„Hitt az egy és oszthatatlan, egyetemes igazságban, és semmilyen részérdeknek nem volt hajlandó alárendelni magát, de ez az elfogulatlanság nem korlátozta nemzeti érzéseiben sem.”
(D. M.: Közegellenállás. Babits Mihály küzdelmei)
1
Az életmű lezárult. Az olvasó most már óhatatlanul summázó testamentumként értelmezi idén megjelent könyve, a
Nem-múló múlt utolsó kis írását
(Mulandó és örök), egyik legkedvesebb (Weöres Sándortól való) versidézetével az élén: „Mert ami egyszer végbement, / azon nem másít semmi rend, / se Isten, se az ördögök: / mulónak látszik és örök.” Domokos Mátyás ezzel a mély erkölcsi meggyőződéssel élte életét, éltette és élte a magyar irodalmat. Mert az irodalom volt a természetes, a magától értetődő létközeg és létmegnyilvánulás a számára – erről számos vallomása tanúskodik –, ezzel összefüggésben pedig a magyar kultúra, „a magyar önismeret leghívebb tükre”, leginkább megbízható iránytűje és saját önazonosságának a mércéje s eszköze is.
Állandó tréningben élt. Nemcsak a sakktábla fölött (mint gondolkodó, kombináló és mérlegelő játékos), de éppígy a magyar irodalom legkülönbözőbb terepein. Megszámlálhatatlan sok művet – könyvet és kéziratot – olvasott el, úgyszintén megszámlálhatatlanul sok írót ismert meg több mint fél évszázados kiadói szerkesztői munkája során, interjúk sokaságát készítette (az élőbeszéd is az erősségei közé tartozott), s lankadatlan buzgalommal írta fölkavaró esszéit, lényegre törő kritikáit, filológiailag elsőrangú tanulmányait, háborgó vitairatait, közéleti jegyzeteit – borotvaéles ésszel és irigylésre méltó szellemességgel.
A magyar irodalom sokat köszönhet Domokos Mátyásnak, azt lehet mondani, hogy a 20. század csaknem valamennyi jelentős kortárs alakjának életművével foglalkozott (ha nem is mindegyikkel külön tanulmányban). Írásaiból összeállítható közelmúltbeli irodalmunk szinte teljes palettája, a magyar irodalom e korszakának fő vonulatai, fő hangsúlyai, és kitapintható ennek az általa fölrajzolt irodalmi világnak a megbízható értéktartománya. Domokos Mátyás többször idézte az Osvát Ernőtől származó megjegyzést, amely szerint a remekműnek „nincsenek méretei”. Sem fizikai értelemben, sem pedig a tekintetben, hogy mekkora távolságra vannak eszméktől, ideológiáktól. S minden bizonnyal volt neki egy – legalább egy – boldogító érzése, bizonyossága: a
belső szabadság élménye, amely ott fénylik valamennyi írásán. Ő mindenkit szerethetett, akit szeretni tudott. Nagyon fontos és föl nem becsülhetően értékes adománya volt ez a szellemi magatartás e darabokra szakadt (marcangolt), mindent és mindenkit egymás ellen kijátszó és szembeállító világunkban. Még azt is mondhatnánk, hogy üdítő! Jóllehet Domokos Mátyás irodalmi működése – életműve – korántsem valamiféle jámbor megbékéltető szerepre emlékeztet. Éppen ellenkezőleg: a kiváló kortárs és barát költő egyenesen „hitvitázó alkatként” jellemezte. Pontosan megragadva a lényeget: hiszen Domokos Mátyás hite is az irodalomban gyökeredzett.
Már alkotói pályájának elején – a hivatalos irodalompolitikával szemben – a
teljes magyar szellemi örökség – ezen belül irodalmi örökségünk – számbavételére és a vitatott kérdések
kendőzés nélküli tisztázására jelentette be igényét. Szinte dermesztő nyíltsággal és lefegyverző tárgyismerettel, cáfolhatatlan oknyomozással és dokumentációval. És később is ugyanígy: Németh László és Weöres Sándor, Illyés Gyula és Pilinszky János, Ady Endre és Babits Mihály, Nagy László és Nemes Nagy Ágnes, Kosztolányi Dezső és Bibó István – és még sokan mások – életműve és szellemi öröksége egymást erősítő alapérték-pillérek az ő magyar irodalmában, modern magyar szellemtörténetében. És a szép koincidenciák, együttcsengések vonulatai: Bibó és Ady között, Nemes Nagy és Babits között, Illyés és Weöres között, Németh és Pilinszky között, és sorolhatnánk. S mindez nemcsak példaszerűen összekötő szemlélet volt az ő részéről, de – ha úgy tetszik – tudományos érvényű magatartás is. (Keserű iróniával emlegette persze az irodalom „tudományosítását”, de még azt sem hagyta szó nélkül, ha őt irodalomtörténésznek nevezték.) Témáinak anyagát sokszorosan „megdolgozta”: példák, minták, utalások, hivatkozások, párhuzamok, számok, statisztikák sűrű hálószövéseivel ragadta meg s mutatta fel igazságait, fölfedezéseit. Kivételesen érzékeny
szellemi és szinte csalhatatlanul pontos
ízlésbeli adottságainak köszönhetően ő valóban
belülről ismerte hőseit, s a beleélés tetőfokán mintegy a művek belsejéből volt képes megszólítani az olvasót. Elsőrangú esszéista és mintaszerű filológus volt. Mikor mire volt inkább szüksége. A választott téma szinte önmagát írta Domokos Mátyás által, az elmondandó gondolat és a mögötte, benne feszülő indulat legodavalóbb, legszerencsésebb arányai szerint.
Az ő számára a magyar irodalommal való foglalkozás nemcsak szellemi feladat, de „erkölcsi kötelesség” is volt. Domokos Mátyás nagy emlékező, hiteles tanúságtevő, keresetlen világosságú s tisztaságú emlékeztető: „könyvem – tanúvallomás” – írta a
Leletmentés című kötetének (1996) előszavában. Reá is szépen illik a Németh László-i világkép egyik legfontosabb jellegzetessége: az „etikummal megemelt minőség” életszemlélete és írói, esszéírói gyakorlata. Ennek a vállalása és élése pedig egy másik fénytörésben is megláttatja velünk életművének az „ugyanarról másképpen” (első kötetének – 1977 – ez volt a címe) megszólalásbeli jellegzetességét. Nevezetesen azt, hogy szinte magától értetődő gesztusként, rohamszerűen, ámde mégis természetes könnyedséggel döntött le számos tabunak, illetve kényesnek számító téma-tilalomfát, jó néhány vita- és leleplező írásának a címe vált irodalmi berkekben közismertté
(Nagyhatalmi helyzet vagy versírógép [1976],
A „Sorskérdések” sorsa [1976],
A lélek züllése ellen [1983],
Leltárhiány [1986],
Az „inautentikus” kinyilatkoztatás [1993],
Levélváltás a posztmodern csízióról [1996],
Gens una sumus? [1999] stb.).
A Domokos Mátyás esszéírói pályáját fölvázoló írásunk csak
jelzőpontok elhelyezését tűzheti ki célul: jelzőpontokét kiváló esszéinek egy-egy megragadó, eredeti és időtálló gondolatához. (Ez utóbbiakat is inkább önkényesen válogatva.) Ennek az életműnek a súlya és dinamizmusa – oly közel még a maga teljességében – nemigen enged meg más típusú megközelítést. Az
egész magával sodorna, a
részekbe talán bele lehet kapaszkodni.
2
Domokos Mátyás szellemi csillagképének legfényesebb alakjai a kortárs klasszikusok közül Illyés Gyula, Németh László, Bibó István, Weöres Sándor, Nagy László és Pilinszky János voltak. (Közülük Némethről, Illyésről és Weöresről külön kötetbe gyűjtve is kiadta addigi esszéit.) Igencsak „próbára tevő” szellemóriások valamennyien, talán a róluk (meg még Adyról, Babitsról, Szabó Lőrincről) szóló esszéi, megfigyelései, párhuzamai, megjegyzései árulkodnak leginkább Domokos Mátyás irodalom- és világértő nagyságáról, jelentőségéről. Hiszen (Bibót kivéve) valamennyiükről monográfiák sora szól már. Domokos Mátyás nem írt egyetlen efféle összegző művet sem, mégis seregnyi újdonságot lobbantott fel írásaiban, számtalan közhelyen lépve át egyszersmind. (Nemigen érdemes azon töprengeni vagy bánkódni, miért nem írt monográfiát; valószínűleg azért nem, mivel alkata, lényege, benső énje szerint ő elsősorban esszéíró volt, a monográfia szabályai nyilván elviselhetetlenek lettek volna a számára. Tudáspróbáit és szellemi szabadságvágyát a neki legadekvátabb formában találta meg s működtette.)
*
Az Illyés Gyuláról szóló esszéket az
Adósságlevél beszédes című kötete (1998) tartalmazza. Ezt egészítette ki – akárcsak a Németh Lászlóról szólókat – a
Szembesülés (2003), valamint a
Nem-múló múlt című kötetekben közreadott írásokkal.
Illyés világképének kialakulásában a
sokszínűséget, az öntvényjelleget és ennek sorsszerűen fontos szerepét hangsúlyozza – többször is – Domokos Mátyás. A dunántúli puszta, majd Angyalföld, a forradalmak, aztán öt év Párizs, végül az egész Magyarország, a teljes magyar történelem általi formáltságot. Illyés Gyula ily módon lehetett és lett „több ösztönű” költő (akinek Németh László aposztrofálta őt még a húszas évek végén): a felvilágosult szellemű racionalista, ámde a „Számadó”, valamint „az utolsó nemzeti bárd” is, aki egyszersmind
Európában gondolkodott; ámde azt is állította, hogy „a 20. század legnagyobb problémája a nemzeti kérdés”. Domokos Mátyás egyik alaptétele Illyésről úgy szól, hogy költészete a sok évszázados magyar líra meghatározó vonulatába illeszkedik, bizonyos tematikai („nemzeti”) értelemben, s az ihlet, a költői toposz- és motívumvilág tekintetében is szerves ez a múlttal való kapcsolat. Ámde ott fészkel ebben a hatalmas lírai életműben a 20. század eleji avantgárd és számos egyéb modern törekvés, a modern európai művészetek megannyi újdonsága is. Domokos Mátyás felidéz egy beszélgetést (1979-ből), amelyben Illyés a modernség és a hétköznapi gondolkodással is fölfogható valóság sokak szemében ellentmondásos voltát ekképpen oldotta fel: „Ma is hallom a vádat […] hogy »elfordultam az avantgárdtól«. Az igazi avantgárd az, aki változatlanul továbblép, kockáztatva hódításait is. Röstelltem volna megmerevedni. […] azt tanácsolnám bárkinek: legyetek olyan modern költők, ne féljetek, ne szégyelljetek még érthetők se lenni.”
Illyés Gyula költészetének frissességét és korszerűségét – mutat rá Domokos Mátyás – a Fernand Léger által megfogalmazott
természetes egység biztosítja: „Szabadnak lenni, és mégsem veszíteni el a kapcsolatot a realitással.” Ez a költészetfelfogás ugyanis – a maga természetessége miatt – lehetővé teszi a mégoly nagy távolságok áthidalását konkrét és elvont, individuális és közösségi, hangos és halk, rusztikus és légies (és így tovább)
között (végül is akár valamennyi ellentétpár között). És ez nem más – egyébként –, mint a mindenkori
teljességre törekvő gondolkodás alapja, szükséges feltétele. Mindenféle kizárás, leszűkítés, megcsonkítás, abszolutizálás és szélsőségesség
meghaladása. Domokos Mátyás az eszerint gondolkodó Illyés Gyulát mutatja meg úgyszólván valamennyi róla írt esszéjében. „A realitást újszerű módon percipiáló művészi szabadság; ez az, ami nélkül nem képzelhető el ma sem klasszicitás” – hangsúlyozza.
Illyés Gyula gondolatvilágában és írói-költői világképében – közismerten – az egyik legerősebb és leginkább állandó lételem a közösségi elkötelezettség. Domokos Mátyás alighanem e ponton is a legfontosabb mozzanatra hívja föl a figyelmet, midőn azt fejtegeti, hogy „Illyéssel éppen a történelem 20. századi menete láttatta be, hogy az individuális emberi jogok védelme megoldhatatlan a kollektív nemzeti jogok oltalmazása nélkül […]”. Az ő
hazafogalma – folytatja a gondolatmenetet – voltaire-iánus szellemiségéből fakadóan a nemzeti szabadság és a társadalmi haladás alapelveit jelentette,
magyarságfogalma pedig „nem annyira állapot, mint inkább erkölcsi-szellemi, történelmi és társadalmi feladat”, azaz nem passzív, nem is véletlen vagy esetleges, hanem aktív és tudatos
közreműködés. Illyés „kettős szellemi állampolgársága” pedig azt jelenti, hogy – már a húszas évek közepétől kezdve – a magyar valóság és a nyugat-európai lehetőségek, a nyugat-európai szellemiség (beleértve a demokráciát, a szabadelvűséget és az emberek közötti egyenlőség korszakos eszméit éppúgy, mint a művészeti avantgárd értelmét és lehetőségeit) az ő felfogásában, gondolkodásában és írói-költői gyakorlatában valóban elválaszthatatlanul összefonódnak. 1937-ben ódát írt Európához, s közel négy évtizeddel később történelmi léptékű versében,
A budavári torzókra címűben mélyen átélt vallomást tett arról, hogy a magyarság történelmének legszervesebb része – kultúrája, nyelve, művészete – „európai fényben” is helytáll magáért, történetileg pedig azt igazolja, hogy a magyarság már a középkortól kezdve nyugat-európai színvonalon és értékrend szerint volt része Európának. Máshol arról szól, hogy „ezt a Keletről jött, »ázsiai ősanyától« származó népet »európai nevelőanyja« tette magyarrá”. Domokos Mátyás többször is leírja azt a summázatát Illyés életművével kapcsolatban, hogy ő a kor – korunk – szellemi életének nagy szintézisteremtője, olyan „nagy egyesítő szellem”, aki „függetlenül attól, hogy érzékeljük-e, irreverzibilis nyomot hagy a világban”.
Illyés Gyulának megadatott, hogy öregkori lírájával költészete csúcsára jusson. „Ugyanolyan racionálisan próbált beszélni az embernek az elmúlás gondjával vívódó állapotáról […], mint ahogyan korábban a politika, a forradalmi cselekvés, a haza és a nemzeti lét fogalmait és gondjait elemezte.” Meg tudta ragadni, és magas hőfokon volt képes kifejezni az ember örök lelki kínjait, a
doleo ergo sum gyötrelmes valóságérzékelését s „az ezredforduló emberének egyetemes kedélyállapotát – a
depressziót”.
*
Az
Írósors című (2000), Németh Lászlóról szóló kötetében többek között a vele kapcsolatos, de mindnyájunkat érintő közösségi, erkölcsi tanulságokat köti össze, főként azt emelve ki, hogy „a minőséggel beoltott élet jelentheti csak – társadalmi-szociális és individuális-szellemi értelemben egyaránt – a magyar élet mindenkori bajainak és nyavalyáinak a jó megoldási lehetőségét, vagy borúlátóbban fogalmazva: a felülemelkedés reményét a rossz történelmi determinációkon, a megmaradás életreceptjét”. Azt is élesen exponálja Domokos Mátyás, hogy Németh László folyóiratának, a Tanúnak a beköszöntő soraiban említett „hajótörött”-lét és a „szorongó tájékozatlanság” napjainknak is meghatározó élménye, életérzése. Ezt számos példával, markáns párhuzammal, a művekből fakadó igazságok segítségével mindannyiszor igazolja. Mert hiszen – például – mit is sugall az
Irgalom című Németh-regény az ő számára? (Amit egyszer Németh László neki ki is fejtett.) Maga a „diagnózis értelme” a válasz: a morfiumosfecskendő után nyúló cinizmus vagy az életösztön pártjára állás, még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy az egész világ egy elfekvő…
Eredeti és messzire mutató – mivel Németh regényírásának korszerűségét „demonstrálja” – a
Bűn című regényének létfilozófiai szempontból való megközelítése. Mintaszerű újraértelmezése rávilágít arra, hogy ez a regény legmélyebb rétegeiben „a század egyik tömegélményét”, a „világűr hidegének” az érzetét idézi fel. Azt ugyanis, hogy sem a magunk közöttiekben, sem az idegenekben nem találjuk meg embertársunkat; ki vagyunk
szolgáltatva a tőlünk független, vak erőknek. S nemcsak gondolati mélyrétegében modern regény a
Bűn, teszi hozzá Domokos Mátyás, hiszen e prózaszövés technikájában nemegyszer prousti módszer érvényesül, remekmívű részletei igazi értékei a modern magyar prózának.
Eredeti fölvetéseket igazolnak a Németh László hódmezővásárhelyi éveivel foglalkozó tanulmányai is. Az egyikben azt a ragyogó gondolati ívet rajzolja föl, amely a vásárhelyi évek érlelő közegétől az életmű vitathatatlan remekművébe: a
Galileibe nyúlik át. Rámutat arra, hogy a Németh László-i életmű második, nagyobbik részének a „növésterve” és ennek művészi eredményei a vásárhelyi korszak világképének a termései. Mégpedig oly módon, hogy itt és ekkor „vetíti rá gondolkodásában a filozófiát az emberi történelemre, mert ekkortól kezdi őt […] foglalkoztatni a természettudományos gondolkodás és az egész újkori történelem világa […]”. Ennek nyomán ragadta meg a modern társadalom írástudóinak és természettudósainak erkölcsi dilemmája. Elsőrangú filológiai rekonstrukció révén Domokos Mátyás e vásárhelyi éveket sajátos összefüggésbe ágyazza: megörökíti az üldözött s az öngyilkosságra folyamatosan kész író, tanár, magánember vergődéseinek kettős példázatát. Egyrészt az
Égető Eszter Méhes Zoltánjának – az író alteregójának – nagy dilemmájában (az elaljasított élet vagy az önkéntes halál vállalása), illetőleg az író köré fonódó, történelmileg valóságos politikai háló fölrajzolásával. Persze nem annyira az öngyilkosságnak mint bekövetkezhető realitásnak az esélyeit vagy éppen egy romantikus szerepjátszásnak borzongató példázatát értelmezi, sokkal inkább a kommunista hatalmi mechanizmus aljasságát mutatja be, s ezzel összefüggésben azt fejtegeti – klasszikus „leltárhiány”-koncepciójából is következően –, hogy milyen nagy halom irodalmi értékkel lenne szegényebb a magyar kultúra, hogyha Németh László saját regényhőse sorsára jutott volna. (Ugyanakkor rendkívül érdekes Domokos Mátyás azon megfigyelése is, amely szerint „Németh László alkatának szüksége volt a sérelemre: a sérelem volt írói ihletének radioaktív fűtőanyaga, amit aztán könnyűszerrel be is szerezhetett az őt ért kritikákból és irodalompolitikai megnyilatkozásokból”.)
A Galilei-téma más vetületben is foglalkoztatta Domokos Mátyást:
általában a hatalom mechanizmusa (a mindenkori, a történelmi hatalomé), valamint a tudós, az írástudó (vagy az egyszerű mezei ember) igazságának törvényszerű konfliktusaként. A
Hatalom és igazság című esszé (már az utolsó kötetében) elmélyült fejtegetése arról győz meg, hogy „az összeütközés hatalom és igazság között azért elkerülhetetlen, mert a hatalom […] a »nihil obstat«-nak a megadását sohasem az igazság érvényességének a mérlegelésétől teszi függővé, hiszen ha ezt tenné, önmagát korlátozná, márpedig a hatalom jószántából nem szokott harakirit elkövetni. Természeténél fogva kizárólagosságra törekszik, s nem osztozik, nem is osztozhat a szabadságon az igazsággal.” (Domokos Mátyás irodalomértelmezésének egyik jellegzetessége ez az „ábra” is: messze túlmutat az irodalom értésén és magyarázatán: köznapinak látszó, de mégis valóságos történelemfilozófiai kérdéseket vet föl és válaszol meg.)
A Németh László-centenárium arra is jó alkalmat kínált, hogy áttekintse a mai kánonok ítéletét az életműről
(Szembesülés. A centenáriumi Németh László emlékkönyv). Itt világosan megfogalmazza, hogy a rendszerváltozás óta azok fújják a Németh László utóéletének „legpimaszabb szólamát”, akik köpönyegforgatókként váltak a hajdani marxista–leninista elkötelezettség szószólóiból „finnyás humanista zsoldosokká”. Ennek lélektani oka pedig az lehet, hogy „ellentétben a nagytőkésekké vedlett osztályharcosokkal, ő sohasem tagadta meg ragaszkodását az emberi történelem gyakorlatában aligha megvalósítható minőségszocializmus plátói modelljéhez”.
A Németh László-i levelezésfolyamban azt is nyomon követte Domokos Mátyás, hogy „az öregedő író esztétikai nézeteivel és az írói erkölcsről alkotott felfogásában hogyan hajol egyre közelebb Tolsztojhoz”. Hogyan szilárdul benne az a meggyőződés, hogy „az író legfőbb kötelessége, hogy műveivel a »hogyan éljünk« kérdésére adjon morálisan hiteles és követhető választ.
Életreceptet. Enélkül ugyanis, Németh László felfogása szerint […] »az írás jellemrontó pálya«.” Dermesztő igazság ez, máshonnan – ellenségei felől – nézve pedig dermesztően taszító erkölcsi tézis. Tehát üldözendő és kiirtandó. Mivel a morális elkötelezettség magatartása mellett a magyar sorsproblémák, „sorskérdések” sokasága is végigvonul ezen az életművön, érthető, hogy Németh esszéírásának ez a rétege is a kritikák pergőtüze alatt állt és áll ma is. Domokos Mátyás logikusan sarkít, amikor ezt a konfliktust ekként ragadja meg: „jaj annak, aki ezt a Németh László keserű diagnózisa szerint »dementiás népet« és »nehézfejű nemzetet« fel meri ébreszteni!”
(Egy felkavaró kritikagyűjtemény)
*
A porlepte énekes című kötet (2002) tanulmányaiban Domokos Mátyás többször is beszél arról, hogy Weöres Sándor „szó szerint értendő költő”. Azaz: hiába rúgta le magáról „az egyéniség ormótlan sárcipőjét”, mégis, még „érthetetlen” verseiben is „közérthető”. Meglepőnek tűnhető párhuzam: Weöres már a harmincas évek végén vallott Ady mellett („Szememnek Ady nyitott új mezőt”), ám saját költészete nem önmagát teljesítette ki, hanem „a Létezés vakító valóságát”.
Domokos Mátyás jó néhányszor nekilendült, hogy Weöres Sándor költészetének lényeges jegyeit megragadja, hogy meggyőző bizonyossággal szállhasson szembe a Weöres költészetét torzítók szándékaival vagy éppen a hallgatásokkal. Eszközei – műfajai – változatosak: „képzelt beszélgetés”, „jegyzet”, „morzsák”, „esszédialógus”, „lektori jelentés”, „beszélgetés” a költővel, sőt: „imbolygás”, „margó” és „polyrhythmia” is. Igyekszik megfelelni Weöres gyakran hangoztatott ama kívánságának, amely szerint az olvasónak hagynia kell, hogy a vers olvassa őt. A finom lebegés bizonytalanságai és a hitt, a vélt bizonyosságok között három évtizeden keresztül tartotta bűvkörében e hatalmas életmű sugárzása. „Weöres Sándor költői univerzumában – írja – »rögtől szívig minden dalol« és »nem ésszel: lényével válaszol«.” Ez a világszemlélet és költői létforma teszi lehetővé számára a valóság – a világmindenséget és a legjelentéktelenebb töredéket is beleértve – tárgyilagos, önmagához hű bemutatását (a versekben). Domokos Mátyás állítja és bizonyítja, hogy „a folytonosan álarcok mögül beszélő költő verseiben nyilvánvalóan
nem az, aki, a Lét dermesztő ragyogással és költői erővel megidézett valósága viszont minden esetben
az, ami”. Méghozzá
„szó szerint érvényes, mert szó szerint igaz”. Történetileg is, konkrétan is. Nem csupán mint esztétikai műalkotás. Megrendítő példa erre a még 1947-ben megjelent
A fogak tornáca című verseskötet, amely tökéletes hitelességgel vallott az akkori közelmúltról, és prognosztizálta a várható, a semmivel sem derűsebb jövőt.
A reménytelenség könyve „sültrealizmusa” (eredetileg Weöres jellemezte így saját szemléletét) úgyszintén többszörösen igazolható.
(Domokos Mátyás bravúros közelítései Weöres Sándor költői világához és az életmű rejtvényeinek sorozatos megfejtései – ebben társa maga a költő – a legszebb példák arra, hogyan is gondolkodott ő az irodalomról, a művészetről. Ifjúkora nyitottságát, szenvedélyes kíváncsiságát, játékos kedvét mindvégig megőrizve tudott idősebb korában is boldog rácsodálkozó lenni. Ritka adomány ez, mely halála percéig nem hagyta el.)
Weöres Sándor a hatvanas évek elején újból megfogalmazta költői ars poeticáját, amelyben világossá tette (ismét), hogy célja „nem a gyönyörködtetés, nem is a szokatlantól irtózók bosszantása; értenek-e, azzal sem törődöm. Mást akarok: eleven áramot sugározni, melytől megrázkódik az ösztön, érzelem, ész, képzelet, szellem, az egész lény; ne csak az ember olvassa a verset, a vers is az embert.” (Erre a sajátos interaktív viszonyra is gondolhatott Domokos Mátyás, amikor ennek a költészetnek „sültrealizmusát” említi többször is.) A megszámlálhatatlanul sokféle szellemi alakzat között pedig újra és újra előtérbe kerül az, amelyikben „kihívó nyíltsággal és erkölcsi bátorsággal néz szembe a korral”. A történelem menetéről vallott „létfilozófiai axióma” („Megismerjük, zárványok jég-keretben, / hogy mindig a valóság hihetetlen: / élünk-forgunk és semmi változás.”) ebben a költészetben – mondja Domokos Mátyás – „rendíthetetlen erkölcsi meggyőződéssel társul”.
Igazi olvasói élmény bepillantanunk ennek a nagy költőnek a saját versmagyarázataiba. Az egyik ilyen „tanóra” ebben a kötetben az
Ablak négyszögében című költemény közös elemzése. Ennek során többek között kiderül, hogy a vers szavai csakugyan azt jelentik, amit erről a nem költői hétköznapokon bárki gondolhat. A „dekódolás” legföljebb csak némi fantáziát, képzelőerőt és leleményt kíván, de semmi esetre sem költészetelméleti ismereteket. (Domokos Mátyás filológiai lelkiismeretességének egyik, már-már meghatóan szép példája, hogy beülve a Széchényi Könyvtárba kinyomozta, ki is volt és mit is művelt a híres-hírhedt
Táncdal Panyigaija.)
Weöres Sándor költészetét
kettős rend hatja át: „az analitikus-racionális logika mellett a mágikus-mitikus logika is egyenrangú formáló-alakító elvként érvényesült költészetében” – állapítja meg Domokos Mátyás. A
valóság az ő számára ugyanis nem korlátozott, hanem határtalan, abban az értelemben, hogy ebbe a világba tartoznak a hétköznapi relációkon túli – legalább olyan fontos – kozmikus és metafizikai valóságelemek, törvények is. Tisztában van vele – s itt visszautalunk az írásunk elején idézett Weöres-négysorosra –, hogy az egyszer megtörténtek
már soha nem fordíthatók vissza, s ez a meggyőződés az alapja etikai szigorának.
Lehetetlenség (és fölöslegesség) Weöres Sándor hatalmas költői teljesítményét valahogyan is címkézni, egy-egy szokványos sztereotípiával jellemezni. Domokos Mátyás értékelése szerint Weöres költészete se nem falusi, se nem városi, de nem is kozmikus. Hanem: „a »vadrózsából tündérsíp«-csináló mester költészete mint falu és város, kultúra és mítosz, fájdalmasan modern disszonancia és a történelem mélyéről hangzó zene szintézise […], a bartóki modellnek a legcsudásabb megvalósulása költészetünkben.” Nagy idea ez, továbbgondolásra ajánlható.
*
Különösnek tűnhet ugyan, de mégsem ellentmondás, hogy két évtizeddel korábban – a
Versben bujdosó című kötetéről szólva – Nagy László költészetét is a bartóki szintézis felé törő életműnek tekintette. Ez a két, látszatra merőben más jellegű költői világ ugyanis az „alfa” és az „ómega” tekintetében nagyon is hasonlít egymáshoz: a mélyáramok misztikumát és ősi értékvilágát a legmodernebb, egyénien forradalmi újdonságú formai rendszerbe képes átszőni. Célja szerint a modern költők új szabadságtudata – Nagy Lászlóé például – a józanság, a hűség, a fegyelem, az emberi szolidaritás morális tartalmait hordozza. Verszenéje pedig olyan szintézis, „amely nemcsak időmértéket és hangsúlyt, de adys személyességet is egyesít a népköltészet formanyelvével”.
A
Táltos Babilonban című hosszabb tanulmányában Domokos Mátyás végigelemzi a Nagy László-i költői magatartás és költői képalkotó logika gyökérrendszerét, kibontakozását, és értékeli e költői életmű jelentőségét. Megállapítja, hogy „a költői szépség maximumára […] törekedve akarta betölteni a szó igazi hősének szerepét és hivatását a szó meggyalázása korában […]”, akárcsak József Attila – vagy (éppen) Balassi Bálint. Nagy figyelmet fordít ennek a sajátos (és nem problémamentes) képi világnak a racionális értelmezésére, illetőleg építkezőtechnikájára. (Elgondolkodtató kritikai hangú megfigyelése: „A képbe foglalt költői üzenetet olykor elnyeli a költő szándékainak ellentmondó, ösztönös képzettársítások, érzelmi asszociációk meteorzápora.”) Legjobb, legnagyobb verseiben – és nyilvánvalóan mindig és mindenkinél ez a mérvadó szempont – Nagy László egyetemes érvényűvé tudott válni azáltal, hogy klasszikussá növő műalkotásaiban „általánosabb és időtlenebb és mélyebb, mint a korhoz […] köthető politikai, ideológiai vagy akár történelmi motivációja”. Ezek a versek esztétikai értelemben
romolhatatlanok. (A költészettani elméletek kevéssé foglalkoztatták, a versírás szakmai kritériumait, mesterségbeli fogásait erkölcsi kötelességként vállalta és gyakorolta.)
A 20. századi magyar líra történetében Nagy László szerepe korszakalkotó – igazolja vissza Domokos Mátyás is e szerep rendkívüliségét. Juhász Ferenccel együtt „új költői égtájat” nyitottak meg, majd jártak be. Nagy László „szépségmaximummal” küzdött „a bánat ellen” – „a líra elsivatagosodása korában”.
*
Domokos Mátyás esszéírásának legszebb fejezetei közé tartoznak a Pilinszky Jánosról írottak is. A több évtizedes személyes ismeretség (s a közös ismerősök biztonságot adó hitelessége), a filológiai érdeklődés különleges intenzitása, a sok oldalról való közelítés termékeny volta s nem utolsósorban az esszéíró beleélő képességének tárgyilagos működése életmű-monográfia értékű portrét rajzol föl a róla szóló írásokban
(A Senkiföldjén; „Szálkák” – Pilinszkyről; Pilinszky prózában; Levél a Pilinszky-filológiáról; Egy kis Pilinszky-filológia). Pilinszky költészete
hatásának a titkát kutatja leginkább. Miben rejlik e mindvégig magasfeszültségű – holott nem ment át soha lényeges változáson, mondhatni, homogén – líra kivételes ereje, kisugárzása? Statisztikailag, a mindennapos megközelítés szintjén: lecsupaszított szókincs, dísztelen „nyelvi szegénység”. Műveiből ráadásul teljességgel hiányzik a személyesre hangolt élményszerűség.
Domokos Mátyás több ösvényen közelít a titok megfejtéséhez. Az egyik Pilinszky rendkívüli (a szó szoros értelmében egyedülálló) szóválogatási, szószelektálási képessége, melynek során az általa választott szavak úgy kerülnek egymás közelébe, hogy „minden prózai vonatkozásuktól” megtisztulnak. „Mintha a verssel együtt most születnének, az első megnevezés teremtő feszültségéből.” Pilinszky világképéről szólva kiemeli, hogy „»a világ képtelenségének a vállalása«”
engedelmességből ered, alapvető viszonya a világhoz a
részvét (amely a szeretet oka és tartalma is egyben), a legtágasabb értelemben véve, valamennyi embertársra vonatkozóan. „Eredendő bűntudatot” érez nemcsak személyes, de egyetemes érvénnyel is. Azt vallotta, hogy „a gonosz mindenkiben, még az áldozatban is jelen van”, következésképpen az egyes ember magatartása sem lehet egyéb, mint a végtelen alázat, melyre Krisztus mutatta meg az áldozatból és irgalomból összefonódott valóságos, egyben jelképes erejű példát. Domokos Mátyás harmadik közelítési ösvénye Pilinszkyhez – a filológiai adatok és életesemények regisztrálásával párhuzamosan – világképének sokoldalú és sokszínű igazolása a Pilinszky-
próza segítségével, annak átvilágításával. „Prózájának legértékesebb része […] – mondja – felfogható úgy is, mint költészetének a vázlatkönyve.” Világos, meggyőző és nem kevés újdonságot hozó „aranymosás” ez a fajta filologizálás, és ami az esszéíró-kritikus olvasóinak szól, nemkülönben értékes ajándék: valóban kulcsot, kulcsokat tud adni Pilinszky János költészetéhez.
*
Bizonyos értelemben ugyancsak szintézist és abszolút tájékozódási pontot jelentett Domokos Mátyás számára Bibó István munkássága és erkölcsi nagysága. Esszéiben, köteteiben többször tér vissza ennek a kivételes értékű gondolkodói pályának és tragikus életútnak szellemi és erkölcsi példáihoz, tanulságaihoz. Még nem volt húszéves, amikor – a szegedi egyetemen – megismerte (majd a második Válasz köreiben is találkoztak), tehát jóval, évtizedekkel a Bibóra hivatkozási divathullám (majd Bibó-felejtés) előtt.
Első nagyobb tanulmányát 1981-ben írta róla
(Elmaradt kollokvium helyett). Itt beszámol arról az elementáris erejű hatásról, melyet Bibó általa olvasott első tanulmánya –
A békeszerződés és a magyar demokrácia – tett rá, s ettől kezdve mindaz, amit tőle tanult, élete, pályája szempontjából „szakmailag” és erkölcsileg egyaránt útmutatásul (például Ady jobb megértéséhez) szolgált. „Ráeszméltetett arra – írja –, hogy az igazi gondolkodót semmiféle történelmi kutyaszorító nem menti föl mesterségének, az igazság kutatásának az erkölcse alól.” Ez az igazságkutatás az akkori magyar valóságban is elsősorban azt jelentette, hogy könyörtelen tárgyilagossággal kell szembenéznünk múltunkkal és jelenünkkel, mert a hosszú távon hazugságra épülő politika menthetetlenül kudarcokhoz, sőt (újabb) összeomláshoz vezet. A másik sarkalatos kérdése az volt – Gandhi és Németh László nagy dilemmájához hasonlóan –, lehet-e történelmet formálni – nem erőszakkal.
Egy 1996-os tanulmányában
(Egy „talált dráma” megtisztítása) A fogoly Bibó István vallomásai az 1956-os forradalomról című kiadványról szólva elsősorban mint „harmadikutas” teoretikust, mint
ideaembert mutatja be. (Maga Bibó is harmadikutas teoretikusként jellemezte ekkor önmagát.) Felfedezésszámba menő (aprólékosan igazolt) következtetése az, hogy az „államfogoly” ebbéli nézetei Németh László tanaiban gyökereznek: az ő forradalom alatt írt három cikke például lényegében megegyezik Bibó István helyzetértékelésével. „Soha ilyen közel nem került egymáshoz ez a két gondolkodó, mint 1956 magyar forradalmának a megítélésében.” Nagy ideája volt Bibónak az egymásnak feszülő, egymást elpusztítani akaró politikai erők megegyezéses összeműködésre késztetése, legalábbis az efféle megegyezéskeresésnek az erkölcsileg kötelező parancsa. Persze jól tudta, hogy olyan állam nincs a világon, amelyikben – a vallomásában kifejtettek szerint – „a demokratikus szabadságjogok teljes érvényesülése mellett a szocializmus építése is folyik”. Ennek ellenére az „erőfeszítés” és a „jóakarat” fontosságára apellált, a közjó megteremtésének megegyezéses útját ajánlva. Domokos Mátyás keserűen, de tárgyszerűen állapítja meg a kilencvenes évek közepén, hogy eljött a Bibó-felejtés ideje, számottevő társadalmi vagy szellemi erőt már nem jelent Magyarországon. Ez akár megrázó is lehetne, ha nem fásultunk volna bele a sok hiábavaló akarásba és a jobbító törekvések kudarcaiba. Pedig a fő ok sorsszerűen drámai: „A prolongált Bibó-felejtés legerősebb mozgatórugója minden jel szerint az »eszmévé finomult« 1956-os magyar forradalom követeléseinek elutasítása. Nem mindenestül persze, csupán két alapvető vonatkozásban:
a társadalmi-szociális igazságtevés és a nemzeti szabadság követelését illetően.”
3
Domokos Mátyás esszéírói pályáján a „napi” kritikái és esszédialógusai mellé is elhelyezhetünk egy-egy jelzőpontot. Szenvedélyes olvasó volt, és – említettük már – mindenkit szeretett, akit szerethetett. Több mint fél évszázadon át, hivatásos irodalmárként. Kritikái és esszéi, szemléi, kisportréi, összefoglaló értékelései főként a hetvenes és a nyolcvanas évek magyar irodalmát világították át – példás lelkiismeretességgel, nem múló érvényű tanulságokkal, megállapításokkal. Mindezeket elsősorban két vaskos kötetében összegezte
(Átkelés, áttűnés, 1987;
Varázstükrök között, 1991). Új, sajátos műfajt teremtett esszédialógusai révén: ezekben az interjúkban, beszélgetésekben szinte önmagát „mondta fel”: kifogyhatatlan teljességű és mélységű ismereteit – nem csak az irodalom sáncain belülről – erős egyéniségének vonzó derűjével párosítva
(A pályatárs szemével, 1982;
Versekről, költőkkel, 1982).
4
Többször tért vissza írásaiban, könyveiben a „leltárhiány” problémájára, azaz arra a jelenségre, melyben a kommunista irodalompolitika pusztításai miatt művek hosszú sora nem születhetett meg, mások meg nagy tortúrák, lélekölő alkuk, kompromisszumok, huzavonák után, esetleg évtizedes késésekkel láthattak csak napvilágot.
Az egyik híres tanulmányában, a
Leltárhiányban (1986) ragyogó érveléssel a személyi kultusznak nevezett időszakban naggyá nőtt félelem és az adminisztrációs tiltás következményeit veszi számba. Nem készült el, nem született meg – csak a példa kedvéért – Nagy Lajos önéletírásának 3. és 4. kötete, Déry
Feleletének 3. és 4. kötete, Szabó Lőrinc újabb versciklusa, Tamási Áron önéletrajzi regényének 2. és 3. kötete, Németh László több regénye, de Illyéstől a
Hunok Párisban folytatása sem. A félelem brutális módon járt át mindent, a magyar irodalom újra agonizáló irodalommá vált. A szomorú mérleg: „Öt nemzedék íróinak a munkásságát metszi ketté a hallgatás cezúrája, vagy fejezi be, amennyiben – életkoruk miatt – már nem lehettek túlélői ennek az időköznek.” Pontos adatokkal bizonyítja, hogy csaknem félszáz „jelentős magyar író szellemi életidejét rövidítették meg egy évtizeddel […]”.
Szorosan kapcsolódik ehhez a gondolatkörhöz
A hiányzó regénykritika (1983) problémája, amelyben arra világít rá, hogy ha a kritika nem az irodalom – hanem például a hatalom – kezében van, menthetetlenül súlyos torzulások következnek be. Ebben az esetben ugyanis „az irodalom sorsa kerül a kritika kezébe […]”, és nem fordítva. Ez a fajta, „funkcionáriuskritika” megzavarja az irodalmi életet és magát az irodalmat is. (Érdemes megjegyezni, hogy Domokos Mátyás már ebben az esszéjében fölvetette a későbbi, a Nap Kiadónál megvalósult „In memoriam”-sorozat alapötletét: egy olyan magyar irodalomtörténetét, „amelynek minden egyes fejezetét, portréját, műelemzését írók írták meg, nem fakuló érvénnyel”.)
A „létező szocializmus” magyar regényirodalma fölött töprengve (1991) az elmúlt negyven év magyar történelmének a magyar regényirodalomban való tükröződését veszi szemügyre. Azt kérdezi, vajon „milyen teljességű – és minőségű – képet rekonstruálhatnánk közelmúltunk évtizedeiről – közelmúltunk regényirodalma alapján?”. A válasz lehangoló: az ideologikus típusú, „nem létező, de annál hatékonyabban működő” cenzúra gondoskodott arról, hogy ezek a regénytükör-cserepek összességükben is erősen hiányosak maradjanak.
Már a „rendszerváltozás” után egész kötetnyi bizonyító anyagot tárt a nyilvánosság elé a
Leletmentés című könyvében (1996). Ebben a minden megállapítását dokumentáló gyűjteményben arra kapunk meggyőző választ, hogyan működött ez a „nem létező” cenzúra a létező szocializmusban, miféle szervezetekben és mechanizmusokban jelent meg, öltött testet, hogyan érvényesítették (és kik?); miként játszott össze (a pártideológia kívánalmai szerint) magával az egypárttal, hogyan volt jelen az egyes könyvkéziratok
előttjében és
utánjában mint hivatal és mint hivatalos kritika; egyáltalán kiket, kiféle, miféle íróembereket sújtott ez a minden szellemi terrénumot uraló gondolatrendőrség. Domokos Mátyás bemutatja, demonstrálja, hogy
bárkire vonatkozhatott ez a szisztéma, hiszen ennek csak egy kritériuma volt: eredeti tehetség, egyéniség legyen az illető író. Függetlenül attól tehát, hogy (hűséges) párttag volt-e, vagy egyébként is a rendszer ideológiai őreinek a kedvence; ha
másként kívánt gondolkodni és írni, törvényszerűen működésbe hozta a cenzúrát. (Nem is szólva a „polgári” és egyéb csökevényesekről.)
Tilalmi listára kerülhetett bárki, bárkinek a kézirata. Lett légyen az még kötet nélküli költő (például annak idején Lator László), egy kötettel már rendelkező költő (Fodor András, Tandori Dezső), népi író (Szabó Pál, Kodolányi János), Kossuth-díjas költő, esszé- és drámaíró (Illyés Gyula), „polgári-urbánus” világú (Déry Tibor, Weöres Sándor), kommunista (Lengyel József) vagy éppen katolikus (Pilinszky János); de hát hová sorolhatnánk másokat, a „többieket”, például Orbán Ottót, Zelk Zoltánt, Nagy Lászlót, Szász Imrét vagy Galgóczi Erzsébetet? „Úgy hatott ez a szellemi életben, tapasztalatom szerint – írja Domokos Mátyás –, mint egy szellemi klímaszabályozó berendezés, mint egy fagyasztóapparátus, amelynek a hőfoka eleve meghatározta, hogy mi teremhet meg, s minek kell csírájában, vagyis kéziratban elpusztulnia.”
Abban a világban, vagyis abban a világnézeti-ideológiai-hatalmi koordináta-rendszerben, amelyben Weöres Sándor képviselte „
a magyar reakciót”; Tamási Áron volt „a fasizmus foltozott irhájú zsoldosa”; amelyben Németh László „minden jel szerint jelentékenyebb ellenség, mint amilyen jelentékeny író”; ahol Illyésnek ezt írta Kállai Gyula, a „Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” első elnökhelyettese: „nem érzed, milyen mélyen süllyedtél a szarban?”; ahol egy másik főkolompos pártalvezér (miniszter), Marosán György egy diákgyűlésen darabokra szaggatta Illyés egyik versét. Vagy hogy későbbi, de nem kevésbé brutális példákat is említsünk: Kodolányi János hetvenedik születésnapján megkapja élete egyetlen hivatalos kitüntetését, a művelődési minisztérium ajándékát: egy cigarettásdobozt; Hajnóczy Pétert fasisztának bélyegezve fenyegeti meg dühösen Kardos György kiadói igazgató, ő, aki előző életében a rettegett katonapolitikai osztály ezredese volt. (Olykor persze össze is keveredtek a „listás” nevek és a hozzájuk tartozó műcímek az ítélkezők fejében, mint ahogy ez Aczél Györggyel is megesett, aki – ki tudja, olvasta-e egyáltalán a kéziratokat – egyszer összekeverte Hernádi Gyula, Szász Imre és Mészöly Miklós egy időben letiltott regényeit, illetve azok történetét, cselekményét. Egyébként alighanem Hernádi Gyula regénye, a
Kiáltás és kiáltás tartja a kéziratban hevertetés összbüntetési rekordját: tizennyolc esztendőt kapott…)
5
Domokos Mátyás esszéírói munkásságát tanulmányozva feltűnő a vitairatok számának és összterjedelmének nagysága. Mégsem lehet meglepetésről beszélni, hiszen alapvetően és eredendően vitázó alkat volt ő, méghozzá abból a sikeres, színes és utánozhatatlanul bátor fajtából, akinek
muszáj vitatkozni, hiszen a meggyőződése nem csupán szellemtörténeti, filozófiai értelemben állja ki a próbát, de a mindennapi élet konkrét tényei is őt igazolják. Nem tudni, félt-e, szorongott-e valaha is a következményektől (vö. aki igazat mond…), mindenesetre a műveiben nincs nyoma ennek. Ellenkezőleg: éppen az „ugyanarról másképpen” újdonsága nyűgözi le az olvasót: a felkészült, tiszta szándékú, értéktisztelő ember másképpen szólásának, a szakmai másképpen gondolkodásának a magabiztossága. Már a legelső (1977-ben megjelent)
Ugyanarról másképpen című kötetében cikkeket rendez a „Vita” összefoglaló cím alá. S rögtön közöl is egy szakmai alapképzésként számba vehető tanulmányt, amelyben szinte kihívó (de legalábbis szándékoltan figyelemfelkeltő) módon közli szembesítő gondolatait, levezetését Németh László akkor még meg nem jelentethető könyvkéziratáról, s élesen exponálja a Németh-esszéírás minden bizonnyal leginkább „neuralgikus”, a leginkább támadott (mind a mai napig) témavariációit
(A „Sorskérdések” sorsa): „1. A faj fogalma, a faji kérdés. […] 2. Marxizmus és szocializmus. […] 3. […] amit a két háború közti közízlés jobbról és balról egyaránt az úgynevezett »zsidókérdésként« pertraktált.” Domokos Mátyás – már a hetvenes (!) évek közepén – szembeszállt a hivatalos ó- és újmarxista értelmezési hajszákkal, s verhetetlen fölkészültségéből adódó pontos érveléssel nevezte meg ezeknek az „idült vádpontoknak” valódi tartalmát, a történelmi kontextusba ágyazott tényleges értelmét.
A pályája egészére is igaz a
Hajnali józanság című (1997-ben megjelent) esszékötete első ciklusának a címe:
Ellenszélben. Vagy az
Átkelés, áttűnés című könyvéből (1987) is kiemelhetjük az első cikluscímet:
Önismeret és helyzettudat; jellegzetes Domokos Mátyás-i szellemi iránytű-elhelyezés ez is. Értékzavart és ízlésterrort diagnosztizál, fogalmi szemfényvesztéseket leplez le, s kötetcímével is az értelem erejére, a józanság kívánalmára figyelmeztet. (Szellemes és üzenet értékű a 2003-as megjelenésű
Szembesülés című kötet első cikluscíme is:
Gyakorlati hermeneutika. Magyar nyelven.)
Súlyos „eszmei” (és politikai) ügyekről van szó a
Nép, Volk, Peuple című interjú-esszéjében: a népi irodalom és a népi mozgalom egykori és mai megítéléséről. Domokos Mátyás nemcsak tagadja a „populizmusnak” mint az e szellemi jelenségekre használt (negatív csengésű) fogalom használatának a jogosultságát, de egyenesen „tudatosan kútmérgező szándékúnak” tartja. Számos – látszólag már agyonkoptatott – vitapontot újra szemügyre vesz, újra értelmez, széles merítésű érvkészlettel, határozottan, félre nem érthetően. A pontos tények sokaságának felsorakoztatásával. Faji kérdésről, antiszemitizmusról, politikai és erkölcsi alkuról, kompromisszumról, s arról is, hogy nemcsak a már Fülep Lajos által ostorozott „nemzeti öncélúság” létezett és létezik, hanem ugyanúgy létezik „és mérgez az etnikai öncélúság, a zsidó öncélúság, a klerikális öncélúság vagy az osztályharcos bolsevik öncélúság” is.
Pontosan érzékelte mindig – és ennek sokszor adott hangot –, hogy a hamisítások és torzítások mellett (illetve azokkal együtt) leginkább a
felejtések, különösképpen a mesterséges felejtések bomlasztják a leghatásosabban az értelmiség és (végső soron) a nemzet önismeretét és helyzettudatát. Ez a szabályozható felejtés lepi el a népi mozgalom legnagyobb alakjait – vagy ha mégis szóba kerülnek (vö. például Németh- és Illyés-centenárium), akkor „alibi jobboldalisággal keverten” állítódnak be –, de így járt (a nyolcvanas években még szamizdatilag is ünnepelt) Bibó István is (hiszen a „rendszerváltozás” után az „uralkodó eszmék” részéről már nem volt rá szükség). De Weöres Sándort is felejti a köztudat, számos más szellemi társával egyetemben.
Ezzel párhuzamosan viszont nagyobb teret nyertek az „áltudományos manipulációk”, az új értékrendet, „paradigmaváltást” hirdető irányzatok, melyek a korábbi egyeduralkodó marxista felhőkakukkvárak helyébe tornázták föl magukat, s csak az egymás közt (vagy még ott se) érthető műnyelven kanonizálnak; nagy csapásokat mérve a magyar irodalom egészére. Nemcsak a szélesebb érdeklődő közönséget zárják ki az esetleges együttgondolkodásból, de a másként vélekedő szakmabelieknek sem kegyelmeznek, a partvonalra szorítják őket. Domokos Mátyás megszégyenítő egyszerűséggel fogalmazza meg ellenvéleményét: „Mindig és minden korban annyi paradigma létezik egymás mellett […] ahány eredeti tehetség fellép egy adott korszak történetében. […] A paradigmaváltás hangoztatása ezópusi beszéd. Az ideológiai hegemóniatörekvések erőszakos-
terrorisztikus igénybejelentésének a takarója […] Ha ugyanis nem vagyok az uralkodó paradigma dalnoka, akkor a dalnokversenyen sincs semmi keresnivalóm. A kérdés tehát nem az, hogy
mi mit ér, hanem hogy
ki kit győz le. De hát ez már volt egyszer.”
(Az „inautentikus” kinyilatkoztatás)
Lényegbevágó, ideológiai és politikai következtetéssel járó alapkérdések fölvetésére is vállalkozott Domokos Mátyás. Utolsó könyvében például a baloldaliság–jobboldaliság, valamint a kommunizmus elmélete és gyakorlata néhány összefüggését vetette papírra (vázlatszerűen ugyan, de lankadatlan következetességgel és változatlan morális elkötelezettséggel). Azt fejtegeti, hogy a klasszikus baloldal és a nemzeti érzés egybefonódása
természetes állapot volt a két háború közötti Magyarországon (még ha a nemzeti érzés kritikus hangon nyilvánult is meg), mely egybefonódást a bolsevista ideológia megtagadta és kiirtotta. (Emiatt mondhatta Márai Sándor teljes joggal: „Baloldali érzelmű és gondolkodású ember vagyok, tehát nem lehetek kommunista.”) A bolsevista eszmekör tehát
nem baloldali és nem nemzeti. Ezzel szemben baloldali és nemzeti volt például – sorolja a neveket és az életműveket Domokos Mátyás – Ady Endre, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Juhász Gyula, József Attila, Illyés Gyula, Vas István, Radnóti Miklós…
(Móricz Zsigmond üzen a Dél keresztje alól). (A tiszta beszéd és ez a klasszikusan baloldali értékvilág nyűgözte le Sárközi Márta személyiségében és életvitelében Domokos Mátyást, aminek a
„Kinek ön-énje nem hazug” című, roppant érdekes emlékezésében adott hangot.)
*
A kilencvenes években az egypárti cenzúra után a magyar irodalom önfelbomlásának az ideje jött el. Domokos Mátyás diagnózisa: „az írók, kritikusok és minden rendű-rangú irodalmárok között megszűnt az elemi szakmai szolidaritás”
(Gens una sumus?, 1999). Az a fajta szakmai szolidaritás, amely valahogy mégiscsak ellen tudott állni még a legsötétebb idők szervezett pusztításainak is. A közös ellenség eltűnésével (átalakulásával) az irodalmi világ saját soraiban keresi az ellenséget. Mérgeződnek a lelkek, s mérgeződnek a művek, „a szellemi élet a bandaharcok szintjére süllyedt”. Az ezredforduló magyar irodalmi élete szellemi zavarainak egyik legszembetűnőbb jele „a kortársi regényirodalom sorvadása”. Ennek a jelenségnek az a lélektani-társadalmi oka, hogy még a legintenzívebb élettapasztalatot sem képes feldolgozni az író, mivel megszűnt az a meggyőződése, hogy „összefüggő elképzelésekkel, korszerű látomással rendelkezik a világról”. Enélkül pedig az irodalmi művek – különösen a regények – csak írói ügyeskedések, de nem mély meggyőződésből fakadó közérdekű műalkotások.
Domokos Mátyás 1990 után feszes intenzitású, nagy erejű esszépublicisztikát hozott létre, miként megjegyezte: „közismert, csak éppen elfelejtett vagy elfojtott alapigazságoknak” szerény szószólójaként. A „szerény szószóló” persze ilyenkor indulatos, pontosan célzó és keményen fogalmazó kritikus. Mondja a magáét, miként egyik kötetcímében fogalmazott. Esszé- és kritikai köteteiben külön fejezetekbe csoportosította ezeket a csípős kisesszéket, néha megismételte őket, s külön könyvet is szentelt az addig elkészülteknek
(Mondtam a magamét, 1994). Hevesen tette szóvá például, hogy az „irányesztétika” mint magatartászüllés – új alakot öltve – tovább él: továbbra is megszabva a „fő- és melléksodor” új értékrendjeit, diadalt ül az ízlésterror, a magyar írástudók árulása ismét bekövetkezett, s elfogytak az Ady emlegette „aszkéta szívek”. Mindennek alapoka az, hogy „nálunk voltaképpen egy
határolt rendszerváltás zajlik, amelynek a határait – fullasztóan szűk határait – igazában véve a kommunizmus ma is változatlanul eleven kísértete vonja meg lobbijai révén, s ennek a határkijelölésnek a kvázi-győztes új hatalom, az egykori politikai ellenzék, a társadalom számára felfoghatatlan okok nyomására, engedelmeskedik”. Ennek a „határolt rendszerváltásnak” a következménye, hogy igazából „a régi, pártállami masinéria az úr”, s „változatlanul »fortélyos félelem igazgatja« a magyar világot”
(Nincs magyar stratégia).
6
Domokos Mátyásnak az egyik legnagyobb kérdése az volt, vajon visszhangzik-e az irodalomban „valamilyen módon a kor, melyben élünk, s az élet, amelynek részesei vagyunk”. De a többi gondja is közérdekűnek számított: az írás és az olvasás értelmét kutatta egész életében. Az ő „szerelmes elfogultságai” azt jelentették, hogy egy-egy meggyőződéséért, műért, íróért – a minőségért – tétovázás nélkül mindenét föltette, mondjuk így: személyes kockázatot vállalt hitéért, meggyőződéséért.
Egyfajta „hagyományosan” klasszikus erkölcsi világkép és (úgyszintén) hagyományosan klasszikus esztétikai értékrendszer híve volt. Messzire vezetne ennek a következtetésnek a logikai levezetése, de talán meggyőző lehet a szembesítés, hogyha neveket sorolunk föl az övével rokon szellemiségű életművekre gondolva: a Babitsét, Némethét, Illyését, Bibóét elsősorban. Felfogása szerint a műalkotások értelmes, felfogható és praktikusan is hasznos szellemi produktumok. Ténylegesen is teljesebbé teszik (tehetik) az embert.
Az értékes irodalom egészét – vallotta – vétek partikuláris szempontok szerint szétvagdosni, osztályozni, kategorizálni; ostobaság fő- és mellékvonalakat húzogatni, hiszen minden egyes értékes műalkotásnak külön élete, saját esztétikája van. Az ő értékrendje – számtalanszor kinyilvánította – a magyar és a nyugat-európai kultúra szintéziséből vezethető le. (Szívesen hivatkozott Babits szép és találó metaforájára, amelyben az európai kultúra katedrálisában a magyar kultúra egy mellékkápolna.)
Esszéírói művészetének jellemző vonása – a kivételes lényegmegragadó képesség mellett – a szenvedélyes őszinteség, az örökös kockázatvállalás feszültsége volt. Írásainak erős sodra van: ez képes fölszívni és végighömpölyögtetni a témával kapcsolatos, rendkívül gazdag ismeretanyagot. Támadhatatlan – épp ezért szinte háboríthatatlan – szuverenitása fölemelőleg hat. Tisztán érthető, színesen változatos, izgalmas és megrendítő, szarkasztikus, majd fennkölt, tapintatos, majd indulatos, meggyőző és provokatív, önveszélyesen őszinte – és csillogóan okos. Mint gondolkodó és teremtő embernek hiánytalanul mutatkozott meg mindig a belső szabadsága. Nemcsak a személyiségével tűnt ki, de ezzel együtt a valódi szabadon gondolkodás és emberi szuverenitás luxusával is: a
teljes emberség korunkban oly ritka, de – lám – mégis lehetséges valóságát és szépségét is hitelesítette.
Talán legszebben szóló hitvallását, ars poeticáját csaknem negyed százada, egyik kötetének nyitó esszéjében fogalmazta meg, ami a kortársak és az utódok számára Domokos Mátyás halálával erkölcsi feladatként is értelmezhető immár: „Vegye fel végre és vigye tovább ki-ki, író és tudós, a maga eszközeivel Babits nagy harcát a lélek züllése ellen.”
