A színész mosolya

Minden szakember állítja: a pici baba akkor tanul meg derűsen mosolyogni, ha maga körül boldog, mosolygó arcú felnőtteket lát. Az elmúlt fél évszázadban egy ország tanult mosolyogni Zenthe Ferenctől, a színésztől, akit Isten azzal a különleges képességgel áldott meg, hogy az élet legnehezebb pillanataiban is tud derűt, reményt, hitet sugározni.

Zenthe Ferenc mosolygott mint Kerekes András aranykoszorús sportrepülő 1954-ben, amikor nem csak a moziban volt 2x2 néha öt. Mosolygott 1955-ben mint Gábor diák, amikor arról énekelt, hogy ott túl a rácson egy más világ van – és mindenki álmodhatott, magában, Zenthe Ferenccel együtt egy szebb, boldogabb, örömtelibb életről. Zenthe Ferenc mosolygott 1957-ben, amikor egyre reményvesztettebben harcolt azért – akkor éppen Berki András zeneszerzőnek hívták –, hogy egy Csendes otthonra tegyen szert, ahol nyugodtan élhet, ahol békében hagyja a tanács, a bürokrácia, az okoskodó-ostoba hivatalnokhad. Mosolygott 1957-ben (Nagyrozsdási eset) akkor is, amikor – mint Vizi Zsiga, tréfás kedvű sofőr – borellenőr főnökét miniszternek mondja, és ártatlan-kaján derűvel figyeli, ahogy a kisváros korrupt, gerinctelen hivatalnokai (1957-ben pártkatonák és karrierkommunisták) gátlástalanul igyekeznek a vélt miniszter rokonának alázatoskodva kedvében járni. (De Zenthe Ferenc, a magánember nem mosolygott, amikor arról értesült: a filmet betiltották, és több mint negyedszázadra doboztemetőbe zárták.)

És mosolygott, mindig mosolygott Zenthe Ferenc mint Tenkes kapitánya. A nagy sikerű televíziós sorozat 1963-ban készült, és egy ország ült hétről hétre a képernyő elé, várva a tizenhárom részes sorozat újabb és újabb epizódját, mert látni akarta, amint a vitéz kuruc kapitány bohócot csinál a hülye labanc generálisból. Minden néző tudta: a kurucok hajdan csatát nyertek, de az országunkat leigázó, gyarmatosító osztrákokkal szemben elvesztették a háborút. 1963-ban azt is tudtuk: 1956-ban csatát nyertünk, de a háborút elvesztettük. Azt is tudtuk: sok közöttünk a labanc. De tudtuk azt is: még a nyíltan labancok között is nem kevesen vannak, akiknek a szíve titokban a kurucokhoz húz. És egy ország ült 1963-ban a televízió előtt (és évtizedeken keresztül újra és újra, mert számtalanszor ismételték a sorozatot!), és millió néző izgult a Tenkes kapitánya sikeréért, mert boldog volt, ha a kurucok bohócot csináltak a labancokból. A megnyert csatára gondoltunk, hogy felejteni tudjuk az elvesztett háborút.

Zenthe Ferenc egy országot tanított meg reménykedve mosolyogni. Egy országot tanított meg arra: vesztett háborúkat is túl lehet, túl kell élni. Borús időben csepegtetett derűt a szívünkbe. Nemzeti örökségünknek ezért kristályragyogású része Zenthe Ferenc mosolya.

Telt-múlt az idő. Amit a labancok 1956-ban (és még néhány évtizedig) örök életűnek gondoltak, arról kiderült: történelmi zsákutca. És 1989-ben újra Zenthe Ferenc tanított meg sok millió magyart mosolyogva, okosan körültekintve mérlegelni: hogyan nézzünk vissza a múltra, és hogyan készüljünk arra, ami ránk vár – a szabad, de bizonytalan jövőre. A Szomszédok töprengő, de mindig mosolyogni, higgadtan cselekedni képes taxisofőrjétől egy ország tanulta meg szeretni az embereket, tanulta meg, hogyan lehet és hogyan kell szeretettel, megértéssel közeledni a másik ember gondjához-bajához, öröméhez.

Zenthe Ferenc szereti az embereket, és az embereket sok-sok színpadi és filmszerepében tanította szeretni. A színész szerepeiben ránk örökítette szeretni tudását.

Ezért szereti Zenthe Ferencet sok millió magyar.

A most odaítélt Magyar Örökség Díj – elismerés, főhajtás a színész előtt. Mert a színész Zenthe Ferenc mosolya, derűje, emberszeretete – értékes örökségünk, nemzeti kincs, forrása lehet jövőbeli boldogabb életünknek.