Kovács Lajos – Németh László: Bűn

2.

Különös, ám nem egyszeri esete az idegenség tapasztalásának, amikor nem mások, ismeretlenek révén éli meg, hanem a beszéd útján mintegy saját magát részesíti benne. Olyan pillanatok ezek, amikor például utóbb maga is csodálkozik rajta, hogy „mi hazudtatta vele” ezt vagy azt. Ilyen a Korányival való beszélgetése: ahogy a terveit ecsetelte, ahogy az álmairól, a kihordógépről és a kocsiról vallott, az „önnönmagának is furcsa, hihetetlen volt”: „mintha egy idegennek hallgatta volna a zavart okoskodását”. Hasonló esik meg vele Mari sorsán töprengve: nem szokott kerek mondatokban gondolkodni, s mégis „most olyan fennhangon szólt benne ez a mondat, hogy körülnézett, nem fennhangon mondta-e valóban”. Vodál feleségével való találkozása alkalmával viszont épp az „elkészített mondata” a bajok okozója: az nehezebben, tétovábban jön belőle, az „elkészítetlen” ellenben olyan váratlan erővel szakad ki a torkán, hogy mindketten „megdöbbenve hallgatták a közéjük hulló szavakat, amelyek mintha nem is Lajosból jöttek volna”. Amikor pedig Terinek nyíltan felelve, a viselkedéséért az ismerőse szájon ütné, akkor bár „akaratlanul szaladt a nyelvére, de hogy kimondta, jobban esett, mintha valami mást mondott volna”. A meglepetés forrása alighanem ott ered, ahol – Vigotszkij elméletét követve – a kétféle beszéd, az úgynevezett értelmi és a hangzásbeli, másképpen a belső és a külső elválik egymástól. Ahol a megszólalni készülő magának való belső beszéde váratlanul, hirtelen indulatból, meggondolatlanságból másoknak szóló beszéd lesz, noha nem annak szánta. Így történhet, hogy még a suta – nem széptevést, udvarlást, csak – közeledést megelőzően „egy udvarias, de értelmes mondat után kapkodott, mellyel Terit megszólíthassa”. „Kis beszédeket dolgozott ki magában”, elképzelt párbeszédekbe elegyedett a lányanyával. A mintát egyszer a gyermekkorból kölcsönözné: mint régen a katekizmus, úgy „kattogott” most a fejében a „kidolgozott beszéd”. Máskor szeretne a friss pesti ismerősök modorában, „édesen” kérdezni. De azzal is próbálkozik, és ettől „férfibbnak” tudja magát, hogy „kéjjel” mond olyan szavakat, mint „vacak” vagy „rothadt”. Igyekszik a környezetéhez idomulni, nem vakbuzgó módon azonban, nem a szokásaikat majmolva. Ezért is furcsállja, amikor a nővére kacéran megveregeti az arcát, és úgy búcsúzik tőle, „Pá, öcsike” köszöntéssel, ahogy a méltóságos asszonytól látta. Másrészt viszont ezért is örül, amikor Mariska úgy mond egy szót, ahogy otthon szokta, „a hazai nyelv öntötte el a lelkét”. Hogy az a nyelv, amelyet odahaza használt, mennyire különbözik az újonnan gyakorolttól, ezt a regény két nagyjelenete is tanúsítja. Az egyikben a Mikulásnak öltözött Lajos arra használja fel az alkalmat, hogy visszafizesse az őt ért sérelmeket, és ugyanolyan „packázón” forduljon Terihez, ahogy a lány szokott hatalmaskodni, pimaszkodni vele. Itt nyilvánvaló a nyelv uralmi szerepe. A másik esetben épp az egyenrangúság a tét és a cél, egy közösségbe való befogadásé, s nagyon lényeges, hogy ez utóbbit tegnapi önmaga vállalásával, az otthonról hozott szófordulat természetes, ám az adott helyen szokatlan használatával véli elérhetőnek. Arra a kérdésre ugyanis, hogy milyennek lát valakit, azzal válaszol, amit „még odahaza hallott”: „Becsületes a pipája” – mondja, elfogódott mosollyal kérlelve meg az illetőt „a vastag tréfáért”, mire a „Jól köhécsel” viszontválasza felold minden feszültséget.

A fiú egyébként igen sokat bajlódik a gondolat szóvá alakításával – nem kis fejtörést okoz neki önmaga kifejezése, gondjainak, kételyeinek és kéréseinek külsővé, hallhatóvá tétele. Másrészt viszont a hangzás, a hangvétel, a hanglejtés is állandóan foglalkoztatja, akárcsak az – előbb említett – arcjáték, a beszédet kísérő mozdulatok. Nyugtalanítja például, ha „azon a hangon” mondanak neki valamit, amely mögé sehogy sem tud „odalátni”. Igaz, arra is van példa, hogy a hallott szavak „rendezéséről” lemond, és az köti le, „hogyan mondja” őket a társa. Ám a hangzásra figyelve is minduntalan csak a gyanú, a bizalmatlanság erősödik meg benne, rosszérzés lepi el. Fáj neki Teri „hegyes igene”, s hogy a szolgálólány is „belejött a vezénylésbe”; „szinte az altestébe nyilallt” a „sok nézze, menjen” és a többi parancsolás. A nyelv az uralkodás eszköze itt is, ő pedig alattvalónak számít. Ha viszont Horváth úr másként tekint rá, akkor meg a „sima, ostyás modorában a belécsomagolt mérget kereste”. Nem szerette „az ilyen alamuszit: inkább legyen »hallod« meg »lódulj már« az ember, mint hogy a sima kéremek meg köszönömök mögött aknát ássanak alája”. A körülmények kedvező alakulásába vetett hitét persze az se növeli, ha a gazda, az előbbivel épp ellenkezőleg, „falusi kifejezést használ”. A „finom, fondorlatos” beszéd helyett ezzel akarja „elbódítani”? A legérthetőbb és a legegyszerűbb, ha valaki, mint a tulajdonosnő, jókedvvel van körülötte – ez „épp olyan parancs volt, mint az, hogy »hozza ide a létrát«”. Máskülönben pedig a nők „titokzatos mondatváltását” komoran figyeli, rosszat sejtve, s nem szíveli az „űző-fűző okoskodást” sem. Jószerivel nincs tehát egyetlenegy helyzet, alkalom sem, amikor Kovács Lajos önmagát adhatná, amikor beszélőként megmutatkozhatna az a képessége, hogy „szubjektumként”, azaz önálló személyiségként tételezheti magát. Ha – mint Benveniste állítja – a dialógus feltétele a személy létrejöttének, akkor végső soron Kovács Lajos nincs is, mint személy nem is létezik, hiszen alig vesz, alig vehet részt olyan párbeszédben, ahol az én–te viszony kölcsönössége fennállna. (A kölcsönösség – mondja Benveniste – magával vonja, „hogy én is te leszek majd egy olyasvalaki beszédében, aki szintén én-nek nevezi magát”.)

A testvérén kívül Vodállal, illetve a háziúrral folytatott eszmecserék jöhetnek itt számításba. Ám ahogy Korányinak, az elesős embernek is lódítja a jóllétét, ugyanígy Mariska előtt sem tárja fel a valódi helyzetét: szépít, hazudik. A beszéd nem a megértés közege, még kevésbé a segítés módja. Nincs ez másképp a nővére szeretőjével való találkozása, a kerthelyiségben lezajló beszélgetésük alkalmával sem. Itt a Dániel fiútól hallott szavakkal ámítja a partnerét, tán egy pillanatra maga is azt hívén, hogy feltett szándéka volt, a munka mellett tanul is, elvégzi legalább a polgári iskolát. Az önbecsapás folytatódik, hiába hozza szóba Vodál a saját nyelvi kiszolgáltatottságát, megalázottságát, a sok nyájas „méltóságos uram” meg „kisztihand” képmutatását – odáig jutnak, hogy Csehov hőseinek módjára elbeszélnek egymás mellett. Vodál Marival, Lajos pedig Terivel példálózik, anélkül, hogy nyíltan említenék őket. „Ronda ribanc ez az egész mindenség” – állapodnak meg.

Hogy Horváth doktorral sem jut el az együttgondolkodásnak arra a fokára, ahol ha nem értenék is meg egymást, de legalább megpróbálkoznának vele – ennek legalább két oka van. Az egyik, hogy a feje fölött folyik el „az urak magas beszéde”, azaz nemhogy partnerként, de még hallgatóként sem részese a társalgásoknak. Többször érzi úgy, hogy nem érdemes kínoznia magát az „úri madárnyelvvel”. Számára, aki a hétköznapi beszédhez szokott, idegen a jelképes beszéd, a példálózás. Az értelme egy idő után nem ugrál már vizslaként egy-egy szó után, és beletörődően, mentséget keresve gondol arra, hogy „akinek tanultsága van, egész másképp beszél”. A történetmondó vele kapcsolatban kezdi fejtegetni, hogy amint „az idegen nyelvben nem azt kapjuk el, amit nem értünk, hanem amit értünk”, az ő esze is „le-lekapott egy-egy elérhető mondatot az urak beszédéből”, egyébként azonban a személyisége kívül rekedt a vélemények cseréjén. A sűrűn elhangzó kijelentések nagy része „csak elgyötri az eszét”. Így töpreng, vajon az építész mit értett azon, hogy „a háznak a lélekben is kell alapjának lenni (…)? Az ember lelke őneki elsősorban a lehelete volt, mely télen beléfagy az emberbe, s a halál óráján kiszáll belőle.” Az ehhez hasonló példák tanúsága szerint a vele szóba elegyedő urak igazából nem vették emberszámba: nem a saját bajaival lehetett jelen – úgy tekintettek rá, mint aki nem önmagát, hanem a faluját, a parasztságot képviseli.

Idegenségélményének, a kölcsönös megértés és önmegértés hiányának másik oka alighanem azzal függ össze, hogy a külső, a hangzásbeli beszéd tekintetében is hiányzik közöttük az összhang. Nemcsak a szavak jelentése okoz gondot – a kiejtésük, az elmondásuk módja is. Kovács Lajos hamar észreveszi, hogy például a szegények vagyonáról értekező úr „igen nagy zavarban beszélt, föl nem nézett volna az ásójáról”. Ezt tapasztalván, hovatovább odáig merészkedik, hogy mint a Dániel fiúval, vele is kezd vallató, fölényes modorban beszélni. „Magát csapja be ez az ember, vagy csakugyan ilyen együgyű?” – fordíthatta volna a fiú saját maga ellen azt a kérdést, amit a három-négy holdas birtokról, gyümölcsösről s a ház jövedelméből fiatal munkásoknak készült internátusról álmodozó Horváth doktor tervei fogalmaztatnak meg vele. S ebben a kérdésben már benne rejlene az az elbeszélői megítélés is, amelyik e kétféle önbecsapás között alig lát különbséget. Kovács Lajos hazugsága, hogy kitanulhatta volna a kőművesmesterséget, vagy hogy a piacról „tulajdonképp csak tanulmányból” hordja a vevőknek a csomagokat haza, az önnön helyzetén való eltökélt változtatás szempontjából ugyanakkora súllyal esik a latba, mint a kutatóintézeti hivatást földmunkás-foglalkozásra felcserélni vágyó Horváth úr sorozatos tiltakozásaié. Az eltérés valóban csak abban mutatkozhat, hogy az egyiknek és a másiknak volna-e módja, lehetősége a változtatásra, szándéka tűzön-vízen át való érvényesítésére. S e tekintetben az úr még alul is marad a napszámosával szemben. Hiszen ez utóbbi nyilván önvédelemből, tehetetlenségében hárítja el annak az esélyét, hogy valaha építőmunkás lehetne. Micsoda az ilyen ember élete? – kérdezi, s mint egy többre hivatott férfi, tettetett fölénnyel feleli: „Dolgozik, szombaton megkapja a bért, aztán megint dolgozik, s megint megkapja. Úgy, mint a ló a takarmányt. Nem azért jöttem városra, hogy azt csináljam, amit otthon.” Az sem meglepő tehát, hogy „ő, a tanulatlan napszámos” úgy érzi, „fölényben van az úrral szemben”. Az van meg benne, ha csekély mértékben is, ami az úrból teljességgel hiányzik: a humor, az irónia, sőt az önirónia, az önmaga kívülről szemlélésének képessége. Ezért tud mulatni azon, amit Teri, a szolgálóleány többször is elmesél, hogy a gazdája nagy bánatában fél tál süteményt megevett. Ezért veszi szó szerint a kijelentését is, hogy öt-hat évre a ház rabszolgáivá válnak. Ezt az „új” helyzetet így magyarázza s szemlélteti a lánynak: „Rabszolgák lesznek ezentúl. (…) Az úr fűt, én meg a könyveit olvasom a kályha mellett.” „Pfuj, maga utálatos” – inti le Teri, elhárítva a gúny játékát, és e tekintetben még ő is fölényben érezheti magát a munkaadójával szemben, aki egyszer-egyszer képtelen eldönteni, „egyszerű játék vagy pokoli irónia” szólaltatja-e meg a legény hangját. Ugyanez aligha áll az elbeszélő hangjára: együttérzés helyett távolságtartóan szemléli, ahogy az előbb még magából kikelő, rekedten, „üvöltésszerűen” ordító férj a dolgozóban „arca felhői mögött vakon és süketen járkált”. „Bútorok, cselédek, gyerekek egy világsérelembe eltemetkezett lelket láttak” – alkalmazza nem csupán az emberi, hanem a tárgyi világ nézőpontját is. Így (is) ítélkezik, s úgy (is), ahogy Kovács Lajos felett. A különbség talán akkor ragadható meg a legjobban – mielőtt sorra kerülnének a Horváth doktorral kapcsolatos elbeszélői megjegyzések, reflexiók –, ha visszakanyarodunk a regénynek a kritikusok által fölismert mohó érzékiségéhez, tervtelen gomolygásához.

(Proust példája és a mese alakzatai) Ahhoz a jellegzetességhez tehát, amelynek a kialakításában, ahogy Domokos Mátyás is látta, bizonyosan Proust lehetett a minta: a napszámoslegény esetében többnyire „egy lefokozott élet lefokozott tudatán keresztül”, de az elbeszélő esetében igen gyakran nagyon is felfokozott érzékenységgel. Azzal a hevülettel, amely ez utóbbit főleg az átképzeléses előadásmód révén (amely, cseppet sem mellesleg szólva, sohasem kötődik Horváth alakjához) – Németh László Proust-tanulmányát idézve – a külső és belső környezet, légkör folytonos keveredése miatt állandó izgalomban tartja. A Bűn jó részére is áll, amit a tanulmány mond: ha a realista írók a tárggyal ábrázolták tárgyukat, akkor Proust azzal az intuitív érzékenységgel, amelyet a tárgya kivált belőle, miután az érzéki benyomások „valóban benyomulnak a szervezetébe”. Ezért lehet egy táj a megszokottól, az ismerőstől eltérően nem földrajzi részlet, hanem lelkiállapot. Beszédes példája ennek az a jelenet, amelyikben Lajost a házigazda faggatja a falujáról. „Ez a sok hány meg honnan, meg ki fia, hogy fizet: mintha csak messziről serétezné azt az ismerős, fél év alatt az emlékezetben kissé megszépült szín-, szag-, hangbozótot, ami a lelkében Abafalva volt. Ki tudja, mi célja van vele az úrnak (…) Lajos az egészből azt értette meg, ami az úrnak is a legfontosabb volt: »az én falum«. Hogy őneki is van faluja, nem itt termett az Alpár úton. – Hát a doktor úr faluról tetszik származni? – Fehérből – s megmondta a falut. – Hallottam a nevét – mondta Lajos, s nem tudta, a falut tolja-e ki az Óperenciás-tenger felé, vagy az urat nézze füllentőnek.” Erős érzelmi töltésükkel, érzelmileg színezett érzékiségükkel tűnnek ki aztán azok a képek, amelyek például Lajos szerelmi vágyának ébredését vagy az építkezésen dolgozók közös hálóhelyi éjszakáját, megint máskor egy esti szalonnasütést jelenítenek meg. A fiúban „elfeledettnek hitt mondatok nemcsak értelmükkel, de a Teri szeme fényével, a közébük pergett levelek színével, a kísérő munkások kiáltásával újultak ki”. „Lajos feje még mindig teli volt a kerítésen utána szálló hanggal, mely ahelyett hogy elhalványodott volna a nap horgadtával: inkább csírázni kezdett ott, mint valami fényes mag, amelynek hang volt a gyökere, de ága és virága: tapintás, szín, illat.” Szalonnasütéskor pedig „a szanaszét heverő árnyékok közt, melyekből a láng egy áll alá felhúzott térdet, egy rezesen világító orrot, egy test nélkül elnyúló kart emelt ki, egyedül ő, az álló volt végig fekete és tömör”.

A tanulmányíró Németh László abban fedezi fel Proust talán legfőbb jellegzetességét, hogy „körülötte az élet lesz mese”, hogy a valóság megközelítésére a képzeletet használja eszközül. Ha nem méltányolná a francia író módszerét, akkor is kitűnne, a Bűnnek mennyire erős, vastag vonalú a mesei erezete. Nem mitológiai csóvát húz tehát hősei mögé, mögött, hanem a népek ősközösségi folklórkincsének egy másik rétegéhez fordul. Itt-ott, elvétve megjelennek ugyan bibliai példák, példázatok is, ám mind az elbeszélő utalásaiban, mind a szereplők önértelmezéseiben a mesei párhuzamok a gyakoriak és a meghatározóak. Olyannyira, hogy ezek alapján Németh László alkotása a köznapi kalandregénynek abba a típusába sorolható, amelynek emberábrázolását Bahtyin az átváltozás és az azonosság motívumai alapján különbözteti meg. S valóban, a vidékről a fővárosba szökő, ott állást, megélhetést kereső árva fiú igazi próbája csak az lesz, hogy mennyire képes átváltozni, mássá válni önmaga feladása nélkül. Beszédes, hogy az útra kelését maga hasonlítja a szerencsét próbáló mesebeli legényéhez, és később, például egy tűzrakás alkalmával is ilyennek látja magát. Indulásakor a legfontosabb kellék, a hátán a tarisznya sem hiányzik. Nem mellékes az sem, hogy három nap alatt teszi meg az utat. (De nemcsak az ő személye, hanem Horváth doktoré is kapcsolódik a hármas számhoz: a gazda a beköltözés harmadik napján megy a házba.) A fiú útra kelése tehát emlékeztet a klasszikus népmesei kezdetre, valamely hiány bemutatására és a hiányállapot felismerésére. A hiány itt is a szegénység, a nincstelenség. A mesehős önbiztatásának, önerősítő gesztusának mutatkozik, hogy Lajos majd az építkezésnél segédkezve egy téglahegy tetején a lábát lógatva hol a város jövendőbeli királyának képzeli magát, hol egy szerencsétlen horgásznak az Élet-óperenciás parti szikláján – ahol talán hiába vár az aranyhalra. Máskor az álma, a vágya, egy tavasszal fölvonandó házmesterház, ahol lakhatna s dolgozhatna, tűnik fel előtte mint Óperencián túli dolog. Az elbeszélő magyarázat része aztán, amikor kifejtett példaként adja elő, hogy Lajos agyában a ház kredence, tálalója olyan „különös bútor-szörnyetegekké változtak, mint népmesékben az utazók által hírül hozott ember- és állatfajok”. A szak- és a segédmunkások egyik csapata a szirtkorongokat dobáló szörnyekre, a másik pedig a „magasabb istenekre” emlékezteti. A muraközi lovakkal kapcsolatos képzete, hogy a barlangszájaknál egy-egy leszáll belőlük, besétál a föld gyomrába, és ott alszik a következő fertályig. Szó esik még a rézvirágot hajtó fa alatt ülő szerelmesekről, aztán a rézorrú bábáról, és arról, hogy a napszámosfiúnak „hatalma van” a háziúr felett, próbát kell tehát tennie vele, hogy megismerje a természetét. Horváthnak „egy összeesett szörnyeteghez” való hasonlítása sem valóságmásolás.

A legfontosabb azonban, hogy az elbeszélő, a szabad függő beszédet választva, a mesebeli legénynek a gazdáihoz való viszonyát is mesei módon magyarázza. Amikor a fiú először marad kettesben a háziasszonyával a romhalmazforma épületnél, hirtelen „nagy jobbágyindulat” önti el: „mintha a tulajdonosnő egy pórul járt királynő lett volna, ő meg a kitartó szolga. Szinte bánta, hogy tanulatlanságában nem mutathatja ki úgy a hűségét iránta.” A doktor úr lelkiismeret-furdalását, bűntudatát pedig a következőképpen szemlélteti: „Mi lehet más, mint betegség, ha valaki ennyi szépség közt bánatos marad? A mesében vannak ilyen királyok meg királykisasszonyok: a hopmester bohócokat és hangászokat vezet elébük, az étekfogó vadkanfejet ad fel gombamártással, a kincstárnok tengerből búvárolt drágakövet aggat rájuk, s ők ott ülnek az udvari nép közt mogorván, hangtalanul. Az úr is ilyen.” Ezekhez hasonlóan a mesei alakzatok többi példája, utalása is zömmel arra szolgál, hogy a szereplők helyzetét, tetteit kívülről láttassa. Ilyenek például a próbatételek. Az egyik Lajos bátorságpróbája: ki mer-e menni a sötétbe, megnézni, hogy ki vagy mi kocogtatja az ablakot. A másik az erő és az ügyesség próbája: föl tudja-e vinni létrán lépkedve az üvegtáblákat az emeletre, vagy összetöri őket. Végül, túl az alaktani párhuzamokon, egy hangsúlyos szövegközi utalás is a mese világát idézi. Az a jelenetsor tartozik ide, amelyben előbb szégyelli a fiú, hogy sosem volt még moziban, s ezért állítja az ellenkezőjét, majd pedig sajnálja, hogy kiszemelt „kedvesét”, Terit a filmek is mire tanítják. Arra, hogy egy szegény kislányba is beleszerethet egy nagy méltóságú férfi, hogy „a földesúr mint gépkocsivezető” is meghódíthatja a szívét – a látott film ugyanis a Meseautó.

A kevés számú bibliai párhuzam a meseiekhez hasonló szerepet tölt be. Például az új ház lépcsője a fiú gondolataiban Jákob lajtorjának a katekizmusból ismert hasznát idézi fel, a menny kapujába kerülésnek, az égbe jutásnak – az érvényesülésnek a reményét. Másutt a babiloni fűzzel szeretne mintegy emléket állítani magának, noha nem gondol rá, legfeljebb az ösztöneiben motoszkál, hogy a zsidó hagyomány szerint a babiloni fogságba hurcolt zsidók a hazájukra emlékeztek hárfáikat fűzfákra akasztva, őneki pedig igen ritkán forognak a gondolatai az elhagyott faluja körül. Ézsau fölhozott példáján – hogy egy tál lencséért eladta vagyonát – se rágódik. Több helyütt elhangzik ellenben – hol az elbeszélő, hol az alakok szavai között – Krisztus neve, kísért a keresztrefeszítettség és a megváltás, megváltatlanság képzete. Nyilván a címbeli bűn tudatától és érzetétől elválaszthatatlanul, habár a regény befejező képsora azt a Lajost láttatja, aki hátán a csomagja terhével, távol van a vezeklésnek még a gondolatától, nem zarándokútra indul hát, hanem vissza, bizonnyal oda, a falujába, ahonnan jött. A feje fölött álló Alpár úti kereszt s a rajta csüggő kopott bádog Jézus előtt ezért is csupán megigazítja a batyuját, s továbbmegy. Hogy fejet hajthatna, imádkozhatna előtte, ez éppúgy nem járja meg az eszét, mint ahogy az sem, hogy a keresztre feszített milyen bűntől váltotta meg a világot. Csak sejti, hogy „az másféle bűn lehetett, mint amiről az úr beszélt”. És itt érkeztünk el ismét, e rövid kitérő után, a Horváth doktorral kapcsolatos elbeszélői alapálláshoz.

(Szerzői önarckép, elbeszélői kritika) Itt, ahol ismét kiviláglik, hogy a mű címei mint a szerzői szándék és célzat legerősebb kinyilvánítói – akár az első, akár a végleges változatukban – nem a főalakhoz, Kovács Lajoshoz kapcsolódnak, hanem Horváth doktorhoz. S ez nemcsak azért lényeges, mert – ahogy már Keresztury Dezső szóvá tette – az események belső arányaiban kiegyensúlyozatlanságot mutat a városba menekülő parasztfiú és a városból menekülő úr kettősének szerepeltetése, hanem mert tompítja azoknak az ítéleteknek az élét is, amelyek az úr viselkedésével, elképzeléseivel és elveivel kapcsolatban elhangzanak. Igaz, egyszer egy alaki vélemény a fiúnak is bűneként rója fel, hogy „benyalja magát az uraknál”, harminc pengőért, amennyibe Krisztus is „került”, napszámosnak szegődik, elvéve mások elől a munkát – a bűn gondolata, a rossz lelkiismeret érzete azonban szinte kizárólag a doktor helyzetéhez kötődik. Környezetének nem egy tagja vélekedik így, a feleségétől, Emmától kezdve a mérnökön át Lajosig. Ám a regény címe más irányt javasol az értelmezői igyekezetnek, mintha – az Édes Anna mintájára – annak a nevét állítaná az élre – Kovács Lajosét –, aki az igazi főszereplő, hiszen az egy évig tartó kalandja, egy szakaszában kerek egészre metszett, zárt élettörténete hiánytalanul kitölti az események keretét.

A szerzőnek a hőseihez való viszonyát Bahtyin nyomán szemlélve különös eset állhat elő: a szerző felülkerekedik az egyik hősén, a másiktól, az önéletrajzitól, azaz önmagától viszont mégsem igyekszik teljes mértékben megszabadulni. Pedig ezzel próbálkozott, beleélve magát más szereplőknek a vele szemben kialakított érzelmi, akarati, gondolati irányultságába. Egyfelől kizárta annak az esélyét, hogy a fiú címadó alak legyen, a Kovács Lajos névben rejtőző köznapi átlagosságát és jelentéktelenségét hangsúlyozva, másfelől viszont az úr szellemi, akarati beállítódása mérvadó maradt annyira, hogy inkább „hősleg” működtesse, semmint kinevettesse vagy leleplezze. Horváth Endre magatartásának és életfelfogásának megítélésében jelentős különbségek mutatkoznak a hozzá tartozók között. A legegyszerűbb és a legfelszínesebb talán a cselédlányé, Terié, aki a Lajos kezdeti véleményét tükröztető elbeszélői minősítés, a „hóbortos” után csupán „különösnek” látja, merthogy nem akar új ruhát venni, meg falun szeretne élni, mint a parasztok. Hasonló gyakorlatiassággal ítél előbb Emma, a feleség is: olyan embernek tartja, aki szégyenlős is és gyáva is, és némiképp tán álszent is: szerinte tetszik neki az építkezés, csak röstelli. „Nem meri elvállalni, hogy örül a házának” – mondja egy helyütt, másutt megerősíti, hogy „olyan ember, aki röstelli, ha van valamije”. Az asszony a „szakállas” mérnökkel beszélgetve (akit az elbeszélő, mint más figurákat is, nem a nevükön hív, hanem mesei vagy eposzi eljárásra emlékeztetően külső tulajdonságaik, testi jellemzőik szerint különböztet meg egymástól) nagyjából ugyanezen az alapon mondja, hogy szívesen eszik ő közös lábasból, vagy fekszik a cselédágyon, „de csak ha nincs más választásom. Akinek jobbra van módja, s ez után kívánkozik, az tudja, micsoda? Gyáva. Nincs bátorsága vállalni, hogy különbre született.” Különös, hogy Lajossal viszont elvontabb fejtegetésekbe bonyolódik, harag és fájdalom vegyül a viccelődésébe, amikor a maga feltette kérdésre, tudja-e, mijük van a férfiaknak, tömören válaszolja: elvük van – s ez az elv abban mutatkozik meg, hogy tudják, „milyennek kellene lennie a világnak, s megbírálják, hogy miben különbözik attól, amilyennek lenni kellene”. „Ami van, nem egyezik az elveikkel, ami egyezik: nincsen” – amire a szolgalegény a maga tapasztalatával mondja, hogy az „úri embereknél úgy lehet, ahogy a nagyságos asszony mondja”, ám a hozzá hasonló nincsteleneket „megtanítja” a szegénység. „Nem tudja jó dolgában, mit csináljon. Majd megbecsülné magát, ha a tél meg a csavargás várna rá is, mint őrája” – gondolja később, már eljövetele körül. Bizonytalankodva, vajon „nem nyafogás-e az egész”, amit az úr művel.

A mérnök viszont – nem a feleséggel, hanem a férjjel vitázva – a hivatásuk, a foglalkozásuk különbségeiből vezeti le a doktor rögeszmés lázadását. „Én kővel dolgozom – mondja –, ti szellemmel. A kő jó anyag, legföllebb fejére esik az embernek, a szellem azonban csupa kényszerképzet, fóbia, látomás. Olyan rendes emberi dologból, mint egy családi ház, kínzókamrát tud csinálni. Az azonban, hogy visszajöttél ide, sőt a szívedben sosem mentél el komolyan, azt bizonyítja, hogy a világ e ház nélkül s ami benne van, még nagyobb kínzókamra volna a számodra.” „Tibennetek sokszor lázong az eszme, amikor a szív, a tüdő, a gyomor kitűnően érzi magát” – összegez végül, betegségnek nevezve azt, amit a házigazda lelkiismeret-furdalásnak tart. A kérdésre pedig, hogy egyszerűen gyávák volnának-e, akik félnek vagyonosnak lenni, az a válasza, hogy „talán nem ilyen egyszerűen van; de lényegében mégiscsak így”. Mindezek alapján világosan körvonalazható a szereplőknek a szerzői alakmásként értelmezett Horváth doktorhoz való viszonya – kevésbé világos azonban, hogy a szerző megtalálta-e azt az értékelő pontot, ahonnan az önéletrajzi hősétől, azaz önmagától való távolságot folyton tarthatja s mérheti. Végeredményben annak az állításnak az igaz és bizonyítható volta merül fel, amelyet legelőbb Gaál Gábor fogalmazott meg, méghozzá igen határozottan. Meggyőződése szerint Németh László pályáján a Bűn annak a tanúsítója, hogy a folyóiratával, a Tanú reformideológiájával elesett író talpra tud állni. Meg tudja haladni, úgymond, lapjának téves szemléleteit, „s már tudja önmaga Tanú-beli törekvéseit messziről, kritikusan nézni, tisztán és problémamentesen, a meghaladott szemléletek színvonaláról: műalkotásban”. A Kosztolányi-portrék, különösen az első, lehetnek a tanúsítói, hogy mennyire fogékony volt más, az övétől eltérő szemléletek iránt, s hogy ez az érzékenység már magában hordozta az önkritika lehetőségét is.

Van ugyanakkor egy szövegrész a Bűnben, amely annak a kíméletlenségnek vagy szigornak a határait jelöli ki, ameddig az önbírálatban el tud vagy el mer menni. Keresztury Dezső idézi a regény végéről azt a jelenetsort, amikor a távozni készülő Lajos elmereng a háziúr öngyilkossági kísérletén. „Szegény féreg, ugyan miért tette. Csakugyan azért, mert a többiek táncoltak, s neki kellett a bűnt viselni? Ha eszébe nem jut, hogy az úr megkérte, akárhogy is, de keltse fel, mielőtt elmegy, talán be sem mer nyitni. Vagy tán azért is mondta? (…) De hiszen ez akkor olyan – riad fel –, mint a leesős ember?” Horváth Endre öngyilkossági szándékát Korányi szerepjátszásához hasonlítva valóban felmerül a Válasz bírálatában igen hangsúlyos kérdés: „Keserű kiábrándultság vagy szeszélyes öngúny ez?” Mindegy is, mondja a kritikus, a lényeg az, hogy az író nem menti föl a hősét, de kényszeríti az olvasót, hogy „magáévá tegye annak szorongó tanácstalanságát”. Nos, ennek a kényszerítésnek az ereje gyöngült, az öngúny enyhült azzal, hogy a szerző a regény újabb kiadásaiból, így az életműsorozatnak az Iszonnyal közös kötetéből is egyszerűen kihagyta, kitörölte az úr kérelmére s a leesős emberre utaló mondatokat. Ez a hiány ismét közelebb hozta az önéletrajzi hőséhez, és még inkább csökkentette annak esélyét, hogy a kompozíció főalakja, Kovács Lajos címszereplő lehessen. Az ő sorsa – és ezt fogja keretbe a cselekményidő – úgy teljesül be, ahogy saját maga keserű tehetetlenségében képzelte: „Visszatipródik a sárba, mint a szétzilált lombról a levél.” Az útra kelés, amely induláskor a magasba emelkedés reményével csábította, a visszainduláskor a mélybe zuhanás, a lehullás és a gyötrődés képzeteivel riasztja.

Irodalom

Bahtyin, Mihail: A tér és az idő a regényben. (In A szó esztétikája. Gondolat, Bp., 1976.); A szerző és a hős. Gondolat, Bp., 2004. – BalassaPéter: Kosztolányi és a szegénység. (In A látvány és a szavak. Magvető, Bp., 1987.) – Benveniste, Émile: Szubjektivitás a nyelvben. (In Aposztmodern irodalomtudomány kialakulása. Szerk. Bókay A., VilcsekB., Szamosi G., Sári L., Osiris, Bp., 2002.) – Domokos Mátyás: Bűn és lelkifurdalás – alulnézetből. (In Hajnali józanság. Kortárs, Bp., 1997.) – Faragó Kornélia: Térirányok, távolságok. Forum, Újvidék, 2001. – Gaál Gábor: A „Tanú”-tól a „Bűn”-ig. (InVálogatott írások I. Irodalmi, Bukarest, 1964.) – Grezsa Ferenc: A Bűn áldozatai. (In Németh László Tanú-korszaka. Szépirodalmi, Bp., 1990.) – Keresztury Dezső: Németh László: Bűn. (In„Én sosem kívántam más emlékművet…” Szerk. Monostori Imre. Argumentum, 2003.) – Dr. Lakatos István: „Gyermekeimért tettem”. Felsőmagyarország, Miskolc, 2001. – Németh László: Kosztolányi Dezső; Kosztolányi Dezső: Alakok. (In Két nemzedék. Magvető–Szépirodalmi, Bp., 1970.) – Olasz Sándor: A Martin du Gard-irealizmuselv és a Bűn. (In Az író öntőformái. Új Forrás, Tatabánya, 1995.) – Szabó Zoltán: Németh László: Bűn. (In Hazugság nélkül III. Szerk. Markwart Ágnes. Héttorony, Bp. é. n.) – Cs. Varga István: Szociális bűntudat és értelmiségi létkonfliktus. Borsodi Művelődés, 1981. márc. – Vekerdi László: Egy régi regény „hiánya, szükséglete és feladatai”. (In Németh László-emlékkönyv. Szerk.: Monostori Imre, Olasz Sándor. Tiszatáj, Szeged, 2001.) – Vigotszkij, L. Sz.: Gondolkodás és beszéd. Trezor, Bp. 2000.