Csiki László: A jóslat

Akadnak olyan szerzők, akik nem állapodnak meg az irodalom bizonyos műnemeinél, hanem pályafutásuk során több mindent kipróbálnak. Csiki László azok közé tartozik, akik hitelesen szólnak mindenkor, írjanak bár lírát, drámát vagy prózát. Az indulása óta eltelt lassan negyven évben váltakozva jelentek meg vers-, dráma- és prózakötetei, azonban ha mérleget vonunk az eddigi oeuvre alapján, akkor Csikit leginkább prózaírónak tekinthetjük. Jelen esetben nem is annyira a műnem meghatározása a fontos, hanem sokkal inkább az, hogy legújabb kötetében a szerző a bizonyosság problematikáját járja körül.

Genette a műcímekről értekezve többször is megjegyzi, hogy azok olyan paratextusok, amelyek már az olvasás aktusa előtt elvárásokat, követelményeket támasztanak az olvasóban az előtte fekvő szöveg iránt. A kötet és a benne szereplő írások címei két szóból állnak (egyetlen kivétellel: Fogantatások): az a vagy az határozott névelőből és egy főnévből. A határozott névelő funkciója szerint kijelöl és determinál, azaz egyedivé, egyszerivé teszi az utána következő főnevet. A tartalomjegyzéken és nem utolsósorban a kötet címén jól látható a szerző azon intenciója, miszerint egyértelmű, determinált fogalmakat és történéseket kíván megmutatni. Így olyan előzetes olvasat alakul ki, mely azt feltételezi, hogy megjósolt (bekövetkezett vagy elmaradt?) tények, események, érzések körüljárása történik meg. A jóslat (és a szó kapcsán felbukkanó asszociációk: prófécia, jövendölés) a jövőre utal, valamilyen jövőben megtörténő esemény bekövetkeztét előlegezi meg. A jövendölést mondó személy (próféta, látnok, jós vagy javasasszony) olyan tudás birtokában van, mely egy felsőbbrendű lénytől származik, a keresztény-zsidó kultúrkörben magától Istentől. A jóslatnak akár két időbeli dimenziója is lehet: egyfelől utalhat egy aktuális, éppen kimondott jövendölésre, másfelől pedig vonatkozhat a rég kinyilatkoztatott, a jövőben (azaz a jelen felől nézve a múltban) bekövetkezett eseményekre. Akarva-akaratlanul felmerül a kérdés: meg lehet-e jósolni a jövendőt, vagy csupán meddő próbálkozásnak tekinthetjük az erre irányuló kísérleteket?

E kérdésre szinte rögtön választ kínál az első szöveg (A látnok), ezzel azonban el is bizonytalanítja a korábban kialakult, előzetes értelmezésünket. Egyfelől igazolja a címhez rendelt asszociációkat, másfelől felül is írja őket. A látnoknak az a feladata, hogy jósoljon, jövőre vonatkozó megállapításokat tegyen. De mi történik akkor, ha ezek a kinyilatkoztatások sohasem következnek be? Jelen esetben az árvíz megjövendöléséről van szó. Ignác, a látnok élete során többször is szól az árvíz eljöveteléről, az azonban sohasem érkezik meg. „Megjósolta huszonhárom évesen, a nősülése, majd harminchét évesen, a megözvegyülése után, megjósolta aztán negyvenkét, negyvennyolc, ötvenegy és hatvankilenc éves korában is. Aszályos évek voltak.” Valami nincs rendben, a jövő nem úgy történik, ahogyan „történnie kellene”. S az első szöveg megkérdőjelezi a cím alapján kialakult olvasói magatartásmódot: ettől kezdve nem fogadhatunk el semmit sem úgy, ahogyan az le van írva. A leírt, kimondott szó ereje és hatalma inog meg, s ezzel a szerző már a kezdet kezdetén felülbírálja saját szövegeit. Mintegy arra szólítja fel a befogadót, hogy semmit se higgyen el, a leírt történetek nem így történtek, csupán így is történhettek volna. Ezt az intenciót erősíti a minduntalan visszatérő szereplő, Ignác jelenléte is. Ő csak az első szövegben látnok, identitása a későbbiekben folyamatosan változik, az aktuális kontextus határozza meg létezését. Lehet ő akárki: történelmi személyiség vagy csupán egy koldus, akit az utca embere a sarki kocsma tulajdonosának hisz. S ahogyan Ignác identitása nem állandó, úgy a szövegek révén kialakult idő és tér sem az. Kitágul mindkettő: történelmi távlatokba kerül minden. Egyszer a ’48–49-es szabadságharc előestéjén találjuk magunkat az erdélyi hegyekben, máskor meg a jelenben, a valóságshow-k világában. A honvéd című novella demitologizál, elérhető közelségbe hoz egy olyan eseményt, mely meghatározó jelentőségű a szabadságharc történetében. A történelem újraírásának és újraértelmezésének kísérlete ez. Az ismeretlen vándor találkozik a harangozóval, aki mellesleg gödröt ás a még meg sem halt fiának. A reménykedő ismeretlen és az örök kétkedő áll egymással szemben. A harangozó megnyilatkozása felvázolja a történelmi szituációt, majd nemsokára elhangzik a közismert mondat az ismeretlen szájából: „Lesz ágyú.” A szöveg a hétköznapi ember szemszögéből láttatja a történelmi eseményt, s ezzel megszűnik a történet különlegessége. Az ismeretlen nemcsak az ágyú „eljövetelét” jósolja meg, hanem azt is kijelenti: „Maga őrmester lesz, én ezredes.” Amit a történelemírás kiemelt az idő állandó folyamából, azt a szerző visszahelyezte „eredeti” helyére. De ahogyan a történelemírás kiemelései megkérdőjelezhetőek, úgy a visszaírások is azokká válnak. Az írás megörökítés, egy történet megírása kiemelésként is értelmezhető, így tehát felmerül a kérdés: a semlegesítés intenciója nem alakul-e át az írás funkciója révén ismét kiemeléssé.

Hasonlóképp működik a Petőfiről és Jókairól szóló történet is, mely a forradalom kitörését a hétköznapok perspektívájából ragadja meg, s így Móric, Juliska és a szobába zárt Sándor története a nemzeti mítoszból egyszerű anekdotává változik. Világosan kibontakozik a befogadó előtt a történelem újraértelmezésének intenciója, melyet a határozottságot sugalló címeket szétíró szövegek alá is támasztanak. Szintén ezen célt hivatottak szolgálni a már említett (fő)szereplő, Ignác identitásváltozásai. Az időt, teret és személyiséget váltogató szereplőnél csupán a név azonos, s ezáltal olyan érzése támad az olvasónak, mintha lazán kapcsolódó novellafüzért olvasna; de nemsokára beigazolódik a gyanú: csupán a név a kapocs, mely így utal egyrészt a változás állandóságára, másrészt figyelmeztet a nézőpontok szóródásának számtalan lehetőségére.

Az olvasás során erőteljesen kirajzolódik a kötet kompozíciója, melyet végül az utolsó szöveg (mely címével – Fogantatások – ki is lóg a sorból) fog össze, a látszólagosságra, a tényekben, adatokban, eseményekben rejlő ellentmondásosságra, viszonylagosságra mutatva rá. Az emlékezet átírása, újraértelmezése révén a történelmi események egészen más kontextusba kerülnek, egészen másképp értelmeződnek, s így végeredményben a nemzettudat is kérdésessé válik. Ebben az írásban Ignáccal nagyapaként találkozhatunk, akinek származása és identitása egyaránt kétséges: „Ignác apja 1918-ban született. Vagy azt hitte, legalábbis azt mondta. Hol a Csallóközbe, hol a Jászságba tette a bölcsőjét közben. Virágos jókedvében Pécsre.” Nem véletlen a dátum, mely pontosan jelöli az első világháború végét, s megelőlegezi a trianoni katasztrófa bekövetkeztét, s nemcsak az időponttal, hanem a felsorolt tájegységekkel is utal erre. Ignác unokái, gyerekei örökölni szeretnének, s azt várják, hogy nagyapjuk nyilatkozzon a vagyonáról, azaz az almáskertről. Hamarosan kiderül azonban (legalábbis az olvasó számára), hogy a kert már rég nincs a nagyapa nevén, tehát nem is rendelkezhet felőle. Az almáskert (érdemes végiggondolni a Paradicsommal való, talán ironikus párhuzamot is) jelen esetben a történelmi Magyarország szimbóluma lehet, melyet hiába is szeretnének az utódok örökölni, hiszen nem létezik. S Ignác nem is hagyatkozik, hiszen ami nincs, arról nem lehet. Közben történetek bukkannak fel, melyekben hol Deák Ferenc, hol Vörösmarty a főszereplő, akik ilyen vagy olyan módon szoros kapcsolatban álltak Ignáccal. Legalábbis ezt állítja ő. Ismételten megtörténik az emlékezet megkérdőjelezése, másrészt pedig megjelenik az öröklés, a hagyományozás motívuma is. Az ingatag kontextus újra relatívvá teszi az emlékeket, melyek öröklése talán az egyedüli öröklési lehetőség. Az anekdotikus novellahagyományt folytató szövegek (néhol rövidtörténetek, néhol egypercesek) éppen e jellegzetességükkel illeszkednek szervesen a kötet kompozíciójába, s nem véletlen az írások rövidsége sem: nem állnak össze egységes, összefüggő szöveggé, hanem egyszerre végzik az építkezést és a lebontást. Felépítenek egy kompozíciót, s ezzel egy időben lebontják az emlékezet építette történelmi struktúrát. A szilárd kompozíció pedig még azt a néhány gyengébbre sikerült szöveget is magával ragadja, mely amúgy talán kilógna a nyelvileg és tartalmilag rendkívül erős írások közül.

Csiki László kötete nem kevesebbre vállalkozik, mint a történelem át- meg újraírására, ami az írás természetét tekintve nem egyedülálló vállalkozás, viszont mivel esetünkben konkrétan a magyar történelemről van szó, figyelemre méltó kísérlet. S a legvégül kitett pont után más színben tűnik fel a cím is. A már említett időbeliség dimenziói kerülnek előtérbe, s válnak hirtelen nagyon is fontossá. Az értelmezés számára két lehetőség is nyitva áll: az egyik egy már beteljesedett jövendölésre utal, a másik pedig jelenbeli figyelmeztetés a jövendőre. De a végeredményt tekintve azonosak: a nemzeti öntudat elvesztésének kissé ironikus jóslata sejlik fel.

(Kortárs Kiadó, 2005)