Füstbe ment tervek; Hóra valók

Füstbe ment tervek

– Na, ezzel meg is lennénk – rakta le a hegesztőpajzsot Kopasz, végignézve az állványzat merevítővasain. – Akár pakolászgathatunk is.

– Jól belehúztunk, délre haza is érhetünk – pillantott órájára elismerő fejmozdulat kíséretében Patás, az extra lábméretű segédmunkás. – Te képviseled aztán igazán negyvennyolcat, ha meghalsz, ledönteni sem lehet majd ekkora talpakról – hallhatta nemegyszer. – Hagyjál, van elég bajom belőle, zokni még csak akad, de a cipő kész tortúra.

Az őszi nap megcsillant a strand tavacskáinak vizén, a levelek lassan, ám folyamatosan szállingóztak lefelé az ágakról. Öt természetes fürdőmedence alkotta a strandot, közöttük füves terület, elszórtan juharokkal, platánokkal. Az állványzaton, amelyet meg kellett erősíteni, egy tartály kéklett, csövek vezettek bele, és átellenben kikanyarodva belőle távoztak a talajba, hogy ott kalandozzanak tovább. A karbantartók szokásos idény utáni körútjukat járták strandtól strandig, Elmúlás fogadta őket a bezárt vigalmak bejáratainál. – Már vártam magukat, jöjjenek, nyári emlékeket árulok, maguknak olcsón adom.

A karbantartók két kocsival érkeztek, de már csak Kopasz Ladája állt a pénztár közelében a gesztenyefa alatt. A mérnökök, miután az eligazítást megtartották, még reggel elmentek. Összesen hatan maradtak. Kopasz és Patás a nagyobb javításokat végezte el, Tuskó, Vanek és Ragyás víztelenítette a víztelenítésre váró csőrendszert, lefedte a zuhanyzók lefolyóit, és hasonló aktuális tennivalókkal foglalkozott. Már egy órája végeztek, a főépület előtti padon beszélgettek. Többnyire arról, hogy mit kezdenek majd az ölükbe hullott szabad idővel, miután látszott, hogy Kopaszék is hamarosan befejezik az előirányzottakat.

– Legelőbb bemegyek a Bermudába pár fröccsre, aztán majd ahogy alakul – nyelt egy jókorát Tuskó. Örült, hogy hamarosan megmutathatja a másnaposságnak, ki az úr a házban.

– Megnézem a telket, ott is van mit szöszmötölni – fújt egy füstkarikát Vanek.

– Videózni fogok, aztán agyoncsapom a szomszédot, mert szerintem rájár az asszonyra – mormogta maga elé Ragyás.

– Előbb az asszonyt csapd agyon – zökkent le közéjük a padra Szita, aki nyaranta aranyat mosott apjával a Duna mentén. – Asszony nélkül a szomszéd hajítófát sem ér.

Szita a mérnökökkel jött, az elektromos hálózatot vizsgálta át, kicserélt pár neoncsövet, és áramtalanított.

Amikor induláskor Kopasz közölte vele, hogy ötszemélyes a Lada, menjen haza busszal, nem hitt a fülének.

– Itt akartok hagyni a világ végén? Azt sem tudom, merre van a buszmegálló, estére fogok csak hazakeveredni! Nem mondjátok komolyan!

– A Lada ötszemélyes, hova a francba akarsz ülni, a tetőre?

Hosszas huzakodás után Szita bevackolta magát a csomagtartóba, Kopasz egy gumikötéllel rögzítette a csomagtartó ajtaját, néhány centis rést hagyva. – Hogy meg ne fulladj hazáig a saját szagodtól – közölte vele a nyiladékhoz hajolva.

Elindultak, nemigen szóltak egymáshoz, a szabad órákra gondoltak, a maguk teremtette jutalékra, amelyet a cég még kiszállási díjjal is megfejelt. A búcsút intő Elmúlásra ügyet sem vetve ültek az autóban az utat nézve. Csak Kopasz törte meg a csendet jó negyedórával később.

– Remélem, a benzinszagot jól tűri ez a Szita, nyitottam neki szellőzőt, de az a két húszliteres elég rendesen bűzölög. Nem zárnak valami jól a kupakok. Csavartam rájuk rongyot, hazáig kibírják, ha a fele elmenne, akkor is megérte, anynyival olcsóbb odaát.

– Odaát minden olcsóbb. Ha tíz éve ezt mondja nekem valaki, hogy a tótékhoz járok majd vételezni, kiröhögöm – dünnyögte Vanek, aztán folytatta a szendergést.

– Remélem, már nem pattognak a kölyök szeméből a szikrák! – próbálta folytatni a társalgást Kopasz. – Nem adná ki valami jól magát, nem igaz?

Minthogy a mellette ülő Patásnak is csak bólogatásra futotta, Kopasz maga nevetgélt a tréfáján – nem értik ezt a szikradolgot, magas nekik –, majd az út menti tájat kezdte nézegetni.

Szita volt közöttük a legfiatalabb, alig fél éve, hogy dolgozott. Nehezen tudott megmozdulni a csomagtartóban, de nem bánta, Livi járt az eszében, az egyre közeledő szerelmeskedés pillanata, ami jócskán kárpótolta a keserves mozdulatlanságért. Nézett kifelé a keskeny résen, figyelte az utat, próbálta betájolni, merre járhatnak. – Rohadt büdös ez a vén tragacs – állapította meg, miután hosszas fészkelődés után sikerült benyúlnia a zsebébe. Előkotort egy cigarettát, hogy elterelje figyelmét szorult helyzetéről, majd tovább turkált a gyufa után. Amennyire lehetett, féloldalra fordult, hogy mindkét kezét használni tudja. – Ma aztán nagy formában leszek, bébi, éget a vágy, alig bírok már a szenvedéllyel! – dudorászta, szájában a cigarettával. Kitapogatta a doboz oldalát, ráillesztette a gyufaszálat, és gyakorlott mozdulattal végighúzta rajta. Várta, hogy sercenjen a gyufa feje az érdes, fekete csíkon. Elsőre nem sikerült, de másodjára igen.

Hóra valók

Gyalogoltam visszafelé az időben, a városból kifogyó út szélén még tartott a járda, egyik felén poros, kókadozó gyomféleségek, a másikon a hajdani ipartelepek még néhány működő üzemcsarnoka. Nem a szándék, hanem a szükség hozott erre, miután kimúlt alólam az autó kilométerekre innen, a pusztaságban. Annyit mondott, hogy reccs meg bumm, talán még azt is, hogy kingkong, aztán már az utolsó kenetre sem tartottak igényt a csapágyai, tengelyei, miután végképp elegük lett mindenből.

Tudtam még gyalogolni, talán tetszett is, hogy megy a dolog, és nézelődhetek; fenébe a kormányzás felelősségével, a haladás kockázatával!

Azért gyalogoltam az időben is visszafelé, mert jó néhány évtizeddel korábban gyalogoltam erre utoljára. Közel egy évig rendszeresen, és most arra lettem figyelmes, hogy akkori nyomaimba lépve mintha ismét munkába igyekeznék az akkori időben.

– Felrémlettem magam előtt – sodortam egy mondatot a poros gyomlevelekből magyarázatként. Rápillantok az órámra, belépek az üzem nyitott kapuján, átvágok az udvaron a szereldéig. Alig késtem többet a mindenkori átlagnál.

Első ránézésre megállapíthattam, hogy ebbe a szereldébe a változások szele a mai napig nem tudott még egy vacak, ideiglenes belépőt sem szerezni. Lépkedtem a nyomomban, közvetlenül a sarkamban jártam, hogy felkeressem magamat. Nem okozott semmi nehézséget. Ott ültem a helyemen, ahol egér költözött a fiókomba, egy fagyba szakadt téli napon, néhány évtizeddel ezelőtt. A széllel akkor is hibádzott valami, ész nélkül fújt a kukoricaföldek felől, aztán pár száz méterrel odébb, a sorompó környékén, már fordult is vissza, nyilván itt érezte jól magát. Újra láttam végigseperni a történetemen.

A szerelőhelyiséget a huzatos üzemcsarnok sarkából rekesztették el, nem volt nagyobb egy közepes tanteremnél. Nem is kellett hogy nagyobb legyen, éppen huszonöt tanuló járt ide elektromos szerelvényeket forrasztani, meg öt műszerész, továbbá egy Kivételezett Személy. A Kivételezett Személy egy kétszer két méteres drótketrecben ült a tanterem sarkában naphosszat szótlanul, csak a szeme villogott elő a ketrec sötétjéből, miként macskáknak éji kötelességteljesítés közben rejtekük oltalmából.

A ketrec a mennyezetig ért. A Kivételezett Személy fekete műanyag fóliákat hegesztett odabent, miniatűr sakk-készletek tokját készítette ilyen módon, a ketrecen kívül pedig a mozgalmi munkát végezte, ennek köszönhette kivételezett helyzetét. Rajta kívül senki nem tudta, csupán sejtette, hogy mi az a rejtelmes munka, aminek kivételezett helyzetét köszönheti. Csak három napot kuksolt a ketrecben, izzította szemét a sötétségből a tanterem felé, aztán kiröppent a mozgalomba. Senkinek sem hiányzott.

A tanulók háziasszonyok, szabadonfutó lányok és nők voltak, akik arra vállalkoztak, hogy megtanulják az elektromos szerelvények forrasztását. Egy hét alatt megtanulták, aminek következtében a normakulcsot kétszer is megfordították a normarendezők a munkaerő présgépében. A tanteremjelleget azonban ez cseppet sem befolyásolta, az új termék is tanulóként küzdött pozíciójáért az új termékek új piacán.

Mind az öt műszerész menekültstátusban vendégeskedett ebben a baromfiudvarban. Abból állt a feladatuk, hogy az elkészült elektromos szerelvényeket műszerrel ellenőrizzék, működőképessé nyilvánítsák, fennmaradó idejükben a tyúkokat és jércéket hajkurásszák, meg ökörségekkel szórakozzanak. Menekültstátusukat annak köszönhették, hogy kivétel nélkül menekültek a becsületes és embert próbáló munka elől.

A szerelőhelyiség különlegessége nemcsak újdonságából, hanem abból is adódott, hogy a csarnok többi elrekesztett munkahelyével ellentétben volt mennyezete, azaz télen nehezebben ment világgá belőle a meleg. A Puzsárok épp ezért tértek be ide kiszámítható rendszerességgel a fagyok beálltával. A szerelőcsarnok többi munkahelyét határolták ugyan falak, de mennyezet nélkül. Ha egy ilyen bokszból égre emelte tekintetét valaki, hullámpalákat látott odafent ég helyett, s a palákat tartó vasszerkezet geometriáját, ilyen téli időben pedig a zúzmarás palákról támadásba lendülő zimankó szervezett hadait. Nem is nagyon emelte ég felé a tekintetét senki ezekben a térelválasztott és szövetségbe forrt szabad köztársaságokban. Azért voltak szabad köztársaságok, mert szabad volt bennük nap mint nap ugyanazt cselekedni ugyanazon cél érdekében. A szerelőcsarnokban játékokat, műanyag háztartási retteneteket, alumínium használati tárgyakat és nyomtatott áramköri lapokat gyártottak. Az önállóság abból állt, hogy minden egyes boksz önálló arculatával egy másik önálló arculatú boksz beszállítójaként működött. Részfeladatokat látott el, és a sor végén például ott tündökölt egy vadonatúj, citromsárga műanyag pohár. Vagy egy rőtvörösre oxált alumínium drótfonat, amelyik egy teljes kupica- avagy pálinkáspohár-családot tudott a tenyerén hordozni.

Egyik nap a művezetők gyöngye, ez a minden tekintetben elviselhetetlenül törekvő és közmegvetésnek örvendő fickó, ez a barna köpenyes, nett ifjonc besétált egy ilyen bokszba. Mélyhúzás. Ez azt jelenti, hogy az alapanyag korongját a présgépbe teszed, megnyomsz két gombot egyszerre, s akkor a célszerszám belemélyed ebbe az anyagba, mondjuk azzal a célzattal, hogy fazekat nyújtson a gyönyörűséges magyar ezüstből. A két gomb azért kell, hogy lefoglald a kezedet, nehogy véletlenül még egy utolsó igazítást akarj tenni az utolsó pillanatban azon az ezüstkorongon. A művezetők gyöngye, a termelékenységet fokozandó, bemutatóval egybekötött oktatást rögtönzött a félreállított s csendesen merengő szakmunkásnak. Az egyik kapcsoló kiiktatásával a gép várakozási ideje felére csökken, tehát ugyanannyi idő alatt kétszer annyi fazék képződik. A szakmunkás bólogatott, s titkon nem a műszak végi fröccsözésre gondolt, hanem elrebegett egy halk imát, mert a rutinos szakmunkások veszély esetén erre is képesek. Látta, amit a művezető nem látott, miközben egyre lelkesültebben magyarázva elfoglalta a szakmunkás ülőhelyét. Behelyezte a gépbe az ezüstkorongot, majd megnyomta a társtalan gombot, s egy utolsót igazított a leendő fazékon. Ordítása lerázta a zúzmarát a hullámpaláról, a szövetségbe forrt szabad köztársaságok teljes égboltozatáról. Három ujját ugyanis péppé zúzta a lecsapó szerszám acélja. A szakmunkás befejezte az imát, a bólogatást, majd lesöpörte hajáról a zúzmarák pihéit, és kiszabadította az elviselhetetlenül törekvő és közmegvetésnek örvendő művezető szétkenődött ujjait a szerszámból. Ezt követően visszakötötte a kiiktatott kapcsolót. A művezetők gyöngye üvöltve rohant ki a szerelőcsarnokból, mentőt! mentőt!, ordította, jobb kezében vérző ujjcafatjait szorongatva, miközben abban reménykedett, hogy a markában tartott csontszilánkos fasírozott-alapanyag visszatelepíthető eredeti helyére.

Amikor egy sirály szállt a hullámpalákat tartó vaspókháló merevítődrótjára, percekre megállt az élet. – Mi a francot keres itt egy sirály? – emelte égre tekintetét minden szövetségbe forrt szabad lélek. Számottevő vízfelület kilométerekre innen, ez csak egy hibbant tévelygő lehet. – Mi a francot keresek én itt? – sikította bele a csarnok légterébe a sirály időről időre, folyamatosan egy hétig, mert nem találta meg a kijáratot. Addigra már öreg bútordarabnak számított, ott méltatlankodott az egyik merevítővason a pala alatt, de nem tudta magára terelni a figyelmet.

A csarnok a régi kukoricások helyén állt, enyhe lankák völgyében, a város szélén. Kisipari termelőszövetkezetnek hívták. Ez a minősítés annyit tett, hogy a legtávlatosabb társadalmi verőfényben is a gyanú árnyékában volt kénytelen létezni, merthogy kilógott az állami vállalatok sorából. Azok a szép napok, énekelte Mary Hopkins, döngette a Cream.

– Érdemes erre szót vesztegetni? – sikoltotta a sirály, és lefordult a merevítővasról. Épp a Puzsárok lába elé zuhant, a betonra. Az öreg odalépett hozzá, megböködte az ujjával, aztán levette koszmintás kalapját. Egyedülálló pillanat! Az öreg Puzsár kalap nélkül! Ilyen egy éve, amióta a fiával idejöttek targoncásnak, nem esett meg. Rövid ideig melléhez szorította a sárgászöld, széles karimájú kalapot, majd visszatette a helyére. – Ez meghótt – mondta a fiának, aki rendíthetetlenül vigyorgott tovább, mint ahogyan mindig. Ez volt a specialitása. Eleinte mindenki azt hitte, hogy ez nála a hitetlenkedés jele. Olyan isten háta mögötti vidékről költöztek ebbe a városba, hogy kezdetben mást sem tett, csak egyik ámulatból a másikba esett, és hitetlenkedett. – A falból folyik a víz! – csavargatta a mosdó csapját, és fejét ingatva mosolygott. Nagy gazemberséget sejtett minden újdonság mögött, csapdát gyanított, átverést, összeesküvést, amelynek mindegyike arra irányul, hogy őt nevetségessé tegye. – Ebből nem esztek, tudom, amit tudok! – derült ki apránként a vigyoráról, s emiatt csarnokszerte kegyvesztett lett. Ezt is csapdának, egy újabb átverés kezdetének gondolhatta, és az eseti vigyor állandósult az ábrázatán, hogy megóvja őt a minden zugból rá leselkedő rontástól.

Az öreg szerette a madarakat, galambokat tartott otthon a padlásukon. Felemelte a sirályt, rátette az üres targoncára, és bokszról bokszra haladva végighurcolta az egész csarnokon.

– Ilyen a sirály. Meghótt – ennyit mondott mindenütt, nem többet. – Ilyen közelről még nem is láttam! – Szerencsétlen jószág. – Vigye innen a pokolba ezt a büdös dögöt – ilyesmiket hallhatott, de rezzenéstelen arccal fogadta, mint minden egyebet. A fia meg hátratett kézzel vigyorgott mellette. Állt néhány percig a targonca vasára könyökölve az öreg, aztán kifarolt a bokszból, és ment tovább. – Ilyen a sirály. Meghótt. Ilyen a sirály. Meghótt.

Istenverte hideg január kószált a környéken. Olykor belehelt a szerelőhelyiség ajtaján is, de a lányok, asszonyok, akik a Lányok, asszonyok műsorát hallgatták a rádióban, sietősen rácsapták a vasajtót erre a jégveremtüdejű betolakodóra, amikor kifagyottan visszasiettek a vécéből. Mindig oda jártak. Ilyenek a nők, mondta a legbölcsebb műszerész. Ennyit biztosan tudott róluk.

A tanteremben, körben a falak mentén, szerelőasztalok álltak. Merész ívű elképzelések nyomán kialakított, szögletes Szaturnusz-gyűrű, házi gyártmányú, fából összerótt fiókos munkapadokkal, rajtuk elektromos csatlakozók sorával. Az asztalosok minden igyekezete ellenére valamennyi asztal egyedire sikeredett, nem lévén két hasonló faanyag se a raktárban, se a ház körül. Amikor végeztek a munkájukkal, akkor már egyáltalán nem létezett semmilyen faanyag az egész üzemben, kivéve az öreg Puzsár targoncájának olajfoltos deszkáit. Ezekre az igen értékes darabokra hiába fenték fogukat a leleményes asztalosok, az öreg Puzsár egyetlen pillanatra sem engedte ki kezéből a targoncáját.

– Klotyóra csak elmegy – vélték az asztalosok, amikor már csak az a szép négy szál keményfa deszka hiányzott a mű befejezéséhez. Szerszámokkal kezükben őgyelegtek mindenfelé, hogy amikor elérkezik a pillanat, lecsaphassanak. A fák helyettesítését vaslemezzel gondolták megoldani, méretre is vágatták, de hiába győzködték az öreg Puzsárt, ő csak a fejét ingatta, s csoszogott tovább öntörvényű hosszúsági és szélességi köreinek nyomvonalán. És nem ment el klotyóra. És a műszak végén a targonca mindig nyomtalanul eltűnt. Hogyan csinálta? Elásta? Beparkolt vele a Nirvanába? Felhajította az űrbe arra a néhány órára? Talán összehajtogatta, szatyrába rejtette és hazavitte? Talán befőttesüvegekbe vizelt, és a befőttesüvegeket is a szatyrába rejtette és hazavitte? A fia meg csak csóválta a fejét, rajta ugyan nem fognak ki, nem teszik nevetségessé, vigyorgott a faggatózó asztalosok képébe. A rejtély rejtély maradt. Így az utolsó asztal lába vascsövekből készült, oldala acéllemezből, mert az üzem tartózkodott bizonytalan kimenetelű beruházásokba ölni a pénzét, amíg hazaiból, azaz újra feldolgozható saját anyagaiból megoldhatta a megoldhatatlant. Legfeljebb nem szépségdíjas, csupán célszerű műtárgyak alkották a közös vagyont. A vasketrec sem volt szépségdíjas, harmonizált a hozzá csatlakozó vaslábakkal. Az ablakra néző asztalsor egyik végpontja itt a vasketrecnél, míg a másik a bejárati ajtó falánál jelölte ki a műszerészek felségterületének határait. A lányok és asszonyok nekik háttal ültek a túlsó falnál végigfutó szerelőasztaloknál. A tanterem, azaz szerelőcsarnok közepe így szabadon maradt, itt cirkált olykor gondolataiba mélyedve az egész új tevékenységi formát kiötlő Főnök úr, aki a műszerész urakat tegezte, és szoros együttműködést alakított ki velük.

– Csollégák – szólította meg őket bizalmasan. Hogy miért mondta azt, hogy csollégák, senkinek sem ütött szöget a fejébe. A menekültstátus mindennél többet ért.

Ide, erre a szabad területre tértek be targoncástól némi melegedőre a Puzsárok. Ácsorogtak négy-öt percet, aztán szó nélkül távoztak, hogy a szabad terület ne Puzsárváró, hanem szabad terület maradhasson egy óra, egy nap, egy hét múlva is. A Puzsárok szerették a szabadságot, becsülték, tisztelték, óvták, dédelgették, köszöntek neki. Tisztában voltak azzal, hogy olyan kincs, amelyik errefelé különösképpen ritka is. Ölre tudtak volna menni egy csipetnyi szabadságért, ha a helyzet úgy alakul.

Csak részben lepett meg, hogy egér költözött a fiókomba. Akkor jöttem rá, hogy egér költözött a fiókomba, amikor elő akartam venni a parizeres-vajas-paprikás kenyeremet – ŕ la Gundel – a közös reggelizés idején. Amint kihúztam az asztalom lapja alatti fiókot, azt kellett látnom, hogy kirohan egy egér a reggelimből. Ész nélkül vágtázik a fiók hátsó traktusába, a lomok közé. Ennek a remek kis szendvicsnek bizony lőttek! Mert ugye az ember azt gondolja, hogy egy egérrel semmi közös érintkezési pontja nem lehet az életének. Magam is így vélekedtem, bár ez a vélekedés igen hamar megváltozott. Visszatoltam a fiókot a helyére, az elmúlt éjszaka hordalékanyagaira gondoltam odalent a gyomrom legalján, s nem is került komoly erőfeszítésembe, hogy lemondjak rágásról, nyelésről, szilárd anyagok testembe juttatásáról. Ittam egy kávét, aztán kerülgettük kicsit egymást a hányingerrel. Ismertük a rigolyáinkat, általában kihoztuk a meccset döntetlenre.

Visszaültem, ránéztem a vaskeretbe gittelt üvegekre az asztalom fölött. Mást nem is lehetett, csak ránézni ezekre az üvegekre, kilátni rajtuk maga volt a megtestesült kilátástalanság a külső és belső oldalukra lerakódott sűrű üledékréteg miatt. Olyan vaskeretes szemüveget viselt ezen az oldalon a szereldénk, amelyikről levésni sem lehetett az elmúlt időt. Se az eltávozott napot. Hiába tévedt be olykor ide a Láss-Láss-Ne-Csak-Nézz! Leventekórus, eredménytelenül távozhatott. A vaskeretes szemüveg mindössze arra volt alkalmas, hogy rápillantva hozzávetőleges pontossággal meghatározhatta a kukkoló, hogy nappal, avagy éjszaka van-e odakint.

A műszerész urak tőlem jobbra és balra, szokásaiknak megfelelően töltötték ki a nagyszünet fél óráját. Messze elkerülték a figyelmemet.

Egy egér a fiókomban. Önmagában nem különleges, a környék valamennyi kukoricásának egere menedékházként használta ősz végétől a szerelőcsarnok teljes területét. Több-kevesebb sikerrel ki is húzták tavaszig, de hogy itt? A szerelde vaskeretes szemüvegén keresztül szemlélve a dolgot úgy döntöttem, hogy nem silányítom tervvé az elkövetkező időket. Majd meglátjuk, mi történik, csak úgy önmagában, a külső körülmények kotnyeleskedése nélkül.

Amikor a tanodánkban aznap kicsengettek, óvatosan kiemeltem Parizer a’la Gundelt, egy csipetet visszahagytam a fiókban belőle vacsoraidőre, a többit benavigáltam a szemetesládába. Repült, akár egy jégtáncos házaspár, amikor hajtóműve lángja a fagyasztócsövekig felolvasztja alant a műjeget. Nem csoda, úgy éreztem, ha nem igyekszem, valami kimondhatatlanul brutális történhet a kezemmel, amelyik egérlátta kenyérhez ért. Láttam a présgépet lesújtani az ujjaimra. Hallottam a művezető ordítását. Késlekedésről szó sem lehetett.

Másnap be is jött a művezető, felkötött karjának végén egy megtermett karfiollal. Ez a karfiol kötszerből öltötte magára a karfiolálcát. A művezető beállt szereldénk közepére, barna köpenyének oltalmából szenvedő képpel körültekintett, majd mártíromságából szemernyit sem hagyva veszendőbe menni, betért a fóliahegesztő-ketrecbe a szokásos intim pusmogásra.

Az egér megvacsorázott, aminek következtében megkezdődött egy teljes hónapig tartó közös történetünk. Én szállítottam a reggelit, ebédet, vacsorát, az egér pedig fokozatosan háziasult. Másfél hét múlva már két lábra állva fogadta a fejadagját. Lenyűgözött, habár körültekintően kellett eljárnom, úgy téve, mintha igen fontos kutatnivalóim akadnának a fiókban. Kallódó csavaralátéteket, drótdarabokat, gyufásdobozba olvasztott gyantát, mindenféle nélkülözhetetlen semmiséget kellett kiemelnem egyik kezemmel, amíg a másikkal az áldást osztottam. Alaposan megnehezítettem a munkámat, de az idő ennek következtében úgyszólván repült. Az egér kigömbölyödött. Túletettem? Mennyit ehet egy egér? Papírcafatokból fészket épített maga köré, tranzisztorlábak, drótvégek álltak ki belőle antennák módjára, ránézésre semmiben sem különbözött ez a fészek az első földkörüli pályán keringő szputnyiktól. Talán néhány műszaki paramétertől eltekintve.

Egyik reggel aztán az egerem csontsoványan lépett elő ebből a saját építésű űrszondából. Gyanút fogtam, mutatóujjammal benyitottam a fiókban állomásozó szputnyikba, ahol a vadonatúj legénység öt tagja hevert egymás hegyén-hátán, teljesen csupaszon. Menten távoznom kellett. Anyává etettem az egeremet. Mi lesz ebből? Rosszat sejtettem.

A szerelde vaskeretes szemüvegén keresztül szemlélve a dolgot úgy döntöttem, hogy nem silányítom tervvé az elkövetkező időket. – Majd meglátjuk, mi történik, csak úgy önmagában, a külső körülmények kotnyeleskedése nélkül – idéztem a receptkönyvemből.

A legénység hamarosan együtt jelent meg reggeliosztásnál a parancsnokkal. Tökéletes bundában, fekete gyöngyszemekkel, orr-rezegtetve. Legszívesebben közhírré tettem volna, hogy mi zajlik a fiókomban, de megtörtént ez nélkülem is. Nem őrizhettem örökké azt a fiókot. Valaki csavaralátét, drótdarab, gyufásdobozba olvasztott gyanta után kutatva – épp röpke eltávozásom ideje alatt – benyitott a fiókomba, lévén köztudott, hogy ott minden nélkülözhető semmiség megtalálható. Egy étkezéshez felsorakozott, két lábon várakozó egérfamíliára nem számított.

A működő helyi demokrácia helyett az anarchia és a káosz fogadott a szereldében, amikor visszatértem. A nők egy része jajveszékelt, az eszesebbje látni szerette volna a láthatatlant. A ribilliótól megriadva ugyanis az egész csapat késlekedés nélkül elfoglalta helyét a szputnyikban, láthatatlanná vált, még én sem vethettem volna rájuk egyetlen pillantást se. Csak a visszaszámlálásra vártak, hogy indulhassanak. Indultak is nemsokára. A szereldében két párt győzködte egymást arról, hogy maradhatnak-e, avagy távozniuk kell a fiókbérlőknek. Egy óra hosszat állt a bál és a munka.

– Csolléga – vont félre a főnök. – Megértelek, engem egyáltalán nem zavarnának, de be kell látnod, az asszonyokkal nem lehet bírni.

Különösen azzal nem lehetett, aki a sirályt látva az öreg Puzsár targoncáján, undorodva rikoltotta, hogy vigye innen ezt a mocskos dögöt. Vigye Innen Ezt A Mocskos Dögöt most is élen járt. Céltalan háborgása végül megtalálta medrét. A meddő győzködés zárásaként sztrájkot hirdetett. – Addig nem dolgozunk, amíg ezek a büdös férgek itt vannak! – jelentette ki székén állva Vigye Innen Ezt A Mocskos Dögöt. – Dobják ki őket a hóra, de most azonnal!

A beálló hosszas csendet az öreg Puzsár hangja törte meg. Targoncája fogantyújára támaszkodva csak ennyit szólt, nem többet: – Az egér nem hóra való.

Mégis odajutottak. Ketrecéből előbújt a Kivételezett Személy, aki a fekete műanyag fóliák hegesztése mellett mozgalmi munkát is végzett. – Patthelyzet állt elő – mondta –, majd én megoldom, van benne gyakorlatom. – Megbocsátasz – biccentette meg felém a fejét, majd kihúzta a fiókomat, és óvatosan, mintha időzített robbanó szerkezet lenne benne, elindult vele az ajtó felé. Nyomában a szerelde, kivéve engem. Nem szerettem kivégzésekre járni. Az öreg Puzsár sem. Megbökte mutatóujjával a kalapját, kifarolt a bejáraton, s elcsoszogott a kitódult néppel ellenkező irányban.

A fiókom üresen került vissza a helyére. Kevéske hó olvadozott az alján. – Azonnal megdöglöttek, nem kínlódtak semmit – olvasott fel magából nekem egy hivatalos jegyzőkönyvet a Kivételezett Személy, aztán magára húzta ketrecének ajtaját.

Az öreg Puzsár fia téblábolt és somolygott egy ideig még a terem közepén, de aztán eloldalgott, s lassan helyreállt a rend, ha úgy már nem is, mint korábban.

Annyi változott, hogy néhány nappal utóbb már nemcsak a barna köpenye oltalmában bolyongó művezetők gyöngye tért be a ketrecbe, hanem Vigye Innen Ezt A Mocskos Dögöt is. A Kivételezett Személy fantáziát látott benne a mozgalmi munkához. A ketrecajtót résnyire nyitva, mutatóujjával egy alkalmas pillanatban magához intette Vigye Innen Ezt A Mocskos Dögöt, és ettől kezdve rendszeresen pusmogtak a ketrecben.

Na meg én sem nyitottam ki többet a fiókomat. Nem akadt benne egyetlen megveszekedett csavaralátét, drótdarab, gyufásdobozba olvasztott gyanta, nélkülözhető semmiség. Csupán az öreg Puzsár szavai verődtek odabent faltól falig szakadatlanul, mint egy gravitációtól megszabadult, fáradhatatlan fallabda: – Az egér nem hóra való, nem hóra való.

Senkivel sem találkoztam a szerelde hosszú folyosóján, miközben a nyomomban lépkedtem, hogy felkeressem hajdani magamat. Amikor az egykori tanteremhez értem, és benéztem üvegezett ajtaján, némi változást azért észre kellett vennem. Más lányok és más asszonyok ültek az asztaloknál, számomra ismeretlen rendeltetésű tárgyakkal bíbelődtek, miközben háttérrádióztak. Nem sokat nézelődhettem, mert a rádió kiszűrődő hangjai minden teketória nélkül visszaküldtek a jelenbe, gyalogolnom se kellett. Ezek a rádiók már csak ilyenek, elhajtják a merengésre hajlamosabb népeket a közelükből.

Még annyit láttam, hogy a ketrec ott áll a helyén. Nem lepett meg, hogy a Kivételezett Személy jogutódjának szeme villan elő onnan a ketrec sötétjéből, miként macskáknak kötelességteljesítés közben a sűrű éjszakából. Vigye Innen Ezt A Mocskos Dögöt – jutott eszembe a macskákról, aztán igyekeztem mielőbb visszatalálni a jelen poros gyomfélékkel szegélyezett járdájára, hogy útban hazafelé kialakítsak magammal a haladásról egy közös álláspontot. Értelmetlen időtöltésnek ígérkezett, épp ezért nem szívesen mondtam volna róla le. Várt rám a való világ, gondoltam, okozok neki egy kis csalódást.