×

Szép volt az ősz Budapesten

Kérdező: Prágai Tamás

Prágai Tamás

2006 // 10
– Az egri gyár – első munkahelyed – révén kerültél 1956 őszén Budapestre.

– Igen, a gyári munka pöttyentett le az ’56-os események színhelyének kellős közepébe, a forradalom leendő fővárosának a szívébe, ugyanis miután megszereztem a lemezlakatosi szakmunkás képesítést, gyárunk egri központjából kiküldetéses szerelőként jártam az országot, először Miskolcra kerültem, akkoriban a magyar ipar egyik fellegvárába, ahol mindenféle nemzetiség zsoldosa, markotányosnője, közharcosa (görög, cigány, keletnémet, magyar) hadakozott a legyőzendő temérdek munkával. Mi, az egri Lakatosárugyár szerelői majdnem egy évig a városon kívül, Zsolca felé, az épülő új fonoda légtechnikai berendezésével voltunk elfoglalva, innen Csongrádra küldtek bennünket, majd ’56 augusztusától éppen Budapestre, a Budai Pamutfonóba irányították csoportunkat. Az egri anyavállalattól különféle üzemekbe, telephelyekre, az ország számos városába küldték a szerelőket, ahol a Lakatosárugyárban készített légtechnikai berendezések összerakása, felszerelése és bejáratása várt rájuk, azaz a sikertelenséget kötelezően kerülő (ha kell, álcázó) utolsó felvonás. Bútorgyárban forgácselszívó, fonodában por- és szálelszívó, szövödében úgyszintén porelszívó, valamint légnedvesítő berendezések gondosan összerakott izmait, légcsöveit keltettük életre, melyek a géptermek felső régióiból hatalmas űrteret foglaltak el. A rendszer szíve, a központi ventilátor többnyire a gyárépület tetejére került, a belőle elvezető ötven-nyolcvan centiméteres átmérőt elérő csövek (amelyeken belül négykézláb akár egy ember is el tudott közlekedni, vagy mások elől elbújva szunyálni egy félórácskát ebéd után, különösen télen, a langyos magaslati melegben) a géptermek plafonja alatt, mint egy fejre állított fa vastag gyökerei, a plafonba kapaszkodva fonódtak egymásba. Az egysíkú műszaki rajzról ezt a térbeli, nagy kiterjedésű építményt kellett megfogható valósággá varázsolnunk. Annak a szerelőcsoportnak a pesti formációja, amelyiknek tagja lettem, kimondottan fiatalokból állt. A csoportvezető nem volt több huszonhét-huszonnyolc évesnél, a hat-nyolc tag pedig tizennyolc és huszonnégy év közötti fiatal melós volt. Vezetőnk, M., akit nem holmi politikai megbízhatóság vagy elgondolás juttatott a csoport élére, kitűnően értett a szakmához, biztos keze volt, jó szeme, ezenfelül igazi világfi volt, szerette az életet, a szórakozást, a nőket. Különösen a nőket. Ez ügyben igen fontos szentenciája volt számunkra, fiatalok számára, ami úgy szólt: bármi történjék is, mindenekfelett tisztelni kell a nőt, különösen azt, aki lefekszik veled. Én – mondta nagyon komolyan – akkor sem szégyellem őt, akkor is karonfogva megyek vele végig Egerben a Széchenyi utcán, ha mindenki kurvának tartja. Ami pedig a munkát és a csoport életét illeti: nagy hangsúlyt fektetett az egyenletes teljesítményre, a minőségire és a mennyiségire egyaránt, de nem vette zokon, ha uzsonnaidőben valaki kiszaladt egy pohár sörre a szomszédos kantinba. Megkövetelte, hogy mindenki elegánsan járjon, még a munkaruhánk is legyen elegáns! Akkori divat szerint a nadrágok szára alul igencsak keskeny volt, a zakók vállban feltűnően szélesek, ezt az öltözködési sablont követte M. ízlése, erre apellált, amikor azt mondta, minden városban van szabó, tessék elmenni hozzá, a nadrág szárát alul kapja össze, és a zakót is igazítsa ki. Nagy feltűnést keltett, amikor valamelyik üzemben megjelentünk átalakított nadrágjainkkal. Amikor például ’56 tavaszutóján a csongrádi bútorgyárba beállítottunk elegáns utcai ruhánkban (ráadásul egyik szaktársunknak gitár lógott a vállán, a másikén tangóharmonika), a portás nem értette meg, kik vagyunk, mit akarunk. Zavarában bemondta a hangszóróba, hogy megérkeztek a művész urak. A gyár dolgozói, főleg a fiatal nők, máris kezdtek a porta felé kacsingatni. Később kiderült, haknizenekart vártak Pestről, azonban a zenészek csak utánunk érkeztek meg, velük tévesztettek össze bennünket! Mindenesetre bárhol, szövödében, fonodában, jó néven vették, nemcsak a munkáslányok, de a velünk foglalkozó helyi műszakiak is, hogy elegánsak voltunk.

A párt által kiemelt kádereket és a sztahanovistákat leszámítva a kiküldetéses szerelőkre ráfoghatjuk, hogy ők voltak a kétkezi munkásságon belül a pénzarisztokraták, bár nem voltak sem gőgösek, sem hivalkodók, de csaknem kétszer annyit kerestek, mint a többiek, igaz, ezért le kellett mondaniuk a családi életről, a mindennapi otthonról, az asszony és a gyerek közelségéről, a rendszeres sportolásról, a ház körüli munkáról, a családi örökség részét képező darabka föld – egri bennszülötteknél esetleg két-három sor szőlő – megműveléséről és még sok minden másról. Hétvégén ugyan Pestről hazautazhattak csoportunk tagjai Egerbe, ezt kifizette a vállalat, de messzebbről, például Csongrádról már nem, mert szombat délutántól hétfő reggelig nem volt megjárható az út. Az otthont jelentő lakástól való távol élés nekem nem okozott gondot, mert Egerben nem volt lakásom, a hónapos szobámat feladtam. Amikor havonta egyszer elszámolásra mégis Egerbe mentem, apáméknál húztam meg magam egy szétnyitható vaságyon a konyhában. Az én otthonom Vállajon volt, ott lakott anyám a húgommal. Oda viszont csak akkor jutottam el, ha szabadságot vettem ki, vagy amikor a kalendárium jóvoltából két munkaszüneti nap egymás mellé esett, mint például 1956-ban az augusztus 19-i vasárnap és a 20-ra eső alkotmányünnepi hétfő.

Kiküldetéses munkásnak csak állami tulajdonú szállodában volt szabad megszállnia. Ha ezt tette (mi mást tehetett volna?), szállásköltségeit elszámolta a kiküldő üzem, egy magánháznál bérelt szoba tízszer olcsóbb árát viszont nem. Az egri Lakatosárugyár pesti szállodája a Rákóczi úti Palace volt, a század eleji fényűzés népi demokráciánkban is aránylag épségben megőrzött elegáns maradványa. Bennünket, vidéki munkásokat lenyűgözött az egyenruhába öltözött portások modora és látványa, a lépcsőkön futó süppedős piros szőnyeg, a félemeleti klubfotelek, ahová egy idő után mi is felmerészkedtünk újsággal vagy moziműsorral a kezünkben, az étterem szeparéasztalain a szoknyaburás asztali lámpák hangulata, a lift halkan szuszogó ajtaja, a bizonyára szép termetüket és arányos vonalaikat honoráló válogatás folytán itt dolgozó szobaasszonyok frissen vasalt ruháinak suhogása – érthető, hogy először olyan félelemmel léptünk be a hatalmas palotába, mint isten házába a bűnösök. A Csokonai utcában, a szálloda mellett, időnként egy-egy nyugati autóköltemény állt, amit körülvéve nemcsak a gyerekek, de a felnőtt férfiak is, velünk együtt, ámulattal csodáltak. A szálloda vendégei között külföldi, főleg osztrák üzletemberek, újságírók és nyugati divat szerint öltözött hölgyek ténferegtek a hallban, vagy szorongtak velünk a liftben. Éneklő hanghordozású olasz terefere, keményen ropogtatott német szavak töltötték be köröttünk a teret, a szellemi és egyéb mozgásában tétlenségig korlátozott országban a szálloda burája alatt szabadon lélegzett, csevegett, beszélt az idegen nyelvű közönség. Mi viszont magyarul hallgattunk. Ha jól beszéltünk volna valamilyen idegen nyelven, akkor sem mertünk volna megszólalni, félvén attól, hogy valaki meghall, hogy valaki lehallgat bennünket. Kevéske némettudásommal néha két-három mondat erejéig követni tudtam egy-egy beszélgetést, melyeknek zöme turisztikai rácsodálkozás volt a Szépművészeti Múzeum valamelyik képére, a Lánchídra vagy a százezer nézőt befogadó Népstadionra. Az egri, a miskolci, a csongrádi munkásvilág savanyúsága, a kopott bakancsok ásítozása és a nyers uborka illata innen nézve mintha csak a föld másik felén létezett volna, valamelyik kényelmes fotelben ülve esetleg még az is felmerült bennünk, hogy a föld másik fele, a mi előző életünk, nem is létezik. Csoportvezetőnk által megkövetelt eleganciánk volt eleinte legfőbb védőpajzsunk, a szálloda személyzete bennünket nem nézett ki, nem idegenkedett tőlünk. A hatodik emeleten laktunk három-négy ágyas szobákban. Bizonyos apróságokra kellett csupán odafigyelnünk, hogy tartani tudjuk a minket illető jó benyomást, például arra, hogy ha az éjjel-nappali közértből (mely fényes kirakatával, vadonatúj belső, nekünk nyugatinak tűnő berendezésével néhány lépésre volt tőlünk, a Nagykörút és a Rákóczi út sarkán) vacsorára fölvittünk valami elemózsiát, két szelet kenyeret tizenöt deka lengyel kolbásszal vagy egy darab májas hurkát, akkor a maradék szemetet, a földre hullott morzsával együtt, papírba csomagolva másnap reggel levittük az éjjel-nappali közértbe, és ott dobtuk szemétkosárba. Ha vállalati ügyben vezetőink Budapestre jöttek, azok is ott szálltak meg a Palace-ban, persze nem a hatodik emeleten és nem négyágyas szobában. A munkás és a hajdani munkásból lett vállalatigazgató között tátongó szakadék a Palace-ban is jelen volt, a főnök még a luxusból is többet hasított ki magának, mint munkásai, nem is beszélve az egri gyártelep Pestről nézve rabszolgának tűnő szakijairól, a zárt terű műhelyben mérgező festéket permetező festőkről, a sajtológépen dolgozó, fekete porral fátyolozott munkásnőkről.

1956 kora őszén, amikor Csongrádról a fővárosba irányítottak bennünket, úgy tűnt, hosszabb ideig leszünk Pesten, akár évekig is, hiszen a fővárosban számtalan helyen, számtalan gyárban volt szerelnivaló. Ha nem is végleg, gondoltam akkor, de egy ideig budapesti leszek. Ez volt a vágyam. Szellemileg annyira sárba taposva éreztem magam, hogy minden szalmaszálba belekapaszkodtam.

Ekkor már legalább másfél éve az Irodalmi Újság rendszeres olvasója voltam. Megjegyzem, annak a beszerzése is egyre drágább lett ’56 ősze felé. Nem ténylegesen drágább, hiszen ha jól emlékszem, két forintba került, de nem lehetett másként beszerezni, csak „felárral”. Meg kellett lobogtatni, mondjuk, egy tízest, akkor az újságárus előhúzott egyet a pult alól, megkaptad, de ha csak két forintot mutogattál, akkor szemrebbenés nélkül kijelentette, hogy elfogyott.

– Irodalmi feketepiac.

– Igen. A népi demokráciában hozzászoktatták a népet, hogy az újságban megjelent szavaknak majdhogynem törvényi erejük van. A kínálat és a kereslet függvényeként lebegett az újság ára, és különösen attól függött, hogy az éppen esedékes számában volt-e csiklandós anyag, volt-e bárminemű elégedetlenségre utaló cikk. No nem forradalmi felhívás, csak jogos sopánkodás vagy javító szándékú kritika, amit, persze a hatalom holdudvarában leledző írók, újságírók írtak. Például nagyon izgalmasak voltak ’56 tavaszától a Petőfi Kör vitái, az ezekről szóló tudósítást mindenki a maga szemével akarta elolvasni. Némely kommunista író megszólalása is felborzolta a kedélyeket, például Déry Tibor vagy Háy Gyula egy-egy cikke. Irományuk többnyire nem abszolút értelemben jelentett fenyegetést a hatalomra nézve, csak az adott körülmények között, mert rávilágított valamilyen közéleti fonákságra, demokráciánk „diadalmas” útjának valamelyik kátyújára. Például a híres Kucsera-cikk (Miért nem szeretem Kucserát…). Felrázó cikk volt, nem akarta megváltoztatni a rendszert, de a megengedettől eltérő gondolkodásra késztetett. Szeptember közepétől (talán már korábban is) valami vihar előtti elektromosság vibrált a levegőben, amit, legalábbis az én munkáskörnyezetemben (beleértve a szerelőcsoportot is), senki sem vett igazán komolyan, mert senki sem tudta hozzárendelni a valóságot, senki sem merte elképzelni, hogy a párt vasmarkának szorításában bármilyen szabadságot igénylő mozgás eredményes lehet. Volt, aki jobban ráhangolódott, volt, aki észre sem vette. Ebben az időben egyszer egy nálam hat-nyolc évvel idősebb és egy fiatalabb egyetemista barátommal ücsörögtünk, beszélgettünk a „Sörszanatóriumban”, mely a Nagykörúton a New York-palota és az éjjel-nappali közért között kínálta frissen csapolt habos portékáját a hideg lére áhítozó honpolgárnak. Idősebb barátom halk szavaival holmi vihar előtti előérzetet permetezett ránk, melynek valóságát nem tudta pontosan körülírni, de elegendőnek találta ahhoz, hogy levonjon belőle némi óvatosságra intő tanulságot. Úgy vélte, hogy bár a felszínen ellapulnak a Petőfi Kör, az Irodalmi Újság meg egyebek által felvert hullámok, valójában feszült a helyzet, s azt tanácsolta nekünk, fiataloknak, legyünk óvatosak, nagyon vigyázzunk, ha netalán olyan helyzet adódna elő, ne keveredjünk bele semmilyen szervezkedésbe, demonstrációba.

Közben katonai behívót kaptam a Gábor Áron Tüzértiszti Főiskolára. Nem értettem, hogyan és miért. Ugyanis, bár mindenféle egyetemre és főiskolára jelentkeztem, de ide nem, már csak azért sem, mert semmiképpen nem akartam katona lenni. Nem sokkal eme behívó előtt átestem a leghétköznapibb sorozáson, Mátészalkán, mert vállaji lévén oda tartoztam – Egerbe csak ideiglenesen voltam bejelentve. Ott azt mondták, hogy november táján fognak behívni rendes katonai szolgálatra; ha novemberben nem, akkor a jövő év elején. Szeptemberben – nagy meglepetésemre – a Gábor Áron Tüzértiszti Főiskoláról jött a behívó.

– Rendes egyetemre bélista miatt nem vettek fel, de behívtak a tüzértisztire…

– Igen, behívtak a tüzértiszti főiskolára. Gyülekező ezen és ezen a napon, ekkor és ekkor a Nyugati pályaudvaron. El is mentem, velem egyidős ifjak már várakoztak a megadott helyen, és egy-két kiképző őrmester is. Sorba állítottak bennünket, négyes sorokba, lépés, indulj! Elmasíroztunk jó messze a belvárostól, az Üllői úton végig hallgattuk a járókelők gúnyos megjegyzéseit: „Két nap múlva vége a sörényeteknek, kopaszok lesztek”; „Gojzervarrásos csuka helyett jön a kincstári bakancs, gyerekek”; „Ti is hamar meg fogtok tanulni törülközővel fésülködni”. Alaposan elfáradva érkeztünk meg a főiskolának nevezett laktanyába. Az udvaron már játszottak előttünk érkezett fiatalemberek, volt labda, fociztak, dekáztak, röplabdáztak. Egyszer csak hallom: „Itt a Papp, majd súg nekünk!” Gimnáziumom nem kimondottan eminens, többnyire bukdácsoló tanulóiból egy csokorra való ugrándozott együtt, ők üdvözöltek, hangot adva abbéli reményüknek, hogy dolgozatíráskor vagy máskor számíthatnak rám. Mint később megtudtam, ők egyenesen ide jelentkeztek, a tüzértiszti főiskolára, ugyanis származásuk és a párttal való jó viszonyuk ellenére úgy érezték, tanulmányi eredményeik alapján semmi esélyük sincs arra, hogy valamilyen egyetemre felvétessenek. Ők valóban felvételizni jöttek, és nagyon reménykedtek, hogy sikerülni fog nekik.

– Ez a mi időnkben sem volt másképp. A József Attila – ma Szent Imre – Gimnázium harmadikos tanulójaként pályaorientáló előadást kellett meghallgatnom a katonai főiskola képviselőjétől. Toborzott: jelentkezzünk katonatisztnek. Legfőbb érve az volt, hogy ők azokat is felveszik, akiket máshova nem. Nem kell hangsúlyoznom: az osztályból senkit se győzött meg.

– Nem csoda. Beosztottak egy negyven-negyvenöt ágyas körletbe, és elkezdődött a felvételi, ami két részből állt: elméletiből és orvosiból. Az orvosival kezdtük. Számos specialitás volt képviselve: szív, tüdő, láb, izmok, minden. Aztán elvittek ebédelni, súvadt, megtaposott aratási szalonnát kaptunk, amit, kollégista múltamnak hála, gond nélkül megettem. Én semmiképpen sem akartam katona lenni. Gondoltam, majd rosszul csinálom meg a feladatokat, és mindenféle kifogással az orvossal elhitetem, hogy nem vagyok egészséges, hogy a szervezetem nem alkalmas katonai feladatokra. Amikor azt kérdezték, van-e valami baja a szemének, gondolkodás nélkül rávágtam: van, távolra nem látok jól. A másik orvos kérdésére: van-e szívpanasza? – azt válaszoltam, hogy időnként aritmiás. Minden kérdésre mondtam valamit, hogy mi a bajom. A lábom gyorsan fárad, gyakran görcsbe rándul, fáj a bokám, és így tovább. (Valójában egyedül a fogaimmal volt problémám.) Olyannyira, hogy a szívorvos, aki megvizsgált, azzal fejezte be kutakodását: ugyan menjen már, a maga szívével egy tankot el lehet hajtani!

Késő délután hallom a hangosbemondón, hogy az igazgató őrnagy elvtárs várja az irodájában Papp Tibor honvédet. Bemegyek, leültet, papírok a kezében, azt mondja: ahogy elnézem, maga minden orvosnál panasszal állt elő, holott a vizsgálatok azt jelzik, egészséges. Mondja, maga nem akar idejönni a főiskolára?

Gondoltam, legjobb az egyenes út. „Hát megmondom, nem akarok.”

„Szóval nem akar? Mi nem erőltetjük, legyen.” Mintha őket is megcsapta volna az új idők új szele, egy nagyon pici emberséget is beengedtek már a laktanyába. Adom is a leszerelőlevelét, tette hozzá. Azon nyomban kiállította, amiben ráadásul hazatérő egri vonatjegyem is benne volt. Voltam olyan szemtelen, hogy ezen bekereteztem az „első osztályt”, mivel az őrnagy elvtárs azt elfelejtette.

– Óriási szerencséd volt. Már nem az első osztállyal: meglep ez a nagy empátia.

– Utólag hálálkodtam az égnek: milyen jó, hogy nem kerültem oda! A forradalmat nem biztos, hogy élve megúsztam volna. Tüzértiszti iskolásként ki tudja, mi várt volna rám, lehet, hogy egy puskát sem tudtam volna még elsütni, de odavezényeltek volna a tűzvonalba, méghozzá a rossz oldalon!

Rajk László temetésekor már mindenki számára érezhető volt a közéletben elhatalmasodó zavarodottság. A Művelt Nép című hetilap, amit szintén rendszeresen olvastam, oldalas fényképekkel számolt be a temetőbe tömegeket vonzó eseményről. Nem mondhatom azt, hogy robbanásszerűen világosodott ki az ég fölöttünk, hogy a munkás számára is egyszerre láthatóvá, érthetővé vált a rendszer rugózatának elmerevedése, az állam fogaskerekeinek végzetes repedezettsége. Bizonyos időre volt szükség ahhoz, hogy az emberek átrendezzék fejükben az uralkodó ideológia háromszögelési pontjait, azt például, hogy a nemrégen még hazaáruló Rajkból mártír lett, azt, hogy a pártvezetők haláláért a kikezdhetetlen, a szinte isteni jogokkal felruházott Rákosi a felelős.

A szerelőcsoport tagjai igazából csak Rajk temetése után adták némi jelét annak, hogy éreznek valami bizonytalanságra utaló vibrálást a közéletben; ha nagy ritkán szóba került, gyorsan megnyugtatták magukat, őket ez nem érinti, ők túl kicsik ehhez, a társadalom legalsóbb rétegeire, azaz rájuk ennek nincs kihatása.

A Lakatosárugyár munkásai (a kiküldetéses szerelőkkel együtt) egy nagyon kis párt- és szakszervezeti réteget kivéve nem voltak hívei a rendszernek. Elviselték. Az idősebb, volt szocdemes szakik néha megengedtek maguknak egy-két mondatnyi éles kritikát a párttitkár ellen vagy általánosabban a rendszer ellen. Aztán elhallgattak, nem feszítették tovább a húrt. Igyekeztek önmagukkal kibékülve minden alkalmat kihasználni, az adott körülmények között a legkellemesebben élni, vidámkodni, boldogulni. Keményen dolgoztak, zokszó nélkül elszenvedték a művezetők, a párttikárok és egyéb szakszervezeti korifeusok zaklatásait, „apák napján”, azaz a hó végén felvették a fizetésüket, bevonultak a kocsmába, és berúgtak, még mielőtt az asszony értük jött volna, közben a pálinkától feltüzelve szidták a normásokat meg azt a hülye rendszert, amelyik a nyakukra küldi őket.

Emlékeimben úgy él, hogy 1956-ban szép volt az ősz Budapesten, a kora reggeli fehérkedő pára mint egy hálóing lógott a városon, de alig takarta. A fák délelőtti napfényben égő levelei aranytallérként hullottak a földre, és a kisebb-nagyobb második világháborús sebhelyeket viselő bérházak is meleget locsoltak az esti sétálók nyakába. És jött október 23-a. Aznap a Budai Pamutfonóban szereltünk. Itt is, mint minden fonodában, szinte csak nők dolgoztak, itt is kaptunk egy öltözőt, amire nemcsak azért volt szükségünk, hogy elegáns utcai öltözékünket jól szabott munkaruhára cseréljük fel, hanem azért is, mert itt tartottuk értékesebb szerszámainkat. Ez a helyiség volt az otthonunk. Ideiglenes ugyan, de a külvilágtól elválasztott, mondhatni, megvédett bennünket.

Amikor délben ebédidőre leállt a munka a fonodában – mi már falatoztunk, a mi munkaidőnket a csoportvezetőnk határozta meg, a gyár vezetése ténylegesen nem szólt bele, visszavonulva kis szobánkba eszegettünk –, benyitott egy asszony hozzánk, és azt kérdezte tőlünk: hallottuk-e, mi van Pesten? Igen, hallottuk, hogy valami nincsen rendben. Kezd komolyra fordulni a dolog, mondja, a betiltás ellenére tüntetések vannak, a diákok nagyon akarják az igazukat. Semmi megrovó nem volt a hangjában, tényként tette elénk. Ez mindenkit fölrázott a békés kérődzésből, engem különösen, de nem mertem messzebbre gondolni. Na végre! Ilyen „kis mozgással” egyszer már találkoztam. Az Olivér könyvében meg is írtam, mit élt át Olivér az ’54-es futball-világbajnokság után. Kivételesen akkor, amikor a döntőt játszották, én is éppen Pesten voltam. Az elegáns Savoy kávéházban, az Oktogon egyik sarkán hallgattam a közvetítést. Amikor megszólalt a meccs végét jelentő sípszó, és megváltoztathatatlan ténnyé vált, hogy kikaptunk, kisebb zendülés tört ki a téren a sportág vezetése és egyáltalán, a vezetők ellen. Mért tették be azt a jobbszélsőt a csapatba? Azért, mert párthű ember volt, mondták. Puskást miért erőszakolták be sérülten? Azért, mert a párt a biztosnak vett győzelemből a rokonszenvet magára akarta terelni, bizonyítva ezzel is felsőbbrendűségét. A nép felháborodása elsősorban Sebes Gusztáv ellen irányult. Összeverődtek kupacba, és elindultak… felvonultak… – ilyen spontán kollektív véleménynyilvánítás tudtommal „népi demokráciánkban” azelőtt soha nem fordult elő… Hihetetlen volt és felemelő érzés, hogy az emberek őszinte véleménye hangos szavakban röpköd a Nagykörút század eleji gondtalanságban született bérházai között. Persze nem lett belőle semmi, Sebes villáját egy kicsit megtépázták, de másról nem tudok. Lehet, hogy embereket lefogtak, de erről nem írtak a lapok. Ezen a bizonyos 23-i ebédidőben ez jutott eszembe, és az, hogy milyen jó hallani, hogy tüntetnek.

Elég korán befejeztük a munkát, fél négy, háromnegyed négy felé leálltunk, átöltöztünk, villamossal és busszal mentünk szálláshelyünkre, a Palace Szállodába. Arra emlékszem, hogy az utolsó szakaszt busszal tettem meg, buszról szálltam le a Nagykörút és a Rákóczi út sarkán.

Mintha egy folyó partján ért volna földet a lábom, egy nagy, széles, jóindulatú, bővizű folyó selymes-füves kínálkozó partján. Ott hömpölygött a tömeg előttem, és én beléptem a hömpölygő vízbe! A jelmondatok, amik elhangzottak, azonnal feltüzeltek: „Magyar népnek kenyeret, Rákosinak kötelet!” Balzsam volt a szívemre. És még ennél is cifrábbnak és hihetetlenebbnek éreztem azt a szent tabut tépázó mondatot, amelyik röviden leszögezte: „Ruszkik, haza!” Fölemelő érzés volt, hogy az emberek ezt kiabálják együtt, ezt akarják, és, mondanom sem kell, az is szédítő volt, hogy nem félnek, nem gondolnak a következményekre. Hát persze, ilyen az euforikus hangulat, nem engedi a gondolatok rosszra fordulását. Lehet, hogy az idősebbek mérlegelni tudnak, de egy húszéves srácnak nem erős oldala az óvatoskodás. Beleléptem a folyamba, és hagytam magam lebegtetni a hullámokon. Örültem, mint amikor az első szerelmes randevúnak örül a rövidnadrágos kisdiák, és örömöm egyre fokozódott, kinyílt a végtelen felé. Teljesen beleolvadtam a tömegbe, annyira egynek, közösnek éreztem mindent, mintha mindannyian, bárminemű hátsó gondolat nélkül, szégyentelenül meztelenek lettünk volna egy mennyei gőzfürdőben. Átadtam magam az euforikus hangulatnak, amelyet nem kábítószer és nem méreg idézett elő bennem, hanem az, hogy éreztem, itt van a kezdete vagy a vége valaminek, feltámadással vagy feltámadás nélkül. Aminek lényegére az aranyszavú francia költő, René Char tapint rá Ég a könyvtár című poémájában: hűvös nap, melynek nádszála vagyok. Október 23-a napjának nádszála lettem.

Végigfolyt a tömeg a Thököly úton a Dózsa György útig, ott balra kanyarodott az ár a Felvonulási tér felé. Itt egy idősebb házaspár kihozott egy zászlót az egyik elegáns bérház második emeletének erkélyére, és ollóval kivágta a zászló közepéből a kommunisták hatalmára utaló címert. Üdvrivalgás tört ki! A bácsi és a néni sírni kezdett, és a felvonuló nép is. Ezeket a pillanatokat racionálisan alig lehet megmagyarázni.

Innen hömpölyögtünk a Felvonulási térre, ahol már folytak a Sztálin-szobor ledöntésére irányuló készületek. Először teherautókkal, a nyakába akasztott drótkötelekkel próbálták lehúzni, de meg se mozdult. Aztán hoztak valami hajógyári vontatót, ekkor a drótkötél pattant meg! A szobor ekkor se mozdult. Aztán hozzáértők tanácsára elhatározták, hogy a lábát kell elvágni. Igen ám, de a szobor bronzból volt, és annak a vágása nem is olyan egyszerű. Volt már akkor is ívhegesztés, amivel a szakemberek vágni is tudtak, de inkább a klasszikus lánghegesztőpisztolyt választották, mert az elolvasztja a vágás helyén a bronzot. Igaz, hogy a bronz a vágáskor könnyen összefut, vagyis nem olyan egyszerű a dolog, szakértelmet igényel, állandóan hevíteni kell a megolvadt fémet is. Az elején úgy látszott, hogy nem mennek semmire.

Elég közel voltam a szoborhoz, néhányan elkezdtek serénykedni, hátranyomni a népet, hogy helyet csináljanak a ledőlő szobornak. Ebben én is segédkeztem. Egy fiatalember fölmászott a szobor tetejére, mellettem valaki megszólalt: Na, ez fölmászott a történelem tetejére. Mára eléggé elsárgult kis noteszomba azt jegyeztem föl: „20 óra 1 perc! Először inog meg a Sztálin-szobor. Kötél a hajógyárból. Hegesztőpisztollyal a térdénél vágni kezdik. 21 óra 37 – ledűlt a Sztálin-szobor.” Az én órámon annyi volt. Akkor esett hasra Sztálin. Nagy volt az örömujjongás. De már jöttek a hírek, hogy a Rádió körül lőnek. Gerő aljas beszédet mondott a rádióban, csőcseléknek nevezte a népet, a felvonulókat fasisztának. Az az igazság, hogy zömében diákok, egyszerű emberek gyerekei és munkások voltak az utcán. Fiatalok. Nem arisztokraták.

Elindultam a Rádió felé, gyalog, mivel a városi közlekedés leállt, kis gyalogló kupacok álltak össze, szétváltak, majd újabb csoportocskák alakultak. Két-három melóssal, akik magukon kívül voltak, hogy az ávósok a népre lőnek, igyekeztem a Belváros felé. Kijutottunk a Rákóczi útra, onnan próbáltunk a Bródy Sándor utcához közeledni. Egyik emlékem: valamelyik kis utcán egy földszinti ablak nyitva volt, az ablakban egy rádiókészülékből bömbölt a Szabad Európa Rádió. Mostanában gyakran mondják, hogy a Szabad Európa hazudott. Ez így nem igaz. Néha félrevezette a hallgatókat, de sok valós hírt egyedül innen lehetett megtudni, olyasmit, amit a Kossuth nem mondott be. Itt már valódi lövések hangja pattogott a házfalak között. Elterjedt a hír, hogy az ávósok mentőkocsikban viszik be a Rádióhoz a fegyvert és a lőszert, és mentik ki a pártos szájú rádiósokat. Ettől fogva a nép ellenőrizte a mentőkocsikat, a gyanús elemeket kirángatták, és jól elpüfölték.

Másnap egyik unokatestvérem vőlegénye, aki Nyíregyházán volt az MTI tudósítója, felkeresett azzal, hogy itt ragadt Pesten, tartsunk együtt, fényképezni akar, segítsek neki. Két fényképezőgép is volt nála. Nekem ez jó feladatnak tűnt, kiváltképp mert kiderült, elég félénk volt. Orosz tankot nem mert lefényképezni. Elbújtattam a hátam mögé, derekamra tettem a kezem, ő pedig fényképezgetett a hónom alatt…

– Harci eseményekben fegyveresen tehát nem vettél részt.

– Nem.

– Később, az üzemben, mégis kerestek.

– Igen. Munkatársaim ugyanis, akikkel együtt dolgoztam, akikkel együtt laktam a Palace-ban, a harmadik vagy a negyedik napon már hazaszivárogtak Egerbe. Miután mindenféle közlekedés leállt, esetleg egy teherautóra lehetett felkéredzkedni, hamar felfogtam, hogy nem tudok Vállajra hazajutni. Maradtam. Nekem ez volt izgalmas. Szaktársaim, látván első napokbeli jövés-menésemet, és abból, hogy Pesten maradtam, azt szűrték le, aktív forradalmár voltam. Például második este vacsoránál a szálloda pincéjében (az éttermet az utcára néző üvegfalak miatt nem merték kivilágítani) találkoztam velük a hotelban. Beszélgettünk, én a fényképezés közben látottakról hírt adva igyekeztem összefoglalni a helyzetet, ebből ők arra következtettek, hogy mindenütt jelen voltam, ahol valami történt. Ahogy a legenda születni szokott: amit elképzeltek, azt terjesztették el a gyárban; széltében-hosszában úgy beszéltek rólam, mint nagy forradalmárról. Az volt a baj, hogy rövid idővel a forradalom bukása után keresni kezdtek civil ruhások, a rendőrségtől. Annyira már gyakorlott voltam a rendszer gépezetét illetően, hogy tudtam, ha keresnek valakit, okot is keresnek, ha nem találnak okot, akkor kitalálnak… Tudtam, nagyon kell vigyáznom, hogy ne kerüljek kiszolgáltatott helyzetbe. Amikor november végén Vállajról (ahová sikerült eljutnom teherautón és motorkerékpáron október 20-án) visszamentem Egerbe, onnan azonnal kiküldtek, megint Budapestre. Pesten éltem meg a december 6-i pufajkásfelvonulást. Döcögősen, de az élet már megkezdődött, jártak a vonatok, rendszertelenül, de jártak. A Palace hatodik emeletét szőröstül-bőröstül elvitte a november 4-i orosz ágyúzások kavarta acélvihar, az ötödiken is csak a függőleges falak álltak. Aznap este hárman-négyen kimerészkedtünk az ötödik emelet szélére, lelógattuk a lábunkat. (Mindannyian magasban dolgozó munkások voltunk, néhány emeletnyi szakadék minket nem zavart.) Néztük a várost, hallgattuk az alvók félelmét tárgyiasító csendet, próbáltuk szemünkkel kitapogatni a fekete rántásként szétömlő göcsörtös felületet, a háztetők kátyúit, az itt-ott félénken pislogó reménytelen fényeket, a Rákóczi út sötét öblét, melyből a vesztes forradalom leheletét éreztük felénk szállni. Lent, váratlanul, nagy hanggal és piros zászlókkal vonultak teherautóikon a pufajkások. Egyszer csak becsapódott ötödik emeletünkön egy ajtó. Lehetett némi széljárás fönt, amit mi nem éreztünk, vagy léghuzat, amitől az ajtó kegyetlenül becsapódott. Akkora zajt csapott, mint egy bomba! Abban a pillanatban jöttek a lövések lentről. Hanyatt vágódtunk, így azonnal takarásba kerültünk, a lövedékek elhúztak a levegőben. Láttuk a világító golyókat. Attól félvén, hogy a durranás okát keresve megrohanják a szállodát, gyorsan lesiettünk negyedik emeleti szobánkba, de – nagy megnyugvásunkra – az incidensnek nem lett folytatása. Melóstársaim kiborulva, a hányingerig összeroskadva szidták az aljas kommunista világot, ki kellett volna nyírni mindet, most itt volt az alkalom, mondták, hogy írmagnak se maradjon belőlük. Ezek magyarok? Ezeknek még a nyelvét is ki kellene vágni, amikor magyarul kezdenek beszélni.

Ebben az időben a helyzet váltakozó feszültségű volt, a pufajkások feszítették orosz irányba, a nőtüntetés az indiai követség előtt, ami szintén ezen napok valamelyikére esett, az ellenkezőbe. Nem sokkal utána visszakerültem Egerbe, ahonnan hazamehettem anyámhoz. Karácsonykor meg újévkor Vállajon voltam.

Mikor ’57. január 6-a táján visszatértem Egerbe, a kiküldetésért felelős tisztviselő, miután tisztázta velem, hogy továbbra is a pesti csoportba vagyok beosztva, figyelmeztetett: vigyázz, civil ruhás rendőrök kerestek. Azt javasolta, tűnjek el. Itt kezdődött a menekülésem. Hova tűnjek el? Mivel rendőrök vagy ávósok kerestek, az ő fogalmaik szerint ez azt jelentette, hogy vaj van a fejemen.

A gyárban az egyik műszaki fiatalember, akivel jóban voltam, azt javasolta: lépjünk le együtt. Egy olyan pillanatban állt elő ezzel a javaslattal, amikor minden kezdett összeomlani bennem és körülöttem. Ilyen pillanat éppen hogy csak létezik, mivel nincs semmilyen kiterjedése se hátra, se előre, mint egy ceruzával letett pont az üres irkalap közepén. Hirtelen értelmét veszti a múlt. Kiürül. Azt hihetné az ember, hogy rendkívüli mennyiségű kacat-vacak, megtörtént esemény, sziklakemény emlékdarab, kövek, betonoszlopok meredeznek mögötte a múlt valóságaként, de ebben a pillanatban megszűnik a „volt idő”, ebben a pillanatban úgy néz ki, hogy nincs mögötte, azaz benne semmi, olyan üres belül is, mint egy luftballon. Féltem. Ezen minutumban a valóságnak csak a legérdesebb felületével érintkeztem. Kilátástalan jövőm egyszerre pokolként rotyogott előttem és mindenütt körülöttem. Meghurcoltatás, börtön vagy ki tudja, mi vár rám! Azt tudtam, hogy már legalább kétszázezren elhagyták az országot. Én is, mi is megtehetjük. Miért ne? A javaslatra igent mondtam, s ettől megnyugodtam. Úgy volt, hogy másnap indulunk. De másnap, amikor indultunk volna, bejelentette, hogy ő nem jön. Egyedül maradtam, de elindultam.

– Elég bonyolult módon történt maga a szökés, a véletlenek is alakították.

– Természetesen. Ne feledjük, hogy a véletlen az élet sója. Nemcsak a kiszámíthatatlan találkozások, a váratlanul szerencsét hozó tettek adnak különös ízt a mindennapoknak, de egy tányér levesben talált ízes gyökérdarab vagy egy könyv margójára írt különös mondat is utánozhatatlanul meghabosítja az életet. Halott dolgok mozgásába, például egy hegyoldalon lefelé gördülő sziklába az útját megtörő, irányát eltérítő véletlen lehel életet. Egy olyan úton, mint a menekülés, szinte minden új mozzanat a véletlen szüleménye. De a legfontosabb maga a bizonytalanság. Különösen amikor élet-halál kérdése minden döntés. Képzeld el, milyen borzalmas az, hogy nem tudod, hol vagy, amikor minden idegszáladdal azt szuggerálod magadnak, hogy Ausztriában vagy, de mégis kételkedsz benne. Feltételezed, hogy Magyarországon vagy mégis, hogy magyar határőr előtt állsz. Aztán egy gombnyomásra az egész megváltozik, kiderül, hogy jó oldalon vagy.

Miután megbizonyosodtam, hogy a határőrnek, aki kedvesen, de szigorúan maga elé tessékelt, az egyenruhája nem magyar, izompuhítóvá olvadt bennem az izgalom, s elmotyoghattam magamnak: na, megjöttem. Sötét éjszaka volt, csak a távolban pislogott egy-két gyertyalángszerű fényecske. Érezni lehetett a falu (Füles, osztrák nevén Nikitsch) közelségét. Egy jó félórányi békés menetelés következett, ami alatt tulajdonképpen felfogtam mint valóságot azt, hogy sikerült a menekülésem, azt, hogy kiszakítottam magamat az életemre törő kelepcéből. Nagyon furcsa volt, a hideg-meleg érzések két oldalról szurkáltak: egyfelől kiszabadulásom tudatában, tompán még, de örültem a szabad Ausztriának, másfelől a durva szakítás, a brutális vég, a magyar élet vége szorongással töltött el, valami megfoghatatlan, iránytalan félelemmel. Féltem a múlttól, féltem a jövőtől, egyedül a jelen volt bizonytalanságában is súlyos és vonzó, mint a bortól spicces állapot. Úgy éreztem, ez a kis életszelet kihajol a valóságból, de ez az én valóságom, nekem ezt kell meglovagolni.

A határőr bekísért a faluban felállított vöröskeresztes fogadóhelyiségbe. Az idegenség teljessége, apró mozzanatokból összeadódva, itt érte el a tudatomat. Szokatlan volt a házak külleme, a vélhetően súrolókefével takarított járdák, a kerítések magassága, az utcai fények színe, a mindenhonnan foszforeszkáló gondozottság. A vöröskeresztes szobában a megfagyáshoz közeli állapotban leledző lábaimmal foglalkoztak először. Egy lavór hideg és egy lavór meleg vizet hozott egy nővér, abba kellett a lábaimat mártogatni. A másik nővér vajas kenyeret és teát kínált egy tárcán. Éhes voltam, farkasétvággyal ettem a szelet kenyereket, miközben örömmel állapítottam meg, hogy a lábaim épségben megúszták az utat. Aztán elküldtek lefeküdni a szomszéd szobába, ahol pokróccal letakart szalma várt az érkezőkre.

Másnap arra ébredtem, hogy egy Latabár Kálmán-szerű, Mágnás Miská-s figura áll a pokrócom végénél, és néz. Furcsa kis alacsony, kecskeszakállas csodabogár volt, vadászkabátban, zergetollas kalapban, és azt kérdezte: „Dohányoznak az urak? A Máltai Szeretetszolgálat ezennel önöknek hat szál cigarettát tisztelettel átnyújt.” Ekkor fogtam fel, hogy ketten fekszünk a szobában, s bizonyára az elmúlt években fejünkbe sulykolt ideológiai maszlag hatására a másik rögtön a takaró alá bújt, mindkettőnket elkapott a röhögés, ugyanakkor igen rossz lett a szájízem attól, hogy a Máltai Szeretetszolgálat hat szál cigarettával akarja kiszúrni a szemünket.

Ez volt első találkozásom azzal a Nyugaton még élő régi magyar világgal, amit (bár kicsi koromban éltem benne, s még a háború után is elfoszló foltokban jelen volt) nem ismertem; amit tudtam róla, olvasmányaimból, hallomásból, no meg a propagandából gereblyéztem össze.

Kora reggel jött egy busz, s összeszedte, mint varrólány a földről a gombokat, a határ menti falvakban a friss menekülteket. Útközben, egy-egy megállónál a buszunkhoz sodródó, meglehetősen kétes alakok magyar forintjaink után érdeklődtek. nyolc schillinget kínáltak száz forintért. Nem teketóriáztam, minden pénzemet beváltottam. Eisenstadtba (Martonvásárhelyre) szállítottak bennünket. Két évvel korábban még orosz laktanyaként szolgált, kőkerítéssel körülvett kaszárnyaszerűségben, ahol – az épületek állagából, beosztásából ítélve – tisztek lakhattak családjaikkal, tettek ki bennünket a buszból, azaz értünk újra földet. Ez volt a regisztrációs menekülttábor, itt vették lajstromba az érkezőket. A kapunál osztrák csendőrök álltak, és bent a lágerben is ők voltak az irányítók. A hosszú, aszfaltozott úttest két oldalán bérházszerű, négy-öt emeletes lakóépületek álltak, középen egy nagy sátor szolgált Isten házául, az út végénél pedig meleg teát mértek, egyik ottani épületben lehetett a konyha. A hangok után ítélve egész Magyarország ott ténfergett a házak között, palóc tájszólástól debreceniesen í-ző, pesti affektálástól szegedien e-ző tájszólásig az ország minden sarkából mindenféle népség kinyilvánította jelenlétét. A tarka faunában fejkendős parasztnéni, vagányan öltözött pattanásos siheder, télikabátban is eleganciájára figyelő fiatalasszony, mérnökszemüveges komoly férfi, feltűnősködő copfos csitri, csábos tekintetű érett nő keresztezték egymás útjait. Felületesen bár, de nyitottak voltak a világ felé, egymás felé, amit az mutatott legjobban, hogy tétovázás nélkül szóba elegyedtek a szembejövővel. Ugyanakkor a szemek tompított fénye és az arcok árnyékra emlékeztető színe valamilyen visszafogott szomorúságról árulkodott. A múlttól való félelem valósággal becsomagolta őket, mint köd az út menti fákat. A jövő reménysége főleg a beszélgetésekben volt jelen, a földrajzi határokat nem ismerő tervekben, egy új élet részleteit vitató képzelődésben.

Aki menekültként érkezett Ausztriába, itt, ebben a lágerben kellett jelentkeznie, azaz regisztráltatnia magát, itt kapta meg a menekültségét igazoló iratokat. A regisztrációs iroda frissen fehérre festett falai mágnesként vonzották egy-egy üzenetnek szánt mondat falra varázsolására a ceruzákat meg a tollakat. A fehérre meszelt óriási irkalapon ezer mozdulatlan firkahangya remélte, hogy jelentésüket valaki kisilabizálja. Soromra várva a hieroglifák és aláírások között egyik legjobb barátom aláírásán akadt meg a szemem, az előbb említett Berta Tiborén, akivel együtt laktunk a Móra Ferenc diákotthonban Debrecenben. Azonban az események huzatja egy kis idő után kifújta a falfirkát a fejemből.

Valamelyik épület valamelyik szobájában ágyat kellett találnom magamnak, a szálláskeresés a menekültre volt bízva. Négy-öt ágy állt egy-egy szobában, melyek részben már foglaltak voltak. Szerettem volna megválogatni hálótársaimat, de csak eliminációs alapon tudtam megközelíteni a problémát: ennek a szobának rossznak néz ki a lakóegyüttese, ezé a szobáé még rosszabb, ez jó lenne, de a szobának nincs ablaka, na, talán ez a legkevésbé rossz. A választott szobában egymás mellett sorakozó öt ágy állt, a szélső kettőt egy egymáshoz nem éppen illő pár foglalta el, a fiatalember tizennyolc éves körüli ipari tanuló lehetett, a párja pedig egy harmincöt körüli, nagyon tudatos, nagyon csábos asszony. Az ágysor másik végén fészkeltem le, annál is inkább megnyugodva, mert kisült, hogy a fiú egy Vállaj közeli tanyáról való.

Gulagot megjárt nagybátyámtól azt tanultam, minden lágerben arra kell törekedni, hogy szünet nélkül legyen valamilyen elfoglaltságod. Amikor lementem szénért, megtudtam, hogy bizonyos irodákba vagy hivatalosok által lakott szobákba hordott szénért néhány szál cigarettát adnak. Nem teketóriáztam, szenesember lettem egy pillanat alatt. Két nap alatt hat doboz cigarettát szeneltem össze. Másnap, vasárnap lévén, elmentem a templomsátorhoz, éppen a mise végére értem oda, dugig tele volt, főleg fejkendős nőkkel. Amikor a szertartást bezárandó a Himnusz éneklésébe kezdtek, egyszerűen nem tudtam magamon uralkodni, csorogni kezdtek a könnyeim. A Himnusz hangjai olyasmi érzést keltettek bennem, mint gyerekkoromban a gyónás, amikor is ki kellett terítenem mindent az asztalra, kis bűnt, hazugságot, nagy bűnt, szemérmetlen gondolatokat, halálosat, úgy, hogy bennem ne maradjon semmi, s ettől tisztultam meg. Most azt kellett az asztalra kitennem, hogy ki voltam, mi voltam, mi az, amitől igazán el tudok szakadni, mi az, amitől nem. Fontos-e a biológiai kapcsolat, anyám, húgom, apám lélekbeli megőrzése? El tudok-e távolodni a nyelvtől, a kultúrától? Nem, nem és nem. Az összes többitől: tájtól, háztól, töltött káposztától, az ékszerdobozként megismert Budapesttől viszont igen. Ráébredtem: nem a honvágy, hanem az elszakadás ténye szorongatta a szívemet, a sírással kifejezett érzelem addigi életem bezárására rezonált. Mise után nagy meglepetés ért, összetalálkoztam azzal a fél lábára nyomorék fiúval, akivel Székesfehérvártól Celldömölkig egy kupéban utaztam. Mindenkit el tudtam volna képzelni a határon való átkelésre, csak ezt az egy fiút nem, aki mellesleg szomorkás magába fordulással, elmélázó tekintettel, feltűnő csendességgel vagy valami mással semmilyen jelét nem adta annak, hogy micsoda útra készül.

Két nap után mindenkit, kis cókmókjával együtt, lerendeltek az udvarra, névsorolvasás következett, majd buszra szállítottak bennünket, s elvittek az eisenstadti ideiglenesből egy másik, véglegesnek szánt lágerba. Engem történetesen Traiskirchenbe.

A kőfallal körülvett épületegyüttes – ahová megérkeztünk – hajdanán az Osztrák–Magyar Monarchia vezérkari tiszti főiskolája volt, rangjának megfelelő impozáns, a Monarchia építészeti stílusát, színét, császári felségtudatát megőrző épületekkel, belső terekkel, eget súroló mennyezetekkel, végeláthatatlan hosszú folyosókkal, két ember magasságú vastag faajtókkal, parkkal, sétánnyal, uszodával, lovardával és egyéb kiöregedett, de hajdani szikrázásának emlékét őrző felszereléssel. Magas szintű, kulturált hely, mely ugyan jócskán megkopott, parkja lepusztult, az uszoda medencefalán pedig fűvel benőtt repedések kiáltották, hogy nem működik, de a hajdani fény még fel-felcsillant az ódon kövek repedései mentén. Jól begyakorolt koreográfia szerint buszunkat a lovardába irányították, ahol népes közönség várta az érkezőket, azaz várta a netalán érkező ismerősöket. Az új menekültek várása a lovardában olyan napi elfoglaltság, jobb híján szórakozás volt, mint falusi állomáson a vonat várása. Üres napokon sokaknak ez volt egyetlen napi teendőjük. Hihetetlen öröm töltött el, amikor a buszról leszállóban a várakozók között megpillantottam Berta Tibort (akinek a nevével már a regisztrációs iroda falán találkoztam). Ennyi elég volt ahhoz, hogy új mederbe terelődjék az életem. Lelki egyensúlyom egy ismerős tekintet villanására, mint egy gyufalobbanásra a pince sötétje, teljesen megváltozott. Tudatom alatt mondattá fogalmazódott, hogy nem vagyok egyedül. Van valaki, akit ismerek, akiben megbízom, aki múltam visszhangjában benne van. Berta is megörült, a mellette álló nyíradonyi fiúval együtt, aki szintén a debreceni Fazekas Mihály Gimnázium növendéke volt, eggyel vagy kettővel alattunk járt. Mint régi táborlakók három hetet töltöttek már a Monarchia nagyságát hirdető falak között, rögtön szárnyaik alá vettek. Ez a gesztus óriási előnyt jelentett a többi érkezővel szemben. Minden láger önálló világ: törvényei, lehetőségei, kiskapui vannak.

Bertáék már otthonosan keringőztek az iskolaépületek hosszú folyosóin, a fából átmenetinek épített könyvtár asztalai között, az ebédlőben, a színházterem padsorai mentén, és azt is tudták, hol, melyik épületben, melyik irodában lehet kimenőt kérni, ugyanis a lakók a nap bizonyos időszakában csak engedéllyel hagyhatták el a lágert.

Az újonnan érkezők hálószobákba való elhelyezése itt már központilag történt, de itt is volt kiskapu, a hatvan-nyolcvan ágyas termek helyett Bertáék engem betereltek egy tizenhárom ágyas „kis” szobába, és mivel tudták, kinek kell szólni, azonnal véglegesítették második emeleti lakhelyemet.

Berta Tibor körül már összeverődött egy hat-hét tagú társaság, lányok, fiúk. Esténként valamelyik kisebb szobában kucorogva sokat beszélgettünk, nevettünk, iszogattunk, és előfordult az is, hogy berúgtunk. Az élet bújt elő gomblyukainkból foszforeszkálva, az emeletes ágyak, a svéd cukros-halas-rizses vacsorák (svéd védnökség alatt volt a traiskircheni menekültláger) és a függönytelen ablakok mögött bólogató hatalmas fák parókája között. Hangosak voltunk, világhódítók és kíváncsiak. Egyik ilyen röpgyűlés alkalmával valaki bedobta a Coca-Colát. Milyen lehet? Valóban bódító, mint azt a magyar újságokban olvastuk, melyek szerint a nyugati kapitalisták ezzel kábítják el s kerítik hatalmukba a fiatalokat? Csak képzelődtünk, de konkrétumot senki sem tudott, mivel eddig még senki közülünk meg nem kóstolta. Elhatároztuk, hogy ezzel nem várunk tovább, a társaságból két embert kiválasztunk, menjenek el a faluba, igyanak Coca-Colát, ám rögtön jöjjenek vissza, hogy közösen konstatáljuk, milyen a hatása. Én voltam az egyik kiválasztott, mert nekem volt pénzem, a másik választás Pötyire esett, egy színésznőként számon tartott színinövendékre, mondván, ő már biztosan sokat próbált. Elindultunk a faluba, a Három Huszár nevet viselő kocsmába. A kocsma elé érve kételkedve kérdeztük egymástól: mit, azaz mennyit kérjünk. Fél decit? Fél litert? Abban maradtunk, hogy bemegyünk, és addig álldogálunk a pult közelében, amíg valaki kér Coca-Colát, s attól függően, amit látunk, mi is kérünk nekünk illő mennyiséget. Nem kellett sokáig lábatlankodnunk, egy zömök, kőművesféle munkásember lépett a pult mellé, s kért egy üveggel. Ebből azt vontuk le egymás között, hogy mennyiségileg a sörhöz hasonlítható. Lehet, hogy egy kicsit erősebb. Két poharat kértünk, s egy üveg Coca-Colát. Testvériesen elosztottuk a barnás, bugyborékoló folyadékot. Hosszan beleszagoltunk a pohárba, a furcsa illatból nekem a penész jutott eszembe, a penészről pedig a gombák, melyek között kábító hatású is van, amint ezt szerves kémiából még a gimnáziumban tanultam. Mondtam is rögtön Pötyinek, nekem az a gyanúm, hogy valamilyen kábítószert tartalmazó penészgomba az a káros hatóanyag, ami hatalmába keríti azt, aki iszik a Coca-Colából. Pötyi arra panaszkodott, hogy émelyítő az íze. Miután megittuk a ránk eső mennyiséget, gyors léptekkel elindultunk haza, a lágerba. A többiek már vártak ránk, méghozzá a szoba közepére előkészített két ággyal, ahová azonnal le kellett feküdnünk, és megállás nélkül beszélni arról, amit érzünk. Forog-e velünk a világ? Zavaros-e a fejünk? Úrrá lett-e rajtunk valamilyen különös könnyedség? Sem én, sem Pötyi nem tudtunk mást mondani, csak azt, hogy nem érzünk semmit. Mert te iszákos vagy, vágták a fejemhez a srácok. Pötyit azzal ijesztgették, hogy várjon csak, majd beborul előtte a világ. Egyszer csak belépett a szobába egy nem a társaságunkhoz tartozó, de mindannyiunk által jól ismert fiú.

– Hát ti mit csináltok?

– Ezek Coca-Colát ittak, várjuk a hatását.

– Miféle hatását?

– Hát éppen arra vagyunk kíváncsiak, hogy miféle hatása van…

– Na ne hülyéskedjetek! – és kitört belőle a nevetés. – A Coca-Cola üdítőital, mit vártok tőle?

Leforrázva, fülünket-farkunkat behúzva vártuk meg, amíg kiment a szobából. Ettől kezdve a Coca-Colának még a nevét se ejtettük ki egymás között.

A lágernek akkor négyezer lakója volt. A helyek és események ismerete mindenféle előnyökkel jár. Bertáék beszámoltak nekem, mire kell ügyelnem, mikor tanácsos reggelizni, ebédelni, vacsorázni menni, hogy az étel javából, ne pedig a maradék holdvilágból kapjak valamit. Kioktattak, hol a Vöröskereszt ruharaktára, ahol a világ minden sarkából összegyűjtött cipőt, nadrágot, nagykabátot osztogatnak, külön felhívták a figyelmemet, hogy egy-egy vadonatúj darab is akad, ha udvarolgatok egy kicsit a kisasszonynak. A lágerben megjelent egy kőnyomatos újságocska, Wir wollen leben volt a címe. Bertáék bevittek a szerkesztőségi szobába, és íróként mutattak be a főnöknek, aláhúzva, hogy szívesen dolgoznék a lapnak. Másnap be kellett mutatnom egy versemet, aminek elolvasása után a főnök felvett újságírónak, s erről rögtön kiállított egy hivatalos irományt, aminek segítségével szabad kijárásom volt a lágerből, s ráadásul e papír felmutatásával a hó végén kétszáznegyven schilling támogatást is kaptam. Újságírómunkám abból állt, hogy egy-két olvasói levél szövegét kellett nyelvileg helyretennem.

Berta nagyon szegény családból származott – anyja Rákosi-díjas, tizenegy gyermekes asszony volt –, őt felvették egyetemre, másodéves orvostanhallgatóként élte meg a forradalmat, s mi több, ő már azt is tudta, hol lehet ösztöndíjért folyamodni.

– Érzékeltél a táborban valami hosszabb távú „menekültügyi” koncepciót? Tervet, hogy bennetek hogyan segítsenek?

– Az osztrákok első feladata az volt, hogy ezt a négyezer embert kordában tartsák. Állítólag novemberben, a Westbahnhofon állt egy vonat, aki arra fölszállt, elvitték Franciaországba. Egy másik vonat Angliába ment. Ez volt a legelején. De a menekülők nagyon hamar telítették azt a keretet, amelyet az egyes országok bevándorlási kvótaként felállítottak. Hamar kiderült, hogy az elképzeltnél sokkal több a menekült, több a jelentkező. Az országok újabb kvótákat állítottak föl, és megszigorították a bevándorlást. Az emberek jó része Amerikába szeretett volna menni, de az amerikaiak alaposan kivizsgáltak minden esetet, hosszú volt a procedúra: jelentkezni kellett a követségen, kérdőíveket kitölteni, és várni az engedélyre. Ez hónapokig, évekig eltarthatott.

Általában bárhová jelentkezett valaki, eltelt néhány nap, néhány hét, mire megkapta az értesítést, hogy mehet. A nagyon hosszú amerikai várakozás sokakat visszariasztott, megpróbáltak másfelé tájékozódni. A lágerben, mint egy falusi közösségben, a pletykák, a hírek, a mendemondák ajtóról ajtóra, fülről fülre szálltak, a hallomásból összerakott lehetőségek természetesen befolyásolták a közhangulatot. Ha egyik reggel azt mondta valaki a folyosón, hogy gyerekek, Venezuelába nagyon könnyű regisztrálni, aki oda megy, ötven hold földet is kap, akik hallották ezt (többnyire egyszerű emberek), rohantak Bécsbe, a venezuelai követségre, hogy földet kapjanak.

– Menekülttoborzás ?

– Igen. Ahogy a tizennyolcadik században német bevándorlókat hoztak Magyarországra. A nemzetközi felbuzdulás is segített a nagyobb kvóták kialakításában: mondhatni, minden nyugati ország akart menekülteket befogadni, de úgy, hogy a hasznost összeköthessék a kellemessel: fölajánlottak ezt-azt, de követeléseik is voltak.

Akik az Egyesült Államokba akartak eljutni, leparkoltak különböző lágerekben, sokat kellett várniuk. Anglia kevésbé váratott, ha oda akartál eljutni, néhány napon belül indulhattál. Március közepén így ment oda Berta Tibor barátom is, egy nő miatt.

Mivel érettségim volt, és Magyarországon nem vettek fel egyetemre, felkerültem az Osztrák Diákszövetség lajstromára, azaz diáknak számítottam. Heti húsz schillinget kaptunk az osztrák diákszövetségtől, és tájékoztatást. Első és legfontosabb tennivalóm valamiféle ösztöndíj megszerzése volt. Berta ebben is igen hasznosnak bizonyult. Tudta, hogyan kell Ford-ösztöndíjért, hogyan Szabad Európa-ösztöndíjért folyamodni, űrlapokat megszerezni, és némi fogalma volt egyéb lehetőségekről, például a spanyolországi Magyar Királyi Követség ösztöndíjáról is. Bevallom, addig azt sem tudtam, hogy Spanyolországban létezik Magyar Királyi Követség, akkor tudtam, meg, hogy a második világháború után – magyar királyság ugyan már rég nem volt – Francóék a követség működését biztosították.

– Nem is hallottam erről. Itthon nyilván nem verték nagydobra.

– Berta Tibor megszerezte a szükséges jelentkezési íveket, és ösztöndíjért folyamodtunk oda is. A további variációk között szerepelt Svédország, ahol nem ösztöndíjat, hanem kölcsönt kínáltak fel a tanulni vágyó magyaroknak. Elvégezheted a tanulmányaidat, de vissza kell fizetni a kölcsönt. Ez persze nem volt annyira vonzó. Másmilyen próbálkozásnak ígérkezett: elmenni egyenesen valamelyik ország követségére, s ott érdeklődni, jelentkezni. Ilyen meggondolásból kerestem fel a Francia Intézetet Bécsben. Némi várakozás után bejutottam ahhoz az úrhoz, aki a diákügyekkel volt hivatott foglalkozni. Elmondtam neki – kicsit tudtam németül –, hogy szeretnék Párizsba, bölcsészkarra kerülni. Az úr kinevetett. Nevetett azon, hogy Párizsba, és azon, hogy bölcsészkarra. Tudja maga, mondta kicsit gúnyosan, hogy a francia egyetemekről évente negyvenötezer bölcsészhallgató kerül ki diplomával a kezében, és ugyanakkor az országnak ötre van szüksége? Nem tudunk ösztöndíjat adni, vidékre sem, műszaki egyetemre sem, későn jött.

Újabb fordulat, újabb véletlen: a francia várószobában ültünk vagy tízen-tizenketten, s az egyik srác ott elkottyantotta, hogy ő megy a belgákhoz, tévésnek. (Később ezt a srácot Csiszoltnak becéztük, mindenről tudott.) Mivel a francia úr aláhúzta, hogy náluk reménytelen a helyzetem, próbálkozzam máshol, végiggondoltam, mit tehetek, ha már nem mehetek oda, ahová mindigtől fogva vágytam. Ezek után azzal kezdtem el játszadozni a fejemben, hogy a televíziózásnak is van művészi oldala. Ha valamilyen televíziós szakra bekerülök, könnyebb lesz az irodalmat megközelíteni. Mindig is szerettem fényképezni, hát gondoltam: operatőr leszek. Átszaladtam a belgákhoz. Már ott ültek többen a francia követség előszobájában várakozók közül. Gyorsabbak voltak, mint én. Mikor rám került a sor, az irodavezető idősebb hölgy megkérdezte, mit akarok Belgiumban csinálni. Mondtam, televíziósnak akarok tanulni, ha lehet, olyan egyetemen vagy főiskolán, ahol franciául beszélnek. Nagyszerű. Természetesen adnak igazolást, hogy egyetemi helyem biztosítva van, ugyanis erre volt szükségem ahhoz, hogy megkapjam a Ford-ösztöndíjat. Az igazolás birtokában beadtam a kérelmet, és két hét múlva megkaptam az igenlő választ. Megnyílt előttem az út Belgiumba, valamilyen televíziós szakra. Meg voltam győződve, hogy operatőr leszek, de ha rendező, az se nagy baj. Eltelt két-három nap, levelet kaptam a belga követségtől, hogy a Belgiumba készülő ösztöndíjasokat Wienerneustadtból (ahová azonnal átköltöztem) autóbusszal viszik Ličge-be, Leuvenbe és Brüsszelbe. 1957. március 29-én elindult két busz negyven diákkal. Két nap múlva megérkeztünk.

A belgák szociális tevékenykedéséről csak jót lehet mondani. Nagyon tudnak szervezni, jóindulatúak, figyelmesek, olyanok, mintha egy angyalhadsereg előőrsei lennének. Amikor megérkeztünk Ličge-be, minden diák mellé adtak, az előbbi hasonlatnál maradva, egy őrangyalt, aki német szakos egyetemista lévén, beszélt németül – azt gondolhatták, hogy mi mind otthonosan mozgunk Goethe nyelvének bugyraiban. Vacsorával vártak. A többieket továbbvitték, minket, tizenkettőnket, akik Liége-ben maradtunk, kísérőinkre bíztak. Az én kísérőm egy előre lefoglalt szobába vitt el taxival. A szobát bérbe adó háziasszony pongyolában várt, ugyanis tudta, hogy későn fogunk érkezni.

Alapvető hiányosságunk volt, hogy nem tudtunk franciául. Az egyetem rendelkezésünkre bocsátott egy tanárnőt, aki napi hat órát töltve velünk, franciára tanított bennünket. Május vége felé jött az egyetem rektora – mert bennünket, Ausztriából érkezett tizenkét „szabadságharcost” megkülönböztetett figyelem övezett, velünk a rektor is foglalkozott –, álljanak fel, mondta, akik gyengeáramú villamosmérnöki karra jelentkeztek. Nem állt föl senki. A rektor meglepődött. Hogyhogy? A papíromon az áll, hogy a tizenkettőből kilenc erre a karra jelentkezett! Elkezdte sorolni a neveket. Hát kiderült: az a bizonyos televíziós szak gyengeáramú villamosmérnöki kart takart. Ösztöndíjunk volt, lakásunk is, nem mondhattuk azt, hogy nekem ez nem kell! Bele kellett vágni. A rektor még elmondta, hogy beszerveztek egy egyetemi tanárt, aki matematikából előkészít bennünket a felvételi vizsgára, mert felvételizni nekünk is kell. Nagyon komoly felvételi vizsga volt. Egyedül engem vettek fel. A magyarok közül egyedül kezdtem el az évet.

Részlet a Beszélgetés a pálya mentén című könyvkéziratból.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben