Szanyin táskája

Szanyin belépője
Szanyin a réten át megyen.
Szanyin? Szanyin el-elfelejti
súlyos táskáját. Nem mereng
a halálon sem. Megy. Csak ennyi.

Szanyin csak megy. Tekintete
fényes, akár az elmeél.
Szanyin? Mintha legyintene.
S Szanyin beszél. Ő elbeszél.

Szanyin szabad, akár a szél,
Szanyin beszél és elbeszél,
Szanyin mellettem el-beszél.
De miért nem mellém beszél?

Szanyin beszél, nevetve él,
Szanyin? Pedig nincs is talán.
Öngyilkos „entellektüél”,
kinek kopogtass ablakán?

Szanyin emitt masírozik
az örök rozsmezőkön át.
S egy zörgő garnizonmozi
hátul – ágyékból – fényt okád.

Kádergyár
„Ó, faros traktorosleány!
Maradj velünk! Ne még, ne még…!”
Jó közös ritmus old hiányt.
Egy fiúkollégiumét.

A fiúkét. A bakaszag,
a kültelki mozi.
S éjjel a pokróc alatt
mind malmozik.

Né, egy káderbe von a négy
összetolt ágy! A képzelet
mit is idézne? Szőke térd-
s comb (»térgy magadhó’«)-tényeket.

Pedig ölelni volna jó,
aki lett volna, messze tűn.
Ezt hagyja ránk? Közös hajó
-ban, -ben vallani. Hol a bűn?

Hisz kedves nőkre van joga
és vágya is külön-külön
mindünknek. Mégis óvoda-
igazgató úr csíp fülön.

Szanyin mint igazgató
„Nézze, a bunkócska sárga,
a bunkócska igen drága,
azt húzzák a vaskapába,
vésse jól a kobakjába!

Ha nem vési kobakjába,
majd vésik a kobakjába,
a bunkócska igen drága,
hej, te bunkócska, te drága!”

(Felelni volt csak szép jogom,
ha szűk világ a vallatóm,
s ha nem szólok, más nem felel,
amikor halni, halni kell.

Amikor átszakadt a gát,
lassan és türelmesen
arcába mondtam önmagát.
S mosolygott: „Nem így van teljesen…”)

„…fiam, a bunkócska drága,
mivel földig ér az ága,
igaz, hogy tőből kivágva,
de hát attól olyan drága.”

Szanyin kilépője
Szanyin? De hisz csak kitalált
fickó. Bár, amúgy érdekes.
Nagyon kell ügyelni rá.
Ez természetes.

Szanyinhoz nekem van közöm.
Annyira,
mint ahogy közös a törülköző
tucatnyi férfira.

…És azt hitte, hogy van joga
tőlem kérdezni meg:
„Mi van? Nem jó a …szoda,**
a közös élvezet?”

Szanyint zsebre is teheted,
drágám, e korszakos regény
fűzve-kötve éltetett
néhány költeményt.

Szanyin – a szattyán párnaszél
körül fodroz, én meg – hagyom.
Szanyin majd mindent elbeszél.
Sosem lesz altatóm.



*Mihail Petrovics ARCÜBASEV (1878–1927) nevét ma leginkább a Szanyin című regénye nyomán ismerik. Még inkább talán a Karinthy Frigyes készítette gúnyos átirat nyomán. Vagy talán már azt sem olvassák?
Mindenesetre a Szanyin-problémán nem könnyű túllendülni. Számomra a probléma akkor tetőzik, amikor a regénybeli művelt társaságból valaki megkéri, mondana beszédet Zarugyin sírjánál, s ő triviálisan nyilvánítja ki megvetését, hiszen Zarugyinöngyilkos lett. („Miért olyan ostoba valaki, hogy megöli magát?”)
Érdekes végiggondolni, hogy Szanyin tulajdonképpen azoknak a hősöknek a rokona, akiket „fölösleges ember” szóval illet az irodalomtörténet. Ezek a hősök Puskin Anyeginjétől Turgenyev Bazarovjáns más hősökön át egy számtalan társadalmi nyűggel terhelt korszak „feleslegesei” voltak, akik majd szellemi előkészítői lettek a XX. század nagy orosz forradalmának.
Szanyin az értelem nevében viselkedik részvétlenül. A részvétlenség az ő forradalmi „imidzse”. Az – amit nem tesz meg. Hogy megérteni sem hajlandó: adott esetben a mérleg serpenyőjébe csak saját létezését hajíthatja a világnak szóló figyelmeztetésül az ember. Szanyin szemében az ilyesmi – nyavalygás.
A regény azzal fejeződik be, hogy Szanyin leszáll a vonatról, és elindul a mezőben. Táskája a vonaton maradt, s nem is biztos, hogy véletlenül. „Minek is az a táska? Egy táska – az élethez?”
Csakhogy a talált tárgyak osztályán a táska ma is megvan. Benne furcsa lelet: az emberi kapcsolatkultúra cselekvő tagadása. (Formálisan még csak számon sem kérhető. Hiszen Szanyin, ugye, nem tett meg valamit. Nos hát, éppen ez az…) – K. J.

**Valószínűleg „uszoda” (szövegromlás).