Glosszatemető

Kézirataim közt matattam, mert valamit kerestem, amit persze, ahogy ilyenkor lenni szokott, nem találtam meg. Helyette viszont kezembe akadt egy rövid, teljesen kész kézirat. Egy mérges, felháborodott szösszenet. Lassan húsz éve gyűrődik, porosodik, fakul az egyik rendezetlen irattartóban. Bizonyíték arra nézve, hogy még 1987-ben is olajozottan működött a cenzúra. Egyik nyugati írótársam, Ferdinandy Gyurka védelmében írtam. Miért tettem mégis félre? Igaz, nem sok helyre adhattam volna le. Az Irodalmi Ujság akkoriban már negyedévente megjelenő „újság” volt. Nem jöhetett számításba. Mi értelme lett volna egyébként is Nyugaton megjelentetni? Az akkori legliberálisabb hazai napilapban végezték el a cenzúrát, abban az újságban, mely nem egészen két év múlva egy múló pillanatra mindent néven nevezett. (Tanúsíthatom magam is, mivel az október 23-ára emlékező számban már teljesen szabad kezet kaptam 1989-ben, hogy a forradalmat ünneplő nyugati magyar költőkből válogatást tegyek közzé.)

Íme a felpaprikázott hangulatban írt glossza:

Beszkártos egyenruhában a forradalomban

A Magyar Nemzet 1987. szeptember 12-i számában a 11. oldalon közölte Ferdinandy György A Halál című novelláját. Jóleső érzéssel kezdtem olvasni, mivel tetszett Ferdinandynak ez a kis írása, ami először az Új Látóhatárban jelent meg 1985-ben. A Halál afféle nosztalgikus hangulatú Ferdinandy-karcolat, amiben a címszereplő, az emblematikus, cirkuszi figura fogja össze a történetet. Szerepe van 1944-ben, 1956-ban és azóta is. Ahogy végigolvastam a rövid írást, az az érzésem támadt, hogy valami nem stimmel. Vettem tehát a fáradságot, s összehasonlítottam a Magyar Nemzet-beli szöveget az első közléssel, az Új Látóhatárban. Az Új Látóhatárban ez állt:

„Húszéves voltam, amikor – a béke rövid interemezzója után – kitört a forradalom. A Törökbálinti úton teherautókon haladtunk az Országház felé. Jánoson beszkártos egyenruha volt, araszolt, hajlongott, kokárdákat osztogatott a tömegben. Ő bukott le először, amikor a rohamrendőrség tüzet nyitott.” (347. o.)

A Magyar Nemzet-beli verzióban, több más olvasószerkesztői gondatlanság mellett, ez a szövegrész így hangzik:

„Húszéves voltam, amikor – a béke rövid intermezzója után – teherautókon haladtunk az Országház felé. Jánoson beszkártos egyenruha volt”... – majd innentől kezdve a folytatás megegyezik az eredetivel. Egy ideig hüledeztem, levegő után kapkodtam, mert tapintatos kezek kilopták belőle a „forradalom” szót, ami, igaz ugyan, akkoriban még politikai obszcenitásnak számított, s bár Ferdinandy csak mellesleg utal a „beszkártos egyenruhát” viselő János sorsára, a „forradalom” szó nélkül mégis el van torzítva minden. Az olvasószerkesztő elérte a célját: magyar állampolgárságú magyarok még Ferdinandy novellájából se értesülhessenek arról, hogy 1956-ban kitört a forradalom. Sikeresen elmaszatolta, hogy miért haladtak a teherautókkal a Törökbálinti útról az Országház felé, s hogy miért nyitott tüzet a rohamrendőrség. Az olvasó szeme majd átsiklik rajta.

Azt kellett feltételeznem, hogy Ferdinandynak elment az esze: hogy gondolhatta, hogy az inkriminált novellarészlet már szalonképes az Úr 1987. évében?

Mert azt csak nem tételezhettem fel, hogy öncsonkítást hajtott végre, és udvariasságból ő vágta ki az utalást, ami a szövegösszefüggésben hangsúlyos ugyan, ám a karcolatnak csak járulékos része.

Nem hiszem ugyanis, hogy alkalma lett volna a korrektúrát látni, mert akkor, ha beleegyezett volna is a csonkításba, néhány értelemzavaró, „értelmes” sajtóhibát kijavított volna. Minden szerző kényes a saját művére.

Mindebből csak annyi a tanulság, hogy nyugati magyar író, ha Pesten publikál (amit helyeslek), nézze meg „öncenzorként”, hogy mit ad le, és ragaszkodjék ahhoz, hogy publikációjának a szövegét ellenőrizhesse. Mert így „jóakarói” élhetnek a gyanúperrel, hogy az ő beleegyezésével nyirbálják meg a szövegét.

Bennünket, itt Nyugaton, ugyanis kötelez az a „beszkártos egyenruhás” János, aki „kokárdákat osztogatott a tömegben”, s aki „először bukott le, amikor a rohamrendőrség tüzet nyitott”.