×

A piramis azért csúcsos; Töprengés a hajnalcsillag mellett

Csoóri Sándor

2006 // 10
A piramis azért csúcsos

Augusztus 24., csütörtök. Ma a negyedik napja, hogy az ország minden televíziója, rádiója, napilapja, közembere és politikusa az augusztus 20-i tűzijáték-dráma lesújtó történetéről és talányairól beszél: mi is történt az ünnep estéjén, hogyan és miért történt? A hagyomány gyakorlatát követve legalább egymillió ember tódult ki este a Duna-partra, a Margit hídra, a város magaslati helyeire, hogy végignézhesse az év leglátványosabb eseményét: a pazar tűzijátékot.

Már egy órája ott állnak szorosan egymás mellett, ahogy a nemzetnek kellene nehéz időkben. Mindenki udvarias a másikkal; a rosszkedvét és megnagyobbodott epéjét mindenki otthon hagyta, s várja a csodát. Kicsit azonban hűvösebb van, mint máskor, lúdbőrözik a Duna is; a szél aláfúj a rövid szoknyák alá, annyi baj legyen!

Elkezdődik a játék. Az ég hirtelen tele lesz csillagbogánccsal, tűzbokrokkal, a lehajló fűzfa ágait utánzó fényekkel. Gyönyörű – mondják többen is a tömegben. Újabb robbanások, újabb csodák. De valami történhetett, mert a rakéták nem szállnak olyan magasra, mint régen. Mintha csattogó kanászostorral terelnék őket vissza a föld felé. De kik? Az ég betyárjai? Fölbőszült mennydörgések és villámlások váltogatják egymást a magasban. Aztán színpadra lép a vihar. Mintha Bessenyei tombolását utánozná az Othellóból: háztetőket sodor le, fákat dönt ki, csónakokat borít föl, hajót táncoltat, s akit belelök a vízbe, vagy megússza, vagy nem. Egy asszonyt a Lánchíd közelében ér utol, és összeroppantja a szívét. A kiabálásokat koponyatörések szakítják meg, és combtörések. Aki az imént még azt susogta, hogy gyönyörű, most azt kiabálja: szörnyűség!

A gondolkodó embernek nem jut eszébe semmi.

Másnap azt hallom, hogy több halottja is van a viharnak, s legalább háromszáz vérző sebesültje, akiket mentők vittek a kórházba, akárcsak bombatámadás után.

Az újabb és újabb részletekről hallva azt kérdi mindenki: hogyan történhetett ez meg – békeidőben? Fölhív egy bibliás asszony, és arra kér, lapozzam föl Jeremiás könyvének nyolcadik részét és a nyolcadik rész huszadik versében ezt olvashatom: „Elmúlt az aratás, elvégződött a nyár, és mi nem szabadultunk meg.” S ugyanígy üssem föl Ámos próféta könyvét, abban pedig ez az üzenet található: „Gyűlölöm, megvetem a ti ünnepeiteket, és nem gyönyörködöm a ti összejöveteleitekben.”

Milyen különös, hogy ezúttal a hívők és a babonás emberek is ugyanúgy gondolkodnak. A tragédiát sokkal inkább szakrális és sorsszerű eseménynek tartják, és hitelesebbnek, mint egyszerű napi történésnek, amely a hét szerdáján vagy csütörtökén is megeshetett volna velünk. Rossz előjelnek, amely már túlnőtt a megszokott valóságon. Pontosabban: már ő a valóság.

1938 augusztusában éltem át hasonló időt, felhőszakadással és eszeveszett jégesővel. Szüleim és a nővérem aznap kukoricát tölteni mentek az Irtások földjére. Engem nem vittek magukkal, s nemcsak azért, mert nyolc és fél éves voltam, hanem azért, mert valakinek vigyáznia kellett a selypegő kislibákra és a pelyhes kiscsibékre. Állandóan enni akartak és inni, vagy inkább virityölni a vályú előtti sekély medencében. Szép nyári nap volt délelőtt és délután is, szinte hallottam, hogy a maradék kazalban hogyan pattognak a szalmaszálak. Meghagyták a szüleim, hogy ne menjek sehova, mert a csöppnyi jószágok elszökhetnek, vagy fölkapnak belőlük kettőt-hármat a vércsék. De három óra tájt már kibírhatatlanul unatkoztam, megkentem egy nagy karéj kenyeret zsírral, s átmentem egyik osztálytársamhoz, az ötödik szomszédba, gombfocizni. Zámolyon ez ekkortájt lett divatos játék. Úgy belefeledkeztünk az izgalmas mérkőzésbe, hogy nem vettük észre, milyen cudar idő közeledik. Egyszer csak besötétedett az ég, elkezdett mennydörögni, a villámok minden karó mellé és jegenye mellé lecsaptak, minden kútba belenéztek. Előbb felhőszakadás jött utánuk, öt-hat perc múlva pedig jégszakadás. Ráadásul olyan ferde és púpos, hogy bevert a nádtetővel védett házak homlokzata alá, a fehér tyúkólak nyugatra néző falát száz körömmel kaparta le. Embert nyúztak így elevenen a régi időkben. Te Jóisten, mi lehet a rám bízott pipityékkel és libuskákkal? – jutott eszembe Nagy Sanyiék tisztaszobájában. Rögtön kértem Sanyitól egy megfeketedett tepsit, és a fejem fölé tartva rohantam haza. Tele voltam mázsás bűntudattal. A jegek szaporán ugráltak a tepsiről jobbra-balra. Az enyhén ereszkedő udvarunkról ömlött ki a víz, folyt ki a kapu alatt az utcára. A rönkbe vágott fejszénkről is pattogtak ötvenfelé a jégdarabkák. A kis teremtményeket nem láttam sehol. Benéztem az istállóba, be a fészerbe, nem voltak sehol. Attól, hogy megver apám, nem féltem, de attól, hogy csalódni fognak bennem mind a hárman, attól rettegtem: rám bíztak valamit, és én nem feleltem meg a bizalmuknak.

A durva idő elcsitulása után a disznók hidasa alól előjöttek ugyan a magukra hagyott pelyheskék, de a lelkifurdalásom azóta is elevenen háborog bennem. Elevenen hatvannyolc év után is.

Hogyan lehetséges az, hogy a tűzijáték borzalmai után még most sem tudjuk, hogyan halt meg öt ember, hogyan sérült meg több száz állampolgár, s kik a felelősök ezért? Az első, vak buzgalomban találtak három hivatalnokot, akikről elég gyorsan kiderült, hogy ők nem azok. Örök tanulság lehetne: ha felelősök keresnek felelősöket, sose találnak. Hogyan is találnák meg önmagukat? Ilyenkor kell a legegyszerűbb módszert megkeresni. Tűzijátékot bármelyik ünnepen nem rendezhet egyetlen magánszorgalmú ember sem. Csakis a kormány rendezhet. Ő a mindenkori meghívó, a házigazda, a vendéglátó. Ő szólhat a rendőrségnek, a katasztrófaelhárítóknak, az Országos Mentőszolgálatnak, másod-, harmad- vagy negyedrangú emberek soha. Azt persze, hogy a mindenkori kormányfő kit bíz meg maga helyett, ő dönti el, illetve az őt is kötelező jog. Hiszen az is megtörténhetik, hogy neki épp Szent István ünnepén kell Angliába vagy Egyiptomba utaznia, netán a balatoni üdülőjébe, mivelhogy hónapok óta nem volt egyetlen percnyi nyugalma sem. Ha nem nevezett ki senkit, akkor is ő a felelős, vagy ha a kinevezett felelős elfeledkezett valamiről, neki kell felelősségre vonnia. A piramis például ezért csúcsos. A csúcson csak egy ember fér el, mindenki más csak a földön ülheti körül a piramist.

A földtől az égig nagy kérdőjelek emelkednek és zuhannak alá. Ha nem találjuk meg az igazi felelőst, az egész rendszert kell felelősnek tartanunk.

Két utóirat, függelékül

1. Azt mondja Al Capone: én a félelemre építettem föl a szervezetemet.

2. Sokat gondolkodom azon: hogyan lehet az, hogy a pénzhamisítókat keményen büntetik, és a valósághamisítókat nagyon gyakran kormányfőnek is megválasztják?

Töprengés a hajnalcsillag mellett

A legfőbb veszély ma nem az, hogy az embereket elnyomják, megfélemlítik, hanem az, hogy magukra hagyják.

*

Utálom azt a szót, hogy globalizáció. Ha meg kéne testesítenem, bizonyára egy lelógó szájú vérebet gondolnék magam elé. Egy undorító, rosszarcú kutyát. Akárhányszor használnom kell a fogalmat, mindig le szeretném fordítani magyarra. Sorolom magamban a szavakat: világméretű, egyetemes, átfogó, teljes, földkerekség arányú, világokat összekötő, és így tovább. Sajnos, egyik szavunk sem fejezi ki maradéktalanul, mert ezek mellé a szelídebb fogalmak mellé odagördülnek gyorsan a durva, faragatlan, züllesztő képzeteink is. Föld-föld rakéták, globális pénzvilág, globális gazdasági rendszer, visszafordíthatatlan világuralmi törekvések.

Már a nyelv is visszahőköl. Töpreng a hajnalcsillag mellett, az óceánok partján, töpreng Ady Endre sírja fölött, hogy hogyan is kellene a lehetetlen dolgokat kifejeznünk.

*

És miért csak gazdasági téren nyomul előre s hódítja meg a világot a globalizáció? Miért nem cipeli magával a műveltséget, az Emberi Gondolatot és a szeretet törvényeit? A kereszténységről elmondhatjuk, hogy a Római Birodalom után szintén globalizmusra – egyetemességre – törekedett, de csak a fél világot tudta meghódítani. A XXI. századnak új kísérletezője az iszlám lesz.

*

Eszelős, bolond dolgokról gondolkodom, de a józanság alkalmatlan az igazság megragadására. Most például olyan rögeszme kóvályog a fejemben, hogy a politikának a nemzet szellemi tulajdonának kellene lennie, ugyanúgy, ahogy az ország és a haza földje is az. És egy törvénynek kéne biztosítania, hogy tilos magánosítani ezt a köztulajdont. Ha valaki mégis megkísérelné, szürke márványból készült mauzóleumba kéne bebörtönözni, ahol mindennap ezerszer le kellene írnia: rosszul sáfárkodtam ennek a népnek a gondjaival.

*

A szóképeket, a hasonlatokat nem keresgeti az ember, hanem megtalálja. Nemrég egy irodalminak és politikainak nevezhető vitában az cikázott át rajtam, hogy 1989–90 után a hatalomra került pártok éppoly ravaszul fegyverezték le az irodalmat, mint ahogy 1918-ban Linder Béla, a Károlyi-kormány hadügyminisztere fegyverezte le a frontról hazaérkező katonákat: Nem akarok többé katonát látni! – mondta képmutató arccal és szenvedélyes meggyőződéssel. Akkortájt hangzott el ez a mondat, amikor a románok, a szerbek, a csehek elkezdték újra fölfegyverezni katonáikat. A mór megtette kötelességét, a mór mehet. És két hét múlva Linder Béla már le is lépett a színről. Valószínű, hogy a kisantantországok harminc ezüstjével telepedett át Magyarországról Szerbiába. Ha földművelésügyi miniszter lett volna, ilyen árulást nem követhetett volna el, de hadügyminiszterként megtehette.

Hogyan lehet megemészteni efféle júdási ügyeskedést? Sehogy! Szegény, balgatag, megmosolyogni való Magyarország!

*

Van stílus, amelyről, az elszabadult politikai élet gunyoros időszakában is, azonnal fölismerem, hogy idegen tőlünk. Például sajtótájékoztatót tartani a cirkuszban. Miért nem inkább a Terror Házában? Vagy léggömböket eregetni a Hősök terén, s nyelvet öltögetni az Ismeretlen Katona sírja mellett.

Nem az eszem súgja ezt, hanem az ösztönöm.

*

Valamikor a kilencvenes évek végén Los Angelesből utaztunk San Diegóba Julival és a száműzetésben élő barátunkkal, Törőcsik Janóval. Az autóút szinte végig az óceán partján húzódott. Az úttól kődobásnyira pedig egy hosszú-hosszú bazalthegy. Ugyanolyan kékesfekete anyagú, mint amilyen a mi Badacsonyunk. Nem tudtam levenni róla a szemem. Látszott rajta, hogy földrengés vagy irtózatos vulkáni epilepszia görcsei rázkódtatták meg a vidéket. Száz, kétszáz méterre egymástól akkora szikladarabok hevertek, mint egy uradalmi kazal. Tízezer tonnásak vagy még nagyobbak! Micsoda erő kellett ahhoz, hogy fölszakadjanak és felszínre kerüljenek a mélységből? Istenre gondoltam önkéntelenül. De hát kinek a kedvéért rendezett volna Ő ilyen gigantikus erőbemutatót? Jobb kezem felől a bazalttömbök, s bal kezem felől az óceán. A maga módján mindkettő kideríthetetlen csoda.

Másnap, harmadnap, sőt azóta se tudom megfogalmazni, mi játszódott le bennem ott az úton. Ködösen és dadogva csak annyit tudok mondani most utólag is, hogy kell lennie valaminek, ami több, mint a valóság összessége. Valaminek, ami a látható valóságtömegnél erősebb és fölfoghatatlanabb; ami bár kiválik belőle, de mégis képviseli azt, ami túl van ezen a valóságon.

*

Akárhogy idézgetem, elemezgetem, s a nap felé fordítgatom is történelmünk nagy eseményeit, nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy Magyarország – Mohács óta – Sziszifusz-ország.

*

A bibliai mítosz szerint ősszüleink – Isten tilalma ellenére – almát szakítottak le a tudás fájáról, ettek belőle, s emiatt elveszítették ártatlanságukat. Bűnüket mi is örököltük.

Ahogy lépegettünk előre az időben, bűneink egyre csak nőnek, nőnek. Minden tudásunk háborúkba, züllésbe torkollik bele.

Fordulnunk kellene. Elszakadni múltunktól, s e bibliai mítoszunk helyébe egy őstapasztalatot kellene agyunkba vésnünk. Azt a népi megfigyelést, hogy a kutyaharapást csakis a kutya szőrével lehet gyógyítani. Vagyis: ártatlanságunkat visszaszerezni most csak azzal tudnánk, ha almát ismét a tudás fájáról szakítanánk.

*

Kezdetben a hír, a híradás – nemzetközi szóval élve: az információ – majdnem azonos volt a valósággal és az igazsággal. De amióta záporoznak ránk az újabb és újabb hírek, egyre nő közöttük a távolság. Mert a tolongás kényszere miatt egyre inkább kifáradnak. Mintha valakinek egy százezres tömegen kellene a tér déli feléről a tér északi felére áttörnie. Mire kell rádöbbennünk napról napra? Arra, hogy a kimerült valóság egyre megbízhatatlanabb.

*

Egyszer már dohogtam azért, hogy lassan mindennek lesz napja a világnaptárban: az anyáknak, a nőknek, a tejivásnak, a faültetésnek, a Földgolyónak, a szerelmeseknek, a gombócevésnek, de eddig még senkinek se jutott eszébe, hogy az igazság napját is meg kellene tartanunk. Ha másért nem, hát azért, hogy bebizonyíthassuk egymásnak: lám, még a feketehumorhoz is maradt egy kis tehetségünk.

*

Előző korokban sokkal jobban lehetett tudni, hogy egy-egy korszaknak mi volt a nagy gondolata, s meghatározó céliránya. Gondoljunk csak a felvilágosodás korára, a romantika korára, a klasszicizmuséra, a modernség megjelenésének villámlásaira. Sajnos, ma nem tudjuk ezt ilyen egyértelműen meghatározni. Talán azért, mert előbb történnek meg az események, és csak utána jelenik meg az okok és az okozatok rendszere. A magyarázatok minden formája találgatás marad, és szellős bűntudat. Persze ha beszélgetés közben – akár véletlenül vagy öntudatlanul is – elhangozna egy mozgósító nagy gondolat, azonnal ráismernénk.

*

Népünk – meghittebben fogalmazva: a magyarság – szinte mindig csalódik saját döntéseiben. Eleven eszű, színes nép, de ha döntenie kell, rögtön összezavarodnak az agysejtjei. Talán mert gyors elégtételt szeretne kapni százados kudarcaiért? Vagy terhes öröksége: a kettősség, a kurucos-labancos megosztottsága bomlasztja újra meg újra? Mindkettő csak az érzelmeit lobbantja föl, nem az eszét. Pedig aki nem tud hideg fejjel dönteni jó és rossz között, sosem lesz szabad.

*

Hány kiegyezés terheli múltunkat! Kiegyezés a törökkel, a Habsburgokkal, kiegyezés a németekkel, a szovjetekkel. Ha a megalázó kiegyezések helyett önmagunkkal egyezünk ki, ma nagyobb és biztonságosabb országban élnénk.

Néha az az érzésem, hogy már csak jellemünk maradékából élünk.

*

Minél kuszább és szövevényesebb körülöttünk a világ, annál inkább tudnunk kellene, hogy mi az, ami még összetart minket.

*

A régi görögök nem fukarkodtak a pénzzel, ha a művészeteket kellett támogatniuk. Városaikban márvány-színházakat építettek, ahol Szophoklész Antigonéját, Aiszkhülosz Prométheuszát, Euripidész Elektráját s még sok-sok drámáját játszották. A klasszikus görög dráma bonyolódása közben érik meg s jut a legmagasabb szintre a katarzis, amely az embert a hétköznapok világa fölé emeli, az erkölcs és a lelki erők legmagasabb övezetébe. A katarzist fölfedezni semmivel sem volt kisebb erőfeszítés, mint például az atombombát megalkotni.

De ezt mi már régen elfelejtettük. Korunkban reggeltől estig világszínházat nézünk, amely nem juttat el minket soha a katarzisig. A játékok érdekesek, hajmeresztőek és végtelenek. Márpedig aminek nincs határa, nem is létezik igazán.

*

Bűntudattal írom az alábbi sorokat is, mint mostanában szinte mindent. Tragédia? Dráma? Regény? Hányszor elhatároztam, hogy magam is megpróbálkozom ezekkel a műfajokkal! A háborús évektől kezdve rengeteg történet halmozódott föl bennem, s azt éreztem: ha csak úgy egyszerűen, pőrén próbálom őket leírni, valószínű, hogy nyersebben s átélhetőbben fejezhetném ki korunkat, mint a keveseknek szóló versekben. Mondhatnám azt is, hogy haragosabban. Olyan íróbarátok közelében éltem, akik szavak nélkül is erre ösztönöztek: Sütő András, Csurka István, Galgóczi Erzsi, Szabó István, Sánta Ferenc. De még inkább a műveik! Olyanok például, mint az Anyám könnyű álmot ígér, Egy lócsiszár virágvasárnapja, Ádvent a Hargitán, Csillag a máglyán vagy a Házmestersirató, a Ki lesz a bálanya?, az Ötödik pecsét vagy a Vidravas.

Elhallgatott szándékaimról párbeszédekkel és jelenetrészekkel teleírt füzeteim tanúskodnak. De életem sok-sok partomlása mindegyiket eltemette.

Tegnap mégis eszembe jutott egyik csöndben érlelődő drámatervem. Egy ötvenhatos dokumentumfilm ébresztette föl, mivel a dráma valóságos főszereplője az október 25-i ávós vérengzés áldozata lett. A Parlament előtt átlőtték a gerincét, és soha többé nem tudott lábra állni. Mindkét lába megbénult. Ettől kezdve tolókocsihoz kötötte a sorsa. A séták meghaltak, a kirándulások meghaltak, a szerelmi találkozások megszűntek, az utazások kitörlődtek a naptárból, a görög szigetek mind alásüllyedtek a tenger fenekére, a világ útjai nem utak voltak, hanem akadályok. Családja nem volt, csak a barátai tologatták el ide-oda.

És hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy rendszerváltoztatói szándék Magyarországon. A tolókocsis férfiban is megmozdult valami. Valami, amit 1956-ban ő is akart, de félhalállal fizetett érte. A nyolcvanas évek derekán, a történelmi kómából fölébredve a baráti társaságunkat kereste meg, és fölajánlotta nekünk tolókocsis életét.

Mi gondolkozás nélkül elfogadtuk. A formálódó Magyar Demokrata Fórum titkos üléseit is néha-néha ott tartottuk az ő lakásában, jó eldugott helyen, a Vércse utcában. Egyrészt tudtuk, hogy ha hozzá megyünk, nem zavarunk senkit, se feleséget, se gyerekeket; másrészt pedig örültünk annak, hogy neki sem kell boldogtalankodnia tolókocsijával az éjszakában.

Eddig természetes és magától értetődő a történet. De ahogy Budapesten mondják: itt lép be a képbe a történelem. Itt lép be a képbe a bűn, a kommunizmus gonosz zsenialitása. Ugyanis egy szép napon kiderült, hogy a boldogtalan ember tolószékébe építették bele lehallgatókészüléküket kedves belügyes barátaink, azaz a szervek. Többek között zavartalanul így hallgattak le minket is: Für Lajost, Csurkát, Bíró Zoltánt, Lezsák Sándort, Kiss Gy. Csabát, jómagamat. Tehát nem volt elég, hogy a fél életét elvették ennek a szerencsétlen embernek, ráadásul még azt is el akarták hitetni velünk, hogy ő is tudott a készülékről.

Camus állítja, hogy ha a bűn az ártatlanság képében tetszeleg, érdekes áttétel folytán, az ártatlanságot szólítják föl önigazolásra. És ez a gyakorlat mindenkor elég ahhoz, hogy bíróvá változtassa a legközönségesebb gyilkost is.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben