Filip Tamás: Rejtett ikonok

Filip Tamás ötödik verseskötetének címe többértelmű és találó. A számítógépen nevelkedett fiatalabb korosztálynak, vagy azoknak, akik már nem fiatalok, de még éppen nem maradtak le a számítógépes ismeretekről, az első asszociációjuk bizonyára a számítógép képernyőjén megjelenő ablakok lesznek. Ez a képzettársítás helyes eredményre vezet, mert valóban, a Filip-versek megannyi ablakot nyitnak a világra, s a beavatottak számára a rejtett ablakok is megnyílnak. De azok sem fognak csalódni, akik az ikon szó eredeti, szakrális jelentésére gondolva közelednek a versekhez. Már a kötetindító Egy nap végtelenje című versben a valóság tárgyait, jelenségeit metaforikus-szimbolikus-mitologikus szférába emeli a költő.

A három ciklusba tagolt kötet első részében (Szoros olvasás) az írásművészet alkotói folyamatának műhelytitkaiba avat be a szerző. Versek a versírásról, az írói létről. Mintha egy harangöntő műhelybe kalauzolna minket az öntőmester, aki még nem tudja, milyen anyagból öntse ki a harangot, hogy az a legszebb hangon szóljon. Dolgozik benne a „megfelelési kényszer”, ezért újra és újra nekirugaszkodik a munkának. Talán az Alapjáraton-ban tárulkozik ki leginkább a lírai én:

Mintha egy alvilági cég alkalmazottja
figyelné, amit írok. Fejét csóválja,
belejavít, ékezetei fenyegetően
hatalmasak. Mielőtt láttamozná,
mutatja, mennyire neheztel rám,
hogy ma sem hagyom pihenni.

A szívem még alapjáraton dohog,
sajog bennem a megfelelési kényszer,
de lassan kezdem úgy érezni magam,
mint egy nő, akit férfiak motoznak.
Izzad, szégyenkezik, és bánja,
hogy reggel nem zuhanyozott.

Más helyütt az öntőmester – hogy a példánál maradjunk – magabiztosnak mutatkozik, s elárulja, amit megtanult a szakmáról. A deduktív felépítésű Ami súlyos első strófája így szól:

Olyat kell írni, ami
súlyos, mint a vászon,
ha sós tengervíztől átázva
birkózik a széllel.

Készülnek a műhelyben szép csengésű harangok (Viszony, Quasimodo-emlékvers, A tó filmje, Oral history, Regényíró), és vannak tartós anyagból öntött, formás cink- és ólomharangok, amelyeknek viszont nincs élvezhető hangjuk (Jellyfish, Névtelen nap, Egyre közelebb).

Ezekben a versekben nyomon követhető a személyiség fokozott jelenléte, amely magával hozza a kifejezés korábbi korlátainak meghaladását.

Filip a szerepjáték „profán mágiájában” általában otthonosan mozog, bizonyítják ezt az Északi fény vagy a Gyógyulás című versek, nem úgy a Törésteszt „fékpróbababa” figurája, amely csak azért nem hal meg magával a verssel együtt, mert egyik sem élt.

Tanúja voltam annak a jelenetnek, amely egy irodalmi esten zajlott le. A nemrég elhunyt Kossuth-díjas költőnk éppen azt fejtegette, hogy milyen nehézségei vannak egy lengyel regény fordítása során, sokszor csak az ötödik-hatodik változatot érzi megfelelőnek. Ekkor felpattant egy helyi újságíró, és igen indulatosan nekitámadt a vendégnek, mondván, hogy maguk, írók-költők miért ilyesmivel foglalkoznak. Nem járnak az utcán, nem látják azt a rengeteg hajléktalant, a megannyi hervadt arcú állástalant, a számtalan reményvesztett idős embert, a kilátástalan fiatalt? Miért nem foglalkoznak a jelen problémáival? Befejezve monológját nagy dérrel-dúrral távozott, maga mögött hagyva a döbbent csendet.

Ez az újságíró bizonyára nem hagyna ott egy Filip-estet, ha olyan versek hangzanának el, mint a Terepgyakorlatok vagy a második (Tieid közt) ciklusban található Fogolycsere, Metróóóó, Mélygarázs, Szellem, vasút, Agyhalál. Örvendetes tény, hogy a szerző ebben az új líratermésben – szakítva korábbi gyakorlatával – már bátrabban emeli versbe a modern élet egy-egy aktuális jelenségét. A valóság objektív rajza sokszor fontosabb számára, mint a lírai alany folyamatos képviselete (Mélygarázs, Ismeretlen táj).

Másutt viszont új távlatokat nyit a lírai én előtt. Bizonyítja ezt a Nyugtalanság egy részlete: „A tűzlétrán rögeszmés lángok futkosnak, / a szívem egy mozgalom vonzásában izzik, / hideg korszakomnak, úgy látszik, vége.”

Kiemelésre érdemes a gnomikus tömörségű Bizalmas című vers, amely az önismeret érzelmi szemhatárát tágítja: „Az ősanyag hullámzik / bennünk, a világgal / egyidős tenger, / s ha olykor a szemünkön átcsap, / eszünkbe jut, / hogy a könny a lényeg, a sírás csak a látszat.”

A második ciklusban a versek lineáris szerkesztettsége, a megbízhatóan egyenletes színvonalú anyag megkönynyíti a szövethibás, testidegen versek kiválasztását. Ezek között van néhány kidolgozatlan ötletvers, illetve félreütés. A hiba vagy maga a vers alapötlete, vagy egy rossz sor, esetleg egy oda nem illő szó.

A harmadik ciklusban felsorakoztatott versekben is feltűnő a látványelemek gazdagsága. Néhány versben Filip jól követhető epikus cselekményszállal rögzíti a valóságot (Látogatás, Szimfonikus költemény, Macskavers, Az utolsó metró, Dzsessz).

A Két rövid című vers erejéig – a játék kedvéért – a rímek világába is betér, de mint megunt játszótérről, hamar távozik onnan.

A (Mindketten el) olyan önmegszólító vers, amelyben a „felébredt a gyomromban alvó zsiráf” és a „hideg bizonytalanság permetez rám” képek szerves egységet alkotnak a „melynek trónusán ülök, oly ziláltan, mint egy bolond király” záró sorral.

Filip egy korábbi, Amin most utazol című kötetében a versek zöme még az egyhangú állítás–tagadás ellenpontozásos szerkezeti sablonjába illeszkedett. Az ilyen típusú versekből jelen kötetben már csak néhány található (Alapjáraton, Jellyfish, Quasimodo-emlékvers, Oral history, Ma, holnap, Ismeretlen táj, Madártávlat, Előőrs, Alvajáró, Szerepvers, A törmelék közül, Thriller, Hidegtű). Azóta rendkívüli módon gazdagodott költői hangja, kiteljesedett sajátos látvány- és gondolatelemeinek tárháza.

Filip nem akar mindenáron megdöbbenteni, nem halmoz el minket nyelvi leleményeivel, nem versmuzsikus virtuóz, mégis felismerhető a csak rá jellemző plasztikus képi világ, a sajátos gondolati ritmusváltás. Igaz, több versén is láthatók a túlzott bíbelődés ujjlenyomatai, de a nagy műgonddal megalkotott versek között olyan veretesek sorakoznak, mint az Északi fény, amelynek első strófájában időfelbontásos technikával a múltat és jelent egybefényképezve jeleníti meg a lírai alanyt. A második strófában a „látványpékség” és a „pályaudvar” szavakat ízlelgeti, majd „a vágy villamosszékébe ül”, és szürreális tájakra szökken. A Tíz perc második strófájában: „Menekülés-gyakorlat?” – kérdi a költő, nem, inkább higgadtan „merülni / a bomló és sarjadó televénybe”, halhatatlansági gyakorlatként. Az Üres lap című versben látszólag egy veszélyes vitorlázásról tudósít a szerző: „A vállunk a víz falának feszül, – / könnyem a tenger, úgy erőlködöm.” Pedig ez csak a díszlet ahhoz, hogy megfogalmazza: „és egyre közelebb kéne hajolnom azokhoz, akik még hisznek bennem.” Az Egyszerre címet kapta az a vers, amely induktív szerkezetben, zoomolási technikával jut el a felismerésig. „Ami a műholdról” […] „az autóból” […] „Ami séta közben látszik, egyszerre / emlék és jelen. Akár a komp, mely / mindig a sejtelmes folyó túlsó oldalán marad.” „Már nem rezzenek össze, / ha kinyitlak kertkönyv” (Kirándulás a kertbe) – jelenti ki, már nem fél, de reményvesztett. Akár egy valós kerti kiránduláson, akár egy szakrális kertben is lehetünk, döntse el az olvasó.

A Parlando búcsúja című kötetzáró vers meglepően más hangszerelésű, mint a kötet többi darabja. Az archaizáló sorokban feltűnnek Filip visszatérő verselemei (árbockosár, medúza, írás, vitorla, bor). „Az élet elsötétülő sfumato”, írja, de hiába a kötetben felsorolt kóros folyamatok, pusztulásrekvizitumok, mert a rejtett ablakokból mégiscsak életigenlő szavak és egy lakható világ fényei szüremlenek elő.

(Ráció Kiadó, 2006)