Beavatás

A cenzúra

A modern demokrácia egyik alapelve a szólás és a sajtó korlátozásának tilalma. A sajtó ugyanis olyan eszköz, amellyel a nép egyrészt magát a szólásszabadság jogát gyakorolja, másrészt – legalábbis elvileg – közvetlenül ellenőrzi a három hatalmi ágat. Így nőtt maga is hatalommá.

A sajtót nem ellenőrzi senki. Szabadságának határai szinte megvonhatatlanok.

Vajon hol a határ a véleménynyilvánítás és a rágalmazás között? Szabad-e megírni a lótolvajról azt, hogy lótolvaj?

Hol a határ az újságíróban is meglévő természetes emberi elfogultság és a nyílt pártszolgálat között?

Meddig élhet a szólás szabadságával az a sajtóvállalkozó, aki becstelenséget, pornót, szadizmust árul újságba, filmszalagba csomagolva?

Vagy tizenöt éve az egyik szennylap főszerkesztője nyíltan bejelentette, hogy ő nem aszerint válogat a hírek között, hogy melyik igaz, melyik nem, hanem aszerint, hogy melyik vonz több vevőt. Akinek nem tetszik, menjen a bíróságra. A dolog addig működött, amíg az egyik megrágalmazott nem a bíróságra ment, hanem a szerkesztőségbe, és a főnököt dagadtra nem verte egy söprűnyéllel.

*

A sajtó szabadságát elorozhatja-e a néptől a tőke?

A hírek eladhatósága megelőzheti-e a hírek igazságát? Mi az igazság? – tárják szét a kezüket Pilátus utódai. A megalázottak és megrágalmazottak segítségért kiáltanak, a Pilátus nézeteit vallók azzal vádolják őket, hogy konzervatívok, diktatúrát akarnak, és cenzúrát.

Egy igazán konzervatív bölcset, Ananda K. Coomaraswamyt kérdezve azt a választ kapjuk, hogy „cenzúrát gyakorolni csak egy tisztázott igazság elismerésére alapozott és viszonylag egységes közösségen belül lehet, és csakis egy olyan elit révén, amelynek hivatása pontosan az, hogy ismerje a metafizikai igazságot (mert a tett és a cselekvés vezérlő elveit egyedül onnan lehet levezetni); amely lehetővé teszi, hogy a művészre, mint emberre, a kötelező életvezetési törvényt kimondja.”

Igazság és gazság közt csak a magasabb, a metafizikai igazság birtokában tehetünk különbséget. Hanem a modern demokrácia éppen a „magasabb igazság” tagadásából jött létre. Magasabb igazság nevű hatalmi ágat nem ismer, sőt, sokak által elismert „tisztázott igazságot” sem. Olyan réteg vagy csoport sincs benne, amelynek hivatása ilyesminek a kutatása és érvényesítése volna. A papság? A szekularizált államban a vallás magánügy, a pap szolgáltató iparos egy hobbicsoportban. Hiába ismeri a metafizikai igazságot, a többi hobbicsoport fütyül rá.

*

A magasabb igazság, mint cenzúraelv, Coomaraswamy fölfogásában életvezetési törvényt, életrendet jelent az alkotó számára, mert a mű – akarjuk, nem akarjuk – életünk lenyomata. A művész és a közönség közös életrendje teszi érthetővé a művet. Mondjuk, a gótika szépségének élvezetét az Atlanti-óceántól a Kárpátokig.

Ámde Gazdaságkor éppen a közöst utasítja el. Csak egyént ismer el, egyéni érdeket, egyéni értékválasztást. Ami közös, az is tagadás: valamennyi egyed vetélytársa a többinek, mindenki igyekszik új kultúrcikkel előrukkolni, amit a többiek nem ismernek, nem is értenek. Külön piaci szakember, az esztéta, a kultúrideológus foglalkozik a művek megmagyarázásával.

Ezért aztán – folytatjuk Coomaraswamyval –: „Semmilyen törvényhozó testület által létrehozott cenzúrától nem várható el, hogy a művész és a patrónus, a gyártó és a fogyasztó közti feszültséget feloldja.”

A cenzúra, ha volna, piacidegen hatalmi tényező beavatkozása volna a versenybe.

*

A cenzor, aki kihúzza a versből a gondolatot, vagy fügefalevelet rajzol a meztelen szoborra, undorító alak. Undorító, mert alacsony elv vezérli, a hazugság. Nem akarja, hogy kiderüljön az igazság. Írói pályám negyven esztendeje egy darabom hétszeri betiltásával kezdődött. Ámde akadt rá példa, hogy kicseleztem, természetesen szerkesztői segédlettel. 1978-ban jelent meg először Várkonyi krónika című regényem, benne ezek a mondatok: „Ötvenhat október huszonnegyedike jutott eszébe. Azon a napon Várkonyban is megtartották a »fóradalmat«, mert összedűlt az állam. Ugyan előbb Pesten, de Várkony mindössze órákkal szorult a főváros mögé a világtörténelem versenyfutásában; a folyamat is hasonlóképpen zajlott: odafönt elszakadt valamilyen tartókötél, s mindaz, ami eddig rajta lógott, a földre roskadt, leomlott az egész fölülről épített »demókrácia«. A Fő téren szorongott a nép, és Nemzeti Bizottságot választott, egyértelműen Éjszaky Pál nélkül.” Éjszaky Pál a regénybeli főbolsevik. Állítólag a Kádár-korszakban ez volt az egyetlen könyv, amiben a „fóradalom” szó nyomdafestéket láthatott, hiteles szövegkörnyezetben. 2003-ban viszont veszítettem. Meghívtak a Magyar Televízió egyik műsorába, hogy olvassak föl valamit, ami szülőfalummal kapcsolatos. Ezt a decsi emlékekből írt részletet választottam. A műsor lement – e mondatok nélkül…

Szóval ma is létezik cenzúra. Bizony, a XIX. századi kocavadász is irtogatja a veszélyes szavakat. De a mai cenzor ravaszabb és aljasabb. Legismertebb neve a pénz. Lapot bárki indíthat – ha van rá pár milliárdja, és ha a milliárdosok érdekeit képviseli. Máskülönben nem kap hirdetést, és tönkremegy. Ugyan ki látott olyan újságot vagy tévét, ami szellőztetni merészelné a nagy hirdetők disznóságait?

A mai cenzúra alapjában támadja az embert. A kettős állampolgárságról szóló népszavazás idején írta nekem egy erdélyi ismerős: „Magyarország immár nem anyaország, hanem anyagország.” Emlékszünk a kampányra; az egyik fél azt mondta, testvéred zörget odakünn, ereszd be. Ezzel szemben a másik azt tanácsolta, hogy ne nyiss neki ajtót, mert kimegy a meleg; testvéred ételt kér, száraz ruhát, s neked ez pénzedbe kerül. A mai cenzúra tehát nem szavakat töröl, hanem lelkeket; megpróbálja kihúzni belőlünk az érdek fölöttit, az emberit: a szeretetet, a jóakaratot, az önzetlenséget.

*

A demokrácia őshazájában, Athénban a népoktatás alaptantárgya a zene és a testnevelés volt, hogy a gyerekek erősek, ügyesek és finom lelkűek legyenek. A fölnőtteknek kötelező volt a színház – s általa az erkölcs, a nemzeti kultúra, a hagyomány, a mitológia ismerete.

„Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet! / Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély: / Nem félek. A kürt harsogását, / A nyihogó paripák szökését // Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat” – írta két századdal ezelőtt Berzsenyi a magyarokhoz. Nemzeti lélek, sőt egyáltalán: lélek és szabad nép? Korrekt az ilyesmi „politikailag”? A közoktatás nevű cenzúrahatóság számítógépesíti az óvodákat, hogy a kicsik ne játsszanak, ne énekeljenek, ne meséljenek, legyenek minél előbb a virtuális világ foglyai. Az iskolákban lépésről lépésre törli az athéni tárgyakat; a széptant, a lélek- és szívképzést, a történelmet, a hazaszeretetet, az erkölcstant – továbbá a számonkérést, hogy a tömeg a többi tárgyat se tanulja meg. A tudatlanság és a neveletlenség rabja legföljebb rossz lelkiismeretű szabados lehet. Tudjuk az okot: túlnépesedettség. A földlakók kb. 80%-ának nincs helye az ipari civilizációban. Le kell butítani, ki kell kapcsolni őket, nehogy rádöbbenjenek helyzetükre, s föllázadjanak az ellen a pár tízezer milliárdos ellen, akik a bolygó javait ellenőrzésük alá vonták. Panem et circenses. Ez a cenzúra fő iránya: a lelkek lerombolása.

*

Mint mondtuk, a cenzúra a hazugság szolgája. Létezik pozitív alakzata is. Például a reklám: rá akar szedni bennünket valamire. Nagymestere a kultúrpiaci ideológus. Tom Wolfe Festett malaszt című könyvében így nyilatkozik Hilton Kramer, a The New York Times főkritikusa: „Ha nincs Elmélet, én festményt sem látok.” Az elméletet természetesen ő írja, aztán a festő vászonra keni.

A pozitív cenzúra összefoglaló neve a manipuláció. A manipuláció – tudjuk – a kezes bárány elkészítése. A kereskedelmi sajtóban maguk az újságírók a cenzorok, amikor devianciákat terjesztenek, zsiványokat, tökfejeket, cédákat, fércműveket dicsérnek.

*

A lélekcenzúra merénylet a demokrácia és a szabadság ellen; a barbivá alázott embernek fogalma sincs, miről szavaz a fülkében. Pavlov kutyájaként a zsigereire bocsátott ingercsapásokkal kormányozzák. Vajon kitörne-e a parasztlázadás, ha a szórakoztatóiparból kitiltanák az aljasságot? Nem tudom. De az biztos, hogy a világelfogyasztói társadalom összeomlana, ha rádöbbennénk, hogy nem konzumidiótának születtünk, hanem szabadnak. Istenképmási méltóságot és felelősséget viselünk.

Deviantia normalis

Úton-útfélen tapasztalunk különös, olykor őrületesnek látszó tombolásokat, fölvonulásokat, közéleti képtelenségeket, röviden: látjuk a deviancia diadalmenetének jeleit, ugyanakkor ismerjük a közös, a Valóságban gyökerező emberi alapelveket, a becsületet, a hűséget, a tudást, a felelősséget, a szeretetet. Nélkülük képtelenek volnánk a beszédre; mert például a boldogító igen kimondása helyett üvöltöznénk az oltár előtt, hogy: Géza, kék az ég. Wilhelm Schmidt osztrák antropológus fedezte föl a múlt században, s írta le Az Isten-hit keletkezése című művében, hogy „a különböző helyeken élő, egymástól embertani vonásaikban, szokásaikban, szertartásaikban is eltérő népek meglepő kulturális, erkölcsi és hitbéli azonosságot mutatnak”.

Vagyis az emberiségnek egybevágó tapasztalata van magas érték- és életrendező elvekről, melyek a normális lét, sőt talán az élet fönnmaradásának az előföltételei.

*

Nézzük, mit tartott a régi magyar ember normálisnak!

Az 1525. év Luca-napján hagyta jóvá II. Lajos királyunk Újlak város jogkönyvét. Ezt írta a bevezetésben: „Tény, hogy az emberek természete hajlamos a rosszra és a visszaélésre. Az ókor bölcsessége (mindent bölcsen fölmérve) orvosolni akarta a bajt, és törvényeket talált föl, amelyek az emberiség kötelességtudatát fönntartják, és tisztes szorgalomra biztatják. Mert egyetlen város vagy ország sem lehet szerencsés, ha a rend fölbomlik, és a törvények megszűnnek. Illő tehát, hogy minden városnak meglegyenek a saját jogai, intézményei és törvényei, olyanok, amelyek a leginkább megfelelnek a polgárok kívánságainak.”

A kulcsszavak: kötelesség, szorgalom, jogok, intézmények és a polgárok kívánságainak megfelelő törvények. Jó tudnunk, hogy így gondolkodott az utolsó, még a teljes ország fölött uralkodó magyar király! Egy év sem telt el, amikor föláldozta életét hazájáért és népéért a mohácsi csatában.

Vegyünk példát más kultúrkörből is, az iszlám világból. A perzsa Nizámi Arúzi Szamarkandinak érdekes könyve maradt fönn a XII. századból. Ritkaságok gyűjteménye a címe. Többek közt arról szól, hogy mit tekintettek normának a korábbi uralkodók: „Hajdanában a királyok és méltóságok, miként a Pisdádiak, Kajánidák, Szászánidák és a kalifák szüntelenül vetélkedtek egymással, hogy ki szárnyalja túl a másikat igazságosságban és kiválóságban.” Ilyesféle kérdéseket tettek föl egymásnak művelt követek útján: „Mi a szentség? Mi a hit? Mi a jótékonyság? Mi a törvényes? Mi a tiltott? Mi a helyes út, mi a mérték? Mi a könyörületesség? Mi az igazság? Mi az erény?”

Képzeljük el az amerikai elnököt, az oroszt, az angol, a magyar, a zsidó, a kínai kormányfőt, amint ilyesmikről cserélnek eszmét, és fölül akarják múlni a másikat igazságosságban és bölcsességben…

*

Hallottunk az előbb az Újlaki Jogkönyv céljáról, most nézzük a részleteket: mit tekintettek devianciának az újlaki polgárok, és milyen törvényt hoztak ellene?

„Ha egy ember halála után vagyonát fiaira és leányaira hagyta, s ha a fiú gonosz, züllött, részeges, az atyai javak tékozlója, vagy szeretőket tart, vagy a lány becstelen életmódot folytat, és befeketíti szülei dicséretes hírét, magát prostitúcióra vagy házasságtörésre adja, akkor az ilyen gyermek része nem rá, hanem a tisztességes életű testvérekre és nővérekre szálljon, ha pedig ilyenek nincsenek, akkor a tisztes életű vérrokonok kapják meg ezeket a javakat (…) örökös tulajdonként.”

A 13. fejezetnek csak a címét idézem föl: „A parázna feleség nem végrendelkezhet vagyonáról, hanem mindene a férjére száll át.”

Nem mellékes, hogy ezt a törvényt maguk az újlaki polgárok alkották, évszázadokkal a demokrácia föltalálása előtt! Szerintük tehát az számított deviánsnak Újlakon, aki gonosz lett, züllött, részeges, az atyai javak tékozlója, vagy szeretőket tartott, becstelen életmódot folytatott, és befeketítette szülei dicséretes hírét, magát prostitúcióra vagy házasságtörésre adta.

Mondhatjuk, hogy ez a fölfogás még középkori. De a későbbi idők embere is hasonlóképpen gondolkodott Európa-szerte. Például Angliában a XVII. században hoztak törvényt az istenkáromlás tilalmáról, és ez a mai napig érvényben van.

*

Az európai országokban a házasságtörés sokáig súlyos devianciának számított. Angliában az uralkodó a múlt század közepén sem fogadott újraházasodottakat. Közismert tény, hogy a válások elsődleges oka világszerte a hűtlenség. Nálunk a törvény, az 1878. évi V. törvénycikk büntetni rendelte a házasságtörést. A kérdéses 246. §-t joghallgatók számára Doctor Deodatus így szedte hexameterbe: „A házasságot ki töré – hogy itélet monda ki válást – három hónapi fogházzal büntettetik érte. Eljárás indúl: csak a sértett fél ha kivánja.” Tehát a házasságtörő a válást kimondó ítélet után még dutyival is számolhatott. Maga a válás is kivételnek számított annak idején. „1880-ban ezer fennálló házasságra 0,8 válás esett.” Ámde „1939-ben már 5,6, 2000-ben pedig 11,4”. Az emelkedés százhúsz év alatt tizennégyszeres. „2000-ben ezer megkötött házassággal szemben 500 válást számolt a Statisztikai Hivatal.”

A száz év előtti újságok gyakorta írtak közéleti emberek öngyilkosságáról; aki nem tudott elszámolni a rábízott pénzekkel, súlyos hazugság vagy más disznóság derült ki róla, akkor bizony az úriember vette a pisztolyát, és főbe lőtte magát, hogy a család becsületét mentse.

Isten őrizz, hogy a becstelenség hírébe keveredett vagy bíróság által elmarasztalt közszereplők fegyvert emeljenek önmagukra, de – csekély kivételtől eltekintve – rezzenetlen arccal maradnak a helyükön.

Ami pedig a házasságtörést illeti: nép előtt példaképi helyzetű és országos hírű politikusok közül többen harmadik-negyedik házasságukban élnek, sőt, olyan is akad köztük, aki a hetedik asszonyát nyűvi. Ítélnek róluk az állampolgárok: megválasztják őket.

*

Mondhatjuk azt, hogy a deviancia normális lett? A gazdaságkori fordulat a korábbi értékeket és célokat megtagadva új parancsot adott: add meg a császárnak, ami Istené, és megnyílik a mefisztói alku széles útja pénzzel, sikerrel kikövezve.

Mendeville 1705-ben azt írta híres poémájában, A lázongó kasban, ahol hirtelen föllendülés támadt, mert megengedték a bűnt: „Íme, bűn minden oldalon, / de az egész – paradicsom!” Aztán részletezi a devianciák áldásait: „millió szegénynek / munkát adott a fényűzés, / s gőgtől nyert élést nem kevés. / Irigység, hívság, karba kart, / fellendítették az ipart, / s az állhatatlanság hibája, / ételbe, bútorba, ruhába, / e nevetséges gyengeség lett / hajtója a kereskedésnek.” Az anyagi gyarapodás üteme gyorsult: „Már jobban élt a pór, / mint a gazdag valamikor.”

A változások tovaterjedtek az élet minden területére: „Törvényük, csakúgy, mint ruhájok / ki volt téve a változásnak, / mert ami egy nap tiszta, szent, / fél évre rá bűnszámba ment.”

Gondoljunk arra, hogy a hazaszeretet milyen szent dolog volt évezredeken át, a költők a hazáért zengtek, a hősök érte haltak, most pedig deviancia. Ha egy országban némelyek a bennszülöttek érdekeit fontosabbnak tartják a nemzetközi tőke hasznánál, akkor azonnal megszólal a sajtókórus, és nacionalizmust emleget, sovinizmussal, idegengyűlölettel vádol, s meg sem áll a fasizmus vádjáig.

*

A helyzet faramuci. Nehéz nyíltan meghirdetni, hogy az ember csak egy áru, alábbvaló a pénznél, a bűn a normális, és az erény a vétek. Folytassuk Mendeville-lel: „s bár tudták önnön vétküket, / másban azt egy sem tűrte meg. / Egy (kincse garmadában állt, / mert csalt gazdát, szolgát, királyt) / ágált, hogy csalárdság miatt / az ország széthull… / Becsület kéne, istenek!” Bizony, álszentség, szemforgatás nélkül nem megy. Oly ismerős a három százada leírt állapot, hogy tökéletesen otthon érezzük magunkat benne.

Vagy mégsem? Nehéz megszokni, hogy kultúránk oda? Hogy a népek lassacskán elvesztik anyanyelvüket? Hogy a zene hovatovább zajjá durvult, a beszéd hazudozás és káromkodás, a festészet maszatolás? A színház nem fölemel, hanem maga süllyed le a fizetőképes barbi színvonalára? A rendezők átírják Shakespeare-t, Moličre-t, Madáchot, mert a közönség nem érti, mit jelent a nemesség, a hűség, mi a baj a fösvénnyel, az álszenttel, a hazuggal, az önzővel, a tudálékossal? Hát nem ilyennek kell lenni? Nem ezt a példát adják elő a sikeres üzletemberek, politikusok, médiasztárok? A legnagyobb tévécsillagok nem a kurvák és a rablók?

*

A XX. század példátlan borzalmainak tanulsága máig levonatlan. Nevezetesen az, hogy abban a társadalomban, melyben nem érvényesítik az „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj, tiszteld apádat és anyádat, ne ölj, hamis tanúságot ne tégy, ne lopj, ne paráználkodj” elveit, ott nem érvényesülnek. Ott a deviancia lesz normális, és előbb-utóbb lebontja a törvény építette ön- és közösségvédelmi intézményeket, és a társadalom szétesik.