A posztmodern bűvészdoboz

Balla D. Károly: Szembesülés

Lennék csupán magányos metafóra
Egy nem létező könyv lapjára róva…
(Fernando Pessoa)

Balla D. Károly költőként vált ismertté mintegy két évtizede, a rendszerváltás környékén pedig a kárpátaljai magyarság problémáit nyers őszinteséggel feltáró publicisztikáival keltette fel a figyelmet. Bár mindkét említett területen azóta is változatlan intenzitással működik, két utóbbi kötetét mégis prózaíróként jegyezte – Világvége (2002); Szembesülés (2005) –, és ez, ha műfajváltást nem is, de bizonyos hangsúlyeltolódást mindenképpen jelezhet: úgy tetszik, a teljes absztrakció dimenzióit megnyitó költészet és a világ dolgait azon realitásukban tárgyaló publicisztika között megtalálni véli a számára legmegfelelőbb alkotói közeget, és egyre jobban megveti lábát a fikció és a valóság határmezsgyéjén. Illetve dehogy veti: folytonos egyensúlyozó gyakorlatot mutat be, hol a tényszerűségektől rugaszkodik a képzeletbe, hol meg ellenkezőleg, s eközben játszi könnyedséget mutatva keveri, csúsztatja, meríti egyiket a másikba.

Nem most kezdte e veszélyes terepen mutatványait. Először Tarján Tamás hozta hírbe a trükkregény fogalmával a Kortárs 1999/8. számában, amikor is Élted volt regénye (1998) című művéről megállapította: „Az író (…) oly rétegezetten ágyazza be a tapasztalati és a műbeli valóság közé a közölteket, hogy e két valóság átcsúszik egymásba, s ezzel kialakul egy olyan epikai játéktér, amelyben bármiféle »valóság« feltételezése otromba találgatás, személyek, helyzetek, sorsok, művek inszinuálása lehetne.” Ezután jegyzi meg zárójelben: „A valóságszintek e relativizálásának műszavaként Milosevits Péter készülő habilitációs előadásának vázlata a posztmodern trükkregény terminus használatát ajánlja.” Az említett előadás szövege sajnos nem áll rendelkezésünkre, és az irodalomtörténész azonos című egyetemi kurzusait sem látogathattuk az ELTE-n, ám a 2000 című folyóirat 2000. július–augusztusi számában közölt esszéből (Milosevits Péter: Trükkregény) eléggé pontos elképzelésünk lehet a fogalomról, és azt is megtudhatjuk, hogy szóalkotását a kutató elsőként A szerb irodalom története (1998) című monográfiájában használta, amelynek, látjuk, ugyanaz a keltezése, mint a hírbe hozott Balla D.-regényé. (A véletlen egybeesésnek természetesen nincs különösebb jelentősége, de egyetlen példa erejéig aknázzuk ki a „szerb párhuzamot”. A zentai zEtna webmagazin irodalmi akciója során magyar és szerb szerzők közösen alkottak „négykezes” prózaműveket az interneten; a könyv alakban is megjelent anyag – Citadella.doc: három négykezes (2003) – tanúsága szerint a különleges vállalkozás egyik résztvevője éppen Balla D. Károly volt, aki Szamosztrel címmel Slobodan Ili´ társszerzőségében írt különös hangulatú elbeszélést. Kell-e mondanunk, hogy álom és ébrenlét, nyers tapasztalat és hipnózis alatti emlékezés, azaz valóság és fikció ebben a műben is elválaszthatatlanul keveredik egymással?)

Aligha tévedünk, ha a szerzőnek a pécsi Pro Pannonia Kiadó gondozásában most megjelent könyvét eddigi legjelentősebb művének tartjuk, és úgy véljük, ezúttal nem egyszerű és főleg nem egyszeri trükkről van szó: magát a bűvészdobozt kaptuk a kezünkbe! Száznál több szövegfragmentum található benne, és magunknak kell eldöntenünk, közülük melyek a kártyalapok, golyók, kendők, kockák, karikák, és melyek az ezekkel bemutatható trükkök aprólékos leírásai. Az irodalmi bűvészdoboz ugyanis épp attól izgalmas, hogy egyszerre tartalmazza a nagy produkcióhoz szükséges eszköztárat és a mutatvány titkába beavató algoritmust, miközben e kettő megkülönböztetésének nem mindig könnyű feladata is a bűvészinasra (az olvasóra) hárul.

Mert hát miről is van szó? A mű felszíni rétegének tekinthető szerzői közlések több helyütt arról tudósítanak, hogy az írónak egyfelől volt egy elmesélhetetlen története, másfelől egy filológiai ötlete. Ezek külön-külön is foglalkoztatták, majd felismerte, a kettőt akár össze is kapcsolhatná. Így született meg a regényhiány koncepciója, amelynek lényege az, hogy a könyvet a megírhatatlan sztori kommentárjaival tölti meg: az úgynevezett derivált szövegekkel. Ezek nem egyebek, mint a feltételezett, de valójában nem létező regényhez készült elő- és utószavak, jegyzetek, szómagyarázatok, illetve a róla szóló kritikák, értékelések, továbbá más adalékok, levél- és naplórészletek, sőt ábrák, táblázatok… Ezek még kiegészülnek a könyv keletkezéstörténetét rögzítő Werk számos bejegyzésével, a szerző vallomásaival. Mindezek együtt arra hivatottak, hogy közvetítsék számunkra a hiányzó regényt, és az így szerzett másodlagos közlések révén mind teljesebb és pontosabb képünk legyen róla: szerkezetéről, az alakok rendszeréről, szövegtípusairól, nyelvezetéről, idősíkjairól – no és persze arról, miről is szólna, ha szólna, ha olvasható lenne, s nem hiánya révén jelennék meg előttünk.

Mondhatnánk, ez így rendben is lenne. A dolog szokatlan, a megvalósítás nehézkes, de végül is miért ne lehetne egy fiktív művet a róla szóló értekezések, kommentárok és a vele kapcsolatos történések formájában bemutatni? Az effajta megoldások nem ismeretlenek a világirodalomban, operált hasonlókkal Borges és Eco, Grendel Lajos és Szepes Mária… Balla D. Károly munkája azonban számos olyan egyedi vonást is tartalmaz, amely alighanem megkülönbözteti (a maga által is gyakran aposztrofált) nagy elődöktől. „Tiszta esetben” például mindig tudni lehet, mi tartozik a másodlagos, a „nem létező” tartományba, és ezzel szemben mi az, ami az elsődleges, a közvetlen szintről az előbbit közvetíti, elmondja, magyarázza. Szerzőnknél azonban ezt a határvonalat nem lehet kijelölni. Ez egyszerre izgalmas és zavaró. A két szint egybemosásának legszembetűnőbb jele, hogy mind a hiányzó, mind a kiadott regénynek ugyanaz a címe, így amikor a könyvben a különböző szövegek néven nevezik a művet (és ez több százszor előfordul), némely esetben pontosan tudhatjuk, melyikről van szó, máskor viszont ez egyáltalán nem evidens. A posztmodern irodalomelmélet szakzsargonját alkalmazó, stílparódiáknak is felfogható fiktív kritikák olvastán például gondolhatunk arra, hogy tárgyuk a nem létező Szembesülés, de felfoghatjuk úgy is – és az esetek többségében inkább erről van szó –, hogy magára az azonos című, kiadott könyvre vonatkoznak. Mivel pedig a bírálatok éppen a bírált könyvben kaptak elhelyezést, mindez valami végletekig vitt, dupla csavaros önreflexiónak hat, a kint és bent egyszerre fogott egér olyan esetének, amely már magát a szerzői ént is elmossa, kétségessé teszi. Ezek az értékelések ugyanis jellemzően negatívak, és igen sok éles, mondhatni, vitriolos megjegyzést tartalmaznak, a szerzőt hol „egy letűnt, meghaladott írói attitűd” képviselőjének, hol „a posztmodern normaelvárás buzgó túlteljesítőjének”, a művet pedig hol „a jelentéstulajdonítást aláásó önreprodukciónak”, hol „rurális metafikciónak” nevezik; a zavarba ejtő bennük pedig éppen az, hogy nagyon is hitelesen és pontosan mutatnak rá a Balla D. által gyakorolt alkotásmód hibáira és ellentmondásaira, szinte olybá hat, hogy aki ezeket a mondatokat fogalmazta, élvezettel tette gúny tárgyává az írásmű gyöngéit. Nyilvánvaló, hogy a kissé tudákos, ám lényegre tapintó és kíméletlen műítész szerepébe nem véletlenül tévedt a szerző, és attól sem kell tartanunk, hogy tudata meghasadt. Nem Dr. Jekyll írja a regényt és Mr. Hyde a gyilkos kritikákat! Sokkal egyszerűbb a megfejtés: Balla D. a mű releváns összetevőjévé emelte a szakmailag megalapozott, gonosz önkritikát. Ez a filológiai fogás nemcsak feszültséget teremt, hanem előre és visszahatóan újraértelmezi, újraértelmezteti a prózamű egészét.

Hasonló módon írják felül a törzsszöveget a szómagyarázatok. A hagyományos, megszokott értelmükben használt fogalmak és kifejezések a be-betoldott Hiánylexikon szócikkei révén ironikus felütést, gyakran szinte ellenkező értelmet kapnak. Hiába használ komolykodva valamelyik fragmentum olyan szavakat, mint „attitűd” vagy „házasság” vagy „kegyelet”, ha később ez áll a sajátos értelmező szótárban: „Attitűd – intellektuális fakszni; Házasság – konszolidált magány; Kegyelet – a káröröm legkifinomultabb fajtája”. Persze olvashatunk hoszszabb, nemritkán oldalakra rúgó szócikkeket, ezek olykor önálló kisesszéknek, máskor egyperces novelláknak hatnak, s mindannyiszor valahogy visszafeleselnek a voltaképpeni regénynek.

És ezzel még korántsem jutottunk a végére a különféle rétegezettségek, belső áttételek, visszahatások bemutatásának, hiszen szót sem ejtettünk arról, hogy a hiányzó regény ógörög környezetben játszódik, így az utalások és kommentárok sokaságát át- meg átszövik a mitológiai vonatkozások, ugyanakkor a szerző az antikvitást hangsúlyosan anakronisztikus módon alkalmazza, és gond nélkül ír olyasmit, hogy Oresztészék autója Korinthoszból Athénba tartva Nyékládházánál kanyarodott rá a 3-as főútra, mint ahogy Apollón delphoi jósnője, Püthia is szemrebbenés nélkül kezd beszélni A minőség forradalma című Németh László-eszszéről. Nem említettük azt sem, hogy a Werk-szövegekben a szerző sorra kibeszéli műhelytitkait, leleplezi saját mesterkedéseit, kulcsot ad a megfelelésekhez. Egyáltalán nem foglalkoztunk valóság és fikció viszonyával, holott a könyv egyik központi témája éppen az a kérdés: hogyan szerkeszthető meg a Nincs konstrukciója, miként fejthető ki az abszolútummá emelt Semmiből a Valami, hogyan sarjad a nem létező könyv lapjára rótt magányos metaforából végtelen szövegburjánzás. A szerző ugyanis, midőn a hiányzó regényt – Szentkuthy szavával – „ezerrezgésű Semmi”-nek tekinti, egyszersmind a „rezgéselméletet” is megadja értelmezéséhez.

Emlékezzünk: nem csupán a nagy trükk eszközeit, hanem a mutatvány titkát is tartalmazza a bűvészdoboz.

Ezek után alig illik rámutatni arra, hogy a Szembesülésnek voltaképp még cselekménye is van, ha ez elég nehezen követhető is, de két szál mindenképpen felgombolyítható. Az elhallgatott történet hőse, Oresztész kétféle szellemi örökség közt vergődik, és több alakban megjelenő szerelmei, az Élektrák szembesítik környezetével és önmagával, miközben kivezetik a lojalitás és ellenzékiség közötti választás labirintusából. A hiányzó cselekményregényre reflektáló esszéregény pedig magának a szerzőnek a vívódásait beszéli el: hogyan küzd meg önnön korlátaival, családi és közösségi beágyazottságával és nem utolsósorban korábbi önmagával, miközben a maga támasztotta írói kihívásnak igyekszik megfelelni.

S hogy sikerült-e ez a megfelelés? Bárki egykönnyen eldöntheti: csak elő kell venni a bűvészdobozt, összeállítani az asztalkát, rátenni a cilindert, letakarni a kendővel, és kicsit körözni fölötte a varázspálcával. Aztán be kell nyúlni a cilinderbe, s amit kirántunk belőle, az lehetne akár egy óriási regény is.

Vagy ha nem, hát kisnyúl. (Pro Pannonia Kiadó, 2005)