Töröttkezű kalandjai

Csúsztam és estem, nem hanyatt, nem előre, nem balra, hanem jobbra. Így esett, megesett, estem, elestem. Pedig nem azért jöttem erre a hegyes-dombos bakonyi vidékre, ahol a földben valamikor porcelán termett, csak ki kellett bányászni, kivenni belőle, és talán a körtefákon is porcelánkörte, a diófán porcelándió nőtt, és a zöldségeskertekben porcelánparadicsom, porcelánborsó – szóval nem azért jöttem ide, hogy elessek; hogy miért, arról majd később, bár meglehet, később se.

Az eséshez csúszós út kell, hó, jég vagy sár, de mondhatnék mást is: kutyaszar, macskaszar, nagyvárosok piszkos aszfaltja. Aki csúszik, esik, ez nem azt jelenti, hogy megesik, de jelentheti, hogy bajba jut.

Elestem, nem nagy dolog, szoktam és tudok esni. Korcsolya, amatőr kosárlabda, iskolai torna, ennek lefokozott változata a reggeli torna, mert másképp nem lehet felébredni, bordásfal a hálószoba falán, gyűrűhinta (helye) az ajtó felett, délután úszás, nem naponta, de hetente legalább kétszer; a fiatalkori vívás emléke, pontosan tíz év, csúcsa a harmadik helyezés egy főiskolai bajnokságon, legjobban meglepve az edzőnk volt, utána megbeszéltük, persze hogy azért sikerült, mert az igaziak, Dömölky és a többiek nagy nemzetközi versenyen voltak. És még nem említettem az amatőr jógát, legalább annyira lelki, mint testi okokból szerettem meg, első gyermekem születésekor. És Tamkó Sirató Károly jógaimádata, Baktay Ervin könyve – Rádzsa jóga, a megismerés és önuralom tana –, amibe szinte szerelmes lettem, mondhatnám, beleestem. Ne szépítsük, ennyi mozgás mellett elesni csak annyi, mint köhinteni, nyelni egyet, kifújni az orrunkat.

Törött kézzel kétszer annyi ideig tart az öltözködés, a mosakodás, az evés, kímélendő emberbarátaimat nem részletezem, mit csinál a törött kezű a vécén (majd később visszatérünk rá), de cipőt felhúzni se könnyű. Kinek tűnik fel, hogy két kézzel húzzuk a bal lábunkra, két kézzel a jobb lábunkra, ha egyszerre akarnánk mind a kettőre, ahhoz négy kéz kellene. A körmeim, mióta nem tudok ollót, villát, tűt venni a kezembe, csak nőnek, mintha versenyezne a két kéz egymással, melyik tud karmosabb lenni, és piszkosak, mint a disznóké, a kutyáké, reggel is, nemcsak este. Talán kérjem meg felnőtt gyerekeimet, gyertek haza mindennap, tisztítsátok ki a körmeimet? Egyúttal el is lehetne mosogatni, az üres üvegeket visszavinni, aki belép a lakásba, ne a borosüvegekbe botoljon bele… Nem kérek meg senkit, sőt, ha találkozom valakivel, felmutatom a kezemet, és kárörömmel mondom, hogy a körmöm gyászol.

Gyászolja a jobb világot. Hogy újra ott tartunk, minél többet hazudik valaki, minél ügyesebben lop, csal, és minél inkább megvásárolja a jó hírnevet magának, annál biztosabb befutó. És napközben többször megnézem, elég piszkos-e már ahhoz, hogy méltó legyen ehhez a pitiáner pocsolyavilághoz, ahol nem hat át bennünket nagy lélek, összetartozás, semmi, csak a másik gyalázása, előző életünk át- és visszahazudása.

Aki be akar rendezkedni – két-három hónapra – a törött kéz világába, tudomásul kell vennie, hogy van rossz nap is. „Szívélyes elriasztásul” talán mindjárt az első. Úgy kezdődik, hogy még jó is lehetne, csak ne telne két órába, ami máskor így reggel egybe vagy annyiba se. Fésülködés, mosakodás, reggeli, közben tíz telefon. Nem… Hát… Igen… Ezután kulcs, táska, kabát, és tele bizalommal, mert minden nap egy csoda, elindulsz a csodába. Csudába? Néhány lépés, és máris nem a járdán, hanem néhány centivel a járda felett jársz. Még nem repülsz, de már egy kicsit megemelkedett a szárnyad, ezt onnét tudod, hogy viszket a hátad.

Igen, de ahhoz, hogy villamosra szállj, kétszer tíz lépcsőt lefele kell menni. Mert szárnyalni is szeretnél, és lemenni a híd alá is, jó ideig egy helyben állsz. Előbb csodálkozol, azután észreveszed, hogy a villamosmegállóban sokan várnak. Nem jön a 2-es, mondják, javítják a sínt, és villamospótló sem jár.

Annyi baj legyen, gondolod, akkor egy 49-es villamossal bemész a pompás Könyvpalotába, ahol nagy kerek asztaloknál sokakkal, kicsi és félkör alakú asztaloknál egyedül is lehet ülni. A lányok, akik törzsvendégek itt, úgy öltöznek fel (vetkőznek le), mintha bálba vagy fogadásra mennének, és amikor átsétálnak a termen, néha hastáncot is járnak, de az ilyen mindig színfolt egy könyvtárban.

Leülsz egy kicsi asztalhoz, körülnézel, újságok, folyóiratok, legalább száz. Mindegyik megkísért, vagyis egyik se. Főcím: „Fekete hétfő”. Miért nem Aranyvasárnap? Ha meg is tudod, miért fekete, nem tudod meg, igaz-e, a fele igaz, vagy a fele se. „Istentalp méretű föld.” Ez szép, elképzeled Isten talpát… „Monthey magyar testvérvárost keres.” Nouvelle Gazette de Hongrie, különszám. Nyelvészeti szakfolyóirat. Tartalomjegyzék. „Kollonáció.” Fogalmad sincs róla, mit jelent a szó. Semmi baj, leveszed a (bal) kezed ügyébe eső szótárt. Azt jelenti, hogy kötött, de nem idiomatikus szókapcsolat. Idióma, az mi?! Nyelvjárás, te idióta. Frazeológiai egység, de jelentése nem a szavak értelméből következik. Falra hányja a borsót, kivágja a rezet, megüti a mércét, szóval állandósult szókapcsolat, több ezer is van belőle.

Legalább öt vadonatúj folyóirat megint, hiába, az emberek már csak gondolkozni szeretnek, és hogy demonstrálják a gondolkodást, vagyis a munkát, gondolataikat leírják. Már négyszer annyian vannak, akik írnak, mint akik másféle (fizikai) munkát végeznek. Baj lesz ebből.

Egy kis töprengés után odamész az Információhoz, megkérdezed, mit kell tennie annak, aki számítógépen szeretne dolgozni. Csak az első emeleten lehet, mondja a kisasszony, a földszinten vesz egy lemezt százért, utána befizet félórára százat, egy órára kétszázat, fölmegy az első emeletre, és már írhat is. Ötszáz, mondod magadban, és: akkor most nem. Ma nem lesz munka. Hiába, rossz nap. Vagy pedig elmondod valakinek, amit írni akartál. Kinek mondanád? Hát… saját magadnak.

Amíg nincs két használható kezem, kellene egy titkár. Igen, egy titkár. Akinek lehet mondani: Kérem, gombolja be a blúzomat. Fésüljön meg. Kösse meg a cipőfűzőmet. Kérem, nyissa ki előttem az ajtót. Kérem, telefonáljon helyettem, legyen szíves, hívja fel a kiadómat. Bocsánat, most nincs kiadója, asszonyom. Dehogy nincs! De még mennyire! Vagy mégse?

Az Irén nevű írónőről mesélik, hogy amikor újságíró jött hozzá, és életművéről kérdezte, behívta a férjét. Jenő – mutatott az íróasztala fölé, a könyvespolcra –, sorolja el az úrnak a könyveimet! Jenő elsorolta a műveket, illett tudnia, a felesége tartotta el a könyveiből a családot, különben is, azokkal aludt minden éjjel. Joyce-nak is volt titkára, Karinthynak is. Császár Pistának is. (Vagy ő testőr volt, nem titkár?)

Ki ne tudná, ki volt Császár? Egyik legeslegjobb írónk. Az „életnek nevezett tanulmányútja” hatvankét évig tartott, nyolc éve halt meg. Egyik utolsó évében kaptam tőle egy szőnyeget. Csak a köszönetét akarta kifejezni, hogy férjem mellett tolerálom én is a különös szokásait. Hogy akkor csönget be, amikor kedve tartja, és mindig furcsákat kér. Például, hogy szeretne aludni egyet, de most rögtön. Nagyon fáradt, két napja „úton” van, még elszív egy cigarettát, azután alszik. Ha el akarunk menni, menjünk nyugodtan, majd a gyerekek vigyáznak rá. Zsiga gyerek itthon van? Az óvodában? De megjön, ugye? Jobban lehet vele beszélgetni, mint bárkivel a családban.

És legközelebb elhozta a szőnyeget. Hozta a villamoson, az ölében, azután a hátán. Letette a földre, kiterítette. Neked hoztam, mondta, egyszer beszéltél róla, hogy szereted a perzsa szőnyegeket. Ilonkától kaptam, az özvegytől… – abbahagyta, rájött, nem érdemes belekezdeni, ez egy másik történet, egy szomorú történet, a férj akasztásával végződik. Én meg néztem a szőnyeget, gyári, mondtam csalódottan. Császár sóhajtott, eszébe jutott megint Ilonka – nemrég halt meg, ráhagyta néhány szőnyegét –, és hogy a férje…

Ekkorra én is észbe kaptam, gépi csomózású, mondtam, nem kézi, de igazán szép! Talán Sopronban készült, vagy Békésszentandráson, az új szőnyeggyárban. Fenét, mondta, a férjétől kapta, őt meg már negyvennégyben kivégezték. A szőnyeg sötétkék volt, vagy inkább ultramarinkék, benne zöldes, keleti minták. Szép, mondtam majdnem sírva, oda fogom tenni mindig, ahol ülök. Az íróasztalom mellé. És hogy a hátadon hoztad el! Dögnehéz volt, mondta. Ha szóltál volna, segítek, mondtam. Mindegy, mondta, a tiéd, itt van.

Törött kézzel sok dolog elérhetetlenné válik, ezért vonzóbb is. Például a reggel bámulatos. Töröttkezű kinyitja az ablakot, mert az ablak bal kézzel is hagyja magát kinyitni, és beleszippant a levegőbe. Városi levegő, sőt belvárosi, de a negyedik emelet megteszi a magáét, a füst, a szmog itt ritkásabb, a nap könnyedén átsüt a háztetők fölött, hét ágra süt. De nem most. Ezen a reggelen esik az eső, olyan lelkesen, olyan szaporán esik, hogy aki látja, földerül tőle. Fényes cseppek, egyik a másik után, világítanak, kopognak, valamit mondanak is, talán azt, hogy a decemberi esőt meg kell becsülni, hogy aranyat ér. Egyúttal felhangzik az iskolaudvarról a diákok kiabálása is, kosaraznak, kézilabdáznak vagy fociznak. Milyen szép tőlük, hogy zuhogó esőben is játszanak; és milyen jó erre ébredni, hogy süvít az öröm a hangjukból, és az erő, amit a kiáltással akarnak átadni, egyik a másiknak, annak, aki éppen a kapura dob (rúg), vagy kosárra. Ilyen a csapatjáték, milyen kár, hogy hétköznapjaink nem ismerik ezt a csapatjátékot (lásd történelem), a gyerekek, szerencsére, igen. Itt már attól is felvidámodik az ember, amikor egy osztály elmegy az ablak alatt. Huszonöt-harminc gyerek, mindegyik beszél – ha kisiskolások, igazi papagájrikácsolás, ha nagyobbak, mutáló kiabálás vagy visítás. Semmit sem érteni belőle, csak annyit, hogy mindenki örül, mert utcára menni az iskolából nagy öröm. Hát nem jó, ha így kezdődik a nap? Reméljük, ilyen lesz a folytatás is.

Töröttkezű elrakja az ágyneműjét a dupla (hitvesi) ágyról, s mert jelezni akarja a Kedvesnek: törött keze tiltakozik ellene, hogy az övét is elrakja, viszont hogy nézne ki, ha a középső szoba közepén egész nap egy vetetlen ágy ékeskedne, megkéri, rakja el ő is a magáét, de lehetőleg még most, vagyis reggel. Törött kezével a lepedőt fel is hajtja, ráhajtja az ágyneműre.

A Hitves is – Legjobb a Legjobbak között – szokatlanul jókedvűen ébred ezen a reggelen. A feleség három napja szólítja így – mióta férje elnyerte a Vállalkozók Szövetsége által alapított magándíjat, melyet a művészet területén nyújtott kiemelkedő teljesítményért hoztak létre az alapítók. A díj előkelő pénzjutalom, plusz Kincsem (Wonder Hungarian) porcelánból készült szobra, Schrammel Imre készítette. A versenyló a kitartás jelképe, ötvennégy versenyéből valamennyit megnyerte, élete csúcsformáját négy éven át megtartotta.

A Legjobb a Legjobbak között kimegy a szobából, bejön a szobába, és így, ki-be, ki-be, majd amikor ránéz a párnájára, paplanára – és meglátja a felcsapott lepedőt –, arcán előbb csodálkozás, azután nevetés. Amikor tört kezű felesége azt mondja, hogy: „Légy szíves, tedd el az ágyneműd”, megfordul, még jobban nevet, és ez a mondat hagyja el a száját: „Mint az őrmester.”

A másik számára a helyzet nem humoros, nem vidám, sőt felfoghatatlan. Őrmester? Ő? Húsz-harminc évvel ezelőtt el se tudta volna képzelni, hogy ilyen szelíden – mit szelíden, alázatosan! – is meg lehet szólalni. Nem hetykén, nem hangosan, nem mint egy osztályfőnök vagy nyári táborozáskor a nevelőtanár, szóval nem úgy, ahogy természetes volna, hanem bocsánatkérő hangon! Mintha olyasmit kérne, amit csak a legeslegjobb indulattal lehet teljesíteni… Mivé lesz húsz-harminc év alatt az a nem rátarti, de magától értődő önbizalom! A fiatalos hetykeség, hogy az vagyok, aki vagyok, jobb, ha tudod, ne gondolj rólam se többet, se kevesebbet. Hogy őrmester? Ő?! Inkább csicskás. A férje csicskása, a családja csicskása, a fél világ csicskása.

A Legjobb a Legjobbak között – nem hallja a kimondatlan szavakat, hogyan is hallaná – ráérősen, derűsen és örömmel, mint aki rátalált egy régen hallott mondatra, egy fölbukkanó emlékre, megismétli: „Mint az őrmester.” Ő pedig előbb ámulva, azután a sírás határán: „Én, őrmester? Én? Aki mindig vigyáztam, hogy ne parancsolgassak, ne fölényeskedjek, ne vezényeljek, még csak irányítani se akartam senkit, ha nem volt rá szükség? A gyerekeket se.”

Egymásra néznek, egyik sem érti, mit mond a másik – harminc év után honnét is tudnák –, és mintha először látnák egymást, néznek és csodálkoznak, a levegőben pedig ott lebeg közöttük az ismerős-ismeretlen őrmester. Amikor katona voltam, mondja a férj – a feleség itt szükségesnek tartja közbeszúrni: egyetemista korodban voltál katona, akkor is csak egy hónapig; a férj korrigál: egyetemista koromban, de két hónapig –, nos, reggel ötkor ébresztő, felkelés után rögtön rendbe kellett tennünk az ágyat. Ezután kimentünk mosakodni, gyakorlatozni, és amikor visszajöttünk, a rendbe rakott ágyunkon a szalmazsák, a párna feldúlva, a pokróc, a lepedő felhajtva – az ágyra mutatott –, ugyanígy, mint ez, és az őrmester vigyorogva azt mondta: „berepült a gólya.” Azt állította, csak a rendetlen ágyakat „dúlta fel a gólya”, ez persze nem volt igaz, mindenkiét fölforgatta, sőt, az első napokban az éjjeliszekrények fiókjait is kiborogatta. A másik háló őrmestere még egy vödör vizet is ráöntött a „rendetlen” ágyakra. Beágyaztunk újra „négyszögletesen”, és szidtuk az őrmestert.

A tört kezű feleség ezután sem érti, miért őrmester ő. Se katonának, se parancsnoknak nem tudom magam elképzelni, mondja, mindennek el tudom képzelni, csak ennek a kettőnek nem. A Legjobb a Legjobbak között egyre vidorabb arccal nézi a felhajtott lepedőt, közben a katonáskodás egy-két vidámabb eseménye is eszébe juthat (történtek azért másféle dolgok is), felesége pedig az ő lénye és az őrmester lénye összepárosításán nem tudva felülemelkedni, a „megsértődöm” gondolatával játszadozik.

Nekem még soha senki se mondta, hogy „őrmester”, húzta el a száját, és én se tudom magamat ilyennek elképzelni. A Legjobb a Legjobbak között – talán mert új neve (címe) arra is felbiztatta, hogy a mondatok végére ő tegyen pontot, talán mert a tárgyilagos vélekedés is erre intette, azt mondta feleségének: én azért el tudlak. Na, válaszolt Töröttkezű nagyon is gyorsan, már a békülés sávja felé terelve a párbeszédet. A veszekedés egy-két pillanatig még ott lebegett a bevetetlen ágy fölött, aztán suhogás, szárnycsapás vagy mi, és egyszerre mind a ketten azt mondták: berepült a gólya.

MIKÖZBEN törött kézzel próbálom az időt agyonütni, sok újságot is olvasok. Választási finisben vagyunk, másképp mondva élethalálharc folyik egy kettészakított (lelkű) országban. Az ígéret földje színes, széles vásznú jövő, új hidakkal, autópályákkal, magas fizetéssel, boldog emberekkel, az ennél sokkal valószínűbb jövő viszont munkanélküliség, szegénység, adósság, új cselédvilág. Szavazáskor, döntéskor bárki tévedhet, a hatalom pedig, ha akar, félrevezethet.

Meg kellene szólalnunk, megszólalni mindenkinek, aki fontos dolgot tud mondani, aki figyelmeztetni akar, hogy vigyázzunk! A soha lehetőséget nem kapott emberek (kétmillió? hárommillió?) megint ki lesznek zárva, megint kimaradnak valamiből? Miért nem mondja nekik senki: olyan államot akarunk, ahol A BŰN sose lesz sikeres. A lopás, a csalás, a hazugság nem teremthet paradicsomi állapotokat. Ne a gazdagok filozófiája uralja a világot, a hatalom ne akarja félrevezetni a könnyen tévedő embereket.

Meg kellene szólalni valamennyiünknek. Nekem is. Nem szabadna hallgatnunk. Miért akarok mindig csak néző lenni? Néző, hogy majd leírhassam. Utólag leírhassam, ami történt. Mentség ez? Vagy kibúvó? Lehet, hogy gyáva vagyok?

Kaland sehol. Törött kéz van, kaland nincs. Modor, vidor, kalandor. De nemcsak kaland nincs, hanem korcsolyázás se, úszás se, bordásfalon lógás se. Még kevésbé a mozgást követő boldog érzés, a testi fáradtság okozta öröm. Mi van akkor? Olvasás. Töröttkezű most kevesebbet jár az utcán, kevesebbet dolgozik (nem tud), viszont majdnem annyit olvas, mint diákkorában. És nemcsak sokat, hanem úgy, mint annak idején: ami a könyvben történik, vele is megtörténik, ugyanúgy… Annyi a különbség, hogy most nem kell a könyvvel a padlásra menni, egy bukszusbokor alá, a szekrényajtó mögé bújni, olvashat, ameddig akar.

Rousseau legutolsó könyve A magányos sétáló álmodozásai. Álmodozásaim szabálytalan naplója lesz, ígéri Rousseau a könyv elején, „bűbájos tűnődések”. Azért sétál, mert magányos, és azért mondja el nekünk a gondolatait, mert nincs kinek elmondania. Egyedül van a földön, érzékeny lelkét az ellenfelei – leleményes gyűlölettel – kiközösítették. „Immár se testvérem, se rokonom, se barátom, se társaságom önmagamon kívül” – írja. Maradnak tehát a séták és a szemlélődés nyújtotta örömök.

A második sétánál tartok, Rousseau már hazafele megy – ezúttal egy fészkes virágzatú növény megfigyelésével foglalkozott –, amikor váratlan dolog történik. A menilmontant-i lejtőn, a zöld és derűs tájon egy dán dog váratlanul feltaszítja. Nem akárhogy. A filozófus, amikor meglátja feléje rohanni a kutyát, úgy gondolja, a kutya kitérni úgysem tud előle. Az esést csak egyféle módon kerülheti el: nagyot ugrik a levegőbe, s a kutya elszáguld alatta, mielőtt földet ér… Persze hogy nem így történik, a kutya feldönti, ő fejjel előrezuhan, esteledik, mire visszanyeri eszméletét. Ébredés, hazatérés. Fölmegy a sötét lépcsőn, belép a lakásba. „Feleségem fölkiáltott láttomra.”

Itt leteszem a könyvet, aznap nem is olvasom tovább. Hát nem azt mondta a Mester, hogy egyedül van a földön? Nem azt mondta, hogy nincs senkije? Felesége se? De van. Thérčse, akivel tizenöt (huszonöt?) év után mégis házasságot kötött. Várja otthon, mint mindig, és a séta (esés) után ficamait, töréseit, zúzódásait ápolja, panaszait hallgatja, vigasztalja.

Másnap megtudom, hogy Rousseau (a szája felhasadt, a térde megdagadt, de a keze azért nem törött el), egy kicsit elfogultan, az egykori, bölcsőben lévő csecsemőhöz méri magát. „Nem vagyok jobb nála, de erényesebb.” Kedves Mester, akinek hüvelykujja is súlyosan megsérült, akinek senkije sincs (csak a felesége), akinek érzékeny lelkét a kortársak, egykori barátok leleményesen csúfolják! Maga ne tudná, hogy a csecsemőnek az erényei nem vele születnek? Hogy az anyja hasában csak a feje nő, a haja, a körme, a nyelve? A hatvannégy éves Rousseau valóban erényesebb az újszülött Rousseau-nál? Ennek örüljek? Persze lehetne fordítva is. De minek örökké dicsérni és sajnálni magát?

Talán ezért is, talán mert örömömet találom az erényes Rousseau gúnyolásában, kárörömmel olvasom, mit mondanak a barátok a balesetről. A hír bejárja Párizst, Genfet, talán egész Franciaországot. Itt-ott elterjed, hogy Rousseau belehalt az esésbe. A gonosz Voltaire pedig – aki utolérhetetlen az ármányban, és bárkinek sárba taposná a lelkét – azt írja egyik levelében: „Jean-Jacques jól tette, hogy meghalt. Azt mondják, nem igaz, hogy egy kutya ölte meg… Teleette magát, rosszul lett, és úgy halt meg, mint egy kutya.”

Minden törés érdekel. Mindenki jót tesz velem, aki kéztöréséről, lábtöréséről beszél, mohón hallgatom, a változatok sokasága gyönyörködtet. Milyen szép, nagy és érdekes a világ! Legszívesebben a nyakamba akasztanék egy táblát, hogy „minden törés érdekel”.

Először a manikűrös mesélte el a fia kéztörését. Mert eljön ám a nap, amikor a kéztörött körmei olyan piszkosak lesznek, mint a föld. Por és sár, szürke, barna, fekete, és csíkok, foltok, a kosz sokféle, talányos mintázata. Az egyre nagyobb körmök alatt pedig mészhiányra valló fehér foltok, és ahogy egyre jobban elállnak, először csak a kofákéra hasonlít a sárgásszürke karom, később már olyan ronda, hogy tulajdonosa bármelyik állattal cserélne, madárral okvetlenül, de egy ápolt kutyával is. Nincs más, keresni kell egy manikűröst.

Az egyik fodrászüzletben egy Hédike nevű hölgy, mert úgyis kevés a munkája, örömmel elvállalja. Udvariasan megkérdezi, hogy törött el a vendég keze, és alighogy befejezi a vendég, nagy élvezettel elmeséli a huszonöt éves fia kéztörését. Biciklizés közben törött el a karja! Elesett, két helyen törött el, az alsókar és a csukló, három hónapig volt gipszben! Amikor levették, olyan szaga volt, mint egy csatornatölteléknek. Az igazi meglepetés: a gipsz alatt fekete szőrszálak nőttek a karján, hosszú, göndör szőrök, és bármilyen hihetetlen, azok is büdösek voltak. Hiába mosta, zuhanyozta, a szag még jó ideig megmaradt, ha elment valahova, be kellett sprézni! Illatosítani. És természetesen a fiúnak első dolga volt, hogy a gyógyult kezével újra biciklire ült.

A másik kéztörés egy búcsúhoz kapcsolódik, a huszonöt éves fiatalember hazament, faluja búcsújára, és hogy minden olyan legyen, mint régen volt, még akkor is, ha nem olyan, felült a ringlispílre. A ringlispíl gazdája, szokásához híven – búcsúról búcsúra, vásárról vásárra járt – elkapott egyet a forgó kosarak közül, visszatartotta, majd fölröpítette. Olyan sikeresen, hogy a kosár nekicsapódott egy másiknak, és a benne ülő lábát több helyen eltörte. Amikor a fiatalember lábát megoperálták, a búcsús már az ország másik felében járt.

A harmadik egészen más történet, a hölgy, aki magas sarkú cipőjét már felhúzta, és indulni készült, elesett – küszöbje rézpántjába beleakadt a sarka (tűsarka) –, és felsőkarja eltörött. Ez az első változat. Tíz év elteltével azonban a történet kilépett köntöséből, és így leplezte le gazdáját: Családi születésnap volt a Három Disznóláb étteremben. Vacsora közben szól a zene, olyan kedvcsinálóan, hogy a (most is) tűsarkú cipőben lévő Ilmuskának kedve támadt táncolni. Nem akárhol, az asztal tetején. Énekli is, táncolja is, hogy „Az én babám egy fekete nő”, s mert a látványhoz hozzátartozik, hogy a táncos szoknyája erre-arra leng, szoknya térdnél megragadva, és jobbra-balra. Majd egy könynyű lépés, de már nem az asztalon, hanem a levegőben. Ilmuska leesik, a születésnapi vacsora a baleseti kórházban folytatódik. A kórházban aznap este farsangi bál van! Álarcosbál. Az ügyeletes, aki ajtót nyit, halotti maszkban invitálja a kedves beteget befele, kaszával a hátán. A műtőasztalhoz az asszisztens cilinderben és frakkban hozza a szikét, a másodasszisztens egy utcai kurva ruhájában segédkezik, a sebész pedig, Casanovának öltözve, parókában varr és vág. A történetnek lehet hogy van harmadik változata is, de azt majd tíz év múlva tudjuk meg.

MIKÖZBEN gyűjtöm a kéztörésről szóló történeteket, és Rousseau ötödik sétáját olvasom, az jut eszembe, a Társadalmi szerződést vajon előveszik-e még az emberek. Legalábbis azok, akik a társadalom jobbításáról akarnak gondolkozni. Vagy idejét múlta? Semmit sem lehet kezdeni vele? Egy genfi órás fia, kétszázötven évvel ezelőtt, miért tudna többet az emberek boldogításáról, mint bármelyikünk? Vagy éppen hogy mi tudunk kevesebbet? Miért? Mert ma nem lángeszű emberek járják a világot? Nem Pál apostolok, hogy meghívjanak bennünket, és elültessék a fejünkben, amit régóta tudnunk kellene? Helyette képernyőkön, hangszórókon, óriásplakátokon fizetett manipulátorok szórják a szemünkbe, arcunkba a hazugság magjait, hogy csírázzanak, nőjenek, sokasodjanak, újra és megint újra… Ahelyett hogy azt mondanák, legyen bennünk elég alázat végiggondolni, mit csináltunk rosszul, mit jól. És ha ezt végiggondoltuk, ne győzzön le bennünket a rosszkedv. Ne gondoljuk, hogy amit elrontottuk, már nem tudjuk helyrehozni. Ne higgyük magunkról, hogy ostobák vagyunk, nevetségesek, alkalmatlanok! Értessék meg azt is velünk, hogy nagy baj, ha csak pénzért megvásárolható vágyaink vannak, mert aki akar, megvásárol bennünket. Megvásárolja az érzelmeinket is, a vágyainkat is, és folyamatosan becsap bennünket.

Hogy jókedvem legyen – néha majdnem sírok a rosszkedvtől, pedig eltökéltem, hogy azért is mindennap jókedvem lesz – mindenfélét kitalálok. Rousseau után most Heine egyik útirajzát olvasom, és hogy miért, mindjárt elmondom. Ősszel Düsseldorfban jártam, Kelet-Közép-Európa irodalmát mutatta be ez a szép és gazdag város, az egyik programot a Heinrich Heine Intézetben rendezték. Az intézet múzeum is egyben, és ahogy végigjártam a termeket, halkan – csak magamnak – bevallottam: nem ismerem eléggé Heinét. Pedig voltam már huszonöt éves koromban is Németországban (NDK), fél évig dolgoztam egy olajfinomítóban, és hogy a német nyelvben jobban elmerülhessek, más olvasnivalót nem vittem magammal, csak néhány Goethe-kötetet. Mire hazajöttem, a Werthert majdnem kívülről tudtam, a Faustot is, az Itáliai utazások pedig felkészítettek egy majdani olaszországi útra.

Talán ezért, Heine kimaradt, vagyis későbbre halasztódott. Nem tudtam, milyen volt az arca (elbűvölő), hogyan járta be a Harz hegységet, az Északi-tengert, később Angliát, az itáliai Luccát. Azt se tudtam, hogy harmincnégy éves korától Franciaországban élt, tudtam természetesen a versét, hogy „megszűkül a német plundra rajtam, ha nevét hallom a magyarnak”.

Most, törött kézzel, sok-sok idő múlva, de még mindig nem későn, bepótoltam a mulasztást. Milyen volt a fiatal Heine? Olyan, amilyen minden huszonöt-huszonhat éves szeretne lenni. Tele van kíváncsisággal, és mindennél fontosabb neki, hogy felfedezze a világot. Sziklákat, madarakat, a kovácsműhelyre emlékeztető sötét répaföldeket, a Harz tetejéről látott naplementét, mindenekelőtt azonban az embereket. Mert fiatal szíve nyitva áll mindenki számára.

És mert huszonöt-huszonhat éves, minden éjszaka álmodik. Egyszer Göttingában találja magát, az öreg jogtudósok között, majd ismét a sziklákon – melyek mindegyikéből „kolosszális gyöngédség” sugárzik –, aztán újra a fenyők zöldjében, ahol a köveket lábmagasságig növi be a legszebb moha, szarvasok szaladnak át az erdőn, bakkecskék mekegnek, és mire észreveszi a vándor, menet közben már költ is egy dalt. Az úton természetesen vándorló mesterlegényekkel is összeakad, barátságos fiatal pásztorral (a teheneivel is), egy szabólegénnyel, akit azonnal elnevez a Tű Lovagjának.

Öröme tetőfokán nagy, szép, fényes köd terül szét minden felett, és mielőtt a szerelem (az ismeretlen lény iránt) átlengené ezt a fényt, ő újra tanárjára gondol, arra a jó emberre , aki mindig pártját fogta, aki rávette a tanulásra, megszelídítette, s életkedvének „üdvös irányt jelölt ki”.

Hát nem gyönyörű? És Heine fiatal évei eszembe juttatják azt is, hogy milyenek voltunk, milyen voltam én is, amikor huszonhat évesen, a kalandvágytól bódultan elindultam – ugyanebbe az országba, de egy másik vidékre –, hogy egy sosem hallott faluban letelepedve, mindössze négy hónap alatt felfedezzem az ottani városokat, várakat, embereket. Át voltam hatva a világ megismerésének vágyától, és nem győztem megköszönni szüleimnek, tanáraimnak a kíváncsiságot, amit belém neveltek, és a segítséget, amivel el is juttattak oda. Lassan negyven éve ennek, és most Heine útleírásában újra olvashatom a jókedvű, vidám kalandozást. A Harz után a Norderney-sziget következik, az Északi-tenger („szeretem a tengert, mint tulajdon lelkemet”), és hogy milyenek a halászatból élő, nagyon szegény emberek.

MIKÖZBEN törött kezem gyógyul, kettészakított világunk nap mint nap új sebeket ejt, nemcsak rajtam, hanem mindenkin, aki nem veszi észre, azon is. Szembesít bennünket, amivel oly nehéz szembesülni: hogy az önmagunkról való tudással mindig hadilábon álltunk. Naná hogy megbosszulja magát. A tudáshoz kihordási idő kell, ez nekünk nem volt, vagy mindig kevés, tehát vagyunk, amilyenek vagyunk, és élünk egy önmaga múltját, előéletét csak részben tisztázott világban. Tudjuk és hagyjuk, hogy nagyon sokan (két-három millióan) vannak közöttünk, akik az elmaradottság, plusz folyamatos züllesztés folytán saját helyzetüket sem tudják felismerni, gyakran az ellenkezőjét gondolják annak, amit kellene. A nincstelen jótevőjének hiszi a dúsgazdag rablót, és köszönetet mond neki, a „szűk körben zajló kufárkodás” pedig nem büntetést kap, hanem felmagasztosul. Csak díszletek vagyunk, tapsoló, zászlót lengető bábuk. És megint sokan halnak meg, akiknek még nem kellene, kevés gyerek születik, az utcákat itt is, ott is telehányják a részegek. A napról napra szerzett új sebekkel hogyan tudnánk magunkat felépíteni? Mikor tudunk végre talpra állni?

Cipőtisztítás. Ránézek hétfőn reggel fekete Salamander cipőmre, nemcsak megviselt, piszkos is. A cipő három év alatt hűségesen felvette a lábfejem formáját, ráncokat, töréseket gyűrtem rá, a fűzőt tartó kampókat elcsámpítottam a rángatással – szóval okkal változott át formátlanná –, de nem ez a baj, ezt tudtam eddig is, a baj az, hogy piszkos. Ki tudja, miért, hétfő reggel jobban ódzkodik az ember koszos cipőt felvenni, mint kedden.

Törött kézzel cipőt tisztítani, hördül föl bennem a tiltakozás, az ajtót se tudod kinyitni, a kulcshoz is három ujj kell, épp a cipőkefét tudnád bejuttatni a fűzős felsőrész, a. sarkok alá? Piszkos cipőben kezded a hetet, vigyorog benned a Másik, mi sem vidámabb, mint csillogó parkettán, kaukázusi szőnyegen sáros cipővel végigtrappolni. Kell ennél jobb ? Ebben a pillanatban a nap besüt az ablakon, hét ágra süt, és a piszkos cipő a napfénytől megvilágosodik. A foltok szinte mozgásba jönnek, még az ártatlan porszemek is borsó nagyságúak. Mielőtt elejteném – nem jut más eszembe –, a fürdőszobában a mosdó csapja alá tartom a cipőmet.

Ami elkezdődött, folytatódik, elszántan elindulok a cipőtisztító stokedli felé. A két generációval korábbi ízlés még úgy diktálta: a fából készült konyhaasztalhoz négy szék tartozzon, ezek egyike fiókos volt, ebben a fiókban tartotta a család a cipőtisztításhoz szükséges eszközöket. Ki tudja, a fiók mikor volt utoljára kihúzva, tartalma, vagyis látványa maga a történelem.

Előbb fényesítőrongyok, kinőtt pizsamából, elhasznált nadrágból, méltósággal kimúlt kabátból, azután kefék, nagyszülők cipőkeféi, kör alakúak és csúcsosak, ki érti, hogy fér el négy kefe ebben a fiókban? Bagarol, barna és fekete, az van ráírva, „fagyveszélyes”. Ugyan miért? Ha kimész a hidegbe a kitisztított cipőddel, ugyan mi történhet? Kerek, sárga fedelű doboz, erre mondták húsz évvel ezelőtt, hogy boksz, az oldalán fülecske van, azzal lehetne kinyitni, de nem nyitom. Az én cipőtisztítóm a pico bello lesz, ez van ráírva, a kupakot kell csak lehúzni, a tubust fölfordítani, és amikor a gömbölyű szivacs megtelik krémmel, a csodaszer magától felfalja a piszkot.

Mielőtt hozzáfognék a bal kézzel, jobb kézzel, törött kézzel is elvégezhető művelethez, megnézem, mi van még a fiókban. Egy cipőkanál a fénykorból, amikor a nikkeltől csillogó, nyelv alakú – és hajlított végükkel a mutatóujjra támasztható – cipőkanalak voltak divatban, könnyűek és elegánsak, csakhogy erről már lemarta az idő a fényt, nem nikkel, inkább csak rozsda van rajta; egy régi cipőfűző ötven évvel ezelőtti fogkeféket fog át, nem olyanok, mint a mai, a fogínyhez trükkösen simuló kefék, egyforma szélesek mindenütt, kétszer olyan nagyok, és kék nyelük talán a műanyagok legősibb fajtájából készülhetett. Végül egy kés, töredezett pengéje és fából lévő nyele egyforma barna, mintha nemcsak a fém, hanem a fa is rozsdásodhatna. A sár, a homok, a fű, a pelyva kotrásától szinte alakká formálódott a penge, arccá, mellkassá, derékká, a nyél pedig lábbá. A bakancsot, a csizmatalpat – a földeken hetven-nyolcvan évvel ezelőtt, gazdaként dolgozó apáét, nagyapáét, dédapáét – lesarazó késpengét Giotto-alakká változtatta az idő.

A cipőt végül is a Hippolit „önfényezővel” kellett kitisztítanom, mert a másikat – hiába volt benne elég krém – a tubus nyakán lévő szivacs nem engedte át. A fiókban volt még egy mentolos vazelinkenőcs is, gyógyszertárból való, nagy, fehér tégelyben, a rajta lévő fekete foltok arra engedtek következtetni, hogy Töröttkezű családjában – ha más nincs – patikából származó, zsíros kenőcsökkel, krémekkel is történik cipőtisztítás. Mondhatni, rossz szokás.

Igaz is, elfelejtettem, hogy Heine útleírásának több részét Benedek Marcell fordította. Miért mondom ezt? Mert Benedek Marcell író, irodalomtörténész, műfordító ugyanabban a házban lakott, nyolcvan-nyolcvanöt évvel ezelőtt, ahol most mi lakunk, sőt, egyesek szerint ugyanebben a negyedik emeleti lakásban. (Kinyomoztam, nem ugyanebben, hanem a mellettünk lévőben.) Talán itt írta az irodalomtörténetét? Itt fordított a Gargantuából? Vagy Proustot fordított? Első levelét Romain Rolland-nak biztosan itt írta. Apja, Benedek Elek is járt a házban. Tizenhárom évig laktak itt feleségével, gyerekeivel, fiákerek és konflisok jártak még az utcán, de már villamos is. Az U-alakú udvaron kávéházi asztalok álltak (most a házbeliek autói), az asztaloknál vendégek dominóztak. És poloskák is voltak a lakásokban, az utca túlsó oldalán, a szemközti, harmadik emeleti lakásban pedig alsógatyában órákig hegedült valaki (most egy ősz hajú férfi szokott ünnepnapokon tangóharmonikázni). A szabadkőművesek számára készült nagymesteri székfoglalóját már biztosan nem itt írta Benedek Marcell, de a gondolatai akár itt is érlelődhettek. Nem kevesebbről van szó – írja –, arról, hogy egy új, igazságos világ felépítésén szeretnénk dolgozni. Hogy az embereknek joguk legyen érzelemre, szeretetre, az élet szépségére. Hogy egy akol, egy pásztor vagyunk, „hazánk az emberiség nagy hazája.” És mindehhez az erőt a humánumba vetett fantasztikus hitünk adja. 1949-ben írta.

Kaland. Töröttkezű elmegy a postára, levelet akar feladni, mióta fölemelték két forinttal a postadíjat, nem elég egy bélyeg, kettőt kell felragasztani, és ez már egy törött kéznek sok. Minden rendben, a postáskisasszony magától felajánlja, hogy segít.

Töröttkezű kijön a postáról, s mert a dolgát elvégezte, jókedvű. Belenéz a napfénybe, beleszimatol a levegőbe, nézi a vásárcsarnok kíváncsi turistáit, és amikor elindul, odalép hozzá valaki. Göndör, fekete hajú férfi, azt kérdezi: nem tud a közelben egy jótékonysági alapítványt? Egészségügyi műszert adományozna neki. Elektromos masszírozó, hátfájás, reuma, fejfájás stb.

Töröttkezű erősen gondolkozik, ha már ilyen rendes valaki, segíteni kell neki, de – talán a meglepetéstől – nem jut eszébe a szomszéd utcában lévő idősek otthona sem. Erősen töri a fejét, és hangosan gondolkozik. A magyarul, de akcentussal beszélő férfi közben tudatja vele, hogy ő egy német cég alkalmazottja, „termékbemutatójuk” volt a Gellértben. Mindössze ez az egy műszer maradt, nem akarja visszavinni, inkább odaadná egy rászoruló magyar alapítványnak. Ő szabadkai születésű, harminchét éves, tizenkét éve Németországban él, az ott az autója, abban van a műszer.

Töröttkezű azt kérdezi: Szabadkai? Jól értettem? – Miért? – érdeklődik az ügynök. – Van ismerőse Szabadkán? – Kosztolányi – mondja ő. – Kicsoda? – Kosztolányi Dezső, a költő! – A szabadkai hallgat. – Kell, hogy ismerje – erősködik Töröttkezű –, az iskolában tanulták. – A férfinak nincs nagy öröm az arcán, de nem fűz kommentárt a Kosztolányi nevű ismerőshöz.

És már ott állnak az autója előtt. A csomagtartóban díszdobozok, bennük porceláncsészék, egy Bachmayr-Solingen feliratú dobozban lábosok, kapcsos nejlonzacskóban az ajándék műszer. – Ez a tizennyolc darab edény – a göndörhajú a lábosokra mutat – mindössze ötvenezer forint. Nemesacélból készült, solingeni.

Új helyzet, de Töröttkezű nem érzékeli. Azon gondolkozik, kire emlékezteti ez a Kosztolányit nem ismerő szabadkai fickó. A feje, a haja, de a hangja is. Ránéz a lábosokra, majd eszébe jut, ma két honoráriumot vett fel, a táskájában, két borítékban negyvennyolcezer forint van. És a pénztárcájában is kell lennie egypár ezernek. Van elég lábosunk, mondja, nincs szükségünk lábosra. Bátortalanul mondja, a férfi felnevet. – Ezek csodaedények! Solingen. A márkanevet, ugye, hallotta? – Töröttkezű megilletődötten mondja, persze hogy hallotta. Hogyne hallotta volna! Az egészségügyi műszereket reklámozó férfi fölemeli a doboz tetejét: Neuer Thermo, mondja. A legújabb fajta. Ezer fokot is kibír.

Töröttkezűvel mintha nem saját maga, hanem ismeretlen (szabadkai?) erők rendelkeznének. Belenyúl a táskájába, kiveszi a két borítékot. Odaadja az ügynöknek, majd a tárcájából hozzátesz a pénzhez egy kétezrest. A szabadkai megszámolja. Az alapítványra, a műszerre, a jótékonyságra, amivel kezdte, egy szót sem veszteget. Vásárlója azt csinál a műszerrel, amit akar.

Hol lakik?, kérdezi a vevőt. Ott, mutatja Töröttkezű. Elviszem, mondja, és már nyitja is az autó ajtaját, a tizennyolc edény legalább huszonöt kiló. Míg megteszik a kétsaroknyi távolságot, a lábosok előnyeiről beszél. Hogy három fémréteg van mindegyiknek az alján, és háromszor ennyi pénzt is megér. Megáll a ház előtt, kiteszi a csomagot a járdára, odaadja a „műszert”, azután beugrik az autóba, és mintha kilőtték volna, elsöpör.

Töröttkezű a nem törött kezével felemeli a vásárfiát – tíz kiló sincs, gondolja, nem huszonöt –, és amikor beszáll a liftbe, vagyis amikor a lift elindul vele, abban a pillanatban fogja fel, mit csinált…

Otthon leteszi a dobozt, kinyitja, családja csodálkozva, aztán döbbenten nézi őt is, a Neuer Thermo Kochtopfsetet is. Bóvli, mondja a Legjobbak Legjobbika. Van köztük egy-két jó is, mondja szolidárisan a leánygyermek. A Császár Pistának óvodáskorában olyan kedves beszélgetőtárs pedig – most huszonhat éves és száznyolcvannégy centi – beírja az internetbe, hogy Bachmayer-Solingen. Megtalálja a „leggyakrabban hamisított márkák” között. Eltelik néhány hét, Töröttkezű még mindig nem tudja, kire hasonlított a göndör hajú ügynök, és nem érti, hogy ami történt, hogy történhetett meg vele. Tanulság?!

Néhány dolgot már megtanultál: ha szódát akarsz szifonból kiengedni, spriccelőjét a karon lévő gipsszel is megnyomhatod, a kávéfőzőt (hagyományos) ha szét akarod nyitni, a küszöbre fekteted, bakelitfogóját a térdeddel odébblököd, az ajtókat pedig lábbal kell berúgni… A vásárlás váratlanul bonyolult, az élelmiszerboltokban rád szól a pénztáros, hogy az árut tessék kirakni a kosárból – látja a gipszet is, de biztos azt gondolja, ha levenni tudtad, kivenni is tudd; a fizetés ennél is rosszabb, a papírpénzt egyesével lehetetlen megfogni, a fémpénzt meg pláne. Marokkal veszed ki, sose annyit, mint kellene, ha ügyetlen vagy, megtörténik, hogy a pénztárca teljes tartalma a földön landol. A közelállók kedvesen segítenek, a sor viszont áll, az utolsók szitkozódnak.

A gipsz eközben használódik, még nem piszkos, csak igen elhasznált. Egy hónap után már több helyen átüt a géz szövött mintája, alul, ahol a víz legkönnyebben éri, megroskad, mint a fal, amiből kimosta a sok eső a maltert… Egyre sötétebb. A karon, nem ám felül, hanem alul, értelmezhetetlen jelek sokasága jelenik meg. Valaki üzen, de mit? Mit akar a tudtomra adni? Ha nagyítóval nézem, sűrű rovátkákat látok, különféle ábrák követik, mintha állatok lennének, rajtuk sisakos emberek ülnek. Ha meg tudnám fejteni, mit jelentenek, talán régóta várt üzenetek derülnének ki.

Egyik nap arra ébredsz, hogy már huszonhat kifejezést tudsz a kézzel kapcsolatban: kéznél van, kézmosó, kézben tart, kézen jár, kezében a sorsa, kézírás, kezet ad, itt a kezem, nem disznóláb, kézzel foghatatlan. Kéz kezet mos, messze ér a keze, két kézzel (nem) kap utána, és nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal. (Ez a kéztöröttnél elég ritka, mert a bal kéz többnyire azt csinálja, amit a jobb kéznek kellene.) És nincs békejobb, nincs kézfogás, nem kezeskedsz senkiért, nincs varrás, szabás, nincs kézitusa. De ki volt az a gonosz ember, aki kitalálta azt a mondást, hogy: kezét-lábát töri igyekezetében? Majdnem olyan, mint: kiköpi a tüdejét, lelkét kiteszi, kifújja a lépét.

Január közepe van, még két hét, és leveszik a kezemről a gipszet. Sajnos, megszerettem. Véd. Úgy véd, hogy nem enged olyan mozdulatot tenni, ami árt. Nem engedi, hogy kulccsal nyissam-csukjam az ajtót, nem enged kést, ollót használni, nem enged vízbe nyúlni, mosogatni, hagymát vágni, zöldséget, krumplit tisztítani – igaz, kenyeret vágni se, de ma már hol nem árulnak szeletelt kenyeret? Tollat se vehetek a kezembe, vagyis vehetek, csak írni nem tudok vele, így azt képzelem, hogy titkáromnak diktálok.

Titkárom egy diák vagy egy diáklány, egyszer egyik, egyszer másik. Mikor hívom, örömmel jön, mindig jókedve van (egyiknek is, másiknak is), sugárzik belőle valami, ami minden huszonöt-huszonnyolc évesben megvan, talán fény és energia, vagy egy olyasféle készség, hogy csak azt veszik észre, ami jókedvre deríti őket. Meglepetést is készítenek számomra – egyik is, másik is. Titkár úr a kéz-re gyűjtött néhány kifejezést – kacsó, mancs, jatt –, majd mennydörögve mondja: „fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy”, azután az ellenkezőjét: „két kézzel szórja a pénzt”. A titkárlány – aki azért kedves, mert nála kétbalkezesebb talán nincs is a világon, amihez hozzányúl, elromlik, amit összerak, szétesik – a tör-re talált vidám változatokat: töretlen, törhetetlen, törköly, törtrész, valódi tört, áltört. A törköly más, mondom, „törkő, törkély, törkű”, pálinka vagy bor, a lényeg, hogy szesz és iható. De a német Torkel szóból ered, érvel a leendő tanárnő, és szőlőprést jelent; akkor pedig a szőlő törése, sajtolása révén mégiscsak van köze a zúzott, repedt szőlőhéjhoz… és a törött kézhez. Ha törik, ha szakad, mondom, és elismerem, ami a törkölyt illeti, igaza volt. A valódi törtről, áltörtről nem is beszélve.

MIKÖZBEN ezt írom, az élethalálharc tovább folyik a kettészakadt országban. Megálljt parancsolni a jövő elzálogosításának, mondják az óvatosabbak. Törvényt hozni, hogy a politikusokat utólag is számon lehessen kérni. (Tényleg nincs rá törvény? Nincs.) Megállítani az ország drámai eladósodását, megmaradási stratégiát kidolgozni. Az etikai normákat a politikában is kötelezővé tenni. A néhány vezető, aki mindent a kezében tart, az alapvető erkölcsi értékeket is kineveti. A parlamenti demokrácia az ilyen országokban kevés! Semmi más, csak szemfényvesztés.

„Puffadtanak, nehéznek érezte magát, aztán lassan lazultak a belei.” Miért jut eszembe, ki tudja, hányadszor, Joyce Ulyssese? Leopold Bloom újságot szeretett olvasni a vécén „székelés közben”, én nem szeretek. Mégsem tudok ellenállni, hogy elővegyem a könyvet, és kikeressem belőle a megfelelő fejezetet. Bloom nyolckor felkel, elmegy a henteshez, reggelit készít. Sült vese, tea, vajas kenyér, egy kis beszélgetés a feleségével, kiengedi a macskát, elolvassa a lányuk levelét, azután kimegy a kertbe, a kertből a vécébe. Nálunk nem kell a kertbe kimenni, hogy vécézzünk, igaz, nincs is kert. Valaha a folyosó végén közös vécék voltak, de az utcai lakásoknak akkor is saját vécéjük volt. Ez, a mi vécénk kicsi, de nem a fürdőszobában van, igaz, el sem férne. Múlt század eleji, „modern” száztíz négyzetméteres lakás, csöpp fürdőszobával és zuhanyozófülke méretű, de önálló vécével.

Nem így Blooméknál. A férfi „rúgott egyet a romlásnak indult budi ajtaján”, bement, lehajtotta a fejét az alacsony szemöldökfa előtt, és a penészedő meszelés, a patinás pókhálók között „tojószékén lovagolva szétnyitotta az újságját”. Ettől kezdve felváltva a belek működése és az újságcikkek. Az ügynök egy kis irigységgel gondol rá, hogy a szerző egy hasábért egy aranyfontot kap. Három és fél font. A székelés (ürítés) és olvasás konzekvenciája, „én is megpróbálkozhatnék egy karccal”. Talán karcolattal, mondom (Bloomnak? Joyce-nak? Szentkuthynak?), vagy tárcával, jegyzettel, pamflettel.

Míg nevetgélek, hogy Leopold Bloom hirdetésügynök valamelyik újságba „egy kis színest” szeretne írni, ez a vágyálma, kajánul gondolok rá, az én vágyálmom… mi is? Hirtelen nem jut eszembe, mi a vágyálmom. Talán nincs is? Vagyis: semmi?

Bloom közben „lehasította a díjnyertes történet felét, és kitörölte magát”. Nem értem, most sem értem. Miért olvasom huszonöt év múlva újra és újra Joyce Ulyssesét? Miért nem tudom soha magam mögött hagyni? Mert tetszik, hogy egyszerre hősköltemény és paródia? Mert unos-untig ismételgeti, hogy szép, új világunkban (huszadik század) annyi minden megváltozott? Nincs közös eszme, nincs közös ügy. Ítéletalkotás sincs, csak gondolatok tömkelege a fejünkben. Szabad asszociációk és monológok, tetszőlegesen zsugorított vagy tágított mondatok. Képzettöredékek. Vélemény? Vágyálom? Még mit nem?!

A kaland értelmezéséhez hozzátartozik, hogy Kéztörött nagyravágyását kordába szorítják a lehetőségek (lehetetlenségek). Kalandjai szerények.

Megint a cipő. Egyetlen lábbelim a három téli hónapban egy Adidas félcipő. Ennek a talpa a biztosíték rá – guminégyzetek, furfangos rovátkák –, hogy a begipszelt kezemmel ne csússzak, ne essek. A felsőrész színe átmenet a bordó és barna között, szép, türkizzöld csík élénkíti a fűzőt tartó hat fület. A nyelve akkora, mint egy dobermané, és a fekete fűzője – bármilyen hihetetlen – hét év óta nem szakadt el. Két csomó van rajta, mintha azért kötöttem volna rá, hogy valamit el ne felejtsek, de nem így van, egy kapkodó öltözködéskor került rá, majd legközelebb (cipőfűzés filozófiája) megpróbálom nyomon követni a csomót létrehozó mozdulatokat.

Cipőm gumitalpa ha nem is kétszer akkora, mint az én talpam, aki ezt a nyomot látja, nem arra gondol, hogy egy harminchetes lábú nő tartozik hozzá, inkább arra, hogy ez egy nagyobb termetű állaté – hogy melyiké, azt ellenőrizni kell az állatkertben.

A cipőt Frankfurtban vettem, hét évvel ezelőtt, a könyvvásáron kapott honoráriumból. Gyors és jó vásárlás volt, indulás előtt vettem észre, hogy ajándék sehol, se a családomnak, se magamnak. Aki rossz vásárló, annak kifejezetten jót tesz, ha minél kevesebb időt szán rá, tapasztalatból tudom. És épp Frankfurtban töltsem az időmet az áruházakban? Amikor álldogálhatok az isteni Goethe szülőháza előtt? Amikor felderíthetem, hogy a szintén isteni Balassi Bálint hol lakott? Melyik iskolába járt? Mikor? És a testvére ugyanott? Vagy más országban, más városban? (Balassi Nürnbergben lakott. Tizenegy éves volt, mikor az apja elküldte, három év taníttatásra telt az apa szerencséjéből és a pénzéből.)

Rohanás a reptérre, útközben be az első cipőboltba. Elöl magas sarkú, karcsú, elegáns cipők, egy balraát, egy hátraarc, és máris ott állok az én zöld–halványlila–fekete dromedár cipőm előtt. Gyönyörű, gondoltam, csak ezért is érdemes volt ideutazni! Míg a pénztárat kerestem, eszembe jutott – a nem mindennapi külsejű cipő is sugallta –: nem jobb volna a cipő helyett ma is azt mondani: cipeje, cüpő, facepők, czipellő? A fűző helyett, hogy cipőmadzag, spárga, fonal, bőr, szalag, pertli, a csomó helyett, hogy görcs, göcs, göb, bütyök, bog, csombolék, vakcsomó? És: hol szorít a cüpő? Mi több: sáros czipellőmet se törölném bele!

Amint sorra kerültem, fizettem, és berontottam a szomszédos áruházba. Lekaptam a polcról egy férfiinget, egy fiúpulóvert, egy lánykablúzt, a többit majd a repülőtéren, gondoltam. Egy kicsit tolakodtam, hogy előbb sorra kerüljek, eltettem emlékbe a „Máskor is vásároljon nálunk!” feliratú blokkot, és rohantam a metróhoz. Elhelyezkedtem a mérsékelten megszaporodott csomagjaim között, és ahogy ment velem az U-Bahn vonata a városból kifele, hozzákezdtem a búcsúzkodáshoz. Isten veled, Frankfurt, hálás vagyok, hogy találkozhattam veled! Szívesen eljövök még egyszer, ha hívsz… Érzelmes hangulatomból az zökkentett ki, hogy az órámra néztem, az órám pontosan annyi időt mutatott, amikorra a repülőtéren kellett volna lennem. Ijedtség és magabiztos fölény, lehet, hogy lekésem…? Nem lehet! Vendéglátóim nem engedik, hogy ez megtörténjen. Így lett. Amikor a jegykezelés formaságain, a belépésen és ellenőrzésen átestem, egy szigorú és kötelességtudó reptéri alkalmazott – hogy mit gondolt rólam, nem tudom, mindenesetre odaintette a targoncájával csomagokat szállító kongói, nigériai vagy kameruni férfit, és utasította, hogy vigyen a beszállóhoz. Megmutatta, melyik „kapuhoz”. A férfival nem először fordulhatott elő ilyesmi, mert öröm és bosszúság nélkül, mondhatni, egykedvűen végezte a feladatát. Én pedig, mintha autóstoppos volnék, csak nem az autópálya mellett, hanem egy nagy nemzetközi repülőtéren, meghúztam magam a targoncás mellett, és áldottam a szerencsémet. Amikor megállt – hátha nem jól értettem, amit mondott –, csak a második felszólításra szálltam le. Tíz perc volt még az indulásig.

Letelik. Egyszer eljön a nap, amikor letelik a tizenkettőről tíz hétre lealkudott idő. Túlzás, hogy nagyon várod. A gipsz alatt már nem fáj a kezed, legföljebb akkor, ha olyan mozdulatot akarsz tenni, amiről régóta tudod, hogy a gipsz nem engedi. Túlságosan nem bánod, hogy nem tudsz hagymát vágni, krumplit tisztítani. Mosakodni megtanultál, zuhanyozni is, kézzel írni, ha nagyon akarsz, már tudsz, arra kell csak figyelni, hogy a kézfejed jó szöget zárjon be a karoddal. Szinte olvashatóbb az írásod, mint korábban.

Többféle mesét is kitaláltatok már az udvarias kérdésre: mi történt? Megvertem, mondja a férjed, verekedtünk, mondod te, ő volt az erősebb. A szerelem? Annak a begipszelt kéz kétségkívül nem használ. Törött kézzel, vagyis gipsszel megölelni valakit nem kedvesség, hanem gorombaság. A simogatás meg nem simogatás, négy hideg ujj, vagy három, és nincs bennük lélektől lélekig ható sugárzás, erő. Ujjak vannak, és a gipsz, a géz orrfacsaró szaga, ami napról napra jobban hasonlít a nem mosakodó hajléktalanokat körülvevő szaghoz.

A kijelölt napot, amikor leveszik a gipszet, mindenképpen megelőzi az izgalom. Este lámpalázas leszel. (A lámpaláz szó honnét ered? Nézd meg, kedves olvasó, és tudasd velem is!) Izgulsz. Elképzeled, hogy is lesz. Egész nap vársz, este lesz, mire behívnak. Leültetnek. Furcsa módon rajtad kívül senki sincs a teremben. Legalábbis nem látod, úgy képzeled, egyedül vagy. Majd egy villogó szemű ember – valahonnét – ollóval, fűrésszel vagy valamilyen más vágószerszámmal rohanni kezd feléd. Neked ront, két vagy három helyen rácsap a gipszedre, a kezével, esetleg fejszével lehasítja. Villog a szeme, mint zsákmányszerzéskor a vadászé, az elvékonyult, napvilágra került karod pedig ott szégyenkezik előtte.

Hajnal felé egészen másról álmodsz. Azt álmodod, hogy egy gazdag ország gazdag és becsvágyó cége megvásárolta a házat, ahol laktok. Később kiderül, hogy nemcsak a házat, hanem az egész utcát. A Boráros és a Kálvin teret összekötő, sok-sok házból álló Lónyay utcát. És nemcsak az utcát, hanem a felette lévő levegőt is, az úttest, a házak alatt folyó vizeket is! Egyik nap az új tulajdonos bejelenti: nem fogyaszthat mindenki annyi levegőt, amennyit akar, egy emberre naponta öt lekker jut. Csodálkozol, mert ezt a szót, hogy lekker, nem hallottad még. És aki az öt lekkert elhasználta, az elől elzárják a levegőt.

Természetesen ez csak álom. Reggel elindulsz, a troliról egy megállóval előbb leszállasz, és a Ligeten át mész a kórházba. Ez az út egy kicsit hosszabb, hiába, húzni akarod az időt. A Ligetben épp egy tíz méter magas tölgyfát vágnak ki. Mindössze két ember sürgölődik az óriási fa körül. Egyikük hurkot vet át a törzsén, a hurkot egy vontatóhoz erősíti, a fénylő szemű másik a kijelölt helyen belefűrészel a fa törzsébe. Belefűrészel felette is, és amikor kiveszi, akkor látni, hogy egy óriás tortaszeletet vágott ki belőle. Aztán még egyet és még egyet. Majd odaszalad a vontatóhoz, fölül, elindul vele, és olyan könnyedén, mintha erőfeszítésébe sem kerülne, kirántja a tízméteres fát. A fa lenn fekszik a földön. A vontatós leugrik, visszaszalad, arcán a jól végzett munka öröme. – Hány éves volt? – kérdezi egy nézelődő. A férfi arcát még jobban eltölti az öröm, amikor azt mondja: százhúsz. És hozzáteszi: százhúsz évig nőtt, öt percig tartott, amíg kivágtuk. Aztán megmutatja – nekem is – a törzs korhadt belsejét, ahol már fűrészelni se kellett, és boldogan mondja: százhúsz évig nőtt, öt percig tartott, amíg kivágtuk.

A gipsszel ugyanez történt. Az ősz hajú, kedves férfi, aki három hónapja begipszelt, kettőt vágott az ollóval, a géz szakadt, a gipsz porlott – nincs tovább. Nem hiszel a szemednek. Kész? Vége? Ennyi volt?

Adhatsz már békejobbot. Mondhatod, hogy nem kezeskedem érted, és emlegetheted a disznólábat is, ami ugyan nem a kezed, de éppen azért felér egy ígérettel. Nosztalgia kerít be, máris hiányzik a fehér paszomány, nemcsak védett, melegített is, nem féltél, mi lesz, ha elesel. Felfogja az ütést a gipsz, mi lenne? Hetekbe telik (hónapokba), amíg az ujjaid, a csuklód visszatalálnak a megszokott mozdulatokhoz, a markolás, a fogás, a tartás újra észrevétlen lesz. Mint az is, hogy megfordít, megcsavar, megtart, fölemel.

Otthon megnézed az egészségügyi szótárban a szót, hogy „sajkacsont” (csajka: étkezésre használt, tábori fémedény, katonák, turisták használják; könnyű csónak, kis csónak, nagyobb evezős csónak). Nem mintha nem értenéd, de reméled, hogy a szerelmes szótárkészítő felderített minden változatot, és ettől számodra is emlékezetesebb lesz a kéztörés. De a kíváncsiságod nem éri be ennyivel, kerítesz egy jegyzetet is, boncoláshoz szükséges csonttan. A boncolás egyáltalán nem riaszt vissza, kedves kórboncnoknő ismerősöd egyszer elintézte, hogy végignézhesd egyik boncolását. A rokonszenves külsejű hullán kívül a legjobban arra emlékszel, milyen szenvedélyes szeretettel kommentálta Doktor Matyi (Mária) a boncolást, hogy ez itt a nyaki ütőér, ez a szívkamra, ez az epevezeték, nini, műtéte is volt. A könyvből megtudod, hogy a kezedben huszonhét finom kis csont van, a kéztő nyolc csontját sem tudod megjegyezni, az alsó négyet sem (sajkacsont, holdas csont, háromszögű csont, borsócsont), nemhogy a huszonhetet. Pedig milyen szépen hangzanak latinul, neked, aki csak oroszul tanultál az iskolában (tovaris pripadavatyel, ja dakladivaju vam, szosztav klassza dvacat ogyin, nyikto ne otszusztvujet), szinte Ovidiust, Vergiliust juttatja eszedbe, hogy os scaphoideum.

Valami véget ért, mondod, valami elkezdődik. És: kézben tart, kézírás, kézen jár, kezében a sorsa, kézitusa, kézzel-lábbal, kézmozdulat, kézzelfogható.

Végül megnézed, mit írt Rousseau az ünnepről. „Van-e édesebb élvezet annál, mint amikor látjuk, hogy valamely ünnepnapon egy egész nép ujjong… és a heves öröm minden szívet felderít magasztos sugaraival?”

Ugyan melyik ünnepre gondolt? Nem tudod. Csak annyit tudsz, hogy te is várod. Nagyon várod. Reméled, hogy hamar eljön, nemhiába várod.