A forradalom ifjú gyalogosa

1956 őszén tizenöt éves, második osztályos gimnazista voltam a budai Petőfi Gimnáziumban. Ekkoriban társaimmal még nem nagyon politizáltunk, talán azért nem, mert politikai nézeteinket készen hoztuk hazulról, és a szülői házon kívül minden politika – az iskolában is – csak kommunista maszlag volt, amiről igyekeztünk nem tudomást venni. Írószövetség, Petőfi Kör, messze túlestek az érdeklődési körünkön. Ahol inkább észrevettem, hogy valami változik, az a Szabad Ifjúság című lap volt. Ez a kommunista ifjúsági szövetség (DISZ) hetilapja volt, de jobb híján ezt olvastuk, mert más nem volt. 1956 őszén ez a lap határozottan nyitott a nyugati kultúra felé. Én már akkor erős dzsesszrajongó voltam, minden este hallgattam a Voice of America negyvenöt perces dzsesszprogramját, és boldog voltam, hogy egyszerre csak pozitív cikkeket olvashattam például Louis Armstrongról vagy az akkor engem még szintén érdeklő és meglehetősen új rock and rollról, például Elvis Presleyről.

A forradalom így engem teljesen váratlanul ért. A következőkben az október–novemberi események leírását csak vázlatosan fogom kezelni. Egyrészt azért, mert ezt már mások jóval kompetensebben és hitelesebben megírták. Másrészt az én szerepem ezekben aligha volt több, mint „egy arc a tömegben”. Így leginkább csak olyan momentumokkal fogok foglalkozni, amelyeknek van valami speciális, egyéni vagy általános érdekessége.

1956. október 23-a délutánján családunk Vérmezőre néző, Attila úti lakásában nagy sóhajtással leültem leckét írni. Okos gyerek voltam, így az átlagintelligenciához szabott iskola végtelenül untatott. Bár farkasétvággyal olvastam, értékeset is, vacakot is, nem éreztem semmi kihívást, hogy kitűnjek az iskolában. Nos, leckeírás közben felnéztem, és azt láttam, hogy egy kisebb csoport, húsz-harminc ember vonul át a Vérmezőn, nemzetiszín zászlókkal balról jobbra, azaz a Széll Kálmán tér felé. Ez is meglepett, bár akkor már tudtam, hogy valamiféle békés tüntetések készülődnek. Engem akkor még az is el tudott vonni a leckétől, ha egy veréb elrepült az ablak előtt, így azonnal felugrottam, és rohantam le megnézni, mi történik. Nem is sejtettem, hogy mire újra hazatérek, a világtörténelem egy (apró) szereplőjévé válok.

A kerekedő vihar

A Bem térre tartottunk. Útközben valahol összeakadtam Leisz Béla osztálytársammal, és egypár órát együtt voltunk. A Bem téren már nagy tömeg volt, s az ott történteket sokan megírták. Nagy lelkesedést keltett, amikor a Bem-szobor mögötti laktanyában (ez a ’90-es évek elején MDF-székház is volt) a katonák kitűzték a magyar zászlót. Itt most egy kis kitérő: szerintem általában kevés szó esik arról, hogy a magyar honvédség és a közönséges, úgynevezett „kék ruhás” rendőrség milyen fényesen vizsgázott a forradalom napjaiban. A katonaság parasztgyerekei egy pillanatra sem hezitáltak, hogy az ő helyük hol is van ebben a harcban. Ugyanez állt a közrendőrségre. Ezek ugyan jórészt „tahók” voltak, proligyerekek, a korszellemnek megfelelően rendszerint basáskodók is a polgárral szemben, de amikor a part szakadt, pontosan tudták, melyik oldalon a helyük. Számtalanszor láttam a forradalom napjaiban, amint kék egyenruhás rendőrök nemzetőrként járőröztek, és senki egy rossz tekintetet nem vetett rájuk.

A Bem térről még csak annyit, hogy néha némi konfúzió van arról, hogy ki is szavalta ott el a Nemzeti dalt. Ez Bessenyei Ferenc volt, míg a másik színészóriásunk, későbbi felejthetetlen barátom, Sinkovits Imre a Petőfi-szobornál írta be magát – nem utoljára – a nemzet dicsőségalbumába.

A Parlamentnél

Innen a Parlamenthez vonultunk. Ez is ismert történet. Amire élesen emlékszem, az, hogy mennyire megdöbbentett, hogy Nagy Imre, midőn megjelent a Parlament erkélyén, és amikor már a tömeg azt skandálta, hogy „Ruszkik, haza!” és „Ki az oroszokkal!”, akkor Nagy Imre úgy szólított meg bennünket, hogy „Elvtársak!” Erre a tömeg, mintha begyakorolta volna, unisonóban üvöltött vissza: „Nem vagyunk mi elvtársak!” Magamban azt gondoltam: ilyen ostoba ez az ember? Ennyire nem érti, miről van szó? Persze Nagy Imrét a helyére kell tenni. Nem volt más. A legkevésbé vadállati moszkovitát követelte a tömeg, mert másról nem is tudott. Nagy Imre pedig abszolúte nem volt felkészülve arra, hogy egy ilyen forradalmi mozgalmat vezessen – sodorták az események. Ami azt illeti, ebben a helyzetben egy Winston Churchill se tudta volna elhárítani a várható brutális szovjet megtorlást. Nagy Imre élete végén vállalta a forradalmat. Ha gyáván viselkedik, mint némelyik társa, minden bizonnyal meg tudta volna menteni a bőrét. Ő nem ezt választotta. Bár életéről nem vagyok nagy véleménnyel, mint jó keresztény úgy tartom, hogy mártíromságával megváltotta magát, és mélyen meghajolok emléke előtt.

Még az fogott meg a Kossuth téren, hogy egy ponton az ÁVH kioltotta a közvilágítást, gondolván, hogy majd félünk a sötétben. Ekkor már októberi kora este volt. Szinte egyszerre, a tömeg meggyújtotta a kéznél lévő újságokat, és ezek egy-két percig bevilágították a teret. Szívmelengető volt ennyi Szabad Népet égni látni.

A Rádióhoz!

Közben a „szocialista” munkásosztály is mozgásba lendült, és amikor valaki kiadta a jelszót, hogy „a Rádióhoz!”, az akkori Csepel teherautók tucatjai jelentek meg. (Biztos a CIA rendezte meg ezt ilyen jól!) Magam az egyik első Csepel jobb első sárhányóján ültem, és végig szorosan fogtuk egymás kezét a bal sárhányón ülő fickóval, mert másképp lepottyantunk volna – esetleg a kerék alá. A vezetőfülke tetején is ültek, és emlékszem, hogy a sofőr állandóan ordítozott kifelé, hogy tegyék szét a lábukat, mert nem lát semmit. Az egyik, számomra legemlékezetesebb, bár apró momentum, ezen az úton történt. A mai Károly körúton haladtunk a Rádió felé, s azt hiszem, én eléggé a menet élén járhattam a Csepelemmel. Előttünk egy villamosmegállóban egy idősebb házaspár állt, tartásukból, kinézetükből ítélve az én szótáram szerint „régi vágású úriemberek”, a kommunista szótár szerint „vén reakciósok”. Amikor a közelükbe értünk, egy csepelnyi üvöltöző vadállat, a férfi undorral nézett felénk, az arcára efféle lehetett írva: „mi ez a kommunista vircsaft már megint?” Aztán még közelebb értünk, és az öregúr hirtelen felfogta, azt ordítozzuk, hogy „Ruszkik, haza!” meg „Szabadságot akarunk!” stb. És ekkor egy másodperc alatt valami földöntúli boldogság öntötte el a képét, szinte ugrálni kezdett, és két kézzel integetett nekünk. Ez az apróság nekem az egyik legfontosabb emlékem arról, hogy miről is szólt 1956.

Mikor a Rádióhoz értünk, ott már rengetegen voltak – a Múzeum körútról már alig lehetett bejutni a Bródy Sándor utcába, és addigra az ávósok már lőtték a könnygázgránátokat. Itt kóstoltam először könnygázt, másodszor a Columbia Egyetemen 1971–72-ben, a vietnami tüntetések idején, persze ott is csak a Ho-Ho-Ho-Shi-Minh-féle hippikkel verekedtem össze. Innen arra emlékszem, hogy a honvédség is megmozdult, tucatjával jöttek a fiatal katonák, gondolom, a közeli Kilián laktanyából. Mint rőzsekötegeket, úgy hozták a fegyvereket, összenyalábolva hatot-nyolcat. Gondoltam, hogy egyet hazaviszek későbbi használatra, de aztán azt is gondoltam, hogy anyám frászt kap tőle. Már a golyók is elkezdtek kopogni, én egy villamosban dekkoltam a Múzeum körúton, pont a Bródy Sándor utcával szemben, és határozottan kaptunk belövéseket.

Ekkor már rettenetesen elővett a bűntudat anyámmal kapcsolatban, mert a szüleim elváltak, és én anyámmal és húgommal éltem, és tudtam, hogy anyám teljes frászban van, mert ő meg volt győződve róla, hogy ahol ebben a városban a legnagyobb balhé van, akkor én ott vagyok – amiben igaza is volt. Akkor már ugyanis a lövöldözést az egész városban hallották, Budán is. Azt is gondoltam, ha hősi halált akarnék halni, ahhoz ez még egy kicsit túl korai lenne, nem beszélve arról, hogy ez a háború úgysem itt a Rádiónál fog eldőlni. Még csak annyit, hogy keresztény meggyőződésem szerint az ott elesettek is, így például Hegedűs István, a kiváló öttusázó, a Jóisten jobbján ülnek. Legyen áldott az emlékük!

Így aztán hazamentem, anyámat megnyugtatandó, de erőszakoskodtam, hogy vissza akarok menni. Ebbe csak azzal egyezett bele, hogy ő is jön velem. El is jutottunk a Kálvin térig, de onnan nem volt tovább, hacsak nem akartam volna anyámat a lövöldözés közepébe vonszolni.

Szobafogság, majd barangolás

Október 23-ért megkaptam a jutalmam: anyám másnapra teljes szobafogságra ítélt. Persze el tudtam volna szökni, de anyám minden szeretete és lágysága mellett azt is pontosan tudta, hogyan lehet vaskézzel fogni szeretett fiacskáját. 25-ére viszont elültek a harcok, és hosszas kunyerálás után anyám elengedett, hogy körülnézzek a városban – szigorúan megszabva, melyik kora délutáni órában kell hazaérkeznem. Ez esetleg az életemet mentette meg.

Kíváncsiságomban hatalmas távolságot jártam be aznap, közforgalmi járművek persze nem voltak. Felkerestem apámat, aki akkor a Visegrádi utcában lakott, majd a Nyugati pályaudvarral szemben, ahol – a mostani áruház előtti aluljáró helyén egy afféle bazársor volt, a hírhedt Ilkovics kocsmával a végén – életemben először láttam halott embereket. Az egyik egy idősebb úr volt, akin még a kalapja is rajta volt, de akit a homloka közepén ért egy golyó, a másik egy fiatal katona, aki az egyik üzlet bejárati lépcsőjén ült békésen a falnak dőlve, és akinek előbb az állán ment át a golyó, majd a torkán is. Remélem, nem hangzik túl morbidnak, hogy percekig nem tudtam elszakadni ennek a fiatal katonának a látványától, mert nem tudtam felfogni, hogy ez a jó arcú, valószínűleg parasztgyerek még egy vagy két napja élt, remélt, szeretett, hitt és persze áldozatot vállalt, csak ilyen egyszerűen elmúlhat. Nehezen tudtam elszakadni onnan, bár egy imát elmondtam mindkettőjükért.

Utamba esett valahogy a Gorkij könyvesbolt, ami a szovjet kultúrát hirdette, és ami ki volt égetve, a könyvek, hanglemezek kiszórva az utcára. Nem vagyok nagy híve a könyv- és lemezégetésnek, de a „szovjetszkaja kultyura” ezt is megérdemelte. Így vagyok egyébként a különféle lincselésekkel is, így a Köztársaság tériekkel is. Az én vezérgondolatom ebben az, hogy egy forradalomban a megdöntendő rendszer a saját vadállatiságának gyümölcseit aratja le. Semmi nem történt a Köztársaság téren október végén, ami túlment volna a Rákosiék brutalitásán! Én az ott történt lincseléseket ma is elfogadom, vállalom, bár persze nem voltam ott.

Hazafelé mentemben egy békés tüntetéshez csatlakoztam a Károly körút körül, fegyvertelen felvonulás volt a Parlamenthez menőben. Pár száz métert haladtam velük, de aztán eszembe kellett jusson anyám szigorú parancsa, és hazafelé vettem az irányt. Még egyszer: ez 25-e, csütörtök volt, és ezt a tüntetést lőtték aztán szét az ávósok a Kossuth téren, megölve mintegy száztíz embert. Ha velük maradok, talán én is kapok egy skulót a fenekembe, hogy rosszabb helyről ne is beszéljek.

A Szabad Európa Rádió

Ezután eltelt csaknem tíz nap, harcok nélkül, és mi persze azt hittük, hogy minden rendben lesz. Hallgattuk a Szabad Európát, és reménykedtünk. Itt szeretnék leszámolni egy, a mi oldalunkon is elég általánosan elfogadott hazugsággal. A Szabad Európa Rádió sose uszított senkit a fegyveres harcra. Ők tanácsoltak, lelkesítettek, de csak arra, hogy ne dőljünk be a kommunistáknak, ne adjuk fel az elért eredményeket, lényegében, hogy ne hagyjuk kiénekeltetni a sajtot a szánkból. Mindenki, aki mást állít, az vagy ostoba, vagy hazudik. Ugyan mi mást mondhattak volna akkor Münchenből? „Gyerekek, ne hülyéskedjetek, menjetek haza, tegyétek le a fegyvert, majd visszajönnek a jóságos szovjet bácsik, és minden rendben lesz?!” Ki hitt volna az ilyen maszlagnak? És szerintem mélységes alábecsülése ’56 október–novembere hőseinek azt terjeszteni, hogy ők azért fogtak fegyvert, mert meghülyítette őket a Szabad Európa. No és még annyit, én is naivul hittem egy esetleges amerikai beavatkozásban. Hogy ez nem következett be, az nem azt bizonyítja, hogy Amerika milyen cinikus és álnok volt, hanem hogy mi milyen tájékozatlanok voltunk. Tizenkét éves amerikai szenátusi szolgálatom alatt az egyik legnehezebb feladatom volt azt elmagyarázni szülőföldi honfitársaimnak, hogy Magyarország mennyire vacak kis légypiszok a világpolitika térképén. Hogy Amerika ezért a kis „real estate”-ért egy világháborút kellett volna kockáztasson, az bizony szamárság. A Vörös Hadsereg végig benn maradt az országban, csak volt egy időleges fegyvernyugvás. A forradalom után Amerika ezertonnaszám küldte nekünk a segélyt, konzervet, sajtot, csokoládét, még rágógumit és cigarettát is (először szívtam Chesterfieldet és Camelt, de erről később okosan leszoktam), és részben fel is öltöztem a küldött ruhaneműkből. Több tízezer odamenekülő honfitársunkat pedig a legnagyobb szeretettel, állásokkal, ösztöndíjakkal fogadta Amerika. Aki ennél többet várt, például egy amerikai inváziót, annak fogalma sem volt a világpolitikai realitásokról.

A vérmezői csata

November 4-én, vasárnap hajnalban, ágyúdörgésre ébredtünk. Bár még hallottuk Nagy Imre azóta százszor újrajátszott drámai rádiószózatát, hamarosan rájöttünk, hogy le kell kotródjunk a lakóházunk pincéjébe. A Vérmező ugyanis csatatérré vált, mintegy nyolc-tíz szovjet tank vert tanyát rajta. Gyalogság is volt, de ezek a tankok mögött bujkáltak. Egyrészt a Széll Kálmán tér feletti hatalmas postapalota volt a szabadságharcosok egyik fő támaszpontja, másrészt felettünk a Várhegy bástyáiról kaptak az Alkotás utca felől beözönlő ruszkik alapos fogadjistent. Ebben kitűnt két barátom, a Kolompár Öcsi és Dódi. Ezek egy cigány család sarjai voltak, akik az Attila út feletti Logodi utca egy lakásába költöztek be néhány évvel korábban. Voltak vagy hatan-heten testvérek, Öcsi és Dódi két-három évvel idősebbek voltak nálam, ami ebben a korban nagy különbség, tehát nem voltunk éppen puszipajtások. Mindenesetre rendkívül barátságos fickók voltak, sosem éreztették nyilvánvaló fizikai erejüket. Nos, ’56-ban hősiesen harcoltak a Vár-beli forradalmárok között, amiből megtanultam egy újabb leckét. Nevezetesen, hogy a tisztességes, becsületes hazafias magyar cigány pontosan olyan magyar testvérem, mint bárki más, aki megfelel ennek a körülírásnak. A Kolompár testvérek egyébként súlyos börtönéveket kaptak, utoljára az édesanyjukkal találkoztam valamikor 1957-ben, amikor a Markó utcai börtön udvarán álltunk sorba, hogy leadjuk a „tisztasági csomagot”, én a szintén lecsukott apám érdekében jártam ott.

A vérmezői csata során egyébként foszforos gyújtólövedékkel a felszabadító Vörös Hadsereg felgyújtotta az előszobaszekrényünket, gondosan átlőve a szomszéd lakáson. Hogy erre miért volt szükség, arról mindig meg akartam kérdezni Nyikita Szergejevics Hruscsovot, de nem nyílt alkalmam rá. Szerencsére a házon belül rendszeresen járőröztünk, így hamar felfedeztük a tüzet, és eloltottuk, de addigra már az egész téli holmink, kabátok, sálak, sapkák, használhatatlanná égtek. Az égés büdössége pedig hónapokig csípte az orrunkat az után is, miután kipucoltuk a romokat. Még annyit, hogy éjszaka is lestük a ruszkikat, éjjelre általában elhalt a lövöldözés, és láttuk, amint a Vérmező túloldalán az Alkotás utca környékén minden üzletet kifosztott ez a hadseregnek nevezett csürhe. Feltörték az édességboltot (likőrök), a virágüzletet, a kocsmát (naná!), még a papírüzletet is. Egyedül az óra- és ékszerbolt menekült meg, mert a ruszkik nyilván nem tudták elolvasni a cégtáblát, és az alkalmazottak korábban gondosan beszedtek minden árulkodó tárgyat a kirakatból.

Tűzszünet és kenyérsor

November 7-én reggel nagy csöndre ébredtünk, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére a ruszkik, úgy látszik, tüzet szüntess-t rendeltek el. Két-három férfival elhatároztuk, hogy elmegyünk kenyérért. Valahogyan tudomásunkra jutott, hogy a Kékgolyó utca és a Schwartzer Ferenc utca sarkán levő pékség dolgozik. Anyámnak nem is mertem szólni, csak leüzentem neki a pincébe, hogy elmentem kenyérért. Nem mertünk rövid úton átvágni a Vérmezőn a ruszkik miatt, hanem körbementünk a Krisztina körút felé. Nagyon be voltam tojva, hogy ránk lőnek, de szerencsésen eljutottunk a pékséghez, ahol viszont hatalmas sor állt – talán fél Buda ott volt. Nyolc órát álltunk sorban, de beszélgetéssel eltelt az idő. Nagy diadallal tértem aztán haza két darab kétkilós, még meleg veknivel a hónom alatt. Azt hiszem, anyám azért nekem jobban örült, mint a kenyérnek. Két baráti családnak adtam fél-fél kilót, de a többit eszembe se volt szétosztani. „Kopogjon csak a szemetek, én vittem a bőröm a vásárra, én álltam nyolc órát sorba” – gondoltam.

Utoljára még egy epizódot szeretnék felidézni. November napjaiban, amikor még tényleges fizikai szovjet megszállás volt a városban, egy ruszki katona egy igazoltatáskor a Nyugati pályaudvarnál egy hatalmasat rúgott apámba a csizmájával, ott, ahol az a legjobban fáj. Bár nem lakott messze, alig tudott hazamászni, mint mondta, félig-meddig négykézláb. Ezután napokig jártam reggelente át hozzá a Visegrádi utcába biciklivel, befűteni, ellátni őt élelemmel stb. Egy alkalommal hazafelé tapostam a Szent István körúton a Margit híd felé. Ekkor már járt néhány busz, villamos még nem nagyon, a feltépett sínek miatt. Elhagyott egy tömött busz, aminek a hátsó lépcsőjén állt Sinkovits Imre – ekkor a buszok hátsó peronja még nyitva volt, és a lépcsőn is lehetett utazni, ha a busz zsúfolt volt. A hídfőnél egy-egy ruszki tank állt mindkét oldalon, a mi oldalunkon egy ruszki ácsorgott a tankja előtt. Mikor a busz odaért – én ekkor körülbelül öt méterrel voltam hátrább –, Imre egy hatalmasat köpött a ruszki lába elé. A ruszki nem reagált, talán azt hitte, hogy nálunk is ez a köszöntés módja. Imrét persze még nem ismertem személyesen, de sok évvel később megosztottam vele ezt az élményt, roppant örült neki.

1957-ben tagja lettem egy diákszervezkedésnek, melynek nyomán börtönbe is kerültem. Gondolkoztam, hogy azt írjam-e meg inkább, vagy a fentieket, és az utóbbi mellett döntöttem. Az előbbit ugyanis már többször megírták, például egy, a velem és öt társammal készült kitűnő hosszú interjúban a Magyar Nemzet 2006. március 11-i számában. Ez az Interneten megtalálható, címe: A Népköztársaság nevében… A riporter Stefka István. Ehhez nem sokat tudnék hozzátenni.

Dr. Veress Bulcsu

1941-ben született Budapesten polgári értelmiségi családból. Apja révén udvarhelyi székely származású, édesanyja is háromnegyedrészben erdélyi eredetű. Az 1956-os forradalom után a budai Petőfi gimnáziumban tagja lett egy államellenes diákszervezkedésnek, minek következtében 1958 júniusában a politikai rendőrség letartóztatta. 1959-ben, mint kiskorút, nyolc hónapi börtönre ítélték, melynek egy részét próbaidőre felfüggesztették. A börtön után csaknem négy évig kétkezi munkásként dolgozott, közben kitanulta az autóvillamossági műszerész szakmát.

1962-ben – börtönmúltját elkendőzve – felvételt nyert az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi karára. 1965-ben a politikai rendőrség felfedezte, és nyomást gyakorolt eltávolítására. Ezt a kar professzori tanácsa kereken megtagadta, azért is, mert Veress Bulcsu ekkorra már kitűnő tanuló volt, és a kitüntetéses Népköztársasági Ösztöndíjat élvezte. Diplomája elnyerése után az Építésügyi Minisztériumban dolgozott mint jogász, majd a Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézetében mint tudományos munkatárs.

A strasbourgi egyetemen folytatott posztgraduális tanulmányokat az összehasonlító jog és nemzetközi jog területén, amikor 1970-ben végleg külföldön maradt. Nyolc hónapos svájci és ausztriai tartózkodás után 1971 elején bevándorolt az Egyesült Államokba. Még abban az évben felvételt nyert a New York-i Columbia Egyetem posztgraduális karára, ahol 1976-ban megszerezte harmadik diplomáját a politikatudomány – nemzetközi kapcsolatok területén. Ugyanezen évben egyik alapítója volt a Committee for Human Rights in Rumania nevű emberjogi szervezetnek, mely azóta is működik Magyar Emberi Jogok Alapítvány néven. Évekig járt rendszeresen Washingtonba, hogy ott a szervezet nevében a romániai magyar kisebbségért lobbizzon az amerikai kongresszusnál. 1977-ben kapta meg az amerikai állampolgárságot. 1980-ban csatlakozott Christopher Dodd connecticuti képviselő szenátori kampányához, majd 1991 végéig Dodd szenátor munkatársa volt, jórészt a Szenátus Külügyi Bizottsága stábjában.

1991 végén egy amerikai kormányprogram keretében visszatért Budapestre, ahol a rendszerváltozás utáni parlamentben volt tanácsadó. Ezután a külügyminiszter tanácsadója, később a Duna Televízió szerkesztő-producere volt, majd 1999 tavaszán visszaköltözött Washingtonba. Itt politikai konzultáns, majd a kongresszusi Helsinki Bizottság munkatársa volt, utóbbi helyen újra Dodd szenátor beosztottjaként.

2005 nyarán költözött újra Budapestre, jelenleg a Duna Televízió szaktanácsadója.

Az Antall-kormány idején, 1992-ben, a miniszterelnök javaslatára „1956-os Emlékérem” állami kitüntetésben részesült, 1995-ben társaival együtt a Horn-kormány a „Kisebbségekért” díjban részesítette.