„Lőnek oly mint báránok”; Ima; Ország észak felé

„Lőnek oly mint báránok”
(Winkler-Códex)

Újra hűvös van, újra lent az ég,
füvekről ivó felhői között
szempillák esnek meleg kezekbe,
útjuk lassú lesz.

Behatol szürkén, mélyszemű éllel,
alvadt szavakban lehűlt szemekből,
minden eséskor vadászni törő
vasfejű farkas.

Sikít. Vicsorgok. Egyre néz, esik.
Lenti nagy terek ágai mellett
vasfogú tépés nyílik belőle kezeim
árnyékos közén.

Hanyatló nyakam emeld karodba,
délszagú asszony, este indulunk.
Ázott lélegzet, esőhang, lejtő,
utunk lassú lesz.



Ima

Karjai merevek, elevenen őrzők.

Jajszó töri ketté a keringést,
felszegezett, tárt feszülés, fentről
lehanyatlik, a kilépő távol.

Karjai merevek, kiüresedettek.

Itt maradunk:
háttérből zengő érc
függő és átló közt.

Karjai merevek. Kyrie eleison!


Ország észak felé

Vártuk hajóitok telve halakkal
s jó borral,
napra a nap, hol lassan alvad a föld,
és útra taszítja a társat.
Mi a visszautat szép szavainkkal
körbekaroltuk asztalainknál,
és fényekkel jártuk a partokat éjjel.
De a várakozás hűs színeit elölte
az elmaradás.
A messzibe tartó kedves öröm
testvér temetésbe lefordult,
hűlt és hűlt az idő, majd kifakult
a zavartság éle is.
Most távolodóban e térdarab
fölfele úszik
józan szárnytalanokkal
már nincs hova hazaérni.
„Nézd, átszakadtak a vásznak!”