Bodzafa-furulya; Egyhúrúság; Nemtő; Üdvre mentem

Bodzafa-furulya

mely tudálés kópé mulya
mélyzöld bodzafa-furulya!

fáj a vállam fáj a lábam
ájok-fájok általában
felszámlálom úgy fájlalom
ennyi ájváj egész halom

panaszolva nyögvenyelve
ez a fájás vasfegyelme
reggel déltájt s még estelen
ez a fájás végestelen

van mi csendes van nyilallós
van mi hasgat mint a pallos
van bökős: szúr! böllér kése
s van mi úgy jár: szívverésre

van imillyen van amollyan
van – de minek is soroljam
van amelyik haj! nagyhangú
s van amelyik nagy-egyhangú

van hogy rám dörgő hegyomlás
megcsigázó végelromlás
tudnád mivel engesztelnéd
meginstálnád Őkegyelmét

megmardosott amily dőre
JAJ NE! fognád esdeklőre
már girincagyadra felmén
– de minek is ecsetelném:

tudhatatlan mélyérzelmi
nehéz másnak elképzelni
magahordó magánholmi
lehetetlen elgondolni

kidőlt a fa nótafástul
s jajgást fájást nem palástol
fáj a vállam fáj a lábam
ájok-fájok általában

mely tudálés kópé mulya
mélyzöld bodzafa-furulya!

Egyhúrúság

az egyhúrú költő húrja a halál
mi azzal egybecseng és alliterál

amit csak látok ahova nézek:
hulla hullaház vaskarom-enyészet

hiábavaló kórlelet – kései –
boncolóasztal fűrészes kései

az egyhúrú költő majdnem-húrtalan
rugdalja dobját – dobja ha van

sírkertbe jár minden sírnál leáll
és kinek-kinek külön kondoleál

az arany betű a márvány erezet:
ő minden névre begerjed-berezeg

fölötte repülnek fehér angyalok
ő csak lent botlogol egyhúrú-gyalog

számolja ez is az is ötven hatvan
hetven év mióta a föld alatt van

minden évszám külön mormolt művelet
hogy élt míg élt mennyit a föld felett

idétlen sápítoz a gyereksírokon:
„élt kilenc évet” – a kilenc mi rokon

a kilencvennel ő amennyi ma
hullatáncoltatás? rontás? fonák ima

tartja-húzza? most roggyan elöl-hátul
ki gombja-rákattintsa: DELEÁTUR

nincs olyan komputer? se kik gödröt ásnak
a sátánfajzat Garabonciásnak?

hiábavaló kórlelet – kései –
boncolóasztal fűrészes kései

ahova nézek amit csak látok
alag-hullakamra jegelt teknőbádog

az egyhúrú költő húrja a halál
mi azzal egybecseng és alliterál

Nemtő

lehet-e a Szende Nemtő nemtelen?
lehet-e Ő szemtől szembe szemtelen?

életmentő Szende Nemtő
háziboldogság-teremtő!

akkor is ha Kaniperda Förtelem:
én e strófát szépségének szentelem?

életmentő Szende Nemtő
háziboldogság-teremtő!

rakott szoknya rakott krumpli rakott ló
festett piros tojásán ül a Kotló

életmentő Szende Nemtő
háziboldogság-teremtő!

feslett korhely bandáját kiakolbó-
lítanám de rám lesnek a bokorbó’

életmentő Szende Nemtő
háziboldogság-teremtő!

üres bendő üresjárat üres tál
lelki párod: be jó hogy ráakadtál

életmentő Szende Nemtő
háziboldogság-teremtő!

istennőkép kit magadnak faragtál?
meszet ettél? baszod: ég a faraktár

életmentő Szende Nemtő
háziboldogság-teremtő!

Üdvre mentem

„Csak a megváltóidtól ments meg, Uram-

isten, a Teremtőmmel elbánok magam is”

Meghaltam.

Ott állok a Mennyország kapujában.

Nagykulcsos Szent Péter tereli a népáradatot; mert ez  népáradat, amilyen sokan vagyunk. Harsog, hogy hátul is hallják: gyerünk, gyerünk, befele, nem várhatok ítéletnapig.

Magam meg, ha nem volnék az, ami vagyok, halottnak lenni hogy jobban se kell, holtra csodálkoznám magam.

De kérem, én ateista vagyok.

Ne akadékoskodjunk, fiam, te is csak: gyerünk, gyerünk, csődülj befele, pajtás.

Nem lehet, nekem lehetetlen, kérem: én ateista vagyok. Nem hiszek se istenben, se angyalban, se Szent Péterben –

Hiszel, nem hiszel, ki nem szarja le? Az nekünk egyre megy, ha egyszer vagyunk.

Hát mégis? Lehetséges volna, hogy amit eddig dajkamesének, káprázatnak, képzelődésnek véltem, az mindvalósággal igaz?

Igaz, nem igaz, higgy, amit akarsz. Itt, idebenn a helyed neked is, mint mindenkinek, és te csak ne akadékoskodj mindenféle mesékkel.

Akadékoskodnék, még hogy én? Kilencven éven át lyukas garast se adtam volna Mindenhatóért, Mennyországért, angyali seregekért, Nagykulcsos Szent Péterért. És most, hogy kilencven után nyargalvást utolért a Kaszás, még csak ne is akadékoskodjam?

Kilencven: csak? Mi az, hékás; kétezer esztendeje számollak-terellek-kergetlek befelé benneteket. Nekünk, a te kilencven éveddel, te, nemhogy csecsemő: még csak kihordatlan magzat se vagy. Kerülj beljebb, fiam, izibe, mert megharagszom.

De Kulcsos úr, már megengedj. Nekem, mint tisztességben megőszült ateistának, a pokolban a helyem.

Pokol? Mi az? Szélnek eresztettük. Immáron évszázadok óta a Nagy Számok Törvénye alapján dolgozunk, ez-se-pisis, az-se-pisis. Nincs más lét, csak az itt, a Jobblét; ide szenderültök, népáradat, valahányan vagytok. Punktum.

Ezeket mondván, a Nagykulcsos egyet lódított rajtam, és én benn találtam magam a Mennyek Dicsőségében – amihez elég savanyú képet vágtam.

Egy darabig még morogtam, méltatlankodtam, mindenféle „eljárást” emlegettem; hogy nem lehet így elbánni egy tisztességben megőszült ateistával. De aztán lehiggadtam, lecsendesedtem. Hogy ŐnagySzentFelsége ellenzékének lenni – az se kutya. Halotti pórusaim megéledtek, magukba vették az Üdvöt. Addig-addig, hogy egyszer csak elszéledtem a közüdvözültek sűrű tömegében

azon vettem észre magam, hogy tűnőfélben vagyok, elvesztettem, aki voltam

elvesztem-odavesztem, és beleolvadtam a Létfölötti Lét nagy-egyetlen tengerzésébe

ahogy én kiestem az időből, úgy esett ki az idő belőlem. Nesze neked: kellett neked egy életen át ateistának lenni – gondoltam volna, ha lett volna mivel; de a mi üdvöz állapotunkban egy nyúlfarkincányi szöszmöt nem sok – annyi se gondolódik

itt csak lubickolunk; s ennél a lubickolásnál egyéb dolgunk nincsen.