×

Hömpölygő áradat

Ötvenhatos menekültek emlékei, 1. rész

Gazda József

2006 // 10
„Fordulj, kedves lovam, napszentület felé,
Úgyse jövünk többet soha visszafelé.
Meggyötörve megyek, elbujdosom innen,
Szép szülőhazámat nem látom meg többet.
Idegen országban idegen emberek,
Járom az utcákat, senkit sem ismerek.
Szólanék hozzájuk, de ők nem értenek,
S ezen az én szívem de nagyon kesereg.”
(Elénekelte: Kulin Miklós, Hamburg)









Vissza-visszatérő, megújuló jelenség a magyar történelem évszázados útjain, hogy menekülők ezreinek csizmája veri fel az utak porát. Gazdag népköltészete is van ennek. Valamikor bujdosóknak mondták az útrakelőket. Elbujdostak Thököly Imre, majd II. Rákóczi Ferenc kuruc katonái, szegénylegényei, el maguk a fejedelmek is, mígnem belepte az utat a hó. És jött 1848–49, újabb bujdosóhad szertült el a világban. Köztük volt a vezér, Kossuth Lajos is, köztük mérnökök, hadvezérek, katonák – majdan Garibaldi és az amerikai szabadság harcosai, és sokan közülük soha nem térnek vissza szülőhazájukba. És jött 1944–45, a második világháború katasztrofális vége, az a pillanat, amikor már egy darab sem maradt Magyarországból. Milliót közelítő nagyságrendben mentek az emberek, ment a fél ország, szekereken, vonatokon, teherkocsikon, gyalog is, ki a front előtt, ment a boldogtalanok tömkelege, ment ki a nagyvilágba, ment előbb egy talpalatnyi helyet, aztán új hazát keresni. Mentek, mentek, Ausztria és Németország megtelt a hazájukat elvesztett magyarokkal. Vannak, akik még négy év múlva is alkalmi táborokban, maguk összeeszkábálta házikókban élnek a számukra kijelölt gyűjtőhelyeken, mígnem rendre befogadták őket szerte a világban, Dél-Amerikában, Új-Zélandban és Ausztráliában, Amerikában. Sokaknak a francia idegenlégió felé, többnyire Afrikába vitt az útjuk, még olyanok is voltak – szép számmal –, akik a pápuák között, Új-Guineában kötöttek ki. Milyenek is vagytok ti, magyarok? Olyanok vagytok, mint a zsidók – mondta egy amerikai világjáró –, bárhová is vetődik el az ember a nagyvilágban, mindenütt meg lehet titeket találni. De azt már nem mondta, hogy a zsidók háromszáz év múlva, ötszáz év múlva, kétezer év múlva is zsidók, csak titeket, magyarokat nyel el a föld. Addig vagytok, amíg „a sír be nem fogad”. Amíg a föld meg nem nyílik alattatok. Mert gyermekeiteket, unokáitokat elnyeli az idegenség tengere.

Tehát aki felült fakó lovára, felült a nyugati határok fele vezető vonatokra, azokat a haza elvesztette, s utódjaikban a nemzet is elvesztette. Így történt ez a ’45-ös emigránsokkal, és így az ’56-osok hatalmas áradatával is.

Mert valóságos népvándorlás indult el 1956. november negyedikétől a nyugati meg – főleg a későbbi hónapokban – a déli határok felé. Több mint kétszázezer ember, mind csupa-csupa fiatal. Elindulnak, mint a hajdaniak, mert elveszett a harc, elveszett a haza. És el a szabadság, melynek még meg sem érezték az ízét. Hozzávetőlegesen negyedmillió fiatal – főleg férfiak – ment neki a vakvilágnak, az előttük ködlő átláthatatlanságnak. Mentek, menekítették sokan az életüket, mások a börtönök elől menekültek, hiszen hogy mi vár rájuk, mi várt az otthon maradt szabadságharcosokra, senki előtt nem volt kétséges. Mentek a menekülés reményével, mentek reménytelenséggel, mentek, mentek hosszú-hosszú sorokban, még a motyójukat sem vive, mert az feltűnő lett volna otthon, legfeljebb egy-egy fiatal család vezette kézen, vitte ölben gyermekeit. Mentek a bizonytalanba, mentek úgy, hogy tudták, talán sohasem térhetnek vissza. Mentek az elhagyott, otthagyott otthonnal, az édesanyák, édesapák, testvéreik, szerelmesük arcával az emlékezetükben, mentek valamerre, maguk sem tudták, hogy hová. De mentek.

Szépen ragyogjatok, csillagok! „A szegény legénynek utat mutassatok. Mutassatok utat a szegény legénynek.” És a szegény leánynak, a szegény gyermekes családoknak, akik most, 1956 novemberében, decemberében, 1957 januárjában elhagyják a hazájukat.

Azóta is ellentétesen ítélik meg a történészek. Jó volt ez? Vagy rossz volt? Az egyének szemszögéből megítélve jól is sikerülhetett ez a világba való kiszédelgés. Hiszen: kapaszkodó nép vagyunk, sőt: helytállásra is inkább alkalmasak, mint alkalmatlanok. Tehát: voltak, akiknek felfelé ívelt a pályájuk, s olyan sikereket értek el kint, a lehetőségek országaiban, amit otthon soha nem is remélhettek volna. És az országnak, annak az országnak, melyet ott kellett hagyniuk – ha azt a hatalom, a vezetés szempontjából ítéljük meg –, alig fájt az ő elmenetelük. Esetleg csak azért, mert egy-egy cella üresen maradt, egy-egy akasztás, a bosszú, a vérszomj egy-egy újabb lehetőségének a kiélése – elmaradt. Az az ország, melyet otthagytak, sokuknak az életére vágyott. Durván, kegyetlenül. S akik otthon maradtak, és életben maradtak, akiknek nem ácsoltak akasztófákat, azokat sem hagyta boldogulni, nem hagyta, hogy tudásukkal, képességükkel őt szolgálják! Nem kellettek neki az emberi értékek! Behódolt nép, meggörnyedt gerincű nép kellett neki. Szolganép! Soha ilyen tékozlás a tehetségekkel nem volt, mint ekkor. Derékba törték a pályákat, az életeket. És kint voltak, akik magasra emelkedhettek. Ám a nemzet számára a veszteség hatalmas, szinte-szinte pótolhatatlan. Ha ők ott maradnak, s egy szabad hazában maradhattak volna, előbbre állna Magyarország, előbbre állna a magyarság. Nemcsak többen, de többek is lennénk. És életerősebb lenne a törzs, terebélyesebb a lombkorona. Így hát a csillagok nemcsak a szabadulás, a szabadság, a lehetséges megkapaszkodás és felemelkedés, de az elveszés útját is mutatták. A hánykódó világóceán felé mutattak, melynek hullámai elnyelik az érkezőket.

Sors szele

Micsoda veszélyekkel, kockázatokkal kellett szembenézniük! És milyen bizonytalan, ingatag volt az a föld, melyre óvatosan tették a lábukat a vakhomályban tapogatózók. Mint a havas mező, melyen kanyarognak a hosszú sorok! És a menekülők, a végeérhetetlen sorokban kanyargók félve pillantgatnak jobbra és balra, mindenünnen veszélyek leselkednek rájuk. Nemcsak ott, ahová érkeznek, de főleg itt, ahonnan menekülnek. Sorsuk: a menekülők sorsa. Bizonytalanságuk: az új hazát keresők bizonytalansága. Fájdalmuk: a hazát elvesztők, a nagy-nagy ismeretlenségbe beleszédülők fájdalma. Vagy: annak a hazának, mely őket felnevelte, és mely őket elárulta, s mely az ő elveszejtésükre tör, de haza mégis, szülőföld mégis, az elvesztése fájdalma.

November 4-e után úgy mentek itt a népek, mintha zarándokoltak volna. Ilyen is volt, akivel háromszor találkoztunk. Háromszor. Az őrsön összegyűjtötték őket, mert a katonák azért el-elfogták a menekülőket. Összegyűjtötték őket, elvitték. Szombathelyen elengedték, hogy menjenek haza. Újra próbálkoztak. S volt, aki háromszor visszajött, amíg sikerült. Itt az úton mentek. Az úton. Volt, aki a kert alatt ment, félve, óvatosan, mert tudom is én. Felnőttestől, gyerekestől mentek. Pólyás gyerekeket vittek! Én ismerek egy családot, de Bécsben laknak, Budapestről mentek, rá volt a sár száradva a szerencsétlen gyermek fenekére, mire a táborba értek. Olyan családok is voltak… (Pierog Jánosné Szolek Erzsébet, Pornóapáti)

A férjem 4-én eljött. Utána ő írt nekem, hogy hol találkozunk, s én december 16-án hagytam el Magyarországot. (Nagy Isvánné, Adelaide)

Bátyámék november 4-én voltak utoljára otthon, akkor búcsúztak el a családomtól, én nem voltam otthon, sajnos így én nem tudtam elbúcsúzni, akkor már mind a hárman katonaruhába voltak öltözve, és egy komoly, nagy csapattal vágtak neki, át a Dunának, Szentendrének, és Tatabánya felé verték át fegyveresen magukat a határon. Úgyhogy valamikor december közepe, december vége táján küzdötték át magukat, amikor már tudjuk, hogy vadásztak is rájuk, a Horn Gyulák is vadásztak a menekülő magyarokra, fegyveresen kellett átverniük magukat a határon. Úgyhogy amikor karácsony környékén a más testvéreim is megérkeztek Ausztriába, akkor már a legnagyobb bátyám Amerikában volt. Ő már akkor a Szabad Európán keresztül üzent, hogy én már itt vagyok, így a három bátyám már márciusban utána tudott menni. (Zahorán Sándor, Budapest)

Akik ’56-osnak nevezik magukat, többségükben börtönviselt emberek. S azok, akik kimentek, szerencséjük, hogy kimentek, mert sokan az életben maradást köszönhetik neki. Jó is, hogy kimentek, örüljünk is neki… (Márton András, Budapest)

Én is megpróbáltam kétszer, de inkább kalandvágyból, mintsem politikai háttér miatt. Egyszer Körmend–Szentgotthárd környékén mentek át barátaim, de én ugye a faluból ahogy elindultam, már honvágyam volt. És akkor több napon keresztül mentünk, végig azt mondtam, hogy nem fogok elmenni, de hát úgy egyeztünk meg, s én az utolsó pillanatban szóltam, és visszajöttem. Aztán délre is próbáltunk, ott volt egy erdélyi barátom, simán átmehettem volna. De hát újra jött a honvágy. (VS, Sásd)

A legnagyobb vonulás volt itt. Itt balra az erdő eltakarja, néhány házat lehet látni az út folytatásában, néhány házat a bokrok mögött ki lehet venni. Egyébként itt van egy épület, a fedélzete leégett a tavaly, mögötte ott van egy nagyobb épület, a bokor ezt kicsit takarja, az már Ausztriában az úgynevezett Zollház, vámház. Sok ’56-os menekült oda ment be, abba az épületbe, a Vámházba. Ott gyűjtötték össze őket, s akkor utána vitték el őket, hogy ki hova kerül. De ez egy gyülekezőpont volt. Tehát innen a faluból körülbelül ötszáz métert kellett menni, s ott van, ott volt a határ. (Ágh László, Pornóapáti)

Hát a forradalom megbukott, és elmentem élelmet venni Pestre, és nem tudtam visszamenni a hídon, s egy eléggé fájdalmas dolog volt, hogy rokonokhoz mentem, akik előzőleg úgy fogadtak, mint ilyen fiatal hőst, s mikor látszott, hogy nem mennek a dolgok, mondták, hogy én nem maradhatok náluk, mert őrzik a házat, és jelentik, hogy mi van. Aztán egy üzlethelyiségben lévő család fogadott be, Pesten nem lehetett kinn maradni az utcán. Náluk töltöttem az éjszakát, hogyha keresnek, akkor elbújok, egy kisgyerekes mama elbújtatott volna. S akkor valahogy én úgy éreztem, hogy én nem tudok ezután úgy élni, mintha semmi nem történt volna, és hogy nincs is kedvem tovább csinálni ezt. Akkor még nem volt egyetemi oktatás, de már olyan hírek jártak, hogy most már nemsokára berendelik a diákokat egyenként, hogy kikérdezzék őket, hogy mit csináltak a forradalom alatt, és valami esküt tetessenek le, hogy hűek maradnak a rendszerhez. Ilyen hírek jártak, és az is, hogy jönnek a marhavagonok, az országnak egyharmadát ráteszik, és arra se fog tudni senki semmit csinálni, és meg is tehették volna, ha akarták volna. De hát azt nem lehetett tudni, hogy akarják-e. S akkor volt egy negyedéves művészettörténész diáktársam, aki mondta, hogy ő ki akar menni, s hogy nem mennék-e vele. És a hatása alatt mondtam, hogy akkor menjünk, és mentünk. (Marczell Péter, Budapest – Genf)

Végül is január 17-én jöttem el a városból, és január 27-én szöktem át a határon. Akkortájt a Budapestről a nyugat felé induló vonatok mindenikén igazoltattak. A járőrök mentek, és igazoltattak. Aki nem lakott nyugatra Budapestről, csak utazni akart, azon nyomban leszállították. Volt ilyen, hogy a nagynéném Győrött lakik, vagy Sopronban lakik, s őt megyek meglátogatni, ilyenről szó sem lehetett akkor. Ugye akkor ezrek szöktek át naponta Ausztriába. Újévkor, ha jól tudom, ezernyolcszázan lépték át az osztrák határt. (Fülöp László, Minneapolis)

A forradalom után hagytam el Magyarországot, Budapestet a férjemmel együtt. Terhes voltam – amit akkor még nem tudtam –, mire kiértünk Ausztráliába. Nyolc hónapos terhesként érkeztem Ausztráliába; ahogy megérkeztünk, egy hónapra rá megszületett a lányom. Mire egy zsebkendőt tudtunk volna venni, már ott volt a gyerek. (Lőrincz Marika, Adelaide)

Ezek a politikai foglyok, akik itt dolgoztak, nagyon sokan a Dél-afrikai Köztársaságba mentek ki. Nagyon sokan emigráltak, akik itt Komlón voltak a bányában. Azt lehet mondani, akik innen elmentek, emigrálniuk kellett. Visszaút számukra nem volt. (Kristály Árpád, Komló)

Ezt én kicsit költőien éppen az egyik október 23-i beszédemben, mikor viszszaemlékeztünk ezekre, úgy fogalmaztam meg, hogy hát sötét, rideg világot éltünk meg ’56 decemberében, hó nélküli tél volt itt, és a sötét éjszakában, Szombathelyen a fölerősödő, majd elhalkuló lépteknek a zaja jelezte a több tízezer ember nyugatra távozását erről a környékről. Volt, hogy este bekopogtak, valakitől kaptak egy címet, például az enyémet, és akkor már nekünk lehetőségünk volt, volt egy olyan nagy előszobánk, amelyik munkásoknak volt kiadva, ágyak voltak benne, na most egy-két éjszakára egy-egy pesti csapat megszállt ott nálunk, a családi házunkban. Több ilyen csoport volt. Egy példát mondok. Az egyik barátom utazott Budapestről haza Szombathelyre. Ott, a vonaton beszélgetésbe keveredett egy ilyen pesti csapattal. Mondták azok is, hogy hova akarnak menni, s hogy vajon merrefele lehet kimenni. Hogy segítsen nekik, ez a barátom megmondta a címemet. Azok az éjjel sötétje alatt megkerestek a lakásunkon, a lakásunkban egy előszoba volt, ez egy komfort nélküli kis ház volt, ennek az előszobájában ágyak voltak benn, egy csapat két éjszakát ott töltött, s akkor hajszálpontos információt kaptak, hogy merre menjenek, mire vigyázzanak. Később más ilyen csapat is jött, akik hallották ezt. Ha a hivatalos szerveknek tudomásuk lett volna! Sok embert ítéltek el, nem egyet tudok, akit ezért ítéltek el… (Lechner Ferenc, Szombathely)

Fölszedtem a népet a busszal, énekelték, hogy Kossuth Lajos azt üzente… S nem nagyon jó vége akart lenni, s akkor a feleségemmel mink is megfogtuk a kislányunkat, s mink is határt változtattunk, s Ausztrián keresztül így kerültünk Amerikába. (Megtért János, Schenectady)

Mondtam, hogy én megyek, én nem akarok egy halott hős lenni, nekem ki köll menni. Ha jössz velem, az első adódó alkalommal elveszlek feleségül. Eljött, csak menyasszonyom volt. Három nappal a forradalom előtt volt az eljegyzésünk. Megmondtam az apjának, anyjának, ahogy lesz, úgy lesz, én nem tudom, hogy mit csinálunk, de nekem menni kell. Neki azt mondtam, semmit nem tudok neked garantálni, csak azt, hogy nem fognak el a határon élve. Fel voltunk fegyverkezve, és úgy jöttünk át a határon. A rendőrségen átadtuk a fegyvereket, a géppisztolyomat odaadtam, a pisztolyomat nem. Azt egész idáig elhoztam, s itten dobta be a feleségem a vízbe. Összeverekedtem egy zsidó őrnaggyal, már el volt vámolva a csomagunk, s ha utána megnézik, megtalálják a pisztolyt. Odáig elhoztam, mert Bécsben nagyon könnyen volt, hogy elkaptak az utcán magyarokat, és visszavitték. Minket nem visznek el, az biztos! Ezért vigyáztam a pisztolyomra. (Budaházi Lászó, Budapest – Melbourne)

Mi, fiatalok tanultuk ugyan földrajzból, hogy a világon más országok is vannak, nemcsak Magyarország, de a vasfüggöny annyira elzárt minket, hogy annak ellenére, hogy Új-Zélandon rokonaink voltak, semmi kapcsolatot nem tartottunk. Az annyira a világ vége volt, annyira messze volt Budapesttől, szinte lehetetlen volt arra gondolni, hogy a magyar határt az ember egyáltalán átlépheti-e. Gyermekkoromban annyit hallottam különböző menekülésekről, szerencsétlenségekről, hogy emberek meghaltak azért, mert szabadon akartak élni. Hogy október után ott voltam, örök téma volt a velem egykorú baráti társaságban, és valahogy – hogy aztán ki mondta először vagy többen egyszerre – valahogy a lendület is vitte az embert csak azért, hogy szabadságban tudjon élni. S a világot meg tudja ismerni. Az volt az érzés, ha tovább is itt maradok, soha az életben… Nem gondolta az ember, hogy ’89-ben politikai változás fog történni. Én egyedül jöttem ki. Családi ok, mint ahogy fiatal embereknek vannak itt is problémái, az én személyes problémáimnak a megoldását is jelentette a lehetőség. tizenhét éves lány voltam. (Rácz Ildikó, Budapest – Aachen)

És akkor édesanyám sírt, az öcsém is el akart jönni, négyen voltunk testvérek. (Gombos Csaba, Budapest – Padova)

Mindenütt nagy megtorlások következtek, és hogy az egyetemisták közül azok, akik nagy szerepet vállaltak, nem kerültek a bitófára, annak volt köszönhető, hogy egyes szervezetek komoly pénzeket gyűjtöttek, hogy disszidálni tudjanak, elhagyhassák az országot a veszélyben levők. (Bán István, Nyíregyháza)

Miért?

Mikor az ember félelemben él heteken keresztül, s el is van vadulva, halottak között jár, halottakat csinál, körülötte meghalnak, akkor mindenkiben feléled az, hogy menekülni. Így lehet ezt elképzelni, hogy ha az esély ezer az egyhez, akkor is azt mondja az ember, elmegyek, s megpróbálom. Odahaza nem maradhattam már, mert tudták, hogy ki vagyok. Hát akkor mit tehettem volna? (Bene Ferenc, Budapest – Sydney)

Eljöttem. Eljöttem, mert nekem is géppisztolyom volt, ha esetleg valami komolyabb történik, tudjam akkor azt, hogy mit kell tenni. Különben lövésre nem használtam a géppisztolyt. Már csak a megjelenésemmel is, mikor sorban álltak az emberek, megállítottam a veszekedést vagy nézeteltéréseket, nem volt olyan nagy katasztrófa. (Szabó Károly, Szentendre – Adelaide)

Én nem tudtam az első napokban ennek a jelentőségét felfogni. Az az ember, aki börtönből szabadul, az nem nagyon politizál, és figyel. És hát újságot nem olvastam, mert mit olvassak, az ő újságjaikat? Rádiót nem is hallgattam, mert nem is volt, tehát tulajdonképpen én a saját magam dolgaival voltam elfoglalva, arról nem is beszélve, hogy én akkortájt nősültem, tehát tulajdonképpen nekem a politika s a többi az nem volt annyira az érdeklődésem központjában, és hát gondoltam, hogy nahát, ez igen, ez egy ilyen öntisztulási folyamat, egypár napig tart, aztán utána majd elcsendesedik minden, és aztán lesz valami. Csak mikor kiderült, hogy Pesten lőnek, Pesten robbantanak, Pesten komoly harcok vannak, akkor már fölcsillant előttem, hogy talán tényleg ezt ki lehet megint csak használni, és hát ami régi vágyam volt, megismerni a világot. Nem azért, hogy én otthagyjak csapot-papot, hanem hogy külföldön tapasztalatokat szerezzek, pár év után hazamenni és azt otthon hasznosítani. Ahogy azt az összes többi elődeink is csinálták, hogy elmentek külföldre pár évre, aztán hazajöttek, sőt még azt is hozzá lehetne tennem, amiről én úgy tudok, vagy hallottam családi beszélgetésekben, és olvastam is, hogy bizony azok a magyarok, akik a XIX. század vége fele, tehát a 1870-től mentek ki Amerikába, azoknak nagy része elkezdett az első világháború előtt már visszaszivárogni, visszajönni, hogy egy kicsikét megtollasodtak, hogy így mondjam, gyűjtöttek, spóroltak, hogy hazajöjjenek még, de aztán jött az első világháború, amelyben szintén tendencia van, de hát ez egy kicsikét messzebb hat egy ilyen beszélgetésnél, és akkor végleg megtorpant a visszaáramló magyarság Amerikából. Tehát énszerintem, már az én sorsommal egybevéve, ők se akartak elszakadni a hazától annak idején, hanem később vissza akartak jönni, csak egy kevés pénzre akartak talán szert tenni, hogy egy kicsit meggazdagodva jöjjenek vissza. (Tihor Péter, München)

Az egyik volt leventém, Monori Gyurkának hívták, itt, a kórházban ilyen segédápolóféle volt, a felesége zsidó nő volt, és azt mondta: Jóska bácsi, húzza el a csíkot, mert maga is rajta van a kivégzőlistán. Ez az ember megsúgta. Így aztán én kénytelen voltam a hazámat karácsony előtt egy héttel elhagyni, irány Jugoszlávia. (Nátor József, Békésgyula)

Pécsett nem volt semmi tulajdonképpen, semmi komolyabb összetűzés nem volt, én csak hallottam, hogy mi történt Pesten. Közvetve értesültem a dolgokról, akkor a feleségem azt mondta, egész közel laktak a szülei, ő vajdasági származású volt, azt mondta, hogy itt vannak a szülei, és nem tud hozzájuk átmenni, a határ közelébe se engedtek. Akkor elhatároztuk, hogy elmegyünk. A Bojti kutyát is magunkkal vittük. Mikor kisétáltunk utoljára az egyetem hátsó kapuján, akkor kérdezte az őr, ugye disszidálni mennek. Igen, disszidálni. Kutyával? Hát persze, a kutyát csak nem hagyjuk ki. (Dr. Nógrádi György, Montreal)

Az ember sok mindent mondhatna, én megmondom, énnálam egyetlenegy motívum volt: én féltem. Féltem, hogy a semmi után, tulajdonképpen fegyver nem volt a kezemben sohasem, rosszat nem tettem, de azután, ami volt, féltem, hogy vajon mi lesz, s ezért kijöttem. Féltem, megmondom őszintén. A legnagyobb félelem, ami egész életemben végigkísér eleitől fogva, hogy nem tudom a holnapi napot előre látni, hogy nem tudok a holnapi napról gondoskodni, és nem tudom a sorsomat valahogy kézben tartani, mert elfogy a pénz, vagy kitesznek a lakásból, mert nincs munkám, és ehhez hasonló dolgok. Én egy olyan biztonsági ember vagyok, hogy nekem a biztonság mindenek előtt a legfontosabb, azért szerettem volna egész életemben hivatalnok lenni, de ugye ez nem adatott meg, mert amikor kimentünk, akkor még nem voltam német állampolgár, és aztán már késő volt. (Nagy Iván, Budapest – Berlin)

A szeretet és a szerelem hozott bennünket Nyugatra. Kezet fogva indultunk el a szülői falutól, huszonöt-harminc kilométerre a határtól. Egyik oldalon mentek az orosz tankok, mi meg a szántóföldeken keresztül. S elértük az osztrák határt. Ez volt november 12-én ’56-ban, november 18-án Kócs Lajos stuttgarti evangélikus lelkész Linzben megesketett bennünket, és december 2-án, advent első vasárnapján értünk Svédországba. Édesapámnak nagy bánatot okoztam, hogy eljöttem, az én családomban senki nem tudott róla, mert nem akarta, hogy a férjemmel, Bedecs Antallal megesküdjek. Irigy emberek felbujtatták édesapámat a vőlegényem ellen. Semmi probléma nem volt, két év után, mikor már menyasszonya voltam, akkor kezdett édesapám velem veszekedni. S a szeretet győzött. Tizenkét év után látogattunk először haza Svédországból, addig az én édesapám nekem úgy írta a levelet: Kedves lányom és unokáim. S tizenkét év után, mikor összetalálkozott először a vejével, megölelte, utána a levél úgy jött: Szeretett jó gyermekeim. Azóta eltelt negyven év, ez a negyvenedik karácsonyunk, amit Svédországban ünnepelünk szeretetben. Három felnőtt gyermekünk van, három unokánk, s a Jóisten adjon további egészséget nekünk is és minden magyar honfitársunknak. (Bedecs Antalné Dávid Margit, Svédország)

Amikor a forradalmat leverték, akkor főleg az édesanyám, az apám nem annyira, de az édesanyám teljesen lelkileg kivolt, és sokat sírt, s azt mondta, ő többet itt nem tud élni, és hogy menjünk el. Menjünk el, mert hát nem volt semmi esély. Ki gondolta, hogy egyszer a kommunizmusnak vége lesz? Mi annyira rettegtünk a kommunizmustól, hogy jóformán nem tudtunk normálisan élni, osztályidegen stb., és az apám származása miatt, ez később derült ki, állandó megfigyelés alatt voltunk. Én akkor még kisgyerek voltam, de egész jó voltam történelemből, azt mindig szerettem, s a történelemtanárom engemet kedvelt. És az egyik óra után odajött hozzám, beszélgetett velem, tudta, hogy ki az apám, s megkérdezte, nahát akkor az édesapád sok nyelven beszél, akkor biztos sokat hallgatja a francia rádiót, az angol rádiót, német rádiót, a Szabad Európát, s felajánlott nekem csokoládét meg különböző ajándékokat, hogyha megmondom, hogy az apám mikor és melyik rádiót hallgatja. De ezt mind olyan cinkosan, nevetve, a vállamat ütögetve, hogy én leszek a jó fiú, s ő engem mennyire tisztel és szeret. De akkor már voltam annyira érett, hogy láttam, mire megy ki a játék, s természetesen aznap este, mikor hazamentem, megmondtam az apámnak, hogy mit kérdeztek tőlem, mert hallgatta tényleg azokat a rádiókat. De hát nem fogom a saját apámat kiadni! De ez az esemény megrázott minket. S az is kiderült, apámnak volt egy bíró barátja, ő mondta el, megbízták, hogy felügyeljen, megvoltak a nyugati kapcsolatai, az egyik testvére az kint maradt Franciaországban, később aztán Mitterrand-nak volt a tanára, az állandóan leveleket írt, tartotta a kapcsolatot. Persze a levelek mindig cenzúrázva voltak, megjöttek, csak cenzúrázva. Ezt nem bírtuk, s akkor elhatároztuk, hogy elhagyjuk Magyarországot. (Léh Tibor, Párizs)

Nahát, mindenki félt. Ezt úgy mondom, ahogy igaz. Féltünk, akkor már tíz éve mindenki félt. Amikor katona voltam, nem lehetett egy havert találni, mert mindnyájan attól féltünk, hogy nem egy ávós spicli-e a másik. Mert ilyen is volt. És ezeket, ha voltak ávós spiclik, ezeket az ávós spicliket a mostani miniszterelnökféle gazemberek szervezték be. Úgy hívtuk őket a hadseregnél, hogy a D-vonal. Medgyessy is a D-vonalnak a tisztje volt. Ezek szervezték a besúgókat. Hát így volt, és aztán elmentem Győrbe azzal a szándékkal – úgymondván, mert így hívtak bennünket akkoriban, hogy fasiszta ellenforradalmárok –, azzal a „sötét szándékkal” mentem Győrbe, hogy alkalomadtán átlépek Ausztriába, lehetőség ha kínálkozik rá. Hamarébb nem kínálkozott, csak ’56-ban. (Tokaji Sándor, Győr – Melbourne)

A rádió bemondta, hogy az összes művészeti főiskolások menjenek be a főiskolára másnap reggel nyolcra, megbeszélik, ez egy hétfőn reggel volt, megbeszélik, hogy hogyan kezdődik a tanítás. Egy hónappal a forradalom után. És ekkor én óvatos voltam, reggel feljöttem, tizenegy órakor mentem a főiskola felé, s jön egy kollégám: ne menj be, mert már oroszok vannak bent, s szedik össze a diákokat. Így aztán én apámnak azt mondtam, énnekem úgy néz ki, hogy el kell mennem. Menj el a nagyszüleidhez. Apám, be kell jelentkezni a rendőrségre, akárhova megyek. És ha a hatóságok meg akarnak találni, azok meg fognak találni. Végül az lett, hogy azokhoz fordultam, akiknek a házasságon keresztül voltak rokonai a határ mellett, és kértem, hogy legyenek szívesek segíteni abban, hogy én oda elmenjek, tovább ott kérjek tanácsot, hogy hogy lehet átmenni Ausztriába. Hát úgy is volt. (Vásárhelyi Gyula, Budapest – London)

Mi még nagyon fiatalok voltunk akkor. Tizennégy, tizenhét és húszévesek. Az ember akkor annyira nem gondolkodik. Nem a családdal indultunk. Mint gyerekek. Elindultunk egyik körből a másikra. Menjünk, menjünk, menjünk! Nem volt otthon, ami visszatartson. Semmi nem volt. És szegények voltunk, és elindultunk egyik pillanatról a másikra. Meggondoltuk, és mentünk. (Sitronné Bajor Anna, Schenectady)

Az a rémület, amit az emberek a forradalom leverése után éreztek, az volt az egyik legnagyobb mozgatóerő. Aztán a legtöbb ember, aki kijött Magyarországról, a zöme értelmiségi vagy pedig valamilyen formában az élettől valami elvárakozást kereső ember volt, mert nem voltak megelégedve azzal az élettel, amit otthon kaptak, úgyhogy nyilvánvalóan az országnak egy értékesebb rétege menekült el. Ezt nem dicsekvésképpen mondja az ember, hanem a dolgok természetes rendje szerint, ugye a kíváncsi ember az, aki valami újat szeretne, akinek igényei vannak, úgyhogy én azt hiszem, hogy az emigrációnak a zöme ez a magyar típus volt, amelyik otthon nem volt megelégedve, és nagyon sokan voltak ilyenek, ez nagyon érdekes dolog, hogy otthon tanultak valamit, s itt váltottak. Tehát aki orvos, elment mérnöknek, én jogász voltam, elmentem pszichológusnak, szóval valami ilyen formában otthon nem engedték meg az embernek a választást, hogy az ember megvalósítsa az életelvárakozásait, s hogy idekerültek Nyugatra, erre megvolt a lehetőség. És nagyon sokan váltottak. Ez is azt mutatja, hogy mennyire rossz volt a kommunista kiképzési politika, az embereket szinte kényszerítették bizonyos pályákra. Nem lehetett gondolkodni. Rendkívül fontos, hogy választani lehessen. (Bedecs Antalné Dávid Margit, Svédország)

Mikor jött a postás novemberben, hogy hozza nekem a kongluát, tehát az állami fizetést, amely minden papnak jár, kiállítom a szelvény hátuljára, hogy ettől a rendszertől én nem fogadok el fizetést. Rájöttem, hogy ennek következményei lesznek. (Gémes István, Budapest – Stuttgart)

November végén már nagyon tüzes volt nekem. (Budaházi Lászó, Budapest – Melbourne)

A szülőföld? Nem voltam egy gazdasági menekült, énnekem el kellett jönnöm ’56-ban. Valahogy sikerült megoldani, háromszor voltam a kezükben. Mind a háromszor sikerült meglépnem, és végül kijutnom Nyugatra. Tehát nekem el kellett jönnöm. Soha nem szakadtam el a szülőföldemtől, sem a családomtól. Én egyedül jöttem el, az öcsémék ottmaradtak. Ez más, mint amikor valaki fölpakol, és azt mondja, elmegyünk egy jobb életet kezdeni. (Somogyvári Lajos, Budapest – Wellington)

Annyiban volt bűnöm, hogy mi szabadítottuk ki a váci püspököt. Kassa alatt volt deportálva, s mi kaptuk meg a Forradalmi Bizottságban, egyetemisták voltunk, katonák Vácott, és a Forradalmi Bizottságtól kaptuk meg a megbízást, hogy a püspök urat kiszabadítsuk. S akkor ez elég viszontagságos volt, mert útközben találkoztunk, jöttek a szovjet csapatok, kezdtek bevonulni Magyarországra, ez volt október 31-én ’56-ban, s mi egy ilyen nyitott kocsival voltunk egyetemisták, gránáttal meg géppisztollyal fölszerelve, és a főúton keresztezett bennünket egy páncélszerelvény, mi nem lőttünk rájuk, hál’ istennek ők se lőttek miránk, akkor még nem volt parancsuk, hogy lőjenek, csak jöttek vissza, állítólag – így mondták – technikai alakulatok voltak, akik a kivonulást szervezik, az oroszokkal folyt a tárgyalás annak idején, hogy a csapatok vonuljanak ki Magyarországról, s tudjuk, hogy mi történt november 4-én. (Csukás István, Vác – Aachen)

Azt mondtam: fiatal vagyok, utálom a kommunizmust, kimegyek. Összehasonlítani Erdélyt nem lehet, mert Erdélyben van egy magyarság-önfenntartási kívánság is. De Magyarországon ez nem volt, mert ott mindenki magyar volt. Ott az ember csak azt mondta, hogy én a kommunizmust utálom, én demokratikus körülmények között akarok élni. Lehet, hogy engem is elítéltek volna pár év fizikai munkára, de valószínűleg túléltem volna, nekem a fő indítóokom az volt, hogy én nem akarok ott élni. (Gönczy Attila, Budapest – Genf)

Ez egy lábbal való szavazás volt, választói szavazócédula. Egy szükségszerű jó lépés volt. Nem szívesen jöttem, de hát a körülmények olyanok voltak otthon, amitől csak jobb lesz megszabadulni. (Komáromi Ferenc, München)

Hát miért ment el az a sok százezer ember? Mert az oroszokkal volt már gyakorlatunk. (SE, Montreal)

Családunk ezen faluban régóta honos, mert dédapám is, öregapám is, egyik a másik után ebben a faluban volt főjegyző, egészen 1938-ig, apám haláláig. A gimnáziumi tanulmányaimat Fehérváron végeztem, s miután apám vitéz volt és főjegyző volt, és földünk is körülbelül negyven hektár volt, így a kuláklistára kerültem, és sikerült ugyan letenni az érettségit, de nem tudtam tanulni. Nagy Imre megjelenésével 1953-ban azért rehabilitáltak bennünket, utána elvittek katonának, a magyar néphadseregben szolgáltam két évig, csak ’56-ban minden körülmények között szerettem volna egyetemre kerülni, már az előző években is, nem sikerült, és így mikor kitört a forradalom, nem sokkal később, november 26-án elhagytuk Magyarországot többedmagunkkal a faluból is, s útközben csoporttá alakultunk. (Dr. Csiszár István, Lovasberény – Hannover)

Édesapám jogász volt, ügyvéd, a pannonhalmi bencés rendnek volt az ügyvédje. Édesanyám kémikus, s azáltal, hogy apám a bencés rendnek volt az ügyvédje, a háború alatt kiköltöztünk Pannonhalmára, úgyhogy mi 1956-ig Pannonhalmán éltünk, a háború alatt a kolostorban volt apámnak egy lakosztálya, a háború után pedig a faluban laktunk. Egy csodálatos élet volt Pannonhalmán, de aztán eljött 1956, s édesapám egy szép napon megjelent a testvéremmel, és azt mondták, hogy el kell hagyni az országot, mind a három gyereket kiküldte, akkor nem tudtuk, hogy miért, de pár hónap múlva megtudtuk, azért, mert lecsukták a börtönbe, és hat évet kapott, amiből négy évet sajnos le is kellett ülnie. Négy év után amnesztiával szabadult. A szülői előrelátás az volt, a három gyerekét Nyugatra kiküldje, mert tudta, egy börtönben ülő apának a gyermekei azok Magyarországon, a kommunizmusban nem találnak megfelelő jövőt. (Radda István, Innsbruck)

Énnekem ez az úgynevezett szabadságérzetem már abból is eredt, hogy én atletizálok, én szabadnak akarom magamat érezni már az atlétikában, nekem az egy olyan szabadságérzetet hoz. És valahogy én rengeteg könyvet olvastam, Amundsen, Coock kapitány, ezeknek a felfedező embereknek az útjait rengeteget olvastam, és én nagyon szerettem volna sok mindent látni, nemcsak odahaza, Magyarországon, hanem elmenni máshova. Ha akkor nem tudok kijönni, akkor talán sose tudtam volna kijönni. És ez nekem nagyon nagy vágyam volt, hogy sokat utazzak. Én szerettem. És akkor decemberben, a végén elhatároztam. (Grenák István, Budapest – Genf)

Én tizenhat éves voltam ’56-ban, mikor a forradalom volt. A húgom hazajött az iskolából, s én is hazajöttem, és hát később jöttem haza, ő azt mondta, hogy van egy család a faluban, aki pedig el fog disszidálni, s én mint egy gyerek azt mondtam anyukának: Anyuka, menj hozzájuk, s akkor én elmegyek. Ő hallani sem akart erről, s apuka nem volt otthon. Én aztán rábeszéltem, anyuka elment, elmehetek vele. Van egy nővérem, aki az ottani óvodában óvónő volt, hazajött ő is, s hallja, hogy én mit akarok csinálni. Az volt a helyzet, nekem Kanadában vannak rokonaim, s én mint egy gyerek kimegyek, s akkor én az ő életükön tudok segíteni. Mint gyerek a nehézségeket láttam, és én azt gondoltam, ha kimegyek, én ezt megváltoztatom, én fogom őket segíteni. Hát a nővérem hazajött, szó sincs róla, hogy én menjek, akkor ő jön velem, mert egyedül engem nem engedhet. És anyuka akart jönni, de édesapám azt mondta, ő már ahhoz öreg, hogy ő egy új életet kezdjen. És hát azt gondolták, hogy nekünk az életünk jobb lesz, mivel mi elmegyünk. Kétfelé voltak szakítva, nem tudták, mit csináljanak, engedjenek vagy ne engedjenek. Na de nekünk másfél óra időnk volt, hogy döntsünk. Ha több lett volna, biztosan nem jöttünk volna el. És elmentünk ezzel a családdal, útközben sok minden történt, mi elvesztettük a családot a vonaton, úgyhogy mi, a nővérem és én egyedül egy csoporthoz csatlakoztunk, és hát együtt mentünk keresztül a határon, s ottan Ausztriában táborba vittek be, s onnan pedig kérvényeztük, hogy Kanadába menjünk, mivel ott lakott a nagynénénk. Mi ezt a nyelvet nem beszéltük. Ottan pedig elmentünk egy családhoz, és gyerekekre vigyáztunk, s amellett tanultuk a nyelvet, míg ott dolgoztunk. Utána otthagytuk, más munkát kerestünk, én visszamentem tanulni. Este tanultam, és akkor néhány évre rá megismerkedtem a férjemmel, aki ausztráliai. Aztán persze mindig vissza akart jönni Ausztráliába a férjem, mert ő ott csak dolgozott néhány évig, és visszajöttünk, s most így itt élek Ausztráliában. (Felierné László Ilona, Sydney)

Én elég későn, 1957. január 5-én tudtam átvergődni Ausztriába. De úgy, hogy engem már a celldömölki állomáson magyar civilek, titkosrendőrök letartóztattak, és szinte egy isteni sugallat révén sikerült a karmaikból megmenekülnöm, vissza tudtam szaladni arra a vonatra, amelyik ment tovább Szombathely felé, s így tudtam kijutni. Hogyha ez nem sikerül, másfél évi börtönt le kellett volna töltenem. Mert engem ’56 nyarán csak ideiglenesen bocsátottak szabadon. De aztán a Kádár-rendszer bosszúból, a rabtársaimmal szoktam találkozni, Szolnokon minden évben, október végén van egy emlékünnepség, és ott sokakkal találkoztam, akikkel együtt szálltam le a bányába dolgozni, bizony, akik otthon maradtak, nem kerültek Nyugatra, azokkal bosszúból letöltették a hátralévő büntetést. Ez várt volna rám is. (Futaky István, Budapest – Göttingen)

A kommunizmus nem kellett. Nem kellett, egyáltalán nem kellett. És mentem a vonaton a határ felé, s a vonat tele volt disszidensekkel. De tele! Mind mondtuk, megyünk, megyünk, megyünk. Én nem akartam mondani, hová. A határ közelében már külön papír kellett, hogy tudjál menni. A forradalom alatt eltűnt ez a rendelkezés, de azért mindenki óvatos volt. (Bródy Solt Iván, Budapest – Wellington)

Én Miskolcon éltem át ’56-ot. Őszintén szólva én nem akartam soha otthagyni az országot, csak mivelhogy a Forradalmi Tanácsban voltam, és a Mosoni Hőerőműben dolgoztam, ott le akarták állítani a hőerőművet, mikor az oroszok bejöttek. Én voltam, aki azt mondtam: Gyerekek, ezt nem tehetjük meg, mert ha mi leállítjuk az erőművet, azt az atyaúristen sem fogja beindítani májusnál előbb. Minden lefagy. Kórházak vannak, betegek vannak. Én nem engedtem, hogy sztrájkra menjenek. Rábeszéltem, hogy ne menjünk sztrájkra. Mert a villanyt nem lehet kikapcsolni. És amikor november 22-én megyek dolgozni, a kapus szól nekem: János, ne menj be, mert három pufajkás vár az irodádban. És én akkor felugrottam egy másik buszra, bementem Miskolcra, haza akartam menni. A házunk előtt dzsipet láttam, nem mentem be. Fölmentem Pestre. Pesten töltöttem néhány hetet, vártunk arra, hogy a Nyugat segít, de aztán a Nyugat nem segített. S akkor indultam el. (Magyar János, Miskolc – Sydney)

Ottan, ahol én dolgoztam, a gép- és radiátorgyárban, én éppen munkát akartam cserélni. S akkor felmentem egy nagyon jó iskolatársamhoz, s mondtam, hogy Dani, én el akarok más munkahelyre, más munkába menni. Emil, azt mondja, én garantálom, hogy te innen nem fogsz elmenni. Elvoltunk egy másik gyárban, és felvettek ott jobb munkahelyre és több pénzért, s akkor mondtam neki, hogy: Te, ide figyelj, itt mindenki magyar, csak a magyar nem magyar? Azt mondja: Emil, ha nem te volnál, az ávósokat kihívnám. Na, mondom, jól nézünk ki! De, mondom, én el fogok menni. Azt mondja, én nem foglak elengedni. S akkor jött ’56 október, és azután jöttünk ki. (Boros Emil, Budapest – Melbourne)

Az anyósomnak volt egy összkomfortos lakása, ahol egy szobában laktunk mi, egy szobában laktunk a férjem és én, a másik szobában a sógorom a sógornőmmel, s a harmadik szobában az anyósom a másik sógornőmmel. Így a három család egy lakásban élt. És egy konyhában zajlott le az életünk. Magyarországon nagyon komoly probléma volt a lakáskérdés, ezért ha tetszett, ha nem, annyira összefonódott az életünk, hogy semmit nem tudtunk anélkül csinálni, hogy a másik ne tudta volna. Ez volt az egyik ok, hogy eljöttünk. A másik ok meg, hogy féltünk a sógoromtól. Bizonyos mértékig, ha nem is hittünk Amerikában, de mámorban voltunk, hogy lesz egy jobb élet, és reménykedtünk. Mikor a sógorom rácsapott az asztalra, megremegtünk. S az én anyósom az meg szerencsétlen siránkozott, hogy jaj, mi lesz velünk! az első háborúban elvesztettem a bátyáimat, édesapámat, a második világháborúban elvesztettem a két fiamat, most megint a forradalom, most kit fogok elveszíteni? (Lőrincz Marika, Adelaide)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben