A fiadzó rigó; A boszorkány

A fiadzó rigó

Aztán, Gézakám, hallottál-e már a fiadzó rigóról? –
lobbantott meg szeme sarkából a sajóvárkonyi rokon.
Szólj rá mamádra, ne kenegesse kendőjébe a mosolyt,
mert ahogy mondom, fiadzó rigókkal van tele itt a hegy!

Folyton ott suhorognak az ősz, öreg remetebarát körül…
Ó, hogy a döglés érje el a pofáját! – fakadt ki nagyanyám.
Nem értettem. De Laci bácsi szava maga volt a szentírás.

Még az éjjel hatalmas rigó szállta meg a mellem közepét,
szárnya alól széltében tört rám a rozsdás Hangony-patak,

s csőrében a Holddal tán négyet-ötöt is rámfiadzott.

A boszorkány

Tirhulj innét, mert úgy megváglak, hogy hótt-szagod lesz! –
szemelt ki botja végivel Borcsa néni, a vén cigányasszony,
s folytatta: Csühérkedjetek csak, az anyátokba az egy élőt!
Megkapom valamelyik pecerit, de szétnyomom, mint a meggyet!

Gyakran eredtünk a nyomába bicegve, ringatózva, ám beszélni
ekkor hallottam először. El is homálylott előttem minden.
Mit neki pecer, meggy, tán a szenteket is kiszedné az égből.

Végünk van! – hebegte Gyuri, amint beinaltunk a kazlak közé.
Ám ebben a pillanatban hatalmasat kondult a velkenyei harang,

s egy szénfekete, vijjogó madár lobogott el a fejünk felett.