Hajó és Haladás – Tudósítás Eufémiából

regényrészlet

Eufémia utolsó heteinek hiteles története című dokumentumunkban (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983) közzétettük a totális hazugság állama végnapjainak leírását. Az a rendszer mint ideológiai-gazdasági-politikai képződmény eltűnt, de megmaradt az árnyéka, és beköltözött a szívekbe, ahol növekedni kezdett, spórákat bocsátott ki. Fertőzése a szív bölcsességét támadja, aminek elvesztése a józan ész végét jelenti, azt az állapotot, ahol a gondolatok, a szavak és a tettek egyetlen ponton sem érintkeznek a Valósággal. Ide jutva a nincs lesz a van, a szép lesz a rút és a rút a szép, és az alkotmányos többség ájultan bámulja a Király új ruháját.

Most friss, kormányforrásokból eredő tudósítást kaptunk az Újjászületett Eufémiából – közreadjuk.

(A szerző és munkatársai)

– Szeretném, ha igazságosabb lenne az élet, mint korábban – dünnyögte Zsebes Ferkő, és kipakolta a kocsmaasztalra a nap folyamán összeszedett pénztárcákat.

– A változásokat nem elkezdeni, hanem folytatni kell – szólt Enyves Firkó, a társa. Miközben szétrakta a söröskorsókat, egy kis piros női bukszát tapintatosan elnyeletett a torkos kabátujjával. – Csak azért, hogy még igazságosabb legyen az élet.

A szomszéd asztaloknál többen a zsebükhöz kaptak, mire Falazó Firke teljes szélességében fölemelkedett két tettestársa mellől, és a vakarózókra emelte korsóját: – Engedjetek meg egy tőmondatot, haverok: ti is tudjátok, hogy a jövő a tudásalapú társadalomé. Vegyetek példát rólunk, tanuljatok ti is, és ne féljetek a hatfokos Barna Ászoktól!

Táncos Furke osztozott népe sorsában, és a jobbik részt juttatta magának. Szerényen megélt egyetemes élménye jegyében esélyteremtő lépéseket tett az ország távkapcsolója felé, s meg is kaparintotta azt. Mi az hogy, nagyon is!

Tudta, hogy nem lehet sem megállni, sem lassítani, ezért további esélyteremtő lépéseket tett a százezrek között is, egyetemlegesen, természetesen és ismét csak szerényen, de hatékonyan, nehogy a százezrek úgy érezzék, hogy a holnap még mindig másnak hoz javulást, és a közös sikernek ők csak a kovácsai, de nem haszonélvezői. Miközben mindennapjainkban továbbra is egyszerre volt jelen a tegnap és a holnap Eufémiája, a százezrek kis betonodúikból nézték a tévén át Furke lenge lépteit. Mindent értettek, csak azt az egyet nem, hogyan tud a Vezér napi kétszázezret költeni, pedig nem is cigizik. Nekik éppen arra az egy rohadt doboz cigire nem tellett, noha közülük egyre többeknek lett személyes élménye, hogy csökkennek a terhek, és gyarapodnak a lehetőségek Eufémiában.

Különösen azóta, hogy az asszony visszajött a küretről.

Az eredmény büszkén vállalható, mert az a valódi siker, ami közös.

A füttyös júniusban Táncos Furke lebocsátkozott a város magasházait elborító kétszáz négyzetméteres interaktív képernyőkről az aluljáró népéhez, és fekete serege élén kijelentette a maga szerény többes számában, hogy a közeljövőben a legfontosabb feladatunk, hogy az ország sikereit és eredményeit azok felé is megélhetővé tegyük, akik a saját bőrükön eddig nem érezték. Savas Emrich televíziós személyiség és lelkes csapata készen állt a megélhetés szolgálatára a kamerák körül.

– Soha nem látott mértékben! Soha nem látott mértékben! – énekelték ütemesen a népnek öltözött gorillák. A továbbiakban sem engedték, hogy Eufémia egyirányú országgá váljon, ezért a jobb oldali lépcsőhöz iszkolókat balra terelték, így segítve őket a fölemelkedésében. A haladó lökdösődéssel Bankű Farkőnek és munkatársainak is széles körű lehetőségeket nyitottak, s ők bizony munkával, szorgalommal és tehetséggel előbbre is jutottak.

A zsebbevágóan reformáltak közül a reakciósabbak visszasírták a múltat, amikor még megvolt a tárcájuk, és tolvajt kiáltottak, sőt, egyenesen vissza akartak menni oda, amennyiben megpróbáltak utánaeredni Enyves Firkónak és Zsebes Ferkőnek, de a közegek esélyteremtő, cselekvő politikájának következtében föl kellett volna ismerjék, hogy nincs visszaút, csak előre lehet menni, úgy föl a lépcsőn, mint a jövőbe, a biztonság, az igazságosság és a bátorság alapértékei mentén!

Falazó Firke rá is ripakodott a tolvajozó kisebbségre: – Az elért eredmények csak akkor válhatnak tartóssá, és csak akkor gyarapodhatunk tovább, ha folytatódik a nagyobb összetartás a társadalom egyes csoportjai – járulékfizetők és tehetősek, idősek és vállalkozók, vidékiek és valakik – között és felé.

– Aljas rablók! – próbálta szembefordítani egymással a különböző társadalmi csoportok érdekeit egy vénasszony, akinek fölhasított táskájából egy lejárt élet iratai hullottak szanaszét.

– Ej, ej! – röcögött Falazó Firke. – Számunkra a sokszínűség, a nyitottság, a tolerancia a legfontosabb.

Táncos Furke Rick Levin-es mozgása közben vette számba az Enyves Firkóék által elért eredményeket a sajtó és a televízió széles nyilvánossága előtt.

– Most olyan bőséges források állnak rendelkezésünkre, amelyek csak a boldog békeidők fejlesztési forrásaihoz mérhetők. Ahogy akkor, úgy most is új világ épülhet fel, és új békeidők köszönthetnek ránk: úgy prosperitás, mint fejlődés, és úgy gazdagodás, mint gyarapodás.

Az ürített zsebűeket a hajlékony gorillák egyrészt fölfelé taszigálták az emelkedés útján, másrészt azok billegtek a lépcsőkön, harmadrészt továbbra is tolvajt kiáltottak. Közülük egy Topi nevű suhancot át kellett helyezni a Döntés-előkészítő Folyamatba, hogy kussoljon végre.

Táncos Furke R. Mátyásra hajazóan megcsóválta okos fejét: – Most végképp nem engedhetjük meg magunknak a széthúzó, öncélú és kockázatos politika fényűzését!

A tolvajozók csak nem akarták fölismerni, hogy a reform maga a közérdek. Egy heves vérű nőszemély, bizonyos Dugovits Ninus egyszerűen levetette magát a népi gorillák hadára. A sajtószabadság védelmében Savas Emrich a negyedik hatalmi ág képviseletében fejbe vágta a mikrofonjával:

– Nem engedjük, hogy bárki is választani kényszerítsen minket haza és haladás között, hiszen egyszerre vagyunk hazafiak és európaiak, humanisták és demokraták.

– Bátorság, biztonság, igazságosság! – harsogta a népi gorillák vegyeskara, hiszen Falazó Firke esélyegyenlőséget biztosított a nők felé, hogy ne kelljen választaniuk a munka és az anyaság, a karrier és a család között.

Táncos Furke viszont Chuby Mervill szende önzetlenségével arra törekedett, hogy Eufémiában nyugodtabb legyen az élet. A megosztás helyett az összefogás lehetőségét kereste, a radikalizmus helyett a békés, nyugodt hétköznapokat képviselte, és a felelőtlen irányváltások helyett a kiszámítható, felelős tervezés felé biztosította a hangsúlyt. Intésére a gorillák végre megteremtették a nemzeti egységet, és a méltányosság alapján az érték- és érdekkonfliktusok békés megoldása jegyében kiürítették a lépcsőt.

– A jövedelem-, pénz- és költségvetési politikát úgy kell alakítanunk, hogy az megfeleljen az új lendületet adó fejlesztések érdekei felé. – Savas Emrich dolgos mikrofonján keresztül Táncos Furke csatlakozott a hétköznapi Európához. – Ez a Nemzeti felelősség programja! Az új kihívások felé szembesülve ez a méltányos felzárkózás, ez a jóléti csatlakozás terve! Ez a tisztesség politikája!

– Mi az hogy, nagyon is! – rikoltotta a tömeg, és véresre tapsolta tenyerét.

A tévékészülékek előtti milliók egyik kezükkel a meghatottság könnyeit törölgették, a másikkal úgy reformhúzást végeztek nadrágszíjukon, mint csókokat kentek a képernyőre.

*

A népi gorillák vegyeskara olyan lazán vállalta föl a teljes élet esélyét adó reformintézkedéseket Dugovits Ninus felé, hogy a lány elevenen került hatósági pályatársaik kezébe. Volt is nagy megdöbbenés! A kórházban rögtön kihallgatást biztosítottak felé. Bizony, az őszinteségi esélyteremtés során kiderült, hogy Ninus nem él a nyugodt, civilizált hétköznapok biztosította biztosításokkal, nem néz rémfilmeket, gigasztárokat, Savas Emrichet, sőt Táncos Furkét sem, egyszóval a sodró erejű fejlődés fősodra nem tette benne – felé? – visszafordíthatatlanná a jóléti-szociális, demokratikus és modernizációs fordulatot. Bebiztosították a jegyzőkönyv felé, hogy iskolai felzárkóztatása ellenére tud még háromig számolni, énekelni, nézelődni, olvasni, sőt mindezeket gyakorolja is, ráadásul kedvenc írója Wörös Sanyika. Természetesen a történelmi és kulturális hagyományokra vastagon építő emberséges ügyintézést azonnal folyamatba tették az említett szerző felé.

Dugovits Ninust egyelőre elengedték a Pacal utcai kórházból. Ezt a kórházat ugyanis – hogy, hogy nem – még nem reformizálta el maga felé dr. Füves Frika, az eümin. jövendő özvegye. Az események hibájából, mert azok a lusták biz nem tudtak lépést tartani az ő szédületes fejlődésével. Mindenesetre az orvosok és ápolók még vízözön előtti módszerek és elvek szerint gyógyítottak: kimosták a beteg sebét, fertőtlenítették, kötöttek rá egy nagy fehér turbánt, aztán alászolgája. Semmi agyműtét, plasztikázás, művese, műmáj, műszív ki-be ültetés, hozzá infúziók, gyógyszerek és altatások sora az Országos Egészségpénztár felé, hogy az OEP rossz tulajdonában heverő pénzeszközök rendesen meginduljanak dr. Füves Frika jó tulajdona felé. Tánclépésekben persze.

A Népszabadsága terén tarkán locsogott a Haza és Haladás címet viselő díszkút üvegcső-belében a magzatszaft, amit a már modernizált és reformizált egészségügyi intézetek biztosítottak úgy a jövő, mint a sétányon haladók felé. Hogy tisztán lássanak végre, mint Táncos Furke Mike Strauss szemével az Országházat elborító óriásposzterről.

Dugovits Ninus úgy haladt el a díszkút mellett, hogy átnézett rajta. Egyszerűen átnézett – minden indulat nélkül. A téren tüsténkedő Zsebes Furkén és reformerein is, akik éppen modernizáló ütlegelést biztosítottak egy öregasszony felé. Határozottságuk a hazával, a demokratikus renddel szembeni alázattal párosult. A nyanya retiküljét felelős magatartásukkal kiigazítani szerették volna, az öreglány azonban, ahelyett hogy együttműködött volna velük a jövő érdekében, csöppet sem kerülte a dölyfös mindenhatóság látszatát, inkább harci terepnek érezte ezt a demokratikus, békére vágyó országot, és görbe botjával eszementen hadonászott.

A téves közérzület már csak ilyen.

Valamiféleképpen ez terjedhetett el a környék felé, mert megmoccant a lányban valami. Valami sajnálatféle, sőt segíthetnék (-nák?). De egyáltalán nem a helyes irány felé! Eddigi életének technológiai folyamatában megtanulta persze, hogy helyes amúgy általában nincsen, és rossz sincsen, meg jó sincsen; kinek a pap, kinek a papné, sőt a kölykeik is jöhetnek, gusztus szerint sorban vagy egyszerre, a fejlődés már csak ilyen, de! A néni ránézett a bedagadt szemével! Honnan vette ehhez a bátorságot, hogy így nézzen? Ő? Egyedül, a többi tízmillió ellenében? Kétezer éve megmondták, hogy az egyembernek mindig meg kell halnia a többi helyett, mert az élőket a holtak helyettesítik. Ha odarohan, hogy segítsen, rögtön egyember lesz belőle. Ezért és konkrétan minden épeszű ember a reform, a haladás, tehát a zsebesek pártjára, a jövő felé áll. Ninus is, bár menet közben kissé lelassított, és oda-odasandított, ahol az öregasszony retikülje és ő maga is egyre inkább múlttá vált az eltökélt reformintézkedések következetes végrehajtása során.

A Kádár utcába befordulva mi történt, mi nem, ő maga sem hitte el: személyesen Wörös Sanyika tipegett vele szembe a járdán. Annak ellenére, hogy egyrészt már húsz vagy ki tudja hány éve egyemberré lett, és sitty, másrészt így szólt hozzá: – Figyelsz, aranyom? Fölerősítem a világ zaját, elhalkul a lelkem, lehalkítom, hallható lesz a lelkem!

Ninuska sápadt lett, akár a turbánja, habogott, a rágóját is lenyelte, mire a hajdani költő megfogta a kezét, csöppet sem hidegen. – Ugye, milyen érdekes?

Sanyikának ilyen közelről megengedhetetlenül magas homloka volt, és csípős borszaga, mintha folyamatosan érlelődne szerveztében a must. Vagy mégsem? Mert a következő mondata így hangzott: – Nem innánk együtt valamit?

*

Táncos Furke Benny Panchó-san dobta hátra homlokába hulló haját: – Pocsékul fogok kinézni a fényképeken, majd megint azt fogják mondani, hogy kialvatlan és fáradt vagyok, sőt talán azt is hozzáteszik, hogy illene ennem, híznom egy keveset.

– Dehogy fogsz pocsékul kinézni, és az pedig természetes, hogy fáradt vagy, hisz hajnalig írtad a koncepciódat! – dorombolta Okos Trixi. Mérföldben távol, de mégis közel.

– Nem ismeritek ti az én felelősségemet!

– A mi dolgunk az, hogy várjuk, várjuk a pillanatot, hogy Eufémia megértse, hogy gazdaságpolitikai és társadalompolitikai fordulatra, reformra van szüksége. És ez a pillanat eljött végre! Veled! Ide hozzám! – Okos Trixi eldobta magát a kanapén.

– De a képek rosszak lesznek!

– Minden kép jó, amin te vagy rajta! – Okos Trixi fölpattant, és cuppanós csókot nyalintott az interaktív képernyőre. – Te koncepciós, te! Én reformerem!

Az interaktív képernyő maga volt a megtestesült részigazság. Egyik oldalán Okos Trixi ténylegesen letolta a bugyiját, a túlfelén Táncos Furke alteregója szakmailag dorombolt. Az igazi, a főnök a hajdan délibábos Hortobágyon – amúgy John Wayne-esen – éppen kihúzta a levegőt egyetlen jól irányzott puskalövéssel hét vadkacsa alól. Mi az hogy, nagyon is! A madarak rögtön megértették, hogy ez maga a reform. Itt és most nagyon sok mindenhez hozzá kell nyúlni. Mert ha a maival elégedetlenek vagyunk, magától ez még nem lesz jobb. Az úgy lesz jobb, ha átalakítunk egy sor dolgot. Nem fog fájni, ám az átmenet – a kacsák a saját bőrükön érezték a sorsfordító igazságot – biz kényelmetlenséggel jár.

E bölcs szavak aznap egyrészt 2479 kilőtt vadkacsa megreformált szívében csengtek, másrészt 2 412 479 interaktív képernyőhöz tartozó hangszóróból is.

*

Topit ugyanekkor engedték ki a Döntés-előkészítőből.

– Te aztán a szerencse fia vagy! – búcsúztak feléje a smasszerek, miközben néhány könnyebb, hurkát nem hagyó csapást biztosítottak beszélő gumibotjukkal a hátára. A beszélő gumibot Táncos Furke hangján minden ütlegnél a hurkánál hatásosabban véste belefele a célszemély tudatába: nem fáj, nem fáj! Természetesen a közös felelősség jegyében csapdosták, hiszen Topik nélkül nincsenek smasszerek, és smasszerek nélkül sincsenek Topik. Legalábbis a Döntés-előkészítőben, ahova a Topi-féléket begyűjtötték, ha kiderült róluk, hogy nem férnek bele abba az elképzelésbe, amit Táncos Furke Adolf Bleer nyomán az országról kialakított. Ha nem derült ki róluk, akkor is, hogy a végén biztosan beleférjenek, elejét veendő az utólagos felszólamlásoknak.

A nekihetykült hormonok pattanásokat vulkanizáltak a srác arcára, melyek víg-sárgán ragyogtak a napsütésben. Mert őkelme, a Nap, bizony néha úgy áttört a város fölötti szmogpajzson, akár az idő vasfoga. Topi egy darabig erősen pislogott, hiszen tápos gyerek volt, gépeken nevelődött, akár a többi. S ha ott, az aluljáróban valamelyik zsebes nem reformálja ki a zsebéből MP3-as fülzsírzene-dobozát, akkor ő nem keveredik bele a balhéba, mert semmibe se szokott keveredni, oly ügyesen kapcsolta magát ki és át a gépeire. Már túl volt az elvonási tüneteken, amelyek az első két percben majd megölték, mert nem hallgathatta a duc-ducot. Vagyis ki volt téve a bárminek, hogy bármikor eszébe jusson valami. Ezért elsősegély gyanánt dzu-dzúval verették, és néha dru-drúval meg dung-bunggal. Amikor a Döntés-előkészítő pszichiátere elérkezettnek látta az időt, be kellett kapcsolódnia Táncos Furke blogja felé. Persze amíg nem tudott beütni jelszóként három Vezér-kifejezést, addig nem léphetett tovább. De neki sikerült, és végighallgathatta Táncos Furkénak a Titanic parancsnoki hídján elmondott Hajó és Haladás című, Joseph Steel stílusában ragyogó legendás beszédét, ami azóta is kötelező olvasmány Eufémia összes iskolái felé.

– Itt a kapitány beszél! Hölgyeim és uraim, kedves barátaim! Hajó és Haladás! Az a vágy és ambíció hajt bennünket, hogy az új világot értő, alakító progresszió és a nemzeti sokaság felemelkedésének ügye újra összekapaszkodhasson. Mindenkire szükség van. Mindenki sikerét, felemelkedését kívánjuk szolgálni. Azét is, akinek azt mondjuk, hogy menjen el az országból.

– Ellenségeink azt a rágalmat terjesztik, hogy jéghegynek ütköztünk, és hajónk oldala tíz méter szélesen megnyílt. Most mondják ezt, amikor éppen erős és sikeres Titanicot teremtünk? Miért nem mondták ezt tavaly? Két éve? Három éve? Mi készteti őket arra, hogy amikor segíthetnének, kussolnak, amikor pedig alkotni kell, keresztbe tesznek? (Taps és gúnyosan egyetértő nevetés.)

– Erős Titanicot építünk, amely nem ijed meg a kihívásoktól, amely bátran saját javára fordítja a nyitott, versengő világ új szabályait, alkalmazkodik az új globális realitásokhoz, de öntudatosan alakítani is kívánja azt. (Taps, éljenzés.) Sikeres Titanicot teremtünk, amely polgárainak tehetségére, tudására, kezdeményezéseire épít, nem menekül a regionális és globális verseny elől, hanem megküzd közös érdekeinkért, és az élre tör – ha kell, a jéghegyek között is. (Taps.) Nem egyszerűen védekezni szeretnénk: azt tekintjük fő feladatunknak, hogy képessé tegyünk mindenkit arra, hogy megállja helyét ebben az új világban, hogy sikeres lehessen.

– Mi nem haragszunk rosszakaróinkra. (Gúnykacaj.) Ahányan vagyunk, annyiféleképpen tekintünk a világra, a hajónkra, haladásunkra. Közös meggyőződések, kultúrák, hitek és magatartások színes kavalkádja húzódik meg közöttünk. Ez a sokféleség a forrása a közösségünk erejének, alkalmazkodó- és megújulóképességének.

– Azt állítják a huhogók, hogy óriási léken át dől be a hajóba a víz, holott a valóság az, hogy kiszabadultunk végre a tehetetlenség álmos óvilágából, és kapcsolatot teremtettünk a fejlett Nyugattal. Mi az hogy, nagyon is! Nincs visszafelé út: megsebzett történelmünk nem régi célok követését, hanem új tanulságok megértését indokolja.

– Ne higgyenek azoknak, akik mindenben csak a rosszat látják, s most azt állítják, hogy a hajó orra veszélyesen emelkedik, a tatja már süllyed. (Nem hiszünk! Nem hiszünk! Csak neked hiszünk! Drága Furke, te vagyunk!) Nem hajlandók fölismerni, hogy Új Egyensúly megteremtésére tértünk át a szabadság és a bátorság jegyében! Egy-másfél év múlva befejeződik az Új Egyensúly programja! (Mi az hogy, nagyon is! Ütemes taps.) Mert ez a mi kötelességünk! Történelmi kötelességünk! Felelős, új egyensúlyt teremteni a tat és az orr közötti – egymást tiszteletben tartó – demokratikus versengés és a különbségeket, alternatívákat megőrző együttműködés között. Ez talán nem lesz mindenkinek kényelmes, de ne dőljünk be a sehova nem vezető politikai csapdaállításnak! (Nem dőlünk be! Nem dőlünk be!)

– Lépjünk az igazságos hatékonyság útjára, s mutassuk meg, hogyan kell cselekedni, hogyan kell leereszteni a mentőcsónakot! (Lássuk! Lássuk! Lássuk!) Én pedig most összekapcsolom a szabadságot a felelősséggel, személyesen mutatok példát arra, hogyan kell beszállni! Felemelkedni, sikeresnek lenni és győzni. De nem keveseknek, a kiválasztottaknak, hanem mindenkinek – csak ez lehet a célunk!

(Éljenzés.)

– Húzzunk bele, barátaim! (Éljenzéssel vegyes bugyborékolás.)

Miközben Táncos Furke és a Titanic utasai között történelmileg kissé elhalványult az együttműködés kötelességének fontossága, noha – kell-e külön hangsúlyozni? – nem sérült az egymásért felelősséget viselő partnerség, Topi áthaladt a Népszabadsága parkon. Amerre a szem ellátott, a történelmi nemzet és a harmadik Eufém Köztársaság céljai és lehetőségei nem egymás rovására, hanem egymást gyarapítva érvényesültek. Körös-körül a lábadozók és püfölők, a zsebesek és zsebtelenek mind hazafiak valának: eufémok és európaiak. Tolvajok és rendőrök együtt járőröztek, oly mélyen átélték nemzeti örökségünk megőrzésének és gyarapításának felelősségét.

Egyvalaki kivételével.

A srác feje fölött repülő szarka valahogy meglógott úgy a parlamentáris demokrácia és a szociális piacgazdaság, mint az euroatlanti együttműködés és integráció, továbbá a modern Eufémia három pillére közül: akárha fehér-fekete küllős kerekeken száguldott volna a levegőben. Csak úgy.

Nagyon is?

*

A politikai szabadság, a gyarapodó gazdaság mögött nemcsak sikerek, hanem tengernyi kudarc és nem kevés reményvesztettség is meghúzódott a Koszmegeszi csárdában. A Kádár utcai sötét lebujban vak citerás pöcögtette hangszerét, miközben Wörös Sanyika egész palack decsi kékfrankost nyittatott ki. Fedezet nélkül persze, ám Dugovits Ninuska – maga sem tudta, hogy mitől – hirtelen úgy érezte, hogy neki Eufémia és a térség pénzügyi és logisztikai központjává kell válnia, s ki kell fizetnie a pincér felé a cechet.

Sanyika ivott, megfogta a lány kezét, mélyen a szemébe nézett, és így szólt: – Valaki hárman – egymagában – a körbevett homályban.

Ekkor lépett be a kocsmába Topi. A költő az asztalhoz intette, s töltött neki: – Kinn a kamra, benn a táj – kinn az ágy és benn a tenger –

E rendbontó szavak hallatán pálinkája mellől Zsombék rendőr azonnal fölállt, hogy közelebb vigye funkcióját az emberekhez. Hogy ne veszhessen el egyetlen többre érdemes sors, tehetség sem, hogy kiteljesedhessen valamennyi ígéret, hogy ne az elveszettek, hanem a győztesek országát teremthessük meg. Mi az hogy, nagyon is! Ebben a szellemben igazoltatta a társaságot.

– Valaki hárman – egymagában – a körbevett homályban – felelte a hatósági közegnek Sanyika, és neki is töltött.

– Igazad van, Zsombi – nyújtotta a poharat a pincér. – Jól vetted észre, hogy fejlődés és lemaradás szigetszerűen messzire került egymástól, de lám, épp a te jóvoltodból lassan épülnek a szétválasztottakat összekötő társadalmi utak és hidak.

A rendőr behörpintette a torka felé a bort: – A szétszakadt lehetőségek összekapcsolása az előttünk álló legnagyobb kihívás. – Pislantott, nyelt, feje az asztalra csuklott.

A költő a két fiatalt kivezette a kocsma udvarába, ami amolyan betonozott zug volt csupán, benne egyetlen vén ecetfával. – Életfa – mutatott rá. – Gyűlöletet lélegez be, szeretetet lélegez ki. Szuszogjatok itt egy kicsit. – Azzal eltűnt, akár rím a versből.

*

– Eufémia sokarcú lett. Lendületes fejlődés és reményvesztett lemaradás egyaránt jellemzi – állapította meg Táncos Furke, majd Jeremy Bush hanghordozásának eredetiségével bírálólag hozzáfűzte: – Egyre merevebbnek tűnik az eufém társadalom!

Joggal, mert a metróőrség túlkapói az igazságos, emelkedő ország világra segítése helyett az egy helyben topogás mellé szegődtek ebben a kánikulai időszakban. Sorozatosan megakadályozták Zsebes Farkőt és reformertársait, hogy benyomuljanak a zsúfolt kocsikba, és elvégezzék a szükséges kiigazításokat az utasok pénztárcáin. Mintegy igazolva ezzel a Vezérnek az Ilja Ulja modorában tett keserű megjegyzéseit: – A személyes sorsokat a tehetség, a szorgalom, a valóságos teljesítmény mellett – nemritkán helyett – a családi származás határozza meg. Nem egy térségben generációk nőnek fel anélkül, hogy bárkinek is szakmája, rendszeres munkája lenne. – Ezt már Tonic Travoltá-san fűzte hozzá.

– És akinek van szakmája, azt nem engedik dolgozni! – vijjogta Zsebes Farkő az Alkormánybíróság előtt összegyűlt sokaságnak, amely erre hitet tett a reform mellett, és harsányan könyörgött Farkő felé, hogy azonnal reformálják meg. Elegendő szakember híján önként repültek a bukszák a szónok lábához, akár a velencei galambok, s akitől már rég elreformálták az utolsó petákját, az zokogva követelte, hogy legalább botozzák meg a Hajó és a Haladás javára. Okos Trixi példamutatóan megmutatta, hogy neki már bugyija sincs, és követelte a légadó, a járdabér, az időjárulék, a miseáfa, az árnyékdíj és a fénypótlék ötvenszázalékos egyensúlyteremtését. A tömeg kacagott, zokogott és sikongott, majd hatvan százalékot követelt, hetvenet, kétszázat, ezret, tízezret! A teljesen nincstelenek – hogy a maguk szerény módján elvégezzék az egyensúlyromlás megakadályozásának megteremtését – bizonyságát adták a világhírű eufém leleményességnek: áruba bocsátották a reformerek javára veséjüket, retinájukat, májukat, szívüket, koponyacsontjukat – amijük még megmaradt.

Az Alkormánybíróságra átragadt a népi bölcsesség. Rögtönítélő tanáccsá alakult, és kimondta a metróőrség azonnali sterilizációját és föloszlatását.

Tollas Ferek azonnal 12 000 soros költeményt írt a történelmi alkalomra Retróőrség címmel.

Retróőrség                              Retróőrség                              Retróőrség

Retróőrség                              Retróőrség                              Retróőrség

Retróőrség                              Retróőrség                              Retróőrség

(A további 11 991 sort különkiadásban tesszük közzé.)

Az Eufémia égboltját jelentő hatalmas képernyőkön megszakították az ország hét legjobb tréfamesterének műsorát, holott azok éppen remek vicceket nyomtak az özvegyekről és árvákról meg a rákbetegekről. A szokásos bérközönség helyett maga Táncos Furke tapsolt Andy Nielson-osan, majd interaktíve beírta a blogjába és kihirdette az országnak:

– Nagy becsülete van az eufém műszaki, mérnöki tudásnak, művészek új generációja követel magának helyet a film, az építészet, a képzőművészet, az irodalom területén.

Savas Emrich, és füttyentésére az ország összes számottevő kritikusa – ugyancsak interaktíve –  rögtön a világ kincsévé tette, hogy a mű mérföldkő Eufémia szellemi életének történetében. Haladó, eredeti, posztmodern, felelős, ötletes, fordulatos, okos, bátor, mértéktartó, a fejlődési lehetőségek soha nem látott bősége felé ékes, fölveszi a kesztyűt, olyan mű, ami igazán hozzánk történik, árad belőle a szabadság és a bátorság, az igazságos hatékonyság, sokfajtaságából erő sugárzik, összekapcsolódik benne a szabadság és a felelősség az igazságossággal meg az aktív Európa-politikával, és hűen kifejezi 15 millió eufém érdekeit. Az interaktív képernyőkön Táncos Furke Jackson Michelson lendületével hirdette: – Ha egy igazságos, emelkedő országot kívánunk világra segíteni, akkor ilyen műveket kell alkotni. Bálint fiam is végighallgatta, és tetszett neki: lám, a minőség is lehet populáris.

Azonnal beüzemelték a nemzetközi műfordítógárdát, Tollas Fereknek haladéktalanul fölterjesztést biztosítottak a Nobel-díj felé, tétel lett az emelt szintű érettségin, beiktatták a Himnuszba, s ami még ennél is több: a tömeg azonnal bevágta, és hazafelé menet dalolva hajtotta végre az Alkormánybíróság döntését a metróőrökön.

Savas Emrich a tévében meghatottan közvetítette az egyszerűség, az őszinteség, a szelídség, a hiteles bátorság eseményeit.

*

A rendszerváltozással nem kopogott be minden család ajtaján a biztonságos gyarapodás, a félelem nélküli élet, annál inkább Zsebes Farkő csapatának besurranó szakosztálya. A lendületesen fejlődő eufém közoktatás útmutatása szerint e módszerrel tudakolták, hogy biztosított-e a tiszta levegő a cselekvés mezeje felé.

Ninus és Topi hosszú csókban összeforrva nem adott választ a kopogásra, s mire szétforrtak, akkorra változások, reformok sokasága mellett elkötelezett, modern, tudásintenzív emberek nyomultak be az előszobába. Hárman. Egy középkorú nő, egy köpcös srác meg egy langaléta cérnavékony.

– Mit akarnak? – kérdezte Ninus, mert ez az ő lakása volt.

– Új reformkorra van szükség – felelte az asszony. – Dologra, kicsinyeim.

– Nem veszünk semmit.

– Nem kell venni, ingyen adjuk – szólt a köpcös, és erős zsinórt tekert a két kezére. Meg is rángatta, hogy elég feszes-e, bírja-e majd a hurkolást. Mindenkinek rossz a lazaság. – Tudjuk és tesszük a dolgunkat. Egy jobb és igazabb világért! – Ninushoz lépett, aki társadalmilag teljesen szokatlanul tiszta erőből tökön rúgta, ugyanakkor Topi fejjel belezúdult az égimeszelő gyomrába.

– Segítsünk, vagy ki bírja cibálni őket? – kérdezte az asszonytól Ninus, miközben az esernyőtartóból magához vette ópapi agárfejes sétapálcáját.

Az összegörnyedt ifjak nyíttak, hörögtek, fetrengtek.

– Mi bajuk van velünk? – sírta az asszony. – Mit vétettünk? Csak bekéredzkedtünk egy kicsit melegedni, és maguk rögtön megölnek bennünket?

*

Kevesek gondtalansága sokak beletörődésével és reményvesztett lemondásával él együtt. Javuló személyes és családi esélyek, valamint be- és elzáródó sorsok kerülnek egyre messzebb egymástól, ha az ország kormányzásából hiányzik a cselekvő jelen.

– Nyugatos életminőséget, környezetet kívánunk teremteni. Építünk és beruházunk, annyit, mint soha korábban. Utakat, vasutat, városközpontokat építünk, átépítünk iskolákat, kórházakat, szociális intézményeket, szabályozunk folyókat, építünk csatornákat – közölte Kelly Bishop hitével Táncos Furke 2 412 479 helyett immár 2 439 999 interaktív tévénézővel, ha az óriás képernyők és kivetítők közönségét nem számítjuk. Aztán kifújta az orrát az Ivan Ivanhoe-tól a Vörös téren kapott zsebkendőjébe. A zsebkendőt az Odescalchi hercegek címere helyett a családi három jómadár ékesítette. A jómadarak interaktíve elhatárolódtak Táncos Furkétól, miközben buzgón támogatták. – Apám dzsentri volt, én viszont leteszem a nagyesküt itt, az ország szeme láttára és füle hallatára, hogy soha életemben nem fújtam orrot.

No, akadt erre dolguk a Döntés-előkészítő munkatársainak, mert történt úgy itt, mint ott, hogy számos téves közérzületű ember fölnyerített a röhögéstől, sőt, egyik-másik azt kérdezte, hogy nem szakad le az ég? Persze hiába. A tudományos ateizmus ékes bizonyságául nem szakadt le Eufémia elektronikus mennyboltja, sőt, még fényesebben árasztotta a Vezér rajongóira a fölvilágosítás igéit. No, feléjük vált szükségessé a reform, az Új Egyensúly, az Új Eufémia csodaprogramja – mégsem voltak hálásak feléjük az ország épeszű polgárai.

– Ha valaha is kifújtam volna, akkor nem lenne igaz, hogy soha nem fújtam ki az orromat…

Erre az igazságra a leghűségesebb 2 412 479 interaktív néző elájult Okos Trixi kivételével. Mert ez bizony így igaz. Az okos lány állapotáról itt és most és többet nem…

Az említett alkotmányos többség szíve megbizsergett, szinte látta a Vezért a kertben ülni. Imádta, hogy nem kormányzott, nem írta blogját, nem szónokolt, csak nézte, ahogy sötétedik. Töltött egy pohár vörösbort, és engedte, hogy mindaz, ami napközben történt, ne különálló élmények, benyomások együttese maradjon, hanem összeálljon egy összefüggő érzéstömeggé, jó esetben elégedettséggé, hogy alapvetően rendben volt ez a mai nap is. Mi az hogy, nagyon is! Sehol semmi orrfújás.

Savas Emrich független vágóképként átvillant a tudatokon: Táncos Furke legnagyobb ereje a hitelessége! A következő választást is meg fogja nyerni, és ezután mindet, mert az emberek a hitelesség alapján döntenek!

Az új Eufémia szabad, felelős autonóm polgárai úgy érezték, hogy a Vezér fölvállalta őket egy mélyebb igazság biztosításának lerendezése felé. Mi vagyunk Eufémia, dübörgött a szívükben. Az ország minden ereje, minden képessége, hogy felemeljen, hogy bátorítson, vagy éppen óvjon – polgáraitól származik. Erős Eufémia nem önzésből vagy követelésből, hanem önmagukért és a közért felelősséget vállaló hazafiak munkájából, erőfeszítéséből, együttműködéséből épül.

Erőfeszítésüket siker koronázta: belátták, hogy az ő Furkéjuk nem hazudhat, hiszen Eufémiában nincsen hazugság, amióta eltörölték. Ilyesmire csak múltat visszakívánó ellenzékiek képesek, akik megbuknak az emelt szintű érettségin az egyes szorzótáblából, holott a számológép használata megengedett. Ha Furke azt állítja, hogy nem fújta az orrát soha, akkor hogyan is fújhatta volna? Világos, mint a nap!

Igen, a nagy igazság mindig pofonegyszerű. Ha futotta volna rá, ők is ittak volna egy pohár vörösbort, ha lett volna kertjük, ők is kiültek volna, ha jött volna a szúnyog, engedték volna, hadd csípjen, hagyták volna, hogy az egész összeálljon egy összefüggő érzéstömeggé, jó esetben elégedettséggé, hogy alapvetően rendben volt ez a mai nap is.

– Naná, hogy azért néha megszívja az ember, mert okos, bátor, de mégis mértéktartó kiigazítására szükség van – szipogta könnyei közt Okos Trixi. – Ha kifújná durván és vadul, akkor mindezek örömeit az alkotmányos többség nem élvezhetné, és én itt maradnék Furkém nélkül, magányosan.

Ez volt az Új Reformkor, az Országreform, a Reformországgyűlés, a Reformkormány történelmi születésnapja a szívekben. Az átfogó egészségügyi reform új modellje jegyében hazaküldték a betegeket a kórházakból, Savas Emrich pedig meghirdette az országos Őszinteségversenyt, hogy a tudásból és a kultúrából igazságosan részesedhessen mindenki, hogy a meglévő társadalmi különbségek csökkenjenek. Természetesen az oktatásban kezdve, mert az iskolát a legnemesebb eufém hagyományoknak megfelelően újra az eufém társadalmi-gazdasági progresszió motorjává kell tenni, s utat nyitni a tehetség felemelkedésének. Innen, a legszélesebb gyökerekre merítve épült föl a verseny, bevonva az egész civil szférát, s kellő tisztelettel érintve az üzleti életet, valamint a neki független sajtót és tollforgató értelmiséget mint az őszinteség iker-melegágyait. A versenybizottság a fejlődés felé fontos hozzájárulásként értékelte a határon túli eufémság közösségeinek aktív részvételét.

*

Dugovits Ninus teát főzött, Topi pedig jégkockákat rakott egy műanyag zacskóba, hogy a kis köpcös borogathassa a heréit. Az égimeszelő már hányt. További jóllétét attól tette függővé, hogy kap-e elég citromot a teájába.

– Ha hiszik, ha nem, a fiúk ikrek – mesélte az anyjuk. – Apjuk híres prímás volt. Lulu – ez volt a magas – örökölte a tehetségét, de hiába játszik tízszer jobban a papájánál, csak utcai koldus lehetett, cigányzenész ma sehova sem kell. Pepi gyönyörűen rajzol, de nem vették föl a Képzőművészetire.

– Ezért? – Ninus kitöltötte a teát.

– Pontosan. – A mama teletette cukorral a csészéjét. – Nem demokratikus, ha az egyik művész tud rajzolni, a másik meg nem.

– Az a demokratikus, ha egyik sem – nyöszörögte Pepi.

– Én pedig – folytatta a mama – tanult szakácsnő vagyok, de ma a munkahelyekre csak sterilizált nőket vesznek föl.

Topi elvigyorogta magát.

– Igazad van, fiam, nem vagyok mai csirke, de a főnökök ragaszkodnak a sterilizációhoz, mert a klimax is megmozdulhat. De mi, cigányok ilyesmire nem vagyunk hajlandóak.

Itták a teát, ki mézzel, ki cukorral, ki citrommal vagy nélküle, egyszer csak a Pepi fölröhögött, hosszú percekig nem is bírta abbahagyni.

– Nem vettétek észre, hogy semmi őszinteség? Mind az öten tök normálisan beszélünk.

*

Az Őszinteségversenyt egy Samuka nevű kiskölyök nyerte. Illetve nem nyerte, mert az eufém nyelvből kivesztek az ennyire durván egyszerű kifejezések, másrészt mihelyt megszólalt, a verseny menten véget ért, de úgy, mintha soha el sem kezdődött volna. Az alkotmányos többség pedig ettől úgy érezte, mintha a föld alá kellene bújnia szégyenében. És az egész olyan kurtán-furcsán történt. Rendesen szóltak a fanfárok a nemzeti összefogás felé, gomolygott a műfüst, a színes fények fölvállalták a villózást, Savas Emrich műsorvezetett, a hét vezérhumorista zsűrizett, Táncos Furke Tim Bush-osan elnökölt, a közönség tapsolt, Zsebes Farkőék reformálták a tárcákat, szóval normálisan működött az új társadalmi szerződés, amikor ez a bizonyos Samuka egyszerűen átvágott a színpadon. Ott éppen a zsebében érezte már az aranyérmet Lári Fári kancelláriaminiszter ezért a mondatért: „tettekben való határozottságunk a hazával, a demokratikus renddel szembeni alázattal párosul”. Samuka úgy nézett át rajta, mint Dugovits Ninus a magzatszaftos díszkúton. Megállt egy pillanatra a színpad közepén, és vékony gyermekhangocskáján így szólt:

– Itt vagyok, Uram!

Semmi mikrofon-hangszóró, de mégis minden szívben fölcsendült. Méghozzá egy annyira rejtett helyen, amiről az emberek azt sem tudták, hogy van nekik olyanjuk.

Ebben a pillanatban eltűntek a műfények, a műzsűri meg a valódi zsebesek, sőt maga Táncos Furke is. Előbb azonban berohant a színpadra, de Samuka előtt karnyújtásnyira megtorpant, mintha láthatatlan falba ütközött volna. A maga módján üvöltött: – El lehet menni! Akinek nem tetszik a reform, az Új Egyensúly, a bátorság és igazság felelős programja, az elmehet Eufémiából!

Rettentő zűrzavar támadt. Állítólag egy kopasz, a hatvanas évek elejének melósruhájába öltözött ember, bizonyos Béla bácsi fülön fogva kivezette a Vezért e szavak kíséretében:

– Ne túlmozogj annyit, Furke. Kitaláltad magad, okos voltál. Most menj, tanulj még egy kicsit. Felejtsd el magad.