×

Kezdetben volt a kép

Závada Pál: A fényképész utókora

Horváth Csaba

2005 // 12





„…az érzelmek élete (s fejlődése) a politikát
követi, és annak a változásait másolja”
(Flaubert)

A negyvenes évek elején szlovákok lakta alföldi faluba érkezik fővárosi falukutatók egy kis csoportja. Köztük van egy zsidó fiú, Adler Jenő is, akit a magyar vidék feltérképezése mellett az köt a társasághoz, hogy reménytelenül szerelmes a falukutatók vezetőjének, Dohányos Lászlónak a kedvesébe. Ebben a faluban ismerjük meg a regény szereplőinek jelentős részét: többek között Kaisert, a zsidó orvost, Dusza Janit, a jó eszű parasztlegényt. A háborúban aztán mindenkire kötelező érvénnyel osztja rá a történelem az addig idegennek érzett szerepet: Adler a pesti gettóba, Kaiser doktor egy lágerbe, a gazdák a frontra kerülnek, a falukutató pedig illegalitásba vonul.

S ekkor megváltozik a regény linearitást mutató időszerkezete. Húsz évet előreugorva egy gyerek, Koren Ádám szemszögéből térképezzük fel ugyanannak a falunak a hatvanas évekbeli viszonyait. A gyerekszerelmek, a népdalkör és az Ivanhoe mögül előtüremkedik a falu közelmúltja; az unokák még nem ismerik azokat a történeteket, amelyeket a nagyok már nem felejtenek el: ki kit adott fel, ki sepert padlást, illetve kinek a múltja és makacssága miatt nem lehet a létező, emberarcú szocializmusban karriert csinálni.

A következő részben kinyílik a világ: az érettségizett Koren Ádám a párizsi vonaton megismeri Adler Jenő lányát, és ezzel egy újabb, egész életen át tartó reménytelen szerelem veszi kezdetét. Viola egy pesti filmrendező, Enying András felesége. Aztán ugrás vissza az első részben megismert figurák háború utáni sorsához. Ám egyre hangsúlyosabb lesz a hetvenes–nyolcvanas éveket taglaló szál: bár Koren Ádám szerelme beteljesületlen marad, a fővárosba került vidéki fiú Viola által megismeri a kor úgynevezett másként gondolkodó pesti értelmiségét. Története megismétli Adler Jenőét: a reménytelen szerelem és a választott csoporthoz tartozás reménytelensége köti össze őket. Azonban míg Adler megtartotta illúzióit, addig Koren leírása már elveszett illúziókat mutat: ő már csak sodródik, s ezt érzi is magáról. S mindez kiegészül azzal, hogy Adler illúziói a történelem alakíthatóságára is vonatkoznak, ilyen jellegű hit Koren Ádámnak már nem jut osztályrészül. A nyolcvanas évek legvégén, a rendszerváltás előestéjén nem marad neki más, mint egy szomorkás találkozás a már öregedésnek indult Violával. A történelemben létezés lehetősége fel sem merül, a magánélet boldogsága pedig nem valósul meg. Sem szabadság, sem szerelem.

A magyar regényhagyománynak, bár bővelkedik a történelmet témául választó regényekben, a történelem erkölcsi és tudati, filozófiai és gyakorlati vonzatával való szembenézés, néhány kivételtől eltekintve, nem volt erőssége. A műfaj a magyar hagyományban alapvetően az analóg gondolkodásra épül: a regényben leírt történelmi helyzetet a regény olvasója saját korára vetíti rá. A magyar irodalmi hagyománytól nem idegen módon a Kádár- rendszer irodalma egészen a nyelvi fordulatig, de részben még utána is, az allegorikus szemléletre, a másként beszélésre épült. Ebbe a sorba illeszkednek a hetvenes években az ötvenes éveket leleplező regények, a történelmi példázatok.

Ám ezt a máshogyan beszélést a referenciális irodalomszemlélet felváltása még inkább problematikussá tette. A történelmi regény ugyanis kétszeresen, mint történelem és mint regény is a nagy narráció lehetőségére épül: van mit elbeszélni, és van hogyan.

Závada új regénye mindkét feltevésre rájátszik. A fényképész utókora szereplői által azt feltételezi, hogy van történelem – s a szereplők története egy hagyományos regény kelléktárába tartozik. Ugyanakkor a regényszerűség, tehát a regénynek mint előre strukturált elbeszélői pozíciónak a tudatosítása elbizonytalanítja ezt a feltételezést. És a szöveg úgy billeg a két, egyszerre jelen lévő lehetőség között, hogy sem az illuzórikus történelemfeltárás Szküllájának, sem az öncélú szövegszerűség Kharübdiszének nem ütközik neki. Még akkor sem, ha az utolsó jelenet egyértelműen a regényszerűséget emeli ki.

Ez a regény kilép a Jadviga párnája családi szintre méretezett teréből: míg ott a világ összes fontos problémáját a megérteni vágyott nő hordozza, itt a huszadik század második felének kérdései három idősíkban és számos figurán keresztül jelennek meg. S ezek az alakok erősebb-lazább szálakkal mindhárom idősíkban a meg nem nevezett szlovák faluhoz, Tótkomlóshoz kötődnek: itt metszi egymást a pesti falukutató és a szlovák gazda, a falusi orvos és a parasztfiú életútja, hogy aztán ki-ki miniszter, nagykövet, internált, kulák legyen. Ez a regény társadalmi tabló, rengeteg szereplővel és életúttal, a második világháborútól az úgynevezett rendszerváltás éveiig. A tegnap történetei a Mielőtt elsötétül írásait idézik: a világot feltárni igyekvő értelmiségiek otthontalan hétköznapjait. A falu félmúltjára történő utalások pedig a Kulákprést: A fényképész utókora Závada életművében összegzésnek is tekinthető.

A regényben a történelem kereteit adó tér és idő az ellentéteket, a döntési lehetőségek szűkössége a párhuzamokat hangsúlyozza. S bár a regény térszerkezete túllép a hagyományos kisváros–nagyvilág ellentéten, mégis Tótkomlós a világ közepe: az olvasó itt jelöli ki a szöveg origóját, ahol a tér- és idővektorok keresztezik egymást.

A negyvenes évek elején idelátogató zsidó falukutató lányába lesz szerelmes harminc év múlva a szlovák gazda unokája. Amikor a hetvenes évek elején Koren Ádám a Párizsba tartó vonaton találkozik Violával, addigra Adler a pesti gettóban, aztán egy alföldi munkatáborban, majd ’56 után a börtönben túlélte a pokol különböző, mégis egygyökerű változatait.

A történelmi zsákutcák ismétlődésének gondolata más regényben is megjelent: a huszadik század nem adott lehetőséget a hiteles döntésre, a szabadság kategóriáját a kizárólag rossz válaszok, valamint a döntések és következmények közti kauzalitás megszűnése értelmezhetetlenné tette. Az emberi léthelyzetek ismétlődése azonban csak áttételesen történelemfüggő. A történelembe és az életbe vetett ember helyzete mélyebb párhuzamokat mutat: Adler Jenő ugyanúgy tartozni akar valahova a falukutatók között, ahogyan harminc év múlva Koren Ádám a pesti értelmiségi ellenzékben, mégis mindketten kívülállók maradnak. Miközben a készen kapott (származási, vallási, társadalmi stb.) közösséget a szabadságot korlátozó volta miatt nem tartják magukra nézve érvényesnek, a választott csoporthoz tartozás illúzió marad.

S ez kiegészül a magánéleti és a közösségi szál elválaszthatatlanságával. Adler Jenő reménytelen szerelme és Dohányos iránt érzett barátsága – aki erre egyre méltatlanabbá válik – ugyanúgy együtt jár a falukutatás iránti szimpátiájával, ahogyan Koren keveredik bele a pesti ellenzék viszonyaiba, jóllehet valójában Violába szerelmes. És sem Adler, sem Koren nem veszi észre, hogy kétszeresen is idegen. Egyrészt idegen választott csoportjában: a falukutatók különcként tekintenek Adlerre, a pesti értelmiségi csoport pedig inkább kihasználja, mint befogadja Korent. Másrészt a regényben a választott közösség megítélése is problematikus: a történelem számára indifferens a szerepük, hiszen ahogyan a falukutatóknak, úgy a demokratikus ellenzéknek sem volt érdemi beleszólása az események menetébe. Mindkét csoport helyzete olyan a történelem folyamatában, mint a regény hőseié a választott közösségen belül. Ráadásul mindkét társaság elveszíti a neki tulajdonított erkölcsi magasságot: a falukutatók nem állnak ellen a totalitarizmus kísértésének, a demokratikus ellenzék pedig ugyanúgy intoleráns lesz az eltérő gondolkodásmóddal szemben, mint a meghaladni kívánt rendszer.

A történelem ebben a regényben nem keretként és nem is alulnézetből, hanem illúzióként jelenik meg. A zsidó származású falukutató és a vidékről a pesti ellenzék soraiba került fiú egyaránt azt hiszi, történelmet csinál, jóllehet mindketten csak zavaró tényezők a teóriákban. Adler Jenő nem illik bele a preferált nemzetképbe, és Korent is megintik demokratikus társai, mikor a fiú nem az elvárt prekoncepciókat, hanem valóban a beszélgetés alanyát teszi meg mélyinterjúja középpontjává.

Amikor az érettségizett Koren Ádám Párizsba tartva megismerkedik nagy szerelmével, kedvenc francia regényét tartja a kezében. Lassan az is kiderül, hogy a regény az Érzelmek iskolája. Závada könyve nem csupán a reménytelen szerelem, hanem az Érzelmek iskolájának modern életérzése miatt is kapcsolódik a francia regényhez.

A fényképész utókora ebben igazán utódja Flaubert művének: tegnapi mintákhoz ragaszkodó emberek válnak feleslegessé egy új világban. Olyannak akarják látni a világot, amilyennek képzelik – esetleg amilyennek olvasták –, és saját kárukon sem hajlandóak megtanulni az új törvényeket. Adler ragaszkodik a barátság ethoszához, miközben barátja újra meg újra elárulja őt. Koren Ádám legnagyobb vágya, hogy Violával együtt énekelje a Beatlestől a Fool on the Hillt, bár a társaság már azt üvölti, hogy „ez egy igen-igen kemény világ”.

Az aprólékos leírások, a lakásbelsők, a receptek vagy a nemzedéki hovatartozást is jelölő dalok említése ugyanakkor nemcsak dokumentatív vagy hangulati szerepet tölt be. A részletek referenciálisnak ható felsorolása ugyanúgy elfedi a lényeget, ahogyan a szereplők perszonális narrációja is. Mindkettő az élethazugság fenntartását, de legalábbis a leleplezés elodázását szolgálja.

A hősök idegensége a narráció nyelvtani meghatározottságában is megjelenik. A szöveg narrációjának jelentős részét kitevő többes szám első személyű elbeszélői pozíció, a mi mindig az elbeszélés tárgyaként, nem pedig alanyaként vonatkozik a hősökre. Nem pusztán a mi és az én elkülönülését figyelhetjük meg, hanem azt az ironikus helyzetet is, amikor az én és a mi pozíciója úgy válik külön, hogy ennek az én nincsen tudatában, és létezőnek tételez fel egy már elveszett egységet. A világos ellentéttel szemben (mint például egy besúgói jelentés) problematikusabb, amikor az én egy közösségen belül nem is realizálja, hogy magára maradt. Az Adler Jenőről szóló részben először a faji elutasítás formái jelennek meg: „gyanakvón kezdtük méregetni kinézetének rasszjegyeit”. A hatvanas években a falu hétköznapjainak leírását is ez az elbeszélői pozíció határozza meg: „Tíz éve, amikor a községi titkár szigorú kritikát gyakorolva külön kitért az ő családjára, Nyemcsok Pali azt morogta nekünk a taggyűlés után.” És amikor a nyolcvanas évek Budapestjén a faluról felkerült Koren Ádám hasonló helyzetbe kerül a demokratikus ellenzék soraiban, mint Adler Jenő a falukutatók között, ezt az idegenséget is a grammatikai távolítás adja vissza: „Ezek után pedig nem lehet kétséges, mondtuk ki egyhangún, hogy legközelebb kénytelenek leszünk Korent az interjúalanyához elkísérni, a kezdeményezést pedig átvenni.”

Ez a narrációs megoldás különösen a Jadviga párnája értelmezésének fényében érdekes. Míg ott a naplóforma az önazonosság jegyében íródik – a napló írója és olvasója azonos –, addig A fényképész utókorában a mindentudó elbeszélő feltámasztása úgy idézi a tizenkilencedik századi epikát, hogy közben a mi elbeszélői pozíciója éppen az önazonosság ellehetetlenülését tudatosítja.

Koren és Adler egy mélyinterjú alkalmával találkozik egymással. Az öregember egy megható barátság történetébe menekülve saját narrációjában azzal az értelemmel ruházza fel életét, amit látni szeretne benne. A történet Közép-Európában kárpótol az életért: „… talán mert mindenki úgy gondolja, a történet profán és olcsó izgalmai kárpótolják őket azért, amiből kimaradtak: a történelem alakításából.” És ez a fajta narráció minta Koren Ádám számára, akinek másfél generációval később ugyanúgy a várakozás szellemében telik az élete, mint Adler Jenőé. Akkor is, ha számára hiányzik az a nézőpont, ahonnan majd történetté szervezheti saját életét.

A regény utolsó jelenete Arnoux-né és Frédéric találkozását emeli át a Flaubert-műből. Ám az Érzelmek iskolája legutolsó jelenetének itt nincs párhuzama – hiányzik az a barát, akivel le lehetne folytatni az utolsó nagy beszélgetést. S bár Flaubert is érzelmes, ezzel a megoldással Závada megközelítése még inkább az marad. A francia regény legvégén az élet értelme csínnyé szelídült menekülésként jelenik meg: A Török nőhöz címzett kupleráj az érzelmek lehetőségét, a nosztalgia tárgyává váló zavart futás pedig a vállalható életet vonja kétségbe. Závada inkább elégikusan konstatálja: „Szerintünk más nem történt.”

A fényképész utókorában Flaubert regénye a legerősebb inter- és hipertextus, de nem az egyetlen. Mivel a szöveg nem pusztán idejét, de igényét tekintve is történelmi távlatokat nyit meg, joggal merül fel a tizenkilencedik századi regényforma továbbélésének kérdése. Ha elfogadjuk a mottóul is választott Flaubert-mondatot, akkor az érzelmek, a reménytelen szerelmek bemutatása a történelembe vetett, annak eseményeit elszenvedő, de azt alakítani nem képes embert érinti. S ennek kapcsán a történelmi regény huszadik századi lehetősége is az értelmezés látókörébe kerül.

Egész pontosan a Doktor Zsivago. Paszternak könyve már eleve a tizenkilencedik századi regény parafrázisa. A szereplők több generációja a matematikai valószínűség szabályait meghazudtolva találkozik a huszadik századi Oroszország negyvenéves történelmében, ám ennek a történelemnek az alakítása illúzió marad a számukra. Závada regényében azonban nem a regényre, hanem a filmre történik utalás: az amerikai feldolgozás a regénnyel szemben nem az eseményeket elszenvedő embereket, hanem az eseményekből összeálló történetet emeli ki.

A huszadik században a hagyományosnak mondott történelmi regény referencialitásmegközelítésével szemben kizárólag esztétikai síkon tudja a töredékeket összerakó olvasó a sorsokat egységben látni. Műalkotásként. A műalkotás struktúrája képes az időt sűríteni és rendet tulajdonítani a benne bekövetkezett eseményeknek. Ám ez a rend csak térben és időben távolabbra kerülve ismerhető fel. Ezért válik Závadánál a kisváros főterén készült fotográfia ugyanúgy viszonyítási ponttá, mint Gion Virágos katonájában a frontra vitt fénykép, és éppúgy az egyetlen hiteles közlési forma lesz, mint Grendel Galerija végén az El által készített fotók.

A Buchbinder Manó készítette felvétel mind a teret, mind az időt strukturálja. Egy „piaci csoportkép, sok figurával, vitatkozásszerű jelenettel a közepén”, mely csak az értő szemével nézve látszik egységesnek, hiszen szereplői csak akkor és ott, egy pillanatra voltak együtt. Ez a kép a bűnbeesés előtti pillanatot ábrázolja, a fotó ennek az elveszett édennek az emléke lesz. Koren Ádám akkor találja meg és veszi magához a fényképet, amikor a legközelebb áll ahhoz, hogy szerelme beteljesüljön. És a kép részletes leírása azután olvasható, hogy Koren Ádám és Nyemcsók Évi a hajdani Buchbinder-házban, a játékbolti eladótérben egymásra találnak. És itt a két keresztnéven túl a játékbolttal jelzett visszanyert ártatlanságszimbólum is fontos. A megtalált Paradicsom a Buchbinder-házban van. A fényképész utókora a Paradicsom emléke.

A szerelmek be nem teljesedésének nem pusztán az európai szerelemképnek a metafizikus hagyományba való beágyazottsága az oka, és nem is a már idézett Flaubert-gondolat, hanem a kiűzetettség tudata. A teljes szerelem megtalálása a Paradicsom visszanyerése lenne. Ezért kettős minden vonzalom: Nyemcsók Éva mellett ott van Kérész Nóra, hogy már a kiskamasz Koren is töredékes szerelemképpel nőjön fel. Ráadásul Évához az ének – tehát a zene, a legéteribb művészet –, míg Nórához a torna, a test tartozik. Koren Ádámot arra készítik fel érzelmi iskolái, hogy rátaláljon a Violához fűződő – és szükségszerűen boldogtalan – szerelemre.

Koren Ádámnak és Adler Jenőnek is karakteres vonása, hogy nem tanulja meg, hogyan kell élni. A fényképész utókora ellen-nevelődési regény – és ez megint csak Flaubert-éhez kapcsolja Závada könyvét. Amennyiben igazat adunk Schellingnek, miszerint az egyéniség válságáról szóló gondolat szervesen összekapcsolódik a regénnyel, úgy a nevelődés inkább a válságba került személyiség kitörési kísérlete, s nem sikerrel kecsegtető beilleszkedési folyamat. És ez egybevág van Bohemeennek a regény műfajáról szóló gondolatával: „Ami a regényt az eredeti gyökerekkel és önazonossággal kapcsolatos diskurzusformává teszi, az annak a tagadásnak a kísérlete, amit a megmagyarázhatatlan másság, a hiány jelenléte, az ontológiai szakadék tesz szükségessé.”

Nem a regény hőseinek személyisége problematikus tehát, hanem az a világ, melyben élniük kell. Bahtyin szerint „a hagyományos regényformákban az ember megjelenése a valóságos történelmi idővel, annak minden szükségszerűségével, teljességével, jövőjével és mélyen kronotopikus szemléletével együtt történik meg (…) a világ mozdulatlan vonatkozási pont volt a változó ember számára.” Ám a nevelődési regényben „(az ember) a világgal együtt változik, és reflektál a világ historikus változásaira. Nem egy korszakban él, hanem kettő határán, az egyikből a másikba átforduló ponton. Ez a fordulat benne és általa történik. Arra van kényszerítve, hogy új, előzmények nélküli emberi lény legyen.”

Adler és Koren is Don Quijote-i figura, nem tudnak tehát előzmények nélkülivé lenni. Amit tudtukon kívül képviselnek, az az inadekvát viselkedés heroikus nevetségessége; amit tanulhatnának, az az énnek az érvényesüléshez szükséges felszámolása. Csetlés-botlásukban – ugyanúgy, mint szerelmeikben – az élet teljességének megvalósulhatatlansága áll.

A fényképész utókora a nem cselekvő hősökön, a történelmi amnézián keresztül mutatja meg a cselekvés és a történelmi emlékezet lehetőségeit. S ez a fából vaskarika – vagy műveltebbeknek: contradictio in adiecto – maga a regény. Méghozzá jó regény, hibái ellenére is.

Az első rész nehézkesen indul azoknak, akik nem élvezik a népi irodalomra való rájátszást, és a létező szocializmus éveinek leírásában is nehéz megérteni a falusiak bonyolult konfliktusait. Így aztán folyamatosan vissza-visszalapoz az olvasó, amíg be nem teljesedik, amit addig is sejtett: a konkrét tetteknél fontosabb az az aura, melyet az események határoznak meg. Ugyanez igaz a hetvenes–nyolcvanas évekre is: egy idő után a részletek már nem árnyalják a regényt, hanem a kor mindennapjainak eseménytelenségét adják vissza – ahogyan ezt kritikusai Flaubert-nek is a szemére vetették. Ám A fényképész utókora lassúsága mellett – vagy talán éppen azért? – messzire ér: hangulata még sokáig az olvasóval marad.

Závada nyelvi szintjei közül a két legfontosabb, a negyvenes és a nyolcvanas évek magyar értelmiségének nyelve ugyanúgy kevésnek bizonyul ahhoz, hogy a világ megérthető legyen, ahogyan Adler Jenő és Koren Ádám is csupán a boldogság utáni vágyat tudja megfogalmazni. Egy regény viszont nem akarhat ennél többet. (Magvető, 2004)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben