Variációk hazaárulásra

Szerzőink megjelenését számolgatva a Kortárs elmúlt tizenöt évében kétségkívül Kolozsvári Papp László nevével találkozunk a legtöbbször. Hosszú éveken keresztül írta sorozatait jelenünkről egy általa kitalált és fölépített műfajban, amelyet – jobb híján – politikai publicisztikaként emlegettünk. Most már, hiánya tudatában, még nyilvánvalóbban érezzük ennek a megnevezésnek a pontatlanságát. Semmitmondó általánossága éppen az írások lényegét fedi el, siklatja ki, mivelhogy érzéketlen a stílus sajátosságára, s a görbe tükör finom vagy durva, de utánozhatatlan iróniájáról sem beszél. Hát még a hatásnak arról a mellbevágó erejéről, amit minden olvasójának éreznie kellett, akár kedvelte a szerzőt, akár nem. Sőt akkor is, ha Papp Lacinak igaza volt a mindig időszerű mindennapok megítélésében, és akkor is, ha tévedett. Mert művei minőségét mindennél erősebben meghatározta a személyiség súlya, noha ez titkosan, jéghegyként terjeszkedett a látható felszín alatt. Tehetségéhez tartozott, hogy pályatársakkal és politikusokkal bánhatott ugyan barátságtalanul, mégis, írásai attól a ma már szinte elfeledett tartástól kaptak aranyfedezetet, hogy tétjük volt, országváltoztató hitelük. Csak ezzel magyarázhatom, hogy folyóiratunkat először szinte mindenki – ha volt benne – a Kolozsvári-jegyzetnél ütötte fel. Komolyan vette a világot, ezért komolyan vette szavait, mert komolyan vette önmagát.

Paradox helyzet, hogy legutolsó írását éppen ezért nem közöltük – egyébként közös megegyezéssel – a maga idején. A kettős állampolgárságról szóló népszavazás előtt álltunk, és úgy gondoltuk, rosszul befolyásolnánk a sorsdöntőnek remélt eseményt azzal a túlontúl komoly és keservesen-keserű képpel, amelyet ő festett az általa várt eredményről. De ez a mi tévedésünk lett, és azóta a december 5-i népszavazás történelemmé vált, amelyhez ő már sohasem fűzhet újabb kommentárokat. Lehet, némi elégtételnek venné, hogy – késve bár – most mégis az olvasók elé tárjuk akkori helyzetképét. Nem tanulságok nélkül való. Szerkesztőségünk ezzel a posztumusz közléssel búcsúzik barátunktól és munkatársunktól. (K. P. I.)




[…] De hát vágjunk bele abba, ami lehetetlen. Mert hogyan is lehetne írni a kettős állampolgárságot eldöntő népszavazásról november közepén, amikor a jelen elmélkedés december közepén jelenik meg, jóval a népszavazás után. Képtelenség!

Úgyhogy fogjunk bele.

Kit, hacsak a Kortárs szerkesztőit nem befolyásolja, ha eláruljuk lelki toprongyságunkat. Félünk, tartunk tőle, iszonyodunk és nem remélünk, ahogyan a szót József Attila érti. Ezt a népszavazást elveszítik a kettős állampolgárság hívei. Még csak nem is azért, mert a jobboldal elveszít minden népszavazást. Ez éppoly babona, mint az utolsó csatlós. Még ha nincs is eddig ellenpróba. (Fogunk mi még első csatlósként is veszíteni, ha leszünk még, ami – történelmi léptékben – december 5-e után fölöttébb kétségesnek mutatja magát.)

Nem úgy verik a kisebbségi magyart a Vajdaságban! Többen fognak arra szavazni, hogy legyen kettős állampolgárság, de nem elegen. Nyerünk és vesztünk egyszerre. Ez az igazi magyar forma. Lerázzuk magunkról Károlyi Mihályt, s elveszítjük országunk kétharmadát. Ugye, Hiller Pisti? Hanem a dolognak előtörténete van. Annál szebbet, mint ahogy a Fidesz belebonyolódik ebben a népszavazásba, képzelni sem lehet. Már ahogy kiszemelték Boross Pétert a Magyarok Világszövetsége elnökének! Sólyomszem! Nem mutatta semmi, hogy a tömzsi antalli örökség, ez a miniszterelnökségbe pottyantság – tévút? (Képzavar persze, de tévembert mégsem írhatok.) Hiba egy! És akkor jön a mindenkori történelem legveszélyesebb emberfajtája, a szorgalmas, kitartó középszer. Ez most kivételesen nem Medgyessy Péter, hanem Patrubány Miklós. És nyer! Ő lesz a Magyarok Világszövetsége. (Így akartam írni, szerkesztő úr. Vagy van tán mása is a Magyarok Világszövetségének, mint elnöke?) Hiba kettő! És mit tesz első és második felháborodásában az akkori államhatalom, élén a feszes Fidesszel? Nem ad neki pénzt, kigolyózza, pottyant rá. Valósággal arra ítéli, hogy ő minden eszes, de sajnos többnyire esztelen eszközt megragadjon, hogy felhívja magára a figyelmet. Hiba három! Mert mi, még csak nem is egy Talleyrand-nak, az első dolga, ha meglátja ennek a díszpárosnak, Borossnak és Patrubánynak a hörgőkettősét (A trubadúrban van ilyen hármas)? Semlegesíti őket. Mit tudom én: Boross adjon dupla honoráriumért tanácsot – csak mint a szocik, drága jó Fidesz uraim: Kovács négy és fél millióért havonta Brüsszelben; Medgyessy titkársággal, külön kerettel utazó nagykövetként a süllyesztőben –, mi több, néha azt is mondhatja, hogy senkinek sincs igaza, hallgassanak rá, mint a népszavazás jelen állásában tette, úgysem hallgat rá senki, de ő kielégül. Na, ezt kell eltanulni, Fidesz uraim!

Ehelyett – hiba négy! – valósággal belekényszerítik, -passzírozzák, -sajtolják,
-szaggatják Patrubányt, hogy kihajtson egy önreklámozó népszavazást a kettős állampolgárságról. Mondom, óvakodj a szorgalmas, kitartó középszertől! Csak a Bourbonok háromszor jöttek vissza! Mert – elmulasztása típushiba, uraim, s mint ilyen, hiba öt! – az ellenfelet meg kell venni (s az ellenséget meg kell ölni; de ez egyelőre még nem tartozik jelenkori történelmünkhöz, hanem ha így megy tovább… – mondja az utolsó jegesmedve az északi jégpáncél elolvadása után, s lemerül örökre. Tessék ezt magyar népben elképzelni.)

És most itt vagyunk. Ha a Fidesznek nem jött jól valami, akkor ez az általuk begerjesztett Patrubány által begerjesztett népszavazás volt a kettős állampolgárságról. Mert ez valóban azt indíthatja el, amit a földtekén a globális felmelegedés generál. Csak sokkal ravaszabbul. Mert az ugye valami, ha eltűnik egy jéghegy! De bár nem tűnik el Székelyudvarhely és Szabadka, Huszt és Fülek – odabent, a láthatatlan mélyben megindul a visszafordíthatatlan kiolvadás. És akkor, kedves Hiller úr – önhöz szólok, tán ismer még annyi történelmet, tanítják, tudja, mint Ságvárit és Károlyi Mihályt –, sikerül elérni azt, ami ugyebár elérhetetlennek látszott: Magyarországot, kegyedékkel az élen, nem csupán a románok, a szerbek, az ukránok és a szlovákok fogják utálni, hanem a magyarok is. Itt, a Kárpát-medencében. És akkor majd épp a fordítottja megy végbe annak, amit az eszdéesz kagylóhéjában elérzéktelenedett, puha testű Kuncze mond: nemhogy lesznek nekünk magyarjaink odaát, nemhogy mi mondunk le valójában a magyarokról odaátról, hanem ők mondanak le rólunk. Kifordulnak, neki a nagyvilágnak, s befordulnak, neki a beolvadásnak. Mész holnaptól román iskolába, Jánoska, fordul az elvadult arcú magyar ember semmit sem értő kisfiához, és meg ne halljam még egyszer, hogy itthon magyarul beszélsz! Itt kell élned, megdöglened, idézi a Szózatot, s ahhoz, hogy átmenj a határon, s szembeköpd az első embert, aki szembejön veled Biharkeresztesen, nem kell magyarul tudnod.

Hogy én, szerkesztő úr? Én persze elmegyek népszavazni, s behúzom a keresztet a kettős állampolgárság mellé. Más velem a baj. Nem szeretek már népszavazásokat veszteni, országot veszteni, mítoszt és illúziót veszteni. Elég volt! Belekeményedni abba, hogy mennyi pénz jön be és megy ki, családba, országba, és hogy érzésvilágunk a genitáliákat megjáró véráram erősségére korlátozódjék. Hogy egy „kártevő szekta” szabja meg unokáim iskoláit, s gyógyhely-ügyben azt érvényesítse, miszerint hulljon a férgese! Ebből is elegem van! És abból is, hogy holmi nímandok pillanatnyi politikai és zsigeri igényeik és szorultságuk szerint lefasisztázzanak. Kezd bűzleni, hogy egy olyan egyfolytában magyarozó, nemzetező Gyurcsány nyalja itt a fagylaltot az Oktogonnál, akibe annyi magyarságtudat és érzület szorult, mint amennyi Chanel 5-ös egy görénybe.

De hogy némely Shakespeare-fordításokra rímeljek: csitt, szívem! (Igaz is, van ma Budapesten egy nagy III. Richárd-előadás. Ezen csak az csodálkozik, aki nem hisz a művészet öntörvényűségében. De hogy milyen időszerű!) Tárgyunkhoz hanyatlodva: a kettős állampolgárság ellen agitálók legalább tisztán beszélnek. Mint amikor a beteg száján valami zöld folyik ki, s az orvos egyből tudja: ez epe! Na de amikor, például Gazsika, arra buzdít, hogy nem kell elmenni népszavazni! Látszólag fölényes értelmiségi kívülállás holmi politikai iszapbirkózáson, a beteg száján látszólag méz folyik. Csak azok iszonyodnak el egy kicsit, akik még emlékeznek a magas pártösszeköttetések segítségével Magyarországra penderülő, Erd-éjező, egyből egyetemi oktatóvá avanzsáló Gazsikára. Így kezdődött, bizony. S most azzal folytatódik, hogy ne tessék elmenni szavazni a kettős állampolgárságra, épp abban a helyzetben, amelyben a kettős állampolgárság megszavazása azért több mint kétséges, mert nem mennek el elegen. (Azok, akik elmennek, többségében megszavazzák.) Na mibe fogadjunk…? De szép vesztés volna!

Vannak dermesztően egyszerű, vízválasztó kérdések. Na, ezeket nem szokták feltenni. A jobboldalon sem. (Agyi merevgörcs?) Ha most minket itt elözönöl nyolcszázezer bevándorló, s ez elviselhetetlen terhet ró ránk… na, tudja valaki folytatni a mondatot? Nyugi, folytatom én: akkor mi lesz, ha a kettős állampolgárság leszavazása után két esztendővel Románia belép az EU-ba? Akkor hogyan védjük ki a romániai EU-polgárok invázióját? Akkor mi tartja majd vissza azt a nyolcszázezret? Majd akkor is népszavazunk, s leszavaztatjuk a csürhénkkel az EU-állampolgárok szabad utazását, munkavállalását, letelepedését? Mi ezt akkor megtehetjük? És egyáltalán: miben különbözik a mai helyzet attól, ami Románia belépésével előáll? Esetleg megvétózzuk Románia belépését? Vagy egyszerűen csak uszítunk magyart magyar ellen? Mert az nekünk zsigerileg jó? Felpöccinti a fonnyadt libidónkat? Mert hogy a „kártevő szekta” tagjai gyűlölségükben nem érzik jól magukat, fulladoznak, az faktum! De miért ne érezzük magunkat jól mi sem, miért fulladozzunk mi is, ha ez rajtuk úgysem segít?

És ha megszavazzák?!

Az lesz ám csak az igazi politikai vérnász! Mint afféle életét különböző no win partykban lemorzsoló, hanyatló halandó elmondhatom, amit a bakter mond az adomában, amikor megkérdik tőle: mi van akkor, ha jön a kolozsvári gyors jobbról és a csucsai személy balról? Átállítom a váltót, szól a bakter. És ha a váltó beragad, akkor mit tesz? Akkor bemegyek a bakterházba, s azt mondom: gyere ki, asszony, mert ilyen karambolt még nem láttál!

Hát igen, megint nem győzök jóízűen. Ecetes diadal, ragacsos, értelmetlen szkander. Már most fogadkoznak: abból a népszavazásból, ha megszavaztatik a kettős állampolgárság, úgysem lesz törvény! Más szóval: elveszik az országtól a népszavazás lehetőségét is. Jogállam! Ezt mondja nyíltan Pető Iván, a nagy demokrata. Hogy ők fütyülnek majd a népakaratra! Képzeljük akkor el, miket mondanak azok, akik nem nyilvánosan mondják! Nem lesz ebben immár semmi emberi és törvényi. A gyűlölet tényleg paroxisztikus méreteket ölt. Még szerencse, hogy határ húzódik honi magyar és túli magyar közt. Merthogy egymás belét, bugylibicskával… Ehhez képest még a Rákosi-kor is humánus volt. Hagyta feledésbe zülleni a szétszakítottságot, a honmagyart és a túlmagyart. Az iskolában, ahová én az ötvenes évek elején jártam, Kolozsváron, nem voltak új Európa-térképek. Földrajzórára a tanár azt az Európa-térképet hozta ki a szertárból, amin a történelmi Magyarország volt látható. És az osztály semmit sem értett. Amikor a tanár azt mondta, hogy Franciaország Európa legnagyobb országa, valaki felállt, s morajló helyeslés közepette azt mondta: mit tetszik beszélni, tanár elvtárs?, hiszen Magyarország nagyobb! A vak is láthatja! És én csak ültem hátul a padban, és nem értettem, miért nem válaszol, miért kezd másról beszélni Árkossy tanár elvtárs. Hát nem volt emberibb a Rákosi–Gheorghiu Dej-rendszer, egy Sztálinnal a tollforgóján? Legalább nem tudtunk semmit, nem értettünk semmit.

De majd most! A semmit sem értéssel azért most sem állunk rosszul, s állnánk csehül, ha győzne a kettős állampolgárság. A jó gyűlölségek, a zamatos szitkok, a vak harag, az írmag kiirtásának felfurakodó vágya mindig olyan tömegekben társul össze, amelyek nem értenek semmit. Ehhez már csak még egy unciányi elnyomorodás kell, hogy történelemalakító elvadulássá váljék. Mert hazám szeretett állampolgárai nem értik már, hogy mi az, hogy magyar, nem értik, miért vágják ki őket, mint a taknyot, a munkahelyükről, nem értik, hogy egy szocialista tömegpárt miért a legmarxibb-legleninibb értelemben vett kizsákmányolókat tolja föl helyzetbe. Hazám szeretett honpolgára nem érti, fel nem foghatja, hogy a MOL vezérkara milliárdokat oszt szét maga között, nem érti, hogy Kovács László négy és fél millió forintért nem fog érteni havonta ahhoz, amit az EU-ban csinál, nem ránt be neki a gyomorgörcs, amikor Szili és Jánosi a milliárdos Gyurcsánnyal és Kókával énekli az éhes proletárt. Nem érti, hogy Szili és Jánosi úgy tesz, mintha!, pedig hát csak Babitsot kéne ismerni – őt sem ismeri a honpolgár, valami szerb, akit megvertek Szabadkán? –: vétkesek közt cinkos, aki néma! Nem érti, miért nem vásárolja fel tőle a nagytőke a búzáját, miért rohad rá a ribizkéje, miért hoz be az ország tejet Dániából, amikor az övé ott megy össze a tehénben. Fel nem éri ésszel, miért szüntetik meg a faluban a postát, s hogy miért állítják vissza a kisbírót, hogy kidoboljon, nehezen követhető az ésszel ugyanis, hogy a huszonegyedik században egy falunak ne teljék hangszóróra, pedig még emlékeznek: kommunizmus egyenlő szovjethatalom plusz villamosítás! Türelmesen és semmit sem értve leszáll, ha kigyullad alatta a huszadik busz is; kedves értetlenséggel azt mondja: szerencsét hoz!, ha kutyaszarba lép Budapesten, s nem érti, miért nincs szerencséje, holott egyfolytában kutyaszarba lép Budapesten. Abban gázol, hogy úgy mondjuk. Követhetetlen számára, mi lett az orosz államadóssággal, holott az oroszok annak fejében már rég megépítették volna a 4-es metrót, amiért az a Demszky harcol megszállottan, aki ezt a megépítést megakadályozta volt annak idején. Nem érti, hogy az egyszer már eladósodottságba és gazdasági csődbe belebukott szocializmus után miért van már megint eladósodva, s miért áll már megint a csőd szélén. Ha a szocializmus után a kapitalizmusba is belebukik, akkor mi lesz? Vagy sohasem volt úgy, hogy ne legyen valahogy?, ahogyan a közöny tengere locsogja? Hát lehet itt érteni valamit is?

És akkor, mint tizenöt éve mindig, a politika a segítségére siet. Ad neki gyűlölnivalót. Jó alantasat, hogy felérje ösztönnel. Már rég nem folyamodik senki a politikai osztályból az értelméhez. Ösztönhöz, indulathoz, lappangó alantassághoz, bosszúvágyhoz, irigységhez, ölvágyhoz folyamodik! Gyűlöld a románt, a szerbet, a tótot, az ukránt, ne törődj vele, hogy magyarul beszél, mint te, néha szebben is, mint te, hörögd rá haragodat, a konyhaasztal linóleumára könyökölve, amikor épp kivágtak a vasműtől, a közalkalmazottságból, belebuktál tejtermelésbe, búzatermesztésbe, csirketenyésztésbe, gyümölcsbe, zöldségbe!

Gyűlöld a határainkon túli magyart!

Ez a te programod.

Ezt nyújtja neked a Gyurcsány-kormány.

Nem leszel egyedül!

A határainkon kívüli magyar is gyűlöl már téged!

Volna még egy megoldás, amire máig – november 16-a van – még senki sem gondolt. Ha nyíltan semmibe vesszük a jogállamiságot, mondván, népszavazás ide, népszavazás oda, abból a törvényből semmi sem lesz, vajon nem volna lehetséges magát a népszavazást semmibe venni, nem megtartani? Miben fogadjunk, hogy ez még eszébe fog jutni valakinek a hátralévő tizennyolc napban?

Budapest, 2004. november 13–16.