×

„Még titokkönyvként fekszik előttünk a Felföld”

Magyarok és szlovákok a polgárok uniójában

Kollai István

2005 // 07
„Az átkozott nacionalizmus, ez a népek egymás közötti természetlen
gyűlölködése a történelem oktatásán keresztül is felébresztődik.”

(Samuel Bredetzky, szepesi tanító)1

2004. május 1-jén egyszerre vált az Európai Unió tagjává tíz és fél millió magyar, illetve négy és fél millió szlovák. Az uniós csatlakozás ténye az utóbbi évtized magyar történelmének legnagyobb jelentőségű eseménye: a rendszerváltás óta napirenden van a magyarság, illetve Magyarország európai integrációja, amin rendszerint a magyar állam, illetve a magyar nemzet „Európához történő felzárkózását”, „Európába való visszatérését” szokták érteni. E törekvés azonban mindvégig féloldalas maradt: a magyar közvéleményben az integrációs folyamat kizárólag mint a Nyugat-Európához történő csatlakozás jelent meg, és csupán marginális szerepet játszott a szomszédos népekhez való viszony kérdésköre. A szlovák–magyar kapcsolatrendszer is általában csak úgy merült fel a politikusi, szakértői, illetve közbeszédben, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás miképpen befolyásolja a felföldi-szlovákiai magyar közösségek sorsát. Az „európai integráció” fogalom mindeddig sosem teljesült ki abban az értelemben, hogy az egyfajta magyar–szlovák integrációt is jelentett volna. A magyar társadalom többsége számára talán még a kérdés felvetése is abszurd.

A magyar és szlovák kollektív emlékezet vizsgálata

„Köztudat”, „történelmi emlékezet” – e két fogalom tartalmi értelmezése sok vitára ad alkalmat történészek, szociológusok között. Az nem képezi különösebb vita tárgyát a nemzettudattal foglalkozó hazai és nemzetközi szakirodalomban, hogy minden „modern” nemzetnek – a politikai, társadalmi tagoltság, illetve a határok általi esetleges szétszakítottság ellenére – van valamifajta közös tudata. A nemzet tehát nemcsak nyelvileg egységes entitás, hanem ezen alapulva egységes emlékközösség is, ami természetesen nem jelenti azt, hogy az így létrejött kereteken belül ne létezhetnének éles ellentétek, feszültségek. A történészek, szociológusok, szociálpszichológusok között abban van vita, hogy mennyire organikus, illetve mennyire konstruált jelenség a közös emlékezet, és ezzel együtt a nemzet. A közös tudatnak, nemzettudatnak, mint nagyobb halmaznak, két részét lehet elkülöníteni: egyrészt a kollektív történelmi emlékezetet (mémoire collective); másrészt az ebből fakadó szociológiai-pszichológiai attitűdöket, a közvéleményt, közgondolkodást. Ez utóbbi sok szempontból meghatározza a mindennapokban felmerült ügyekről formált véleményünket, magatartásformáinkat, és magában foglalja egyes fontos események közösségen belüli interpretálását, értelmezését.

A továbbiakban elsősorban a kollektív történelmi emlékezésről esik majd szó. Ez a közös emlékezet a múlt eseményeinek tudatos és tudattalan szelekcióját, interpretálását, szándékos vagy szándékolatlan torzítását jelenti.2 Egyes korok és egyes társadalmi csoportok erősen befolyásolhatják a válogatás, az értelmezés és a torzítás módját. Halbwachs szavaival élve: „Az emlékezetet tehát a múltnak valamely csoport által elvégzett rekonstrukciójaként írhatjuk le.”

Ahhoz, hogy a magyarok és szlovákok egymáshoz való viszonyulásának hátterét feltárjuk, mindenekelőtt szükséges a kollektív emlékezés alkotóelemeinek definiálása és elemzése. A kollektív emlékezet vizsgálatának egyik módszere lehet az, ha megkíséreljük meghatározni, hogy milyen események emlékképéből áll egy nemzet kollektív történelmi tudata, és milyen emocionális töltet kapcsolódik az adott eseményekhez, jelenségekhez. Mindez bizonyos mértékű szubjektivitást is hordoz magában, de a főbb alkotóelemek megállapíthatóak és elkülöníthetőek.

Bizonyára sok vitát lehetne lefolytatni arról, hogy a politikai, irodalmi, kulturális élet mely jeleiből lehet és szabad a magyar, illetve a szlovák nemzet kollektív emlékezetét összeállítani, meghatározni. Ehhez a munkához talán nem a nagy ívű történelmi elemzések a legautentikusabb forrásanyagok, hanem inkább a „lektűr”-irodalom: azaz alacsonyabb irodalmi és tudományos színvonalon álló, de a közgondolkodásról sokat eláruló munkák. (Politikai pamfletek, összefoglaló jellegű történelmi esszék, történelmi mese- és tankönyvek, populáris hangvételű tanulmányok, újságcikkek, de akár a turistáknak szóló leporellók is idesorolhatók.)

Ezek alapján a magyar kollektív történelmi tudat legfontosabb alkotóelemei a következő pontokban összegezhetők:

1. A „távolról származás” tudata, ami a magyarság többségénél a finnugor eredettudathoz köthető. Létezik egyfajta berzenkedés a finnugor rokonságot hirdető akadémiai állásponttal szemben, valamint a népi közbeszéd, népi kultúra terén is erős hagyományai vannak a magyarok belső-ázsiai eredetét valló gondolatvilágnak. Valójában mindkét esetben távoli tájakhoz, messze élt népekhez kötik a magyarságot.

2. A magyar nyelvnek a szomszédos népek nyelveitől való erős, látványos különbözése. Ez a jelenség, a környező nemzetekkel való spontán kommunikáció lehetetlensége a magyarságban mélyen és tartósan rögzült.

3. Az „irodalmi emlékezet”. A magyarság közös, identitásmeghatározó tudásanyagának fontos része egy nagyjából általánosnak nevezhető irodalmi műveltség. Ennek az irodalmi műveltségnek főleg a reformkorból származó része (Vörösmarty művei, Arany balladái, Petőfi versei, a Himnusz, Jókai regényei stb.) hordoz magában olyan elemeket, melyek a történelmi emlékezetet ki- vagy átformálták. Tematizálták a magyar történelmet: egyes eseményeket középpontba emeltek, másokat háttérbe szorítottak. Emellett különféle jellegzetes, általánosan érvényes üzenettípusok találhatók meg bennük, melyek közül a legfontosabb a „régi dicsőség”, „dicső múlt” (vagy jelen) motívuma, illetve az „egyedül vagyunk”-érzés. Mindehhez sok szállal kapcsolódik a kollektív magyar emlékezetre jellemző tragikus történelemszemlélet.

4. A „dicső múlt”, a magyar aranykor motívuma a magyar középkorral, valamint a dualizmus korával kapcsolódik össze. A középkori magyar államnak a mai Magyarországgal való teljes történeti folytonossága is a kollektív emlékezet része.

5. A kollektív tudatnak egy kiemelkedően fontos történelmi tény is szerves részét alkotja: a trianoni békediktátum. Ez nemcsak a fent leírt „egyedül vagyunk”-érzést erősíti fel, hanem emellett két további attitűdöt is indukál. Egyrészt a szomszédos népek magyarsággal szembeni ellenséges hozzáállásának érzését generálja újra és újra a magyarságban, másrészt a magyarság erkölcsi fölényének érzetét. Mindkét jelenség folyamatosan megfigyelhető a közbeszédben. A történelmi emlékezet a szomszédos népekkel szemben meglévő kultúrfölény érzetét is táplálja, aminek alapján a magyarság a szomszédos népek egy részét (szerbek, szlovákok, románok) nacionalistábbnak, ezáltal erőszakosabbnak és politikailag éretlenebbnek találja.

A fenti pontokban összefoglalt gondolatok – mint a magyar kollektív emlékezet elemei – meghatározzák az egész mai (határon inneni és túli, baloldali és jobboldali) magyar társadalom kollektív tudatát. Meghatározzák a történelemről, identitásról, jövőképről, szomszédokról való közgondolkodás általános kereteit, szókincsét, hangulatvilágát. Meghatározzák a média és a diplomácia szóhasználatát, preferenciáit. Fontos hangsúlyozni, hogy a közgondolkozáson belül meglévő különbségek, ideológiai irányzatok ugyanabból a történelmi emlékezetből fakadnak, eltérés a történelmi emlékezethez való viszonyulásban van.

*

A szlovák történelmi emlékezet legfontosabb alkotóelemeinek maghatározásához ugyancsak érdemes a lektűrirodalomból meríteni, aminek segítségével megállapíthatóak a szlovák kollektív tudat fontosabb sarokpontjai.3

1. A „Nagymorva Birodalom” mint ősszlovák állam. E témában a történész-szakmában és a szlovák közvéleményben is a Nagymorva Birodalom valódi jelentőségét messze túlhangsúlyozó elméletek dominálnak, melyek alapját kétértelmű forrásanyagokból és nem túl meggyőző régészeti emlékekből levont erőltetett következtetések adják. A szlovák közemlékezet hangsúlyosan számon tartja, hogy a morva fejedelmek jóval hamarabb vették fel a kereszténységet, mint a magyarok. Térképeken gyakran a mai Szlovákia területével szinte azonosan jelenítik meg a Nagymorva Birodalmat (holott a területi kiterjedésről semmi biztosat nem tudunk).

2. A kontinuitás tudata. A szlovák közemlékezetben markánsan jelen van az a gondolat, hogy a Nagymorva Birodalom valamilyen formában tovább élt a későbbi évszázadokban, és hogy a hajdani fejedelemség lakosságának a mai szlovákság egyenes ágú leszármazottja.

3. A kontinuitáselméletet a „900 éves álom” motívuma egészíti ki: ez utóbbi azt jelenti, hogy a szlovák nép a Magyar Királyság évszázadai alatt, a XIX. századig „álomba szenderült”, és 1848-ban a nemzet „újjászületett”.

A magyarokhoz való viszony külön részt képez a szlovák közemlékezeten belül.

Először is, a szlovák köztudat élesen különbséget tesz „Madarsko” és „Uhorsko” között. Madarsko névvel az 1918 utáni Magyarországot illetik, míg az Uhorsko kizárólag az 1918 előtti történelmi Magyarországra vonatkozik. Ezzel a kissé mesterkélt szétválasztással kívánja a szlovák köztudat azt érzékeltetni, hogy a magyarságnak mint etnikumnak a hazája csupán Mad’arsko, nem pedig Uhorsko, azaz a történelmi Magyarország.

A magyar állam történetének egyes korszakaihoz alapvetően másképp viszonyul a szlovák közemlékezet, mint a magyar. Az ország középkori története egészen marginális szerepet játszik benne. A török kor kapcsán is elsősorban azt tartják számon, hogy a szlovákság volt ebben az időszakban a történelmi Magyarországon belül a kereszténység védőbástyája, hiszen a szlováklakta régiók a Török Birodalommal határos területté váltak. A dualizmuskorra a szlovák közgondolkodás tragédiaként emlékezik vissza, amikor a magyarosítás révén a nemzethalál veszélye reális közelségbe került.

A területi körülhatárolhatóság problémája, pontosabban hiánya nagyon élesen jelen van a szlovák társadalomban és közbeszédben, kollektív és egyéni viselkedésükben; ugyanis a történelmi múlt alapján a mai Szlovákia mint egységes és elhatárolt területi entitás nem legitimálható, nem magyarázható.

Az átlagemberek egy része és bizonyos politikai erők „előremenekülnek”: ismerni vélik a Nagymorva Birodalom határát, ami szerintük – természetesen – a mai Szlovákia határával azonos. Azonban a mitizálásra kevésbé fogékony szlovák átlagpolgár szóhasználata is történelmietlen, és egyes eseményeket, jelenségeket hajlamos „tér és idő kontextusából kiragadva” vizsgálni. Ezáltal sikerül bizonyos történelmi mozzanatokat a magyar történelemből „kiszakítani” és egy szlovák történelmi eseménysort kreálni. Példaként álljon itt a Bratislava szó esete, ami a XIX. századi szlovák nemzetté váláskor keletkezett, mégis folyton használják a középkori, Habsburg kori események kapcsán: „1536-ban Bratislava lett Magyarország (Uhorsko) fővárosa”; „II. Lipót magyar (uhorsky) király koronázása Bratislavában” – és a sort hosszan lehetne folytatni. (A szóhasználat hasonlóan abszurd, mint ha azt mondanánk: Budapest története a római korban. Vagy: A magyarok ősei Ukrajnában éltek.) A fogalmazási nehézségek az elfogulatlanul gondolkodó szlovákokat is belesodorhatják történelmietlen, magyar szemszögből nézve sértőnek tetsző állításokba.

A szlovák nemzeti tudat tehát nemcsak a folytonosság, hanem a történelmileg körülhatárolt terület hiányával is szembe kell hogy nézzen. Ez a gyenge történelmi legitimáció felerősíti a szlovák kollektív emlékezet frusztrált jellegét, többek között ezért is tudja a szlovák közvélemény nemzetellenes támadásként felfogni a Szlovákia területével kapcsolatos felvetéseket – mint például az autonómiaigényt.

Végül egyes történelmi személyiségek is ilyen furcsa módon, „tér és idő kontextusából kiragadva” jelennek meg a szlovák köztudatban. A szepesi gótikus faszobrászat világhírű alakja, Lőcsei Pál mester mint Majstra Pavla van jelen a szlovák közgondolkodásban (és a lőcsei főtér névtábláin) – pedig nem valószínű, hogy tudott volna egyáltalán szlovákul. Magyar szemmel nézve talán a legfurcsábban a Matúš Móric Benyowsky név hat.

*

Ha a szlovák és a magyar történelmi emlékezetet vetjük össze egymással, egyértelműen megállapíthatunk több különbséget.

A legfontosabb talán az, hogy a magyar köztudatban a szlovákság kifejezetten marginális helyet foglal el, megítélése pedig egy szintre esik a román, a szerb népével. A magyar történelmi emlékezetben a szlovákság semmilyen szerepet nem játszik az 1918 előtti idők tekintetében. Ezzel ellentétben a szlovák köztudatban a magyarság kitüntetett helyet foglal el: a szlovákság alapvetően a magyarsághoz képest határozza meg magát. A szlovák nemzetté válás vezéralakját, L’udovit Štúrt idézve: „Szlovák az, aki nem magyar.”4 A mai szlovák történelmi emlékezet nem más, mint folytonos küzdelem azzal a ténnyel szemben, hogy a történelmi magyar állam a szlovákok lakta területen évszázadokig jelen volt. A szlovákság 900 éves „mély álomba szenderülése”: a „magyar uralom” szinonimája. A szlovák nemzetté válás („újjászületés”): harc a magyarsággal szemben.

A XX. századra kialakult szlovák történelmi tudat tehát jórészt a magyarsághoz képest határozta meg magát (negatív, ellenséges jelleggel), s ebben az utóbbi tíz év fiatal szlovák államisága sem hozott változást.

A másik lényeges különbség a szlovák és magyar nemzeti tudat között, hogy a magyar közvélemény jóval koherensebb történelmi emlékezettel rendelkezik, mint a szlovákság. A szlovákok gyakran maguk is érzékelik a történelemképükben rejlő ellentmondásokat. A fent felhozott nevek – Benyovszky Móric, Lőcsei Pál – kapcsán például durva csúsztatás lenne azt állítani, hogy e személyiségek szlovákok voltak. Viszont a szlovák közgondolkodás szeretné érzékeltetni önmaga számára, hogy ezek a személyek – őszerintük – nem magyarok voltak, nem az etnikai magyarsághoz tartoztak: ezért használják gyakran a „közép-európai” megjelölést reájuk.

De nemcsak magyar vonatkozásban jellemzi disszonancia a szlovák köztudatot. Amint azt a szlovák nyelv körüli viták mutatják, a cseh néphez való viszony is meglehetősen tisztázatlan.5

A három nagy szlovák dialektus (nyugati, keleti, illetve középszlovák) a középkor folyamán különült el egymástól. Mialatt a „keleti tótot” erős magyar hatások érték, a nyugati szlovák nyelvjárásban a cseh nyelv befolyása vált meghatározóvá. Ezt a hatást felerősítették a XV. század huszita betörései. E tényt korábban szívesen tüntették fel olyan színben, mintha egy korabeli cseh–szlovák állam megteremtésére történt volna kísérlet. Ez teljességgel hamis képzet, viszont az tény, hogy a cseh hatás érezhetővé vált a nyugati szlovák nyelvjárás változásán: nyelvtanilag fejlődött, és egyidejűleg a csehhez is közelebb került.

A török korban a reformáció égisze alatt folytatódott ez a folyamat. Magyarországon a kezdetekkor elsősorban cseh–morva és német prédikátorok terjesztették a lutheri és kálvini tanokat. Ennek hatása ugyanúgy kettős, mint a huszita kulturális-nyelvi hatásé: egyrészt a szlovák írásbeliség fejlődését hozta magával, másrészt viszont a szlovák evangélikusok egyházi nyelve inkább egy szlovakizált cseh nyelvvé alakult át (ez volt az ún. biblikus cseh).

A XIX. század elején a születőfélben lévő szlovákságot képviselő értelmiség komoly vitába kezdett azon, hogy mi legyen „a szlovákok nyelve”. Addigra ugyanis a nyugati szlovák és a cseh dialektusok oly mértékben közeledtek egymáshoz, hogy az evangélikus értelmiség többségének szándéka a csehnek mint irodalmi nyelvnek a felföldi meghonosítása volt. (Ennek az irányzatnak volt kiemelkedő képviselője a pesti evangélikus lelkész, a közép-európai pánszlávizmus atyja, Ján Kollár.) Ezzel élesen szemben állt a pozsonyi líceum diákjaiból kialakult csoportosulás, mely a „tiszta”, különféle hatásoktól leginkább mentes közép-szlovákiai dialektust akarta irodalmi nyelvvé, tehát a szlovákság hivatalos nyelvévé tenni. Ennek a csoportnak vezetője az erősen magyarellenes L’udovit Štúr volt. S a fentieket időben megelőzve tevékenykedett Anton Bernolák, aki – korán érzékelve a lehetséges ellentéteket – kompromisszumos megoldásként a csehhez igen közel álló nyugat-szlovákiai dialektust javasolta nemzeti nyelvnek. Végül a Štúr-féle irány kerekedett felül. Fontos látni, hogy e törésvonalak a katolikus–evangélikus felekezeti megoszlás mentén húzódtak, valamint hogy a cseh nyelv nemzeti átvétele az önálló (és ekkor, a XIX. század első felében még alig létező) szlovák identitás megszűnését is jelenthette volna.

A nemzetnek mint társadalmi keretnek mindenütt van tudatosan kialakított összetevője. A XIX. század első felében zajló kis szlovák Kulturkampf bizonyítja, hogy szlovák vonatkozásban e motívum, a nemzet „fölülről kialakított” jellege az átlagosnál jóval erősebb, mivel a legfontosabb nemzetkarakter, a nyelv vált vitatémává. A szlovák utókor számára is bizonyíték arra, hogy nemzeti-etnikai hovatartozásuk éppen a (cseh) nyelvi és (magyar) tudati közelség miatt – az értelmiség kisebb csoportjait leszámítva – nem mindig volt olyan egyértelmű. Maga a vita ténye újratermeli a szlovák köztudatban lappangó identitásgyengeséget, és felerősíti az önképpel kapcsolatos kérdésekre való reagálások görcsösségét.

Egy másik törésvonalat is meg lehet határozni a szlovák köztudaton belül; ennek kialakulása ugyancsak a XIX. század első felére esik. Az önmagára találó, „első generációs” szlovák értelmiség lázasan kezdte keresni a szlovákság helyét a világban, Európában. Minthogy szlovák anyaállam nem létezett, és a történelmi Magyarországon kívül nem voltak nemzettestek, logikus módon a pánszlávizmus eszméje vert gyökeret köztük. Az irányzat ideológusai elsősorban Oroszország felé fordultak mint a kor egyedüli szláv állama felé. A pánszlávizmusból kinövő oroszbarátság tovább élt a dualizmus alatt is, amit aztán csak erősített az 1944–45-ös „közös” szlovák–orosz partizánfelkelés. A szlovákság szereti magát „tér és idő kontextusából” kiszakítani, hogy így biztosítsa legitimitását a nyomasztó történelmi magyar jelenléttel szemben – az oroszokhoz való kötődés hangsúlyozása ehhez ideális módszer.

Oroszország azonban külön kultúra, külön világ. Ezért az orosz kötődés mesterséges, kényszeredett túlhangsúlyozása magával hozta azt, hogy a szlovákok egy része különböző mértékben, de magáénak érzi a keleti, ortodox civilizációt is. A szlovákságban ez kifejlesztett egy Kelet–Nyugat közti lelki és politikai ingadozást. Egy felmérés szerint a civilizációs identitásra vonatkozó bizonytalanság 1995–96-ban a szlovák társadalom 40 százalékát érintette!

A Kelet és Nyugat, csehek és magyarok közt vergődő társadalom identitásválságára sok szempontból gyógyír a magyarellenes attitűd mint köztudatformáló és nemzetépítő eszköz. Ennek eredményeként viszont a magyarság kiemelkedő fontosságú helyet kap a szlovák köztudatban. Mindemellett a magyar társadalom nincs tisztában a szlovák közemlékezet sajátosságaival, és azzal, hogy a magyarság akaratlanul is elsőrendű szerepet játszik a szlovák közgondolkodás formálásában.

Magyar–szlovák közös múlt

A kollektív emlékezet mint szubjektív társadalmi konstrukció élesen elkülöníthető az írott történelemtől. A továbbiakban a magyar kollektív emlékezetet, főképp annak szlovákokra vonatkozó részét vetjük össze az „írott történelemmel”.6 A szlovák–magyar közös történelem kulcsmozzanatainak rövid bemutatásával is érzékeltetni lehet a magyar kollektív emlékezet konstruált jellegét. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a konstruált jelleg ugyan a történelmi emlékezet esetében természetes és általános, de ez szlovák–magyar viszonylatban igencsak egyirányú szelekciót jelent, mesterségesen létrehozva ezáltal egy etnikai alapú magyar történelemszemléletet.

A magyar honfoglalás időszakában számos szláv népcsoport élt a Kárpát-medence területén, és egy vagy több szláv államalakulatot is lehetett itt találni. A honfoglalás után száz évvel, a magyar államalapítás korában ezeknek a szláv hatalmi központoknak már nyomuk sem volt, a kialakuló magyar állam közigazgatása, ehhez kapcsolódó szókincsének jelentős hányada azonban szláv eredetű. Jól csoportosíthatóak a korabeli szláv jövevényszavak az élet egy-egy területe köré (földművelés, közigazgatás), ami a helyi szláv népesség és a honfoglaló magyarok közti együttélés, egymás mellett élés bizonyítéka.

Ez a nyelvi folyamat az évszázadok során természetesen a másik irányban is lezajlott: jelentős a szlovákság magyar eredetű szókincse is, különösen a keleti szlovák dialektusra volt a magyar nyelvnek igen erős befolyása. A „keleti tótban”, ahogy régebben a szakirodalom is nevezte, közigazgatási jelentésű magyar szavak is helyet kaptak (például varoš = város, birou = bíró, eškut = esküdt, orsacki = ország. A rakoš szó, Rákos mezejére utalva, egy időben országgyűlést, illetve országot jelentett.) A keleti szlovák nyelvjárásban egyébiránt nem csupán a magyar, de a lengyel és ruszin szavak is felül reprezentáltak, ami miatt ez a dialektus erősen eltér a másik kettőtől. Összességében – Kniezsa István szerint – a magyar kifejezések száma a szlovákban mintegy hatszázat tesz ki.7

Bár a szláv eredetű magyar szókincs megléte általában ismert, mindez nincs jelen a mai magyar történelmi emlékezetben oly módon, hogy szláv–magyar történelmi együttélésre való kollektív emlékezést generálna.

A túl általános szláv és a visszakövetkeztetésre épülő, történelmietlen szlovák elnevezés helyett a mai történettudomány a „középkori szlovákokra” a szlovien elnevezést használja. A Kárpát-medencei szláv-szlovien-szlovák jelenlét középkorban meglévő folytonosságát számos írásos dokumentum is alátámasztja. A Hungaria Superior sűrű városhálózatára jellemző német dominancia nem jelentette azt, hogy szláv-szlovien elemeket ne találnánk ezekben a városokban: számos utalás van szláv lelkészekre, a szláv és német elemek közti hatalmi harcokra a városvezetés körül. Zsolnán már 1381-ben kiharcolják a szlovien-szlovák elemek – Nagy Lajos hathatós segítségével –, hogy a városvezetésben a számarányuknak megfelelő mértékben kapjanak helyet. IV. Béla 1238-ban Nagyszombat minden lakosát, köztük a szláv-szlovien elemeket is – sclavi, cives et hospites nostri – privilégiumokhoz juttatja. Egyébiránt Nagyszombat a XV. század folyamán fokozatosan elszlovákosodott. A várossal ekkoriban a király és az udvari kancellária is cseh nyelven levelezett! (Ebben az időszakban a magyar elem is teret nyert a felföldi városokban.) Tudunk XV. századi szlovák gazdag polgárokról Kassán és a bányavárosokban is. A továbbra is meghatározó német mellett tehát a szláv-szlovák (és magyar) csoportok is teret nyertek a felső-magyarországi városokban, hol jobban, hol kevésbé. Igaz volt ez a vármegyékre is. Árva, Zólyom, Liptó, Turóc, Trencsén – nagyon valószínű, hogy nagyobb számú magyar lakossággal sosem rendelkeztek, és hogy középkori lakosaik a mai szlovákok elődei. A helyi népességből kiemelkedettek mellé idetelepült és -telepített magyar nyelvű nemesség hamar elszlovákosodott – az 1498–1527 közti időszak alatt a fent említett öt megyéből érkezett országgyűlési követek szinte kizárólag szlovák ajkú nemesek voltak.

Ez átszínezi a magyar történelmi emlékezet egyik jellegzetes vonását, hogy tudniillik a szlovákok középkori ősei abban semmilyen szerepet nem kapnak, vagy legfeljebb marginális szereplőként, amolyan kívülállóként („hegyi pásztor”) tűnnek fel. Még jobban átfesti a szlovák nemzeti öntudatot, amely „magyar uralomról”, „magyar elnyomásról” szeretne tudni.

Azt, hogy a középkori szláv-szlovien elem mennyire integráns része volt a korabeli Magyarországnak, Hungaria Superiornak, azt jól mutatja a „szép Magyarország” feldúlásán busongó, középkori eredetű szlovák népballada is:

Királyunk, e besték hatalmát ne féljed,

Letiporjuk mi e kutyafejű népet,

Rárontunk, híveid, öldöklő tatárra,

Nem jönnek rabolni szép Magyarországra.8

A szlovák történetírás szereti aránytalanul kidomborítani a három részre szakadt Magyarország egyes térségei közt fennálló különbségeket. Valójában a mai Szlovákia területe a török kori királyi Magyarország és a korabeli magyar kultúra teljesen integráns része volt, az ott élő szlovákokkal egyetemben. Ez utóbbi tény sajnos nem alkotóeleme a magyar történelmi emlékezetnek, pedig ugyanazok az események érintették a szláv ajkú felföldieket, mint amelyek az etnikai magyarság számára is fontosak és kiemelkedő jelentőségűek voltak, így számos, tipikusan magyarként számon tartott történelmi motívumnak megvan a szlovák megfelelője. Mohács, Szigetvár, Eger, török fogság, a „két pogány közt” érzés – a korabeli szlovák nyelvű krónikás énekek központi témája.

Ebben az időszakban, a török kor alatt a szlovák írásbeliség főleg a magánlevelezésben, a krónikás énekek feljegyzésében és a városi ügyvitelben bontakozott ki. Kisebb-nagyobb mezővárosok kapcsán már a középkorban rendre felbukkan a szlovák mint hivatali nyelv. A török kor folyamán aztán a felső-magyarországi városok életében egyre nagyobb teret nyert a szlovákság, nemcsak létszámban, hanem jogi értelemben is. A nagyobb települések közül többek közt Zólyomban és Körmöcbányán is használták a szlovák nyelvet a városi tanács ügyvitelében.

A Thurzók, a Balassák és több más felföldi nemesi család is használta a születőfélben lévő szlovák nyelvet levelezésében, vallási életében. A mindennapokban is jelentkező természetes többnyelvűséget jól példázzák azok a magánlevelek, melyek egyszerre három nyelvet – szlovákot, németet, magyart – használnak felváltva.

A török kori szlovák írásbeliségről szólva ki kell emelni az egyik legjelentősebb és leglátványosabb szlovák–magyar közös kultúrtörténeti emléket, a Fanchali Jób-kódexet. Líra, epika, dráma magyar és szlovák nyelven – a műfaji és nyelvi különbözőségeket a szemléleti-tematikus egység fogja át. Fancsali Jób liptói nemes és kódexe a Thurzó család nagybiccsei uradalmához köthető, ahol Balassi művei is jelen voltak. Ez az udvar, Thurzó György nádor székhelye volt a felső-magyarországi háromnyelvű reneszánsz központja.

A többnyelvűséget leglátványosabban talán a bilingvis költők példázzák, akik egyszerre szlovák és magyar nyelven írták verseiket. Rimay János (kb. 1550–1631, Balassi Bálint jó barátja, költőtársa) és Beniczky Péter (1603–1664) alakja emelkedik ki közülük; Beniczky alkotta a legkompaktabb és legterjedelmesebb kétnyelvű életművet.9

Az evangélikus egyház szervezeti kialakításában a szlovákajkúak is kivették a részüket: 1610-ben, a Thurzó György kezdeményezésére összeülő zsolnai zsinaton három egyházkerületet hoztak létre, s mindnek élére szlovák származású lelkész került.

A magyar köztudatnak nem vált részévé a török kori királyi Magyarországon belül szabadon és igen aktívan tevékenykedő szlovák ajkú elemek létezése, aminthogy a „900 éves elnyomás” teóriáját erőltető szlovák közgondolkozás sem vesz róluk tudomást. Fontos látni azt is, hogy az írásbeliség kiteljesedésének korában szépen kibontakozik az a sajátos felső-magyarországi (de a Kárpát-medence más tájain is megtalálható) létforma, viselkedés- és gondolkodásmód, melyet a történettudomány Hungarus-tudatnak nevezett el. A Hungarus-tudatú személyek a Magyar Királyságot, annak múltját, jelenét, jövőjét, jelképeit, intézményrendszerét a magukénak vallották – de ez nem feltétlenül jelentette a magyar nyelv használatát, talán még az ismeretét sem. A felföldi többnyelvű polgárság és nemesség tipikusan e csoportba tartozik. Ez a tudat, gondolkodásmód hosszú évszázadokon át jellemezte a történelmi Magyarországot, s ennek a sajátos közép-európai nemzettudatnak nem a nyelv volt a meghatározó motívuma. Éppen emiatt vált a nemzetállami ideológia számára érthetetlenné, értelmezhetetlenné, majd lett később a kollektív amnézia áldozatává.

A XVIII. század szlovák–magyar relációból nézve egyenes folytatása a török kornak és a középkornak: a Hungarus-tudat áthatja Felső-Magyarország minden társadalmi rétegét. A szlovák–magyar nyelvi, kulturális és tudati szimbiózis nem csupán népi jelenség, és nem is csak a „magas körök”, a rendi-nemesi kultúra sajátja, hanem egyszerre van jelen a társadalom minden szintjén.

A Rákóczi-szabadságharc köztudomásúan széles társadalmi támogatottságot élvezett. Kevésbé köztudomású viszont az a tény, hogy ezrével harcoltak Rákóczi zászlaja alatt „tót kurucok” is. E részvétel teljesen spontán volt, és különösen Trencsén környékén volt tömeges; emlékét szlovák kuruc népdalok és népballadák sora őrzi, melyekben rendre felbukkan Rákóczi és Bercsényi alakja. Minden valószínűség szerint egy trencséni szlovák népballada dallamából eredeztethető a Rákóczi-induló is. Ezeket a „népi” motívumokat jól egészíti ki Krman Dániel szlovák ajkú zsolnai evangélikus püspök alakja, aki Rákóczi elkötelezett híveként Zsolnán felszentelte a szabadságharc zászlaját, majd a mozgalom bukásakor veszélyes küldetést vállalt: XII. Károlyhoz ment követségbe. A Habsburgok fogságában halt meg.

A kurucmotívum mellett egy másik – a magyar történelmi emlékezet által ugyancsak kizárólagosan magyarnak tartott – jelenség is része a szlovák múltnak: a betyárok világa. Ahogy a magyar néphagyomány is legendává nemesített néhány szegénylegényt, úgy vált a szlovák népballadák központi alakjává Juraj Jánošik, Rákóczi egyik szlovák önkéntese. Alakját a későbbi szlovák irodalom többször feldolgozta, így ő az egyetlen nevesült tradíciója a szlovák népi történelemnek.

Az 1699-es karlócai békével visszaszerzett területek siralmasan kipusztultak. A török kort követő telepítések során a felföldi szlovák tömblakosság húsz (!) százaléka hagyta el az összefüggő népi területet, lassan, de biztosan asszimilálódó nyelvszigeteket hozva létre. Emellett azonban egy olyan kulturális hagyományvilágot is meggyökereztettek, mely mindenféle ellenséges érzelmi töltet nélkül a magyar köztudat szerves részévé vált. Sőt, a „magyarországi tótok” a magyar tradícióba úgy illeszkednek be, hogy a magyarság teljesen elismeri etnikai különbözőségüket – mindez ideális alapot, követhető példát nyújthat egy tudatos szlovák–magyar közeledéshez.

A XVIII. századi barokk kultúrában a szlovákság és a magyarság a korábbi korokhoz hasonlóan egységesen vett részt. Elsősorban a háromnyelvű barokk kiemelkedő alakját, Bél Mátyást kell megemlíteni, a pozsonyi evangélikus líceum tanárát, aki többek között szlovák–magyar–német háromnyelvű szótárat állított össze, megalkotta és kiadatta tíz felföldi megye átfogó gazdasági, társadalmi, földrajzi leírását. Személyében, gondolkodásmódjában a magyarságtudat és a szlávsághoz való tartozás tudata harmonikusan összeforrott egymással. Ez a fajta identitás kitermelt egy, a korabeli történeti művekben többször is feltűnő történelemmagyarázást: eszerint a Kárpát-medence szlávjai örömmel látták és befogadták a honfoglaló magyarokat.

Nyelvében él a nemzet

Kölcsey Ferenc címben idézett jellegzetes sorával egy korszakot szoktak jelölni, a nemzetté válás időszakát; ezt a jelmondattá nemesült kijelentést ma is megkérdőjelezhetetlen igazságként, egy alapvető érték kifejeződéseként tartják számon. Anélkül hogy kétségbe vonnánk e mondat igazságtartalmát, jelentőségét, látni kell azt is, hogy a felvilágosodás, az emberi szabadságjogok francia eredetű ideológiája mellett a nemzetállam ugyancsak francia eszméje is teret nyert Közép-Európában. Ez a dogma logikusan vezetett az interetnikus kulturális-társadalmi szimbiózis, a Hungarus-tudat háttérbe szorulásához, mert immáron nem a szlovák, magyar és német nyelv egymásmellettiségéről, hanem a magyar nyelv dominanciájáról volt szó.

A nyelv központi szerepe egyébiránt a szlovák nemzeti mozgalmat képviselő értelmiség számára is evidencia volt.10 „Nyelvünkben van fajunk minden ereje, itt vannak az örök hangok” – írta Jozef Miloslav Hurban 1848-ban, a szlovákokhoz intézett felhívásában. A történelmi Magyarországon belül mindazonáltal a szlovák nemzeti mozgalom állt elő a legszerényebb követelésekkel. „A magyarországi hazában élő szlovák nemzet kilencszáz esztendős álom után magát az ország ősi nemzetének érzi” – szögezi le a liptószentmiklósi petíció. Az írásban a Bél Mátyásnál és másoknál is megfigyelhető motívum jön elő: eszerint az ősi szlovákok szívesen fogadták a magyarokat a Kárpát-medencében; a szlovákok „atyái és hősei vérüket ontották a Magyarországi koronáért”. A szöveg idáig akár a Hungarus-tudat egyértelmű megnyilvánulásának is tekinthető. A folytatás azonban új hangot üt meg: a szlovákság Magyarországnak a „legutóbbi időkig csak mostohája volt”. Mostohasors a régi Magyarországon belül, kilencszáz esztendős álom – mindezek a mai napig a szlovák közgondolkodás magvát képezik. A szlovák nemzeti mozgalom összességében szelídre hangolta követeléseit, jóllehet vezéralakja, L’udovit Štúr élesen magyarellenes volt. (Máig sem tisztázott, hogy Štúr miért táplált ekkora ellenszenvet a magyarokkal szemben.) 1848-ban azonban ő maga is elismerte: nem tudná saját népének tömegeit megnyerni a magyarok elleni fegyveres harcra. Sőt, úgy gondolta, hogy „ha kimutatnók magyarellenes gondolkodásmódunkat, ezrével fordulnak ellenünk” a szlovákok is. Később, Habsburg-szervezéssel létrejött ugyan egy szlovák légió, amely azonban lényegében semmilyen nemzeti tömegmozgalmat nem tudott elindítani.

Štúr jóslata más szempontból igaznak bizonyult: a szabadságharc seregeiben rengeteg szlovák ajkú vagy egyszerre szlovákul és magyarul is beszélő honvédet találunk. Különösen a sorsdöntő branyiszkói csatában voltak sokan. Plasztikusan érzékelteti ezt a kettős identitást Szeberényi Lajos személye, aki Kossuthnak és Petőfinek is jó barátja volt, írt a Pesti Hírlapba, a szlovák nyelvű Kossuth-párti „Nép barátja” című lap vezetője volt a szabadságharc alatt; később szlovák műveket írt.11 A szlovák nyelv művelése és megkérdőjelezhetetlen magyarérzelműség: ez a fajta beállítottság nem volt ritka a XIX. században sem, a már létező szlovák nemzeti mozgalom és a kibontakozó erőszakos magyar nacionalizmus idején.

A magyar közgondolkozás számos hiányosságára rámutattunk már a korábbiakban. Ezt a listát 1848–49 kapcsán egy újabbal lehet bővíteni: a minket körülvevő népekhez való differenciált viszonyulás hiányával. A magyar köztudat a szomszéd népeket a hozzánk való kötődés szerint minőségileg nem különbözteti meg egymástól. (Ez alól csak az „osztrák sógorok” a kivételek.) Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc látványosan bizonyítja a Kárpát-medencei nem magyar népek kulturális-társadalmi eltérését e tekintetben. Közülük a németek és a szlovákok azok, akik a leginkább azonosultak a magyar forradalom eszméivel.

Mindazonáltal mai szemmel nézve, az utóbbi száz-százötven esztendő történéseit látva tragikus az, hogy a korabeli magyar vezetők, akikből pedig a távlati látásmód nem hiányzott, mennyire nem értettek meg semmit 1848 nemzetiségi problémáinak motívumaiból, és csupán Habsburg-bérenc pártütőket láttak nemzetiségi ellenfeleikben. Ennek oka alapvetően az, hogy a „középkorból jól adatolható, öntudatos Hungarus-szemlélet (…) a nemzetiségek »öntudatra« ébredésének időszakában elhalványult, sőt – egyesek szemében – teljesen korszerűtlenné vált. Erről a változásról azonban a magyar politikusi garnitúra sem tudott képet alkotni magának abban az időszakban, amikor a »haza és haladás« kérdése mindennél nagyobb szükséggel jelentkezett.12 A Hungarus-tudat helyén jelentkező nemzeti érzelmeket már a kezdetekkor, a XIX. század elején pánszlávizmusnak hitték, mögötte reális okokat nem kerestek.

Haza és haladás tehát a Hungarus-szemléletet háttérbe szorítja; de mi az, ami miatt lényegében teljesen kivész a XX. századra? Ennek legfőbb oka a nemzetállam mint ideológiai alapvetés elfogadása, pontosabban: az ezzel járó történelmi legitimációs kényszer. E történelmi legitimációra Nyugat-Európában, az államnemzetek esetében nem volt szükség, szemben a mi térségünkkel, ahol a születő nemzeteknek nem lévén történelmileg kialakult intézményeik, körülhatárolható területük, a társadalmi emlékezetet és a mítoszt használták az identitás meghatározásában; ezért is nevezi Hobsbawm e korszakot a „hagyomány feltalálásának”.13 Emiatt aztán a történelmi tudatot kialakító irodalmi és kulturális tevékenység jóval nagyobb szerepet kapott a közép-európai nemzeti identitások kifejlődésében, a térségbeli népek kollektív tudatának alakulásában, mint Nyugat-Európa esetében. A nemzetté válás folyamata nemcsak egységes irodalmi, nemzeti nyelveket alakított ki a kisebb-nagyobb nyelvjárások fölé emelkedve, hanem egységes, „hivatalos” nemzeti tudatot, nemzeti történelemszemléletet is. E történelemszemlélet igazolni akarta az adott nemzet történeti jogát az államalkotásra. Egy, a Hungarus-tudatot magában foglaló szlovák történelmi emlékezetnek tehát nem lett volna legitimációs hatása a szlovák nemzetállam létrehozására nézve. A magyar államnemzet ideáját – mely a XIX. század magyarságában nagyon erősen gyökeret vert – ugyancsak nem segítette volna elő a szlovákság felföldi jelenlétének történelmi perspektívájú hangsúlyozása. Az államnemzeti igények írták tehát az első kollektív történelmi emlékezeteket,14 és bár államnemzeti igények ma már szlovák–magyar relációban nincsenek, a kollektív emlékezetek lényegében változatlanul újratermelődnek az újabb generációkban.

A fentiek ellenére a szlovák–magyar együttélés és Hungarus-tudat 1918-ig meglehetősen erősen jelen volt két területen: a népi kapcsolatokban, főként a mai Kelet-Szlovákia területén, valamint az irodalmi életben.

A mai kelet-szlovákiai területek etnikailag igen kevertek voltak, a lengyelek és szlovákok keveredéséből egy sajátos népcsoport is létrejött a Tátra tövében, a gorálok. Talán éppen a térség multikulturális jellege az oka annak, hogy a Hungarus-tudat itt egészen 1918-ig erős maradt; a cseh befolyás, Prága és Bécs távolsága (illetve Budapest relatív közelsége) is állandósította ezt a helyzetet. Nem véletlen az sem, hogy a XIX. század szlovák nemzeti mozgalmának a korabeli Magyarország északnyugati térségében volt a bázisa. Valószínűnek látszik, hogy egy esetleges népszavazás során nyolcvan évvel ezelőtt sok itteni, nem magyarajkúak lakta vidék is a Magyarországhoz tartozás mellett döntött volna.

Mindennek eredményeképp a szlovákság és Szlovákia még ma is két, egymástól különböző habitusú régióból áll, gazdasági, szociális és politikai értelemben is, bár ezt a hivatalos szlovák állam nem szereti tudomásul venni – a magyar társadalom pedig egyszerűen nem tud róla.

A XIX. században egyre erősödő magyar nacionalizmus árnyékában is fennmaradt a magyar–szlovák kulturális együttélés az irodalmi élet terén.15 A XIX. század elejétől, a nemzetté válás, illetve a nemzeti „újjászületés” korszakától kezdve kibontakozó és mindinkább felszínre törő ellentétekkel párhuzamosan megmarad a szlovák költők és írók magyarhoni tudata. Jan Rohony (Rohony György) latinul és szlovákul is verselő evangélikus lelkész ódát írt a Nemzeti Múzeumról. A szlovákul és magyarul is verselő Sárosy Gyulának Aranytrombita című, 1849-ben keletkezett verséért a szabadságharc leverése után bujdosnia kellett.

Az élesen magyarellenes Štúr halála, valamint az 1848–67 közti Habsburg-elnyomás változást hozott a szlovák értelmiség gondolkodásmódjában: az 1860-as évekre általánossá vált a magyarokkal való együttműködés, együttélés óhaja. Az újjáéledő, fiatalabb generációk alkotta mozgalom („Nová škola slovenska”, ahogy magukat nevezték) jóval nyitottabb volt a magyarok iránt, mint a 48-as nemzedék. És ahogy az önálló nemzetállam létjogosultságát, úgy a magyar–szlovák kiegyezés lehetőségét is a történelemből próbálták meg legitimálni: az 1860-as években a szlovák költők mind gyakrabban fordultak a Duna-völgyi népek közös múltja felé, visszatekintve a középkorra és a kora újkorra. Példaként említhető L’udovit Kubáni (1830–1869) regény- és drámaíró, a magyar–szlovák közeledés következetes híve, akinek ideája jól tükröződik a Valgatha című, a Hunyadiak és a husziták összefogásának tervéről írott művében. Jonás Záborský és a parlamenti képviselő Viliam Paulinyi-Tóth is írtak költeményt a Dózsa-felkelésről, melyben a nép, a polgárság, illetve az alsópapság nemzeti hovatartozástól független összefogását látták.

De ahogy a nemzeti mozgalmakkal szemben a magyar vezetők teljes közönnyel viseltettek, és azok magyarellenes ideológiájának okát nem tudták megérteni, úgy e szlovák közeledésre sem reagáltak érdemben. Nem volt szlovák–magyar kiegyezés, de még az 1868-as nemzetiségi törvény végrehajtására sem került sor, sőt, az asszimilációs politika kormányprogrammá emelkedett; a szlovák értelmiségi vezető réteg hamar kiábrándult a magyarokból.

Mindemellett az irodalmi kapcsolatok továbbra is élénkek maradtak. A leglátványosabban a dualizmus kori Magyarország legnagyobb szlovák költője, Pavel Országh-Hviezdoslav kötődik a magyarsághoz.16 Miskolcon, magyar gimnáziumban tanul; szlovákra fordítja Petőfit. A szlovákok írófejedelme első verseit magyarul írja! Arannyal párhuzamos jelenségnek nevezhető, a magyar költővel mindvégig szoros kapcsolatban marad, művein jól kimutatható a magyar hatás. Hviezdoslav „egész költői magartartásával is azt bizonyítja, hogy még aki politikailag szemben is állt a magyarsággal, szellemi téren a Kárpát-medence egységébe tartozott. Ugyanez mondható el a szlovák elbeszélőkről is.”17 Hviezdoslav leglátványosabb magyar kapcsolata Adyval alakult ki, akinek egyik művére, a Magyar jakobinus dala című versre nyíltan és örömmel reagál:

Igen, te heroldja a derűsebb időknek,

vágyunkból váljék erős akarat,

vágyunkból, mely az elárvultak vágya; –

Mert tényleg közös bánat tép bennünket,

nyomorúságunknak csak a neve más.

Ady azonban nem csak Hviezdoslavot érinti meg; a magyar költőnek az első világháború után is erős marad a hatása a szlovák irodalmi életben. „Az Ady-kultusz egy időben oly erősnek mutatkozott a szlovák lírában, hogy egyesek már félteni kezdték a szlovák irodalom önállóságát.”18 A magyar irodalomnak a szlovák kultúrára gyakorolt hatása nem ismert a magyar közvélemény előtt.

Mindazonáltal magyar részről alapvetően a nemzetiségi kérdés tekintetében – éppen a nyugati eszmék automatikus átvétele kapcsán – kialakult teljes közöny volt a legjellemzőbb motívum a XIX. században; erre rakódtak rá az utóbbi mintegy száz év magyar részről elszenvedett sérelmei, melyek viszont hosszú, történelmi perspektívát nyertek. A XIX. század folyamán, amióta a magyarság szinte folyamatosan a Nyugathoz való felzárkózás ideájában él, kezdődött annak a máig uralkodó szemléletnek a dominanciája, hogy nem szentelünk különösebb figyelmet szomszédainknak, nem próbáljuk megismerni őket. Kazinczy Gábor írta 1839-ben: „Még titokkönyvként fekszik előttünk a Felföld. De mi nem szokunk olvasni… Mintha világtenger választana el bennünket, távol hisszük magunktól, érdekeinktől.” E sorok igazak a mai korra is; az európai integrációs folyamatban mindvégig a Nyugathoz való felzárkózás dominált, a szlovák–magyar közeledés teljesen marginális szerepet játszott. A visegrádi együttműködés sosem „lengte be” a köztudatot, és mindvégig csupán az uniós csatlakozás függvényeként szerepelt, mint ahhoz szükséges informális fórum, sosem mint önálló, a térség saját érdekéből, szükségleteiből fakadó kezdeményezés.

Kazinczy Gábor a magyarok szlovákokról alkotott ismereteiről is szólt. „Szédítő toronytetőn alusszuk biztos tudatlanságunkban lázas holdkórálmainkat” – a negatív sztereotípia kifejezést még nem ismerte.

Az asszimiláció problémája

A fenti fejezetek azt mutatják be, hogy mennyi minden nincs benne a magyar történelmi emlékezetben abból a tényanyagból, ami a szlovák–magyar közös múltat jeleníti meg. Egy másik, ettől jól elkülöníthető jelenség: egymás sérelmeinek figyelmen kívül hagyása, ami az utóbbi százötven év történéseivel kapcsolatban tipikusnak mondható mindkét oldalról. A szlovák és magyar történelmi emlékezet különválásának és eltávolodásának egyik oka a dualizmus kori asszimilációs folyamat különböző értelmezése.

Ez utóbbi megállapítás jól alátámasztható Grünwald Béla személyének bemutatásával.19 Grünwald Béla Zólyom megye alispánja volt az 1870-es években; történeti és közigazgatási műveket írt. A szlovák közvélemény, a magyarokkal szemben megértőbb szlovák történészek, valamint a külföldi szakirodalom is lesújtó véleménnyel van róla, az erőszakos asszimilációs politika főideológusaként jellemzik. A Felvidék című művében ismertette a szlovákság asszimilációjának programját – ezzel egyszersmind megbélyegezve a „Felvidék” szót.20 Nevéhez köthető a szlovák gimnáziumok bezárása és a Matica feloszlatása. Tőle származik az a szlovák köztudatban elhíresült mondás, hogy az iskola az a hely, ahova tót gyerekek mennek be, s ahonnan rendes magyar felnőttek jönnek ki.

Az egyébként színvonalas, 1999-ben megjelent Magyar Nagylexikon viszont így jellemzi Grünwaldot: „Tevékenységének középpontjában a közig. megreformálása állt. Energikus, de igazságos [!] nemzetiségi politikának volt a híve… elutasította a pánszlávizmust (az ő kezdeményezésére oszlatták fel a Maticát és záratták be a pánszláv [!] gimnáziumokat).”

Az ilyen mozzanatok akaratlanul is visszaigazolhatják a szlovák közvélemény magyaroktól való félelmét. A négy szlovák nyelvű gimnázium bezárása és a Matica feloszlatása 1874-ben teljesen igazságtalan volt, a bezáratott tanintézményeket pedig egyszerűen pánszlávnak nevezni megengedhetetlen hiba. Látványos bizonyítéka annak, hogy nem vagyunk tisztában a szomszédos népek gondolkodásával, és ezért aztán a rólunk alkotott sztereotípiákat sem tudjuk jól kezelni.

A Grünwald-esetet vizsgálva a magyar köztudat nevezhető hiányosnak, az asszimiláció egészét tekintve viszont a szlovák felfogás torz. Maga a jelenség a szlovák nemzet kollektív emlékezetében a „900 éves elnyomás” teóriáján belül kiemelkedő helyet kap. Svetozár Hurban-Vajanský szavaival élve: „A magyarosítás a legnagyobb szerencsétlenség, ami nemzetünket érhette.” Tény, hogy voltak magyarosító törekvések, ezek hatása azonban csekélynek mondható; a magyarság asszimilációs nyeresége és a szlovákság hatalmas asszimilációs vesztesége főképp a történelmileg erősen determinált társadalmi, intézményi, tudati körülményekből fakadt. Ezt a szlovák értelmiség és közvélemény mindmáig nem vallotta be magának.

A dualizmus korabeli szlovák értelmiség legfőbb célpontja az asszimilálódott felföldi nemesség volt.21 „Nem a magyarok követik el a bűnt… bűnösök az aljas renegátok” – írja ugyancsak Vajanský. Szerinte az elfajzottak, az „odrodilecek” csupán „galandférgek a nemzet testében”. A szlovák és a külföldi történetírás is hajlamos az asszimilált magyarok korábbi családneveit zárójelben vagy szlovák írásmódot használva feltüntetni, így ezeket a személyeket a magyarosító politika áldozatainak, eltévedt embereknek, a karrierért hitüket elhagyó alakoknak beállítani.22 Különösen neuralgikus a Petrovicsról magyarosító Petőfi, illetve a turóci kisnemesi származású Kossuth esete. Mindketten részben szlovák származásúak,23 tehát „renegátok” sok szlovák szemében. Nyíltan hangoztatott magyarságuk azért is ingerlő a szlovákság számára, mert életművüket az asszimilációs magyar politika saját szolgálatába állította.

A magyar társadalom nincs tisztában azzal, hogy mindezek a szlovák közgondolkodás számára milyen érzékeny pontok. A közös múlt megismerése és megismertetése a magyarosodást más színben, a Hungarus-patriotizmusból természetesen fakadó folyamatnak tünteti fel, és így a jelenség szlovákellenes élét korrigálni lehet.

Zárszó

Max Weber szerint24 „az egész történelem azt mutatja, hogy a politikai cselekvés milyen könnyen kelti fel a vér szerinti rokonság hitét, hacsak az antropológiai típusok nagy különbsége nem áll ennek útjába”. A szlovák–magyar történelem azt mutatja, hogy a politikai cselekvés milyen könnyen kelti fel a vér szerinti és lelki különbségek hitét, még akkor is, ha ennek az antropológiai és kulturális típusok hasonlósága útjában áll.

Hatalmas akadályt jelent a magyar–szlovák kapcsolatok fejlődésében a két társadalom közönyös bizalmatlansága egymás iránt. A szlovák közgondolkodás megismerésével a magyar társadalom megértheti azt, hogy miféle komplexusok terhelik meg a szlovák fél magyarokhoz való viszonyulását. Olyan komplexusok ezek, melyek tudatos interetnikus kommunikációval gyengíthetőek, feloldhatóak.

Ez elsősorban a szlovákiai magyar közösségek számára lenne hasznos: a szlovákokban meglévő görcsös történelemszemlélet tudatos kezelésével el lehetne érni, hogy a szlovákiai magyarok jogos követeléseiben (például autonómiaigény) a szlovák társadalom ne érezzen valamiféle burkolt támadó szándékot a „magyarság” vagy a magyar állam irányából.

Emellett mind a magyar, mind a szlovák társadalom világnézetére jó hatással lehet, ha szigorúan etnikai alapú történelemszemléletüket egy közös nevezőn álló, multietnikus történelmi tudat váltaná fel. Ez megadhatná az alapot egy szlovák–magyar történelmi kiegyezéshez és ahhoz, hogy Közép-Európa valóban kooperatív és önálló nemzetközi kezdeményezések színterévé váljék.

Nem beszélve arról, hogy az integrációs folyamatnak milyen erős legitimációt adna annak tudatosulása, hogy a történelmi Magyarország, Hungaria területileg, társadalmilag, kulturálisan és eszmeileg is egységet alkotott, a területén tevékenykedő sokféle etnikum ellenére. Ebben a Magyarországban a Felföld „ha nyelvre nézve nem is, de érzelemre nézve magyar volt évszázadokon át, s a magyar haza szeretete éppúgy lelkesítette a szíveket, mint a tősgyökeres magyarság lakta vidékeken”.25

Süketnek két mesét nem szokás mondani,

Tótok is gyakorta azt szokták szólani,

Hogy bolondnak kovács nem tud eszet verni,

Írtam, azt mit írtam, ha tudod érteni.

(Beniczky Péter szlovák–magyar bilingvis költő, XVII. század)

JEGYZETEK

1Ács Zoltán: Nemzetiségek a történeti Magyarországon. Budapest, 1984, 139.

2Peter Burke: A történelem mint társadalmi emlékezet. Regio, 2000/1. 3–21.

3Pl. Milan Augustin: Hl’adanie vzt’ahov. Pozsony, 1996. Jergus Ferko: Mad’arské (seba)klámy. Turócszentmárton, 2003. Lubomir Lipták: History of Slovakia and Slovaks. Kiadta a Szlovák Külügyminisztérium, é. n.

4Hamberger Judit: A „régi szlovák nemzet” fiatal államisága. In Nemzeti identitás és külpolitika Kelet-Közép-Európában. Budapest, 2003, 345–378.

5Pechány Adolf: A magyarországi tótok. Miskolc, 2000, 41–60.

6Dušan Kovác: Szlovákia története. Pozsony, 2001. Kiss Gy. Csaba: Közép-Európa, nemzetek, kisebbségek. Budapest, 1993. Käfer István: Dona nobis pacem. (Magyar–szlovák kérdések.) Piliscsaba, 1998. Szarka László: A szlovákok története. Budapest, 1994. Pechány A.: i. m.

7Kniezsa István: Magyar–szláv nyelvi érintkezések. In A magyarság és a szlávok. Szerkesztette Szekfű Gyula. Budapest, 2000, 137–153.

8A szomszéd népekkel való kapcsolataink történetéből. Válogatás hét évszázad írásaiból. Budapest, 1962. Továbbiakban: A szomszéd népekkel… 9. Szlovák ballada a tatárjárás utáni országról.

9Beniczky Péter: Gyémánt hasad vértül. Válogatott magyar és szlovák versek. Dunaszerdahely, 2002.

10Spira György: Nemzetiségek a negyvennyolcas forradalom Magyarországán. Budapest, 1980, 58., 155., 163.

11A szomszéd népekkel való kapcsolataink történetéből. Válogatás hét évszázad írásaiból. Budapest, 1962, 335.

12A nemzetiségi kérdés Kossuth és kortársai szemében. Szerk. Kiss Gábor Ferenc, Zakar Péter. Szeged, 2003, 5.

13Peter Burke: idézett cikk, 14.

14Anthony D. Smith: A nacionalizmus és a történészek. Regio, 2000/2. 5–35.

15A szomszéd népekkel… 22., 164. Valamint Polányi Imre: A szlovák társadalom és polgári nemzeti mozgalom a századfordulón (1895–1905). Bp., 1987, 89.

16Kiss Gy. Csaba: Nálunk és szomszéd nemzeteknél. Pécs, 1994, 47–54.

17Hadrovics László: Magyar–szláv irodalmi érintkezés. 162. In Amagyarság és a szlávok. 153–164.

18Kovács Endre: Magyarok és szlovákok. 118. In Magyarország és Kelet-Európa. A magyarság kapcsolatai a szomszéd népekkel. Szerk. Gál István. Budapest, 1947, 104–121.

19Ablonczy Balázs: Harc a magyar Felvidékért. Grünwald Béla nemzetiségi programja. Európai Utas, 11. évfolyam, 1. szám.

20Grünwald Béla: A Felvidék. Budapest, 1878. A könyv gondolatmenete jól mutatja, hogyan transzformálódik a Hungarus-tudat a magyar nemzetállami eszme dogmájává. Grünwald – anyja révén – maga is szlovák származású!

21Polányi Imre: i. m. 39.

22Ludvig von Gogolák: Beiträge zur Geschichte des slowakischen Volkes. III. Zwischen zwei Revolutionen (1848–1919). München, 1972, 90.: Eugen Rákosi (Kremsner); Ernest Baloghy (Gupco).

23Kevéssé ismert, hogy Kossuth Lajos unokatestvére, Juraj Košút a Turóc megyei szlovák nemzeti mozgalom oszlopos tagja volt! (J. Ferko: i. m.)

24Max Weber: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 2/1. Budapest, 1992, 393.

25Pechány Adolf: i. m. 205.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben