×

Kovács Lajos – Németh László: Bűn

1.

Márkus Béla

2005 // 07
A Németh László-filológia felületes ismerője előbb azt hihetné, a Bűn mégiscsak az életmű kevésbé elemzett darabjai közé tartozik, különösen a Gyászhoz vagy az Iszonyhoz képest. Később, a róla szóló kritikák, tanulmányok viszonylagos ismeretében viszont olyan benyomása támadhat, hogy vajmi csekély mértékben képes hozzájárulni az eddig alkalmazott szempontok gazdagításához, frissítéséhez. Erőlködhet bár új megközelítésmódok keresésével. Az alábbiak ilyen fölös erőfeszítésnek lehetnek tanúsítói, amikor azzal próbálkoznak, hogy a regényt mintegy eloldják az életrajzi kötöttségektől, legalábbis lazábbra engedjék azokat a szálakat, amelyek egy csomóba összefutva nem a főhősnek, hanem az egyik mellékalaknak, Horváth doktornak az írói alteregó jellegét erősítik.

(Szociális lelkiismeret; szerzői önarckép) A minapában, már a harmadik évezred legelején, 2001-ben az Egy régi regény „hiánya, szükséglete és feladatai” tanulmányírója, Vekerdi László is abban ragadta meg a Bűn lényegét, amiben közvetlenül előtte, de még a múlt század kilencvenes éveinek elején a hivatkozásaiban egyetértően emlegetett Domokos Mátyás: a társadalmi-szociális síkon megjelenő metafizikai-ontológiai problémában. Az ő Bűn és lelkifurdalás – alulnézetből címet viselő esszéje a feketemunkára leső Moszkva téri Kovács Lajosok világával a Rózsadomb kacsalábon forgó váraiét állította szembe, hogy az újraértelmezése vagy inkább tán – miként a rá hivatkozó művelődéstörténész vélte – a művet „először igazából megértő” dolgozata a következő sejtéssel záródjék: „Mintha a Bűn újból visszaváltoznék »sorsvádló« társadalmi regénnyé napjainkban.” És mintha erre a metamorfózisra azért érett volna meg a helyzet, azért lenne rá szükség – ahogy a másik tanulmány címe kiemeli –, mert napjainkban nem akad író, aki időálló, jelentős alkotásban „személyesen átélt és vállalt szégyenkezéssel szemére hányná a »rendszernek«” a bűnt, az elnyomorodás és a túlgazdagodás egymást feltételező „antiökonómiáját”. S ha nincs, aki a maga rosszérzésében tükröztetné az ország „mérvadó” fölső részének felelőtlenségét, akkor az irodalom maga is felelőtlenebb, mint volt a Bűn megjelenésének esztendeje, 1936 táján. Amikor is – az irodalomtörténészek tekintélyes listával bizonyítják – a prózaíró Móricz Zsigmondot, Nagy Lajost, Kodolányi Jánost ugyanaz háborította fel, mint a Nem menekülhetsz, A kacsalábonforgó vár és a Magyarok Illyés Gyuláját, a Hazám József Attiláját: a „nemzeti nyomor”. A regényben is megidézett „háltak az uccán” társadalmi állapotrajza ez, az elbeszélő által visszatérően megnevezett odúlété, amelyik éppúgy a töprengés helye s alkalma, mint a versbeli „éj nagy odva”. S valóban, akár Kovács Laji útnak indulását is mutathatná a kép: „hátán kis batyuval, kilábol / a népségből a nép fia” – ám a kilábalás nem révbe érés; az út vége ugyanaz, mint Jó Péteréé, az Utolsó kísérlet ugyancsak 1936-os terve szerint: visszamenni, összetörten, a faluba, ahonnan nekivágott a világot jelentő városnak. Nemcsak a névrokonság miatt merülhet itt fel Móricz boldog emberének, Joó Györgynek a sorsa, s aztán, az urak világából – Grezsa Ferenc utalt rá igen alapos elemzésében – a Rokonok Kopjáss Istvánjáé, aki az öngyilkosságot választja a középosztályi lét ellentmondásainak megoldására. A Németh-filológia más írókat és műveket is idéz még annak jelzésére, hogy közvetlenül a második világháború kitörése előtt íróinkat mennyire töltötte el, mennyire nyomasztotta – Cs. Varga István összegző érvényű tanulmánycímét kölcsönözve – a „szociális bűntudat és értelmiségi létkonfliktus”.

Vagy egyszerűbben: az a Rossz lelkiismeret, amely kezdetben a regény címeként szerepelt. E két változattal is mutatva, hogy a címek választásában kifejezett ajánlás, igen határozott szerzői szándék nem egyezik az ugyancsak igen határozott elbeszélői szándékkal. Ez ugyanis más személy történetét állítja középpontba, mint akinek örökös lelkifurdalása, bűntudata van, és aki az eseménymenet végén a bűn fogalmának értelmezését is elvégzi. A szerzői alakmás ő, a szakirodalom számtalan hivatkozása tanúsítja ezt, többnyire az író vallomásaira, önértelmezéseire támaszkodva. S valóban, kétség sem férhet hozzá, hogy igaz az, amit legutóbb Németh László veje, dr. Lakatos István is hangsúlyozott a „Gyermekeimért és érte” című könyvében, az anyósa, Németh Ella életéből elevenítve fel epizódokat: nem volt elég, hogy az apósa a Kapások című esszéjében „közhírré tette”, a felesége házat épít „abból a pénzből, amit a nép Eötvös Kollégiumára akartam áldozni”, ellenérzésének betetőzésére még a Bűn megírását is elhatározta. A regény így lett „vádirat” a ház ellen, „nem sok elismeréssel” sem a feleségről, sem az építkezésről – szól az életrajzi értelmezés, a szerzői szó nyomán. Ezzel szemben az elbeszélő szavát követve a poétikai értelmezés szólhat úgy is, hogy a regény „vádirat” a férjről, kevés elismeréssel illetve a szeszélyeit, téblábolását az építkezés körül. Vagyis a szerző öntanúsítását az elbeszélő önleleplezésbe, önfelmentését önítéletbe fordíthatja át. Már amiatt is, mert a szerzői alakmás, Horváth doktor által fő gondolattá emelt bűntudatban a regény alakjai közül senki sem osztozik, a legkevésbé épp az elbeszélő kiválasztottja, a parasztlegény főszereplő Kovács Lajos. Holott a mű felépítése, keretes szerkezete szerint, de az elbeszélő átképzeléses előadásmódjának, a legény gondolatait, érzéseit szabad függő beszédben közvetítő hangjának meghatározó szerepe, aránya miatt is végig az ő nézőpontja az uralkodó. Németh László másutt használt szemléletes képével: az elbeszélő a vidéki fiú ablakából tekint ki a világra, onnan szemlélődik és ítélkezik. Márpedig a legényt a maga apró-cseprő vétkei – piaci tolvajlása, a háziúr könyveinek elpocsékolása stb. – legfeljebb ideig-óráig nyugtalanítják, hamar túllép rajtuk, mintsem vezekelne miattuk.

A mű egyik első kritikusa, Keresztury Dezső sok mindenkihez hasonlította őt: a hősi-lovagi Toldihoz, az idillikusan kedves Ábelhez, a groteszk csavargó Kakuk Marcihoz, nevezte különös, tuskós magyar Calibannak – csak épp az a valaki hiányzott az ő első, majd mások későbbi összevetéseiből is, akihez pedig igazán közel állónak látszik, akivel talán a legszorosabb a rokonsága: Édes Anna. Kovács Lajos napszámos, szolga, férfi cseléd az ő édestestvére. Amiben e benső, lélek vagy inkább alkat szerinti hasonlóság megmutatkozik, az a beszédhez mint megnyilatkozáshoz, közléshez való viszonyuk. Hogy a beszéd az otthontalanság, az idegenség legyőzésének, megszüntetésének eszközeként, az emberek egymáshoz közelítésének, társas érintkezésének módjaként a regényben kiemelt szerepű, erre a Martin du Gard-i realizmuselv érvényesüléséről értekező Olasz Sándor figyelt fel, a Thibault család és a Bűn közös központi problémájának nevezve a „kommunikációképtelenséget”. Az Édes Anna esetében is helyénvalóbb, pontosabb és árnyaltabb fogalom talán a „kommunikációs szegénység” – mint annak a „lelki szegénységnek” a velejárója s következménye, amelyet legújabb irodalmunkban a méltatlanul elfeledett Balázs József regényei jelenítettek meg a legérzékletesebben, ahogy ezt annak idején Kenyeres Zoltán is kiemelte. Balassa Péter az Édes Anna világképét vizsgálva pedig a kifejezés kultúrkritikai jelentésén töprengett. Dolgozata, a Kosztolányi és a szegénység az artikuláció képtelenségében, csökevényességében vagy kezdetlegességében, a beszédbeli egyenlőtlenségben, a behozhatatlan nyelvi hátrányban jelölte ki a cselédlány viselkedésének jellemzőit, némaságának okait. A szegénység lényegét kifejezhetetlenségében, a dadogásban, az artikuláció és a kifejezés „előtti” rákérdezésben ragadta meg. Mindennek az érvénye bizonyosan kiterjeszthető a Németh László-regény világára, szolgafiú hősére is. Hasonló a helyzet, amikor Balassa osztja a Kosztolányi-regény emberképét a Móricz-novellákéval (Szegény emberek, Barbárok) és az Árvácskáéval egybevető Kiss Ferenc nagyon határozott véleményét: „nincs szociális megoldás”. A szociális bűntudat megszüntethetetlen és terméketlen, az értelmiségi létkonfliktusok feloldhatatlanok és hiábavalóak – ha Anna sorsáért „a vétség orvosolhatatlan”, akkor a Kovács Lajos sorsáért is az. És az otthontalansága is egyetemes természetű, egzisztenciális jellegű. A kommunikációs szegénységen, a beszéd formájában megmutatkozó otthontalanságon, szellemi és érzelmi kiszolgáltatottságon túl jól érzékeltetik ezt a regény jellegzetes térformái, meghatározó helyszínei.

(„…végre egy író, aki nem a szándékait szereti, hanem az anyagát”) Még mielőtt azonban az idegenség beszédhelyzetei és a kiszolgáltatottság terei sorra kerülnének, érdemes felvillantani azt a kapcsolatot, amely Németh Lászlót Kosztolányihoz fűzte. Az irodalomtörténet – különös módon – elhanyagolta ennek a talán hatástörténeti szempontból is termékeny viszonynak a vizsgálatát. (Kivétel Olasz Sándor tanulmánya – Tiszatáj, 1993/7. –, amely „egy analógia körvonalait” fedezi fel a két író egzisztenciális regényváltozatai alapján.) Pedig a lelki szegénység jelzős szerkezete például megjelenik már a fiatal kritikusnak az íróról készített első portréjában is: az 1928-ban készült méltatás azt emeli ki, hogy Kosztolányi „a felnőttség lelki szegénységiről (!) a költőség gazdagságára, a »fontosról« a »nem-fontosra« fellebbez”. És hogy e fellebbezést mennyire dicséri, világossá válhatna a második, az 1936-os portré zárósoraiból is. Itt a „nagy írónak” tisztelegve hangsúlyozza: életében először, s hiszi, egyszersmind utoljára vállalta egy szerzői est bevezetését. Azért is mer bátran ejteni mellette – mondta – néhány lelkes szót, mert „végre egy író, aki nem a szándékait szereti, hanem az anyagát”. Aki mintha a nem fontosat, azaz a „jelentéktelent keresné, mintha irtózott volna minden nagyképű mélységtől”. Hogy a mélynek, mélységnek később is – példának okáért a Kisebbségben lapjain – használt fogalmát miként érti, milyen jelentést tulajdonít neki, ebben segítségünkre lehet a nyolc évvel korábbi portré. Itt József Attila későbbi ellentétpárjára – „fecseg a felszín, hallgat a mély” – emlékeztetően állítja: „A fontos dolgokban a felület rikoltoz, a nemfontosakban azonban a lélekmély üzen.” Az így felfogott fontos – a hasznossal és a tiltottal együtt – szerinte arra való, hogy „színezzék életünket, értelmetlen indulatokban, makacs előítéletekben burjánozzanak a szociális lény hivalkodó tudatára”. A szövegösszefüggésből nehezen lehetne kihámozni, hogy e minősítés a Kosztolányi-hősök közül kikre vonatkoztatható leginkább – az azonban bizonyos, hogy a Bűn Horváth doktorával kapcsolatban mind az elbeszélő, mind az egyes alakok szájából nemegyszer hangzanak el közösségi, társadalmi (bűn)tudatának hivalkodó, Kovács Lajos szavával: „nyafogó” voltára utaló megjegyzések. Rokon ez azzal, ahogy kritikusként a Négy fal között emlékező verseiről értekezve becsüli a gyermeket, aki „nem tanulta meg a dolgok szociális jelentőségét”, s aki nem a „társadalmi viszonylatokon át” értékel mindent. Minden erőltetett párhuzamkeresés nélkül is kijelenthető, hogy a tanulmányíró Németh László egészen mást érdemesít elismerésre, mint a regényíró. Az előbbi a költő lírájának gyermeki énjeiben azt a szociális érzéketlenséget, a társadalmi jelenségek, folyamatok iránt „tanúsított” közömbösséget méltatja, amitől a regényíró Németh László saját alakmása, a házigazda Horváth szenved, gyötrődik. A kritikus egyenesen lelkesül azért a Kosztolányi Dezsőért, aki „tompa hittel”, közönnyel, ha nem gúnnyal szemléli a társadalmi eszmék, szociális elvek hangoztatását, a „megváltó igék” locsogását. Akinek – szól másutt, az Alakok című kötetét méltatva – az „érzékelés a gondolkodása, a felszín a mélysége”. Vagyis akinél „a szellemi élet nyomatéka az érzékszervekben maradt”. E költői karaktert, felfogást az 1928-as portréban hétköznapi példával szemlélteti: vannak emberek, mondja, „akik elé odazúdíthatod keservesen kiizzadt eszméidet, ők cipőd orrát nézik”, s ujjaid mozgását kísérik „a szavaid helyett” – „Kosztolányi ilyenfajta ember”, nyomatékosítja.

A Bűn világából viszont Kovács Lajos ilyenfajta ember. Például álmodozásai közepette, amikor egy piaci kihordókocsira gondol, „s az eszme kicsinységére az élet végtelenségében”. A fiúnak ezt a végtelenségtől elbűvölt pillanatát mások is idézik. Domokos Mátyás a nyomorúság mögött meghúzódó „általános emberi sors egyik nagy metafizikai-ontológiai kérdéseként”. És valóban, ideiglenes szálláshelye, a kunyhó résén keresztül az eget kémlelő legény gondolataiban először együtt jelenik meg az elmúlás, a halál és a feltámadás gondolata, hiszen az a benyomása támad, hogy a csillagok úgy néznek rá, mintha a saját koporsójában ült volna fel. A mélységben ragyogó város fényeinek, messze futó, összevissza pontsoraiknak, aztán egy ház tetején a dobogó szívhez hasonlóan ugráló óriási reklámnak a látványa azonban el is kápráztatja – a fény ez esetben is, mint ahogy később lesz róla szó, jelképi erejű, mitikus sugárzású. „Nagyon szomorú volt, ahogy itt állt a villanyözön felett, de volt valami nagyszerű is ebben a szomorúságban. A lélek megtelt és kifeszült tőle, mint a mellkas egy nagy sóhajtástól” – szól az elbeszélői helyzetmagyarázat. De nem csak ekkor szól így. Korábban is és később is. Előbb, amikor a fiú egy hegyi gödörben vet vackot éjszakára, s elalvás előtt széttekintve úgy érzi magát, mint a „csillogó-hullámzó város pásztora”. „Nemcsak a közepe volt az ő hegye a hegységnek, de maga a tengely, amely körül a világ, mint az ellibbenő csiga, csendesen kalimpálva pörög”, s „úgy aludt el, mintha a sziporkázó ég meg az eget tükröző csillagfényes város, fölötte s alatta, mind az övé volna”. Utóbb, már az Alpár úti ház építése közben, kedve támad felmászni valahová, „a Világgal beszélgetni”, vagy kiülni a terasz szélére, „kilógatni a lábát a Mindenségbe”. És nemcsak őt ragadják magukkal magasztos érzések: az építkezésnél megjelenő gazdának, a ház leendő urának egyenesen fékeznie kell magát, nehogy az eléje táruló látvány lelkesítse, holott az elvei szerint tiltakoznia illenék minden ellen. A kivilágított Citadella, a nyugtalan atmoszférában ide-oda futkosó, sziporkázó lámpák láttán „egy pillanatig dicsőséges arccal bámult a város felé”, aztán a fiúra mosolyogva mondta: „Hát ez szép innen. Ha maga volna az ördög, most megkísérthetne…”

A szolga és a gazda elragadtatottsága ama Kosztolányi-vershőst idézi meg, aki az égbolt gazdag csodái láttán a boldogságtól föl-fölkiabál, majd pattanó szívét feszítve húrnak dalolni kezd. A Hajnali részegség szerzői beszélője ő – így helyénvaló talán a Bűnnel kapcsolatba hozható versek sorát ezzel a költeménnyel gyarapítani. Nem a szociális bűntudat, nem az értelmiségi létkonfliktus hasonlósága okán, természetesen. Hanem az élet végtelenségének, az érzéki benyomások gazdagságának, színes változatosságának rajza miatt. Amit már annak idején is jó szemmel vett észre a Válasz szemlézője, az emlegetett Keresztury Dezső, de a Napkelet kritikusa, Szabó Zoltán is. Az utóbbi szerint nagy öröm a regény „gátlástalan téma- és részlethalmozása”, még ha aggályra ad is okot, hogy „túlságosan szövevényes, túlságosan dús, hogy olyan, mint egy indákkal át- meg átfont bokor”. Az előbbi méltató szinte ezzel egybehangzóan a regénynek – a Gyászhoz viszonyított – „alaktalanabb” voltát emelte ki, és hogy ez a formai sajátosság a „mohón ízelítő, tapintó, szagoló érzékiségéből” fakad. A regény – írta – „a melegen lüktető élet teljességébe merül: tavaszias alkotás, tele szinte már tervtelen gomolygással, de tele az újraszülető élet csíráival is”. Végre egy író – vonatkoztathatnánk saját magára Németh László idézett szavait –, aki az anyagát szereti, s nem a szándékait, eszméit, elveit. Csakhogy ez a mohó érzékiség, ez a tervtelen gomolygás korántsem határozza meg a hősöknek sem a cselekményterét, sem az önszemléletét. Inkább ellenpontozásra szolgál, a tompa sivárság, lelketlenség és kiszolgáltatottság színesítésére, mesei keretek közé helyezésére. Ebben viszont – lesz erről is szó – Domokos Mátyás szerint Proust lehetett a minta.

(A kiszolgáltatottság terei, az idegenség beszédhelyzetei) Már a regény nyitánya sem sorsvádló jellegével tűnik ki. Nincs szociális karaktere, hiszen egy társadalmi-történelmi állapotrajz helyett mitikus hasonlattal indít: a katonaságtól leszerelt Lajos mint „elrekedt utas” jelenítődik meg. Nagyon lényeges, hogy ez az ideiglenes elakadás állandó lakhelyén, a kényszerű helyhezkötöttség nem idegenben, hanem a szülőfalujában történik vele, s hogy támasza a kilábalásban, az őt fogva tartó akadályok elhárításában senki, semmi más, csak a természet lehet. Úgy él otthon, pontosabban: otthon él úgy, mint akit „a hó befútt, de a szép idő majd csak továbbsegít”. Tovább – az úton, amelyiken (a fentiek értelmében) akkor indult el, amikor katona lett, és amelyiknek már ennek előtte is a város volt a vágyott végpontja. Az elbeszélő igen árnyaltan érzékelteti a különbséget az útra kelés lehetséges indokai között: „városra” s nem városba menésről beszél. A rámenősséget, a megszállást, a céltudatos hódítást hangsúlyozza a látogatás, a nézelődés, a kirándulás céltalansága helyett. Mint az antik gondolkodás óta, az út metaforája itt is az emberi létezés sajátos lehetőségeit, a hős életkora alapján mondhatni, az emberré válás esélyeit testesíti meg. S ha a személyiség céljainak megvalósításában – ahogy ezt Faragó Kornélia elemzései bizonyítják – a tér- (és idő)szeletek mindig akadályokként merülnek föl, akkor a legelső akadály éppen az otthon lesz. Amit az is nyomatékosít, hogy korántsem a megértés helyeként, közegeként jön számításba: a fiú nemhogy meg tudná osztani terveit valakivel, a rokonaival például, még titkolnia is muszáj őket. Hiszen legfőbb támasza, Pesten élő nővére, Mariska is azt írta: „Lajit föl ne engedjék ám, nem neki való hely ez.” Vagyis – ismét az előbbi monográfiát követve – a város mint a világ középpontját formázó, a görög kor óta bizonyos értelemben mindent belsővé tevő tér eleve tiltott helyként tűnik fel számára. Ezt a tilalmat is áthágja, amikor faluját, amely mintha csak tartózkodási s nem szülőhelye volna, elhagyja. Az elbeszélő igehasználata újra sokatmondó: „nem tartóztathatta magát többé”, suttyomban távozik, kilopódzik a községből. Tettének helyszíne sem közömbös: a lakásuk, a szobája helyett az istállóban tölti az utolsó éjszakát, ott rakja tele a fejealját az útra való kenyérrel. De előbb még ugyancsak jellegzetes helyszínen, „az istálló küszöbén” gondolta el, hogy a katonaságtól ismerős mátyásföldi építész „barátját” keresi majd fel, tőle kér munkát, remél megélhetést.

Az istállóval jelezhető állati létezés gondolata s metaforája a továbbiakban éppúgy vissza-visszatér, ahogy a küszöbön állással kifejezhető köztes emberi létezésé, az otthon élménye és az idegenség tapasztalata közötti átmeneté. Hozzájuk társul a jelképi erejűvé növesztett fény képzete és látványa: egyértelműen a kozmikus kinyilatkoztatás szerepét töltik be, a dicsőség, a boldogság vagy legalábbis a boldogulás hírnökei. Ez utóbbira érzékletes példa, ahogy Kovács Lajos az átképzeléses előadásmódba váltó elbeszélői leírás szerint világgá megy: „Ahogy megindult, nagy diadalérzet szaladt a fejének, az eget visszakéklő tócsák s a fényt és vizet permetező levelek közt mintha egy ragyogó hegyre ment volna vele az út, amelyen gazdátlan hangok jártak: most kel a napod, Lajos, most mutatja meg Kovács Lajos a világnak (…) útja a jövő tavaszba vitt, s a szabadságot érezte tápláléknak.” Aztán, a mátyásföldi kudarcot követően Pestre tartva „megint megszólaltak körülötte a biztató hangok”, és a községtáblára rásütő hold is biztatta. A hajnal pedig, amikorra a Dunához ér, újra a reménytelenség erőin való győzedelmeskedést jelzi a számára: mintha a fény és a sötétség eredeti egységének szétválásával magának a teremtésnek a csodájában részesülne. (Jóval később, a ház építésének előrehaladtával az elbeszélő látja úgy, hogy a különböző helyiségek „megkezdték a szétválást, mint fény és sötétség egykor az Isten intésére”.) „A Dunánál aztán egyszerre világos lett. Mintha nem is az égtől kapta volna a folyó a fényt, hanem ő maga hozta volna széles medrében: a híd sárga pillére biztatóan nyúlt föl, s a vörös sávú sziklák és az ébredő vár fényétől csurogva könyököltek fel belőle. A hajókat is az a fényes hajnali ár sodorta a parthoz.” A fény mint a jó forrása, a bizalom erősítője úgy kíséri végig Kovács Lajos elbeszélt életszakaszát, hogy miközben az újjászületés reményének a tavasztól tavaszig tartó cselekménysor által még a természet is táplálója, aközben nincs senki, sem a régi, sem az új barátai, embertársai között, aki biztatná, bátorítaná a város meghódításában. Nemcsak a nővére óvja Pesttől, újdonsült kőműves ismerőse is. Az első munkás, aki emberszámba veszi azzal, hogy kezet nyújt neki, búcsúzásként azt tanácsolja: „legokosabb, ha hazamegy a falujába”. Ott van aztán a „leesős ember” – aki mindig más-más ház előtt esik össze, hogy a lakók ijedtükben megsegítsék ezzel-azzal –, ez a barátféléből zsarolójává lett férfi, Korányi. Miután előadta neki Pestre jövésének „legléhább” indokát („hogy melyik volt az igazi ok, maga sem tudott volna válaszolni”), ő is azt ajánlja, menjen haza, s „ne lesse itt Máriaremetén a mesét”. A háziúrral, Horváth Endrével való kapcsolatára, párbeszédeikre is jellemző, hogy ezekből sem meríthet hitet, erőt. Szerepe többnyire vagy az adatközlőé, falujára, paraszti életére vonatkozóan, vagy a hallgatóé, a másik panaszának meghallójáé – útbaigazításra, segítségre itt sem számíthat.

Mint szó volt róla: magárahagyatottságát, homályosan is alig körvonalazott céljai megvalósításának lehetetlen voltát az útján elébe került, ennyiben szabadon választott és a számára mások által kijelölt terek is kifejezik. Inkább alkalmi szállás-, semmint állandó lakóhelyek ezek. Az első mindjárt, ahol másodmagával, a váratlanul hozzája szegődött somogyi emberrel meghúzza magát, egy országúti „hidacska” – ez alatt aludni a talán Anatole France-tól származó mondás szerint kétségtelenül szabad választás dolga: egy gazdag éppúgy megteheti, mint egy szegény. Lajos mindenesetre úgy lép le innen is, miután kérkedve eldicsekedett otthoni, máskülönben semmit sem érő vagyonával, ahogy a házuktól is megszökött. Tettével – becsapja és cserbenhagyja az útitársát – mintegy megelőzi későbbi morfondírozását: „hát mi az a munkásöntudat? Ad az neki kenyeret, ha innen elzavarják? (…) Az ember magáért él, magának keresi a boldogságot. (…) Igenis, föl akarok kapaszkodni az urak közé; igenis, ember akarok lenni, akármit gondolnak az öntudatról.” A társaival való együttérzés kiformálódását, az összefogás gondolatának megfogalmazódását aligha ösztönözheti, hogy az építész a sarkon várakoztatja, ott kell ácsorognia vagy két óráig, ledőlnie pedig az épület egy sarkában lehet, gyaluforgácsot kotorva a feje alá. Legközelebb, amikor egy szaletliféle lesz az éjszakai nyughelye, már úgy gondolja, „a halottaknak is jobb helyük van” abban a kriptában, amelyet éppen kitataroztak. Aztán az elbeszélői megnevezés és ítélet is úgy láttatja a fiút, mint aki állati sorra jutott: „búvóhelyéről is elriasztva” kell új munka- és szálláshely után néznie. Előbb egy parkban tölti az éjszakáit, aztán „kifelé törekedett a városból, ahol ritkább a kő és sűrűbb a növény” – azaz szinte dzsungellakó vademberként keresi a helyét. Ligeti padok kínálkoznak, majd „egy galagonyabokor mögött” egy nagyobb gödör, „amiben ülve össze lehetett gugyorodni”, később túl a villamosok végállomásain keresgél, „amerre barlangot gyanított”. S ha „talált valami megfelelő lyukat, ott elrejtett egy kisebb értékű tárgyat. (…) Ezek a kis rejtekek az egész hegységet az ő birodalmává tették.” Itt, ebben az egyedüllétben kezdi eltölteni, ami végigvonul aztán egész pesti életén, „valami rendkívüli kísérlet álma”. Valami ábrándozással elegy önáltatás, valami patópálos nyugalmú önámítás, hogy házmester lesz, hogy kifutófiú, hogy piaci kihordó, hogy a tanulással is megpróbálkozhatna. Barlangjai előtt, a fűben fekve mint „távoli hangtenger” búgását hallgatja a várost – ismét a természet érzéki gazdagsága nyűgözi le, feledteti el vele, miért is vágott neki az útnak. Annál többször jut az eszébe, amikor már emberibb körülmények közé – egy kunyhóba kerül. Horváthék házát építik itt, illetve az úrasszonyét, merthogy az úr hosszú ideig fel sem tűnik – a cselekményidő java részének, körülbelül az első felének a tulajdonos egyszerűen nem szereplője. A kunyhó szalmája akár az otthoni istállóé, s csakugyan, az itt alvó munkások horkolása egy falusi malacbandára emlékezteti. Itt a fények sem serkentik, izgatják „mindenféle bánatos álmodozásra”: a csillagok is, fenn az égen, és lenn, körülötte a lámpák is „átvették fáradtságát”.

Később aztán, amikor már áll a ház, és a fiú a mosókonyhában kap helyet, új tapasztalatokat szerez az otthontalanságból. Ekkor kezdi furcsállani, hogy egy kivételével mindig házon kívül találkozott a nénjével, Mariskával – de ez az egy alkalom sem a váratlansága miatt ragadt meg az emlékezetében (kóborlásai során véletlenül az előtt a ház előtt kötött ki, ahol a lány szolgált), hanem a testvére viselkedése miatt. Miután becsöngetett hozzájuk, az előszobaajtóban állva találkozott a konyhaküszöbön „tapadt” nővérével, aki „hirtelen, nehogy az öccse behatoljon a lakásba, maga is az előszobaajtóba lépett”. A fiú az ajtóban „szorongott” később is, amikor a háziúrnak azt hazudta a lány, hogy azért hagyja ott állni, azért nem viszi be a szobájába, mert az öccse siet. Majd „No, szerbusz – mondta”, „s bevágta az ajtót”. Szinte pontosan ugyanez ismétlődik meg, amikor a tulajdonosnőnek visz levelet a régi lakásába. Itt is az előszobáig jut, az asszony beteszi előtte a szobaajtót, és neki még azt is el kell viselnie, hogy a pár éves Zsuzsika megszégyeníti: „magának nem szabad ám bemenni oda” – figyelmezteti, attól tartva, hogy „bepiszkítja a parkettot”. Még ennél is többet mondó a szenteste jelenete, már az új házban: végig a „nyitva hagyott ajtóban téblábolt, közbülső helyen a sértő visszavonulás és a szemérmetlen tolakodás közt”, mígnem mint egy kutya, „zavarodottan somfordált vissza őrhelyére”. Az ajtóban szorongás, téblábolás vagy a csukott ajtó maga is érzékelteti a fiú otthontalanságát, világban való létének minőségét. Az elzárkózás lehetetlenné teszi az egyik szférából a másikba való átjutást, önálló, független egzisztenciájának megteremtését. Nincs ez másképp házbeli hálóhelyével, a mosókonyhával kapcsolatban sem. Egy idegen, a gyermekek mellé felfogadott német nyelvtanárnő szemében eleve bámulnivalóként tűnik fel, mint „az odvából előimbolygó élőlény”. A gödör-, a barlang- és a kunyhólét képzete mellé tehát az odúlété társul. Nemcsak a szűk, sötét térre, hanem az állatok búvóhelyére is vonatkoztatva. És ismét felmerül a barlang motívuma is, leginkább az emberi civilizáció kényszerű elutasításának jelképeként. Azután ugyanis, hogy az úr végre észreveszi, a fiú napok, ha nem hetek óta a „sötétben kuksol”, mert Teri, a szolgáló – lásd szolgai együttérzés, segítségvállalás – kicsavarta a villanykörtét, a lány előbb rácsapja Lajosra az ajtót, majd szidni kezdi, hogy a „barlangja minden meleget elszív” az ő szobája elől. Az igazságtalanul vádolt, a fájdalomtól szólni sem tudó legény azt gondolja, a „kutyát sem rekesztik ilyen sötét jégverembe”, mégis, miután a lány „lom-embernek” nevezte, bánatosan bement a „vermébe”. Legvégül, szilveszterkor, amikor az úr megint benyit hozzá a sötétbe, és a hivatala meg az állása közötti ellentétet kezdi el fejtegetni, Lajos sem ezt nem képes követni, sem a bűnről szóló gondolatait. Aztán az sem üti szíven, ahogy a hozzá mindig kedves háziasszony a férjére ripakodik: „Egy csavargóval trafikálsz?” Otthontalanságában ez a státus mégiscsak hízelgőbb, mint egy odú- vagy veremlakó állaté. Vagy mint egy puha testű gerinctelené – amelynek a képzete az ő gondolataiban ölt testet, miután felfedezte a háziúr öngyilkossági kísérletét. „Szegény féreg, ugyan miért tette? – tűnődött magában”, és e megnevezés által a nyomorúságukat tekintve lényegében egy szintre állította magával.

Ahogy a barlang, a kunyhó, aztán az utcasarok, az előszoba, a mosókonyha és a többi helyszín a sötét odúlét, a Dosztojevszkijtől ismerős egérlyuk-távlat kifejezője, ugyanúgy az otthontalanság és az idegenség érzetének fölerősítői a kommunikációs eszközként értett beszéd különböző formáiban megnyilvánuló tapasztalatok is. Amit egyrészt az ajtóban állás, a küszöbön téblábolás fejez ki, azt az elzárkózást, az átjárásnak, az egyik területről a másikra való átjutásnak a nehézségét érzékelteti másrészt a hallgatás. Útja során az első benyomások nagyon lehangolóak: a mátyásföldi építkezésen hiába köszön mindenkinek jó reggeltet, csak egyvalaki, az utóbb is példaképeként emlegetett és mások által gúnyolt asztalos morog „valamit vissza”, a többiek, köztük a mesteremberek, átnéznek a feje fölött, szóra sem méltatják. Még elkeserítőbb élményben van része később Pesten, a dunai hajórakodóknál: megszólít egy ismeretlent, hogy kaphatna-e ő is munkát, mire az „bregócsnak” nevezi. Lajos felháborodik: „Tudja ez, hogy ő katonaviselt ember? Azt hiszi, amiért faluról jött, vele így lehet beszélni?” Amikor megint érdeklődik, most egy targoncástól, az már nem is válaszol – a többiek pedig kinéznek rá, és nevetnek. „Meg volt zavarodva, de őrizte magát, nehogy elkedvetlenedjék. Ezek a pestiek haragusznak a falusira, de majd kibánik ő velük, csak munkához jusson.” Ismét később, egy újabb helyen, ismét kinevetik. Ez elvette a bátorságát, „s tünekedett az emberek gorombaságán”. Aztán, a bűnbakképzés törvényszerűségei szerint, önmagát kezdte okolni: az embereket nem lehet percenként megszólítani, különben is, inkább nézelődjék, mint kérdezzen. Magára hárítja tehát a felelősséget. Akkor is magában keresi a hibát, amikor kóválygásai során az első kedves, közvetlen emberrel találkozik – az ismeretlen hívja, hogy kísérje el, tartson vele. A kommunikáció szempontjából azonban igen lényeges, hogy a pénzét ugyan hajlandó megosztani Lajossal, ám a gondolatait nem. Az úton egy könyvből „valami idegen nyelven szavalt”, egy szót sem szólt hozzá, „csak a versét olvasta tovább, a különös zsidóforma nyelven”. Nem csoda, hogy a legény fejében összevissza ugráltak aztán a szavak. Máskor becsmérlő kiközösítésben van része: rohanva törtet a villamosra várók között, s pattog mögötte a sok „paraszt”, a megalázó megnevezés. Pedig a tömeg olykor mint a szabadság közege tűnik fel: az egyenlőségérzést épp a szavak hiánya teremti meg. Mozgások, mozdulatok hitetik el vele, hogy azonos értékű a többiekkel; egy a sok közül, aki hagyja, hogy sodorják őt is. „Ez a sok lökdösés kimondhatatlanul jólesett neki (…) Már vagy harmadszor söpörtette magát végig a piac utcácskáján.” A gesztusoknak, a „testbeszéd” formáinak máskor is megnő a szerepük: a kézfogást „nagy megtiszteltetésnek” tudja, nagyobbnak, mint ha odavetnek neki „egy-egy mondatot”. Arról pedig – magyarázza az elbeszélő – igazán nem tehet, hogy már az is jólesik neki, ha valaki (adott esetben Vodál, a nővére, „Mari embere”) megfogja a karját, és megszorítja.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben