sárgarépát, a Beatles együttest, a füvet, a fákat, a setétséget és a szélzúgást. – És persze a szép lányokat – nevettem, s a hajlongó főúrtól elkértem az étlapot. – Ital? – néz ránk a főúr, miközben följegyzi a rendelést. Egy üveg száraz fehér bort rendelek, és ásványvizet. Rekordidő alatt megérkezik, nézem a pohár borom tükrében szomorú arcom, és feléjük fordulok. – Van valami ötletetek? Hogyan tovább? – Két lehetőség van – ízleli meg a fiú a bort, és csettint. – Az egyik a polgármesteri hivatal, nekik elvileg van nyilvántartásuk Moszkva lakosságáról, de ez a nyilvántartás meglehetősen pontatlan. Ezért oda egyelőre nem megyünk. – És a második lehetőség? – érintem poharam a Dianáéhoz és az övéhez. – A koldusmaffia – issza ki a taxis a poharát. – Ott van a főhadiszállásuk a Vörös téren, innen odamegyünk, és érdeklődünk. – A pincérek hozzák az erőlevest. Némán kanalazzuk. – Az mi? – kérdezi felcsillanó szemmel Diána. Láthatólag mindent szeretne tudni a rejtelmes Oroszországról. – Az a koldusmaffia? Vagy inkább szakszervezet – nevet a fiú –, ha ez neked jobban tetszik. – Nem értem – pislog Diána elveszetten. – Moszkvában ma nagy üzlet a koldulás. Sok az újgazdag, rengeteg a turista. Egy ilyen jövedelmező üzletet, mint a koldulás, nyilván meg kell szervezni. A maffiafőnök és emberei nyilvántartják a szaktársakat, mindenkitől beszedik a védelmi pénzt. – De kitől kell megvédeni a moszkvai koldusokat? – Ne légy naiv, ez Los Angelesben is így van. Nevezzük a védelmi pénzt, ha így jobban tetszik neked, tagdíjnak. Tény, hogy a maffia minden koldust nyilvántart. Az egész buli irigylésre méltó tökéletességgel van megszervezve, a főnök egyenesen úgy néz ki, mint egy amerikai üzletember. Ott ül a kedvenc bárjában, a törzshelyén, és állandóan csörögnek a maroktelefonjai. Van neki vagy három… – Te ismered? Találkoztál már vele? – néztem elgondolkodva a srácra, s kortyoltam a boromból. A pincérek is megérkeztek a bécsi szeletekkel (én és Diána ezt rendeltünk) és a fiú gombás szeletével. – Hogyne találkoztam volna. – És vajon fog adni információt? Egyáltalán szóba áll velünk? – Szóba állni szóba áll, de segíteni nem biztos, hogy segít. Az az érzésem, őszintén el kell mondanod neki, miért keresed Dimitrijt, s ez mindent összevetve elég kellemetlen lesz. – Ha nincsen más megoldás – sóhajtottam. – Te, kedvesem – nézek Dianára –, hívd fel a főnököt, meséld el neki, hogy hol jártunk ma, s érdeklődd meg, támogatja-e, és ha igen, mennyi pénzzel, a Berezkovszkij által alapított veteránotthont. Hangsúlyozd ki, hogy sajnos a nagy orosz barátja megfeledkezett a csonkabonka hősökről, és most nyomorognak a szerencsétlenek, s ha valakik megérdemlik a segítséget, hát ezek a fiúk megérdemlik. – Veletek akarok menni, felhívom ebéd után a főnököt – fintorog Diána, és nekilát a bécsi szeletének. – Az jó is lesz – mondja mély meggyőződéssel a taxis. – Két ilyen szép nő hátha meglágyítja a maffiafőnök szívét. Csak az a baj, hogy szíve nincs is neki, egy kő van a helyén, a Tunguz-meteor egy darabja… – Nevetünk. Diána befejezi az evést, szalvétával megtörli a száját, iszik egy kortyot, s felugorva, mobiltelefonjával a kezében kezd sétálni a teremben. – Rendben van – ér vissza néhány perc múlva. – Egyelőre tízezer dollárt vihetek, s a lányokat. Ez az ötlet nagyon tetszett neki. És ő is szeretne jönni, ez persze attól függ, hogy ma el tudja-e intézni a dolgait, s a holnap délelőtti megbeszéléseit át tudja-e programozni. – Mindent lehet, csak akarni kell – mondom biztatóan. Jön a főúr a számlával, s máris a kocsiban vagyunk megint, noha itt is büntetik az ittas vezetést, a fiút ez láthatólag nem érdekli, pedig le is kapcsolhatnának, s ha fújatnának vele, ugorhatna a jogosítványa. Nézzük a Kreml hagymakupolás templomait. A délutáni nap visszasütő fényében szinte lángra lobbannak az aranyos tetők, az egykori vörös csillag helyén kérdőjelek árválkodnak, s csókák köröznek körülötte. Minden megvan. A katedrális előtt emberek tolonganak, a mauzóleum előtt is. – Hol van az a bár? – nézek a srácra. – Gyertek – indul el magabiztosan az egyik kis mellékutca felé.

A Vadkacsa nevű bárban sokan vannak, nincs üres asztal. A bárpulthoz sétálunk. – Várjatok itt – súgja a fiú, és elindul a szeparék felé. Rágyújtunk, kérünk két kávét, elhelyezkedünk a kényelmetlen, magas forgószékeken. Még el sem készül a kávé, el sem szívhatjuk a cigarettákat, máris jön a fiú. És mosolyog. – Vár benneteket – mondja, utasítva a bárost, hogy küldje a szeparéba a kávéinkat.

Ruganyos léptekkel, egymásba karolva indulunk meg, még érzékelem, hogy a férfiak érdeklődve néznek felénk. A szeparéban egy magas, fekete hajú, sasorrú férfi ül, fekete öltönyben, mint egy temetésrendező. Felemelkedik, derékból meghajol, és jól hallhatóan mutatkozik be: – Minszkij. – Elnézését kérem a zavarásért, elmondom, ki vagyok, s némi köntörfalazás után azt is, hogy miért keresem Dimitrij Nyekraszovot. – Sajnálom, kisasszony, nem akartam nyugtalanítani. Ez a régi történet bizonyára még ma is, így fölelevenítve is érzékenyen érinti önt. – Bólintok, s kortyolok a közben megérkező kávémból. Rágyújtok, meglepetten érzékelem, hogy reszket a kezem, s izzadni is kezdek, remegek idegességemben, mint a versenylovak start előtt. – Azt mondja, hogy ez a Dimitrij nagy, fekete kalapot visel, hogy egyik lába térdből hiányzik, s hogy félszemű? – Bólintok. – S hogy ő is kapcsolatot kezdeményezett magával, mert tisztázni szeretné az emlegetett, fölöttébb sajnálatos esetet, noha ő közvetlenül nem vett részt benne? – Bólintok, és tekintetem a férfi acélszürke szemébe mélyed, önkéntelenül is megérintem a medvekarmot, s meglepetten észlelem, hogy idegességem szűnik. A férfi elmosolyodik, villogó telefonja felé nyúl, halkan beszél valakivel, majd kikapcsolva a készüléket, mosolyogva fordul felém. – Intézkedtem – nyugtat meg. – Dimitrij azonnal itt lesz, és a rendelkezésére áll, kedves Tatjána kisasszony. És most, ha megbocsát, visszavonulnék, halaszthatatlan teendőim várnak – emelkedett fel, s kisántikált a szeparéból, elegáns kutyafejes sétabotjával még biztatóan visszaintett. – A reményt – szólt vissza – soha nem szabad föladni. – Ez is hadirokkant – suttogta Diána meglepetten. – Hiányzik a jobb lába… – Ő a király – mondotta halkan a fiú, és szétnézett maga körül, mintha keresett volna valamit. – A kolduskirály. – Aztán szélsebesen írt valamit egy szalvétára, és óvatosan csúsztatta elém: „Itt a falnak is füle van, ne beszéljen, és ha mégis, gondolja meg, mit mond.” Tűnődve, mosolytalanul nézett rám, a szürke szemében vörös pontok villóztak. Kortyoltam a lassan kihűlő kávémból, és megérintettem a medvekarmot. – Az a kérésem – mondottam –, hogy hagyjatok magamra, ha megjön. Négyszemközt szeretnék beszélni vele. – Itt? – nézett szét újra a taxis. – Nem a legjobb ötlet. El kellene mennünk valahova. – Az még gyanúsabb lenne – intettem le kedvetlenül. – Amellett a király legalább meggyőződik arról, hogy őszinte voltam, s nincsenek előttük titkaim. Már ha természetesen lehallgatnak – mondtam hangosan, s élveztem, hogy a fiú arcán árnyék suhan át, s szürke szeme megrebben. – Ne légy ideges – simított végig váratlanul Diána a kezemen, s érintésére ijedten rándultam össze, de ezen sem tudtam lamentálni, mert a szeparé ajtajában széles fekete kalapját lengetve megjelent Dimitrij. Felálltam. Odabicegett, s kezet csókolt. Ez annyira váratlanul ért, hogy összerezzentem, s éreztem, hogy elvörösödök. Diána és a fiú felálltak, és kihátráltak a szeparéból. Hiába kínáltam hellyel, az én tanúm nem ült le, fekete szeme szinte izzott, s a vörös kötés valahogy vaddá, félelmetessé tette az arcát. Térdre hullott előttem, s teátrálisan kezdte: drága Tatjánám – így! –, meg tudnál-e bocsátani egy szerencsétlen balfácánnak, egy tévelygő léleknek, aki a te megalázott, véres arcod látványától nem szabadulhat immár soha? – Elhallgatott, sipítva szedte a levegőt, arcát szederjes pír öntötte el. Váratlanul jelent meg a pincérnő, és két talpas poharat tett elénk. – A király ajándéka – mondotta dallamosan. – Tequila. – És kihátrált. – Talán jót fog tenni – nyújtottam feléje az egyik poharat, s anélkül, hogy ránéztem vagy poharam az övéhez koccintottam volna, ittam. Az ital erős volt, tüzes, mint egy mulatt táncosnő. Ő is ivott, de nem emelkedett fel, nem ült le. – Engedd meg, drága Tatjána, hogy ez a vén bűnös – kezdte, és megtörölte pillátlan fekete szemét – térden állva várja a feloldozást. – Komolyan kezdtem bepöccenni, a tequila is a fejembe szállt, s kissé keményebben szóltam rá. – Elég legyen a színjátékból, kedves Dimitrij. Jó lenne, ha elkezdenéd a mondanivalódat, nincsen sok idő. – Én? – bámult rám –, de hiszen te hívattál, drágám, te kerestettél, te akartál beszélni velem, hallom, meglátogattad Aljosenykát is a veteránotthonban. – Valahogyan meg szerettelek volna találni, és nem volt momentán más ötletem. Reméltem, a bajtársad még emlékezik a nevedre, és nem is csalódtam. – Egy emberi roncs – jegyezte meg tárgyilagosan Dimitrij, s végre felemelkedett, leült velem szembe a székre, amelyen az előbb még Diána ült, és kiitta tequiláját, arca váratlanul fehéredett el. – Hidd el, lehet, hogy valóban rossz színész vagyok, egy öregedő, haszontalan ripacs, de az, amiről beszélek, igaz. Amióta megtértem Istenhez, furdal a lelkiismeret a bűneimért. – Ezt nem is értem – mosolyodtam el. – Hiszen azt már tegnap tisztáztuk, hogy neked semmilyen szereped nincs ebben az egészben. Te ártatlan vagy, kedvesem, mint a ma született bárány. Elvégre nem te erőszakoltál meg… – Nem, de megakadályozhattam volna – sóhajtott. – De hát megakadályoztad, hogy a többiek is… – Újra lángba borult az arcom, s nem tudtam, a tequilától van-e, vagy az emlékek rám törő rohamától. Dideregtem. És ekkor Dimitrij tekintete kihunyt, maga elé meredve János apostolt idézte: „Tengernek megvadult habjai, a magok rútságát tajtékozók, tévelygő csillagok, akiknek a sötétség homálya van fenntartva örökre.” Elhallgatott, s csendesen mondta: – Nincs megnyugvásom, de te ezt nem érted, mert te jó vagy, és veled van az Isten, de én csak a bűneimre tudok gondolni, s hiába fohászkodok a jó Istenhez, csak a sátán bűzös pofája jelenik meg előttem, hogy oda rugdaljon, ahova való is vagyok, a pokol legfenekére, ahol Dante, a nagy költő szerint a leggaládabb bűnösök szenvednek: az árulók. Mert az vagyok én is, egy szerencsétlen áruló, aki elárultam magamban a jót, s tudom, hogy ezért nincs bocsánat… – S arra nem gondoltál, hogy kolostorba vonulj? – néztem rá bánatosan. A lehető legrosszabb történt velem, kezdtem megsajnálni, miközben még mindig nem tudtam eldönteni, hogy őrült-e, vagy csak színjátékot ad elő, komédiázik a kedvemért, s a lelke mélyén röhög rajtam, akárcsak a kolduskirály, ha egyáltalán hallgatózott. Jó volna tudni, ő vajon mire vélte a dolgot, hogyan vélekedett Dimitrijről. Megzavarodva nézett rám . – Kolostorba? – lihegett. – Én is gondoltam rá, hidd el, de túlságosan egyszerű lenne. – Miért? – meredtem rá megdöbbenve. – Ott igazán ostorozhatnád magad. S a hozzád hasonlók között lennél. A társaid között. Nem? – Hát éppen ez az – csikorgatta a fogát. – A kolduslét megaláztatásait mértem magamra, a kolostorban, a barátok között túlságosan egyszerű lenne. – És ha én megbocsátanék, akkor se gondolnád meg magad? – kérdeztem, és zavaromban újra rágyújtottam egy cigarettára, szótlanul nyújtva feléje a csomagot, de ő megrázta a fejét, s szeme újra fellobbant. – Ha te tényleg megbocsátanál, Tatjána, akkor lehet, hogy visszamennék Szuzdalba, s elhagynám végre Moszkvát, ezt a förtelmes bűnösökkel teli éjjeli menedékhelyet, mert számomra csak a lélek a fontos, a lélek tisztasága… – Döbbenten néztem rá, újra nem tudtam megállapítani, játszik-e, vagy épp ellenkezőleg, halálos komolyan beszél. Idegességemben újra megérintettem a medvekarmot, hűvös érintésétől összerázkódtam. – Nézd, Dimitrij. Ha ez az egyetlen bűnöd, felejtsd el. Végeredményben nem te voltál a hibás. Közbeszólhattál volna, de akkor Aljosa megver. Te mondottad tegnap, hogy ő volt az erősebb. S méltányolom azt is, hogy utána csak felébredt benned a humánum, hiszen nem hagytad, hogy az egész falka megmocskoljon. Hogy is mondjam – jöttem zavarba –, ezt nyilván méltányolom. – Felragyogott. – Ezt nem is gondoltam volna – mondotta hálásan, és könnyeket törölt ki pillátlan, fekete szeméből. Az ajtóban váratlanul jelent meg a kolduskirály, és rám pillantva ennyit mondott: – Ennyi volt, kisasszony, ne zaklassa fel. A beszélgetésnek vége. – És Dimitrij reszkető fejére tette a kezét, s a könnyes szemébe nézett. – Nyugodjál meg, testvérem – mondotta még. Én felálltam, biccentettem feléjük, de tudomást sem vettek rólam. – Viszontlátásra – mondottam jó hangosan, s kiléptem a szeparéból. Diána és a fiú ott ültek a kényelmetlen, magas székeken, s ahogy észrevettek, aggódva fordultak felém. – Három tequilát – rendeltem, és felkapaszkodtam az egyik székre. Méltányoltam, hogy tapintatosak, és nem kérdeznek semmit. Hálából Dantét idéztem nekik, s egyre a Dimitrij megkínzott arca lebegett előttem:

… és hogy e könnyből fagyott régi kéreg
súlyát szememről szívesebben elvedd,
elmondom, hogy mihelyt e szörnyű méreg,
árulás vétke, szennyezi a lelket,
testét egy démon elfoglalja, s benn ül,
míg ideje lejár s a vére cserged.
S a lélek addig ilyen kútban enyhül,
s tán jár a teste még ez árnynak ott fönn,
aki már rég mellettem idelenn hül…



Elhallgattam, kortyoltam a tequilámból, aggódva néztek rám, s könnyes volt a szemük. Ez jólesett. Napok óta először végre nyugodtnak éreztem magam, nem kísértett a múlt, a medvekarom újbóli érintése végleg megnyugtatott, s a második tequila végleg eltörölte az aggodalmaimat… Néztem tequilám tükrében az arcom, és hallgattam a zenét. Egyszerűnek, újra végtelenül egyszerűnek tűnt minden.

Aztán fizettem, felálltam, s rájuk pillantva halkan közöltem, én most visszamegyek a szállodába. Nem is néztek rám, egymással voltak elfoglalva. – Majd jövök – dünnyögte Diána, de újra a fiú felé fordult, és végérvényesen megszűnt számára a külvilág. Hát igen, gondoltam már az utcán, taxira vadászva, ennyi volt, és újra szabadnak és erősnek éreztem magam…

*