×

Látlelet XII.

Szigethy Gábor

2006 // 10
1956. október 2-án a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége mezőgazdasági osztálya értekezletre hívta össze a megyei pártbizottságok mezőgazdasággal foglalkozó titkárait, akik meghallgatták Sándi Ottó elvtársnak, a mezőgazdasági osztály helyettes vezetőjének a termelőszövetkezeti mozgalom időszerű kérdéseiről tartott előadását. Sándi elvtárs kritikusan elemezte a kialakult helyzetet, s megállapította, hogy „a nyár közepe óta a termelőszövetkezeti mozgalom fejlődése megállt”, belépések nincsenek, és a közeljövőben nem is várhatók. „Kilépési hangulat kezdődött” – szögezte le, s hozzátette: októberben ez fokozódott. Általában rossz a szövetkezeti parasztság hangulata, „nincsenek megelégedve a várható jövedelemmel, és nem látják világosan jövőjüket” (Szabad Nép, 1956. október 23.).

Józan ésszel azt gondolná az ember, ha valaki ilyen pontosan látja, hogy mekkora a baj, mindenekelőtt mérlegeli, mit tehet, mit kell tenni, s a gyors javulás érdekében gyakorlati tanácsokat ad a pártközpontba csődített, tanácstalan elvtársaknak.

Sándi Ottó elvtárs elvtársait kommunista elvszerűséggel az eddigi, tévesnek bizonyult pártvonal bírálatára és a párt most már helyes irányvonalának hithű követésére biztatja. Gyakorlati tanácsok helyett elvi útmutatással tömi tele tétova és bizonytalan elvtársai fejét. Kincstári optimizmusa töretlen: „Ha következetesen végigvisszük a múlt szektás módszereinek kiküszöbölését, akkor arra kell építeni, hogy a meglevő szövetkezetek jó eredményei alapján a dolgozó parasztok valóban önként alakítanak majd szövetkezeteket.” Jó lenne tudni, hogy a jelen lévő titkár elvtársak közül hányan merték azt gondolni, hogy Sándi elvtárs egyszerűen hülyeségeket beszél. Jó lenne tudni azt is: Sándi elvtárs mennyire gondolta komolyan ezt a logikátlan ostobaságot.

Sándi elvtárs (az összes Sándi elvtárs) néhány hónapja még lelkesen tapsolt: Éljen Rákosi! Éljen a Párt! Sándi elvtárs (és az összes Sándi elvtárs) akkor is lelkesen tapsolt, amikor júliusban Mikojan elvtárs Moszkvából Budapestre röpült, páros lábbal kirúgta a hatalomból Rákosi elvtársat, s Gerő Ernőt tette meg a magyar kommunista párt mindenható főtitkárává. Sándi elvtárs (és az összes Sándi elvtárs) lelkesen tapsolt: Vesszen Rákosi! Éljen a Párt!

Sándi elvtárs október 22-én nyilván úgy gondolta, hogy ő és a Központi Vezetőségben dolgozó elvtársak már következetesen végigvitték „a múlt szektás módszereinek kiküszöbölését”, most a megyei elvtársakon a sor. Rákosi elvtárs szektás-dogmatikusnak bizonyult vezetési módszereivel szemben Gerő elvtárs bölcs irányításával minden jóra fordult, s ha a megyei elvtársak is kiküszöbölik a szektás módszereket, akkor a magyar parasztok önként és dalolva fognak belépni a termelőszövetkezetekbe.

Nem Sándi elvtárs volt az egyetlen ostoba és vak kommunista Magyarországon, aki még 1956. október 22-én is azt hitte, hogy minden rendben van, minden rendben lesz, csak azt a néhány szervezkedő, reakciós, klerikális, fasiszta hőzöngőt kell elhallgattatni, akik nem akarják tudomásul venni, hogy a népi demokratikus proletárdiktatúránál nincs jobb, nincs nemesebb, nincs boldogítóbb társadalmi rendszer.

Milliók gyűlölték az országot rettegésben tartó kommunista egyeduralmat, de az elvtársak még október 22-én is arról szónokoltak, hogy kijavítjuk a hibákat (az általuk elkövetett gyilkosságokat, országrontást, népirtást nevezték hibának), aztán már csak néhány év, és felépítjük minden ember álmát, a boldog kommunista társadalmat.

1956. október 23-án kártyavárként omlott össze a Moszkvából ránk kényszerített hazug és erkölcstelen rendszer. A becstelen hazaárulók, Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Hegedüs András és Moszkva többi gerinctelen lakája a Szovjetunióba szökött, az országra zúduló szovjet tankok rommá lőtték Budapestet, a menekülő patkányként gyilkos ösztönnel lövöldöző államvédelmisek embereket öltek – de a magyarok elfelejtettek félni.

És tizenkét napon keresztül napról napra egyre boldogabb lett Magyarország. Ébren álmodott Budapest. Az emberek hittek a feltámadásban.

Aki élt s járkált akkor a romos utcákon, tereken; aki látta az emberek szemében csillogó fényt, és érezte, ahogy mosolyukkal simogatják egymást a magyarok; aki bámészkodott a Nemzeti Színház épülete előtt, ahol napokig kalapácscsal, lángvágóval, fűrésszel, reszelővel törték-zúzták Sztálin elvtárs szobrát, mert mindenki igyekezett emlékül hazavinni a tömeggyilkos szobrából egy darabot, s aki hallotta, amikor egy lelkes hang a fejek fölött elkiáltotta magát: Üsd, vágd, már nem apád!; aki látta a betört ablakú kirakatokban érintetlenül heverni a sokféle értékes árut; aki reszketve figyelte a függönyrésen át, ahogy tizenévesek halált megvető bátorsággal ugranak a szovjet tankok elé, hogy benzines üveggel lobbantsák lángra az acélszörnyetegeket; akinek szeme könnybe borult, amikor halottak napján este gyertyafény világította meg Pestet, Budát, mert minden ablakban, a tereken, az alkalmi sírokon, a romokon, a lemeszelt holttestek mellett gyertyák lobogtak; aki akkor élt és átélte a pillanat mámorát, hogy végre vége, hogy a moszkovita kommunisták elmennek örökre, hogy szabadok leszünk, hogy saját hazánkban újra magyarok lehetünk, s a magunk sorsáról magunk dönthetünk – annak élete története az elmúlt ötven év. Emlék, emlékezet, emlékeztető.

S akik akkor nem éltek, akiknek csak tanult történelem a múlt, ha most végigböngészik az abban a tizenkét napban megjelent újságcikkeket, nézegetik a megsárgult, öreg fényképeket, vajon megértik: miért hitte el az ország akkor, hogy van, hogy lehet feltámadás? Hogy van kivezető út a pokolból is, ha bátrak vagyunk, ha merünk!

Talán akkor még Sándi Ottó elvtárs is elhitte, hogy hazánkban új világ kezdődik. Hisz Kádár János elvtárs, az új kommunista párt új első embere azt mondta: véget ért a Rákosi–Gerő-klikk bűnös uralma, és a kommunisták is egyetértenek a kormány döntésével, a magyar semlegesség kinyilvánításával, és támogatják Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből. „Népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép és az ország nyakáról a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét…” (Népszabadság, 1956. november 2.) Ha Kádár elvtárs szerint 1956. november 1-jén ez a párt helyes irányvonala, akkor Sándi elvtárs (és az összes Sándi elvtárs) ezzel fenntartás nélkül egyetért. És a többi magyarok jóhiszeműen, naivul azt hiszik: a hazaáruló, becstelen kommunisták Moszkvába szöktek, de azok a kommunisták, akik itthon maradtak, azok becsületes magyarok, mert szabad, független, semleges Magyarországot akarnak. „A Magyar Szocialista Munkáspárt a nemzeti függetlenség mellett. – Kinyilvánítják, hogy politikai elvükkel egyezik a forradalmi harc eredményeként megszületett demokratizálási folyamat. Hivatalos programjuknak ismerik el hazánk semlegességének kinyilvánítását és a nemzeti függetlenség megszilárdítását. – Hiszünk és bízunk abban, hogy valóban tanultak a múlt hibáin és őszinte, tiszta szándékkal kívánnak részt venni nemzetünk újjászületésének további harcában.” (Magyar Függetlenség, 1956. november 3.)

Már másnap kiderült: a kommunisták megint hazudtak, és az összes hazaáruló Sándi elvtárs a szovjet tankokon Budapestre visszalopakodó Kádár elvtárs háta mögé bújt: elvhű kommunistaként megint egyetértettek a párt naponta változó, mindig helyes irányvonalával.

Az országot legázolták a szovjet tankok, Moszkva trónra ültette Kádár Jánost, aki őszintén gyűlölte Rákosit, mert őt börtönbe csukta és kommunista elvtársát, Rajk Lászlót fölakasztotta. (Igaz, a párt helyes irányvonalát mindig fenntartás nélkül követő belügyminisztere, Kádár János gyakorlati közreműködésével.)

Kádár János a párt első embereként 1958-ban ugyanazt teszi, mint Rákosi Mátyás 1949-ben: a hatalomgyakorlásban terhessé vált elvtársát bitófára küldi.

Negyven évig az egymást gyilkoló, Moszkvából irányított kommunista vezetők belügye volt Magyarország sorsa. És Sándi elvtárs (az összes Sándi elvtárs) mindig egyetértett a párt mindig változó, mindig helyes irányvonalával.

De volt tizenkét nap 1956 október–novemberében, amikor sok millió magyar boldogan álmodott a szabadságról, és elhitte: feltámadunk.

Üzenetek a múltból: írók ötven éve eltemetett szavai.

„Fohász Budapestért

Ki itt születtem és mégis ócsároltalak, ki szerettelek és mégsem ismertelek, bocsáss meg tévelygő fiadnak, dicső városom, Budapest!

Hogy is hihettem rólad, szülővárosomról, hogy olyan vagy mint a többi, egy város a városok között. Jártam köveiden és elhittem, hogy a kövezet közlekedésre való. Ültem a villamosokon és azt hittem, hogy a villamos utazásra szolgál. Számos házadban megfordultam és azt hittem, hogy e falak közt élni, enni, inni, lakni lehet csak… Nem tudtam, hogy ezek a falak lőrések, e villamosokból barikádokat lehet rakni, s ezeken az utcákon rohamra indulni, harcolni és győzni is lehet!

A kerek világon, minden térképen és glóbuszon, ma átírják a nevedet, Budapest. Ez a szó már nem egy várost jelöl. Budapest ma annyit tesz, hogy hősiesség. Budapest, minden nyelvén a világnak, azt jelenti: hűség, önfeláldozás, nemzeti becsület. Minden ember, aki szereti szülővárosát, azt kívánja: légy te is olyan, mint Budapest.

Kívánom én is: légy mindörökké olyan, amilyen ma vagy, Budapest. Büszke és bátor emberek tanyája, magyarok jó útra vezérlője, az emberi fajta csillagfénye, Budapest. Légy vendéglátója a világ minden nemzetének, de ne tűrj meg többé megszálló hordákat, idegen zászlókat e megszentelt falak között. Légy mindig olyan, mint Budapest, Budapest; és tedd, hogy mi, méltatlan fiaid, méltók lehessünk hozzád és egymáshoz. Élj örökké, munkában és dicsőségben, szabadság fővárosa, Budapest!

Örkény István

(Igazság, 1956. november 2.)

Üzenetek a múltból: történetek névtelen hősökről, hősi halottakról.

„A »csőcselék« legendája

Délelőtti harc a Rákóczi úton. Rombolt házak, tört fájukat sirató őszi levelek.

Dübörög a tank. Ágyúznak. A házak mélyén mindenki rémülten lapul. Csak a legmerészebbek lesnek ki az ablakon. Vannak még merészebbek is. A másik oldalon, egy virágkereskedés előtt két tizennyolc, húszéves puskás fiú rohan a legközelebbi kapu alá. E pillanatban megszólal a gépfegyver. Az egyik fiatal hős összeesik. A másik megtorpan. Agya hirtelen nem is fogja fel, mi történt. Lehajol társához, s szinte hallani, amint mondja:

– Pista, gyerünk, ne bolondozz! – de körül a sárga leveleket pirosra festi a vér. A fiú kétségbeesetten emeli fel a mozdulatlan fejet, aztán ráborul, zokogva szólítgatja, hiába. Barátja? Testvére? Mind a kettő: harcostársa. Most vad elszántsággal emeli fel könnyektől ázott arcát, szeme a virágokra téved. Belép a tört ablakú kirakaton, kiemel egy koszorút, ráteszi a Rákóczi út bánatos levelein nyugvó hősi halottra.

Azután – igen, azután a gépfegyverkattogás közben előveszi pénztárcáját, kivesz belőle egy húszast, és bedobja a pultra…

Hajdu Gazsi”

(Magyar Nemzet, 1956. november 3.)

Üzenetek a múltból: szekrény mélyéről előkerült, rejtegetett negatívok, megsárgult, törött szélű fotók.

Pillanatkép valahol Budapesten. Parányi bolt, az ajtó mellett jobbról-balról fémből domborított embléma: mézeskalács szív és huszár. A kirakat fölött a téglafalra ragasztott fekete betűk: SZÍV KÜLDI, alatta a kirakatüvegre fehér festékkel mázolt felirat: RUSZKIK HAZA. Barátságos üzenet az országunkat megszálló, Budapestet rommá lövő szovjet katonáknak. Néhányan éppen készülnek belépni a boltba, gondterhelt arccal kalapos férfi siet a járda szélén, előtte a járdán egy szemüveges nő zacskóból majszol valamit, talán a boltban néhány perccel ezelőtt vásárolt száraz mézeskalácsot.

Budapest, 1956. november 3.

Írások, történetek, fényképek: üzenetek a múltból, szövegekbe, képekbe dermedt múlt idő – emlékek arról az ötven évvel ezelőtti tizenkét napról, emlékeztető arra az ötven évvel ezelőtti tizenkét napra, amikor a magyarok merészen álmodtak, bátran éltek, elszántan harcoltak, és eltökélten hittek Magyarország feltámadásában.

„Múltunk a mi legfőbb reményünk” – írta Pilinszky János 1975-ben.

Magunkban temetjük el a reményt, ha elfelejtjük az ötven évvel ezelőtti hazaáruló gazemberek hazugságait és a feltámadásban hívő magyarok fél évszázaddal ezelőtti álmait.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben