Kusza és irányított álmok

Pusztai János: Nagy álomkönyv, 5. kötet

Boldog lehet az a mecénás, aki új irodalmi műfaj születésénél bábáskodhat – írtuk valamikor 2000-ben Pusztai János Nagy álomkönyv című sorozatának első kötetére.

Ma már az ötödik kötet is asztalunkon, lapozzuk, és óhatatlanul összevetjük az elsővel, a másodikkal: mi történt, mi változott öt esztendő alatt?

Mondhatnánk úgy is: mi változott nálunk, aztán mi Romániában, Afganisztánban? Ugyanis ezek a szürreális álmok a maguk körébe vonják az egyes ember (például az író, Pusztai), valamint a nemzet s a nemzetek, nemzetmorzsalékok (lásd: magyarság itt, ott, amott) meg a világ mindennapi gondját. Pusztai jogában állónak véli (tudja) azzal álmodni, akivel akar. Ha úgy hozza a sora, megjelenik az éppen esedékes álomban (eddig 1666), annak szövetében Adenauer, mellette használt ruhát árusít Kántor Lajos irodalomkritikus, kinek cipője orrára van szerelve a zsebtelefon, hogy akkor épp munka közben is beszélhessen…

Az álomlátás maga szürreál. Pusztainál sem csupán írói technika a szürreális álmok szinte végtelen sorozata. Épp ez az, gondolhatta ő, amikor elgondolta s megvalósította ezt a műformát, amely mindent elbír, és senki sem kérheti számon – mármint azok közül, akik álmaiban, akár az életben, szerepelnek –, miért épp őt álmodja oda, és miért épp ilyen cselekvésében, épp ilyen társaságban.

Igaz, az író emez álmaiért nem felelős. Ám nem ilyen egyszerű a dolog, erre akárki rájöhet, bármelyik kötetet lapozza az öt közül. Pusztai ugyanis megjeleníti emberét, bizonyos, általa illőnek vélt környezetben és társaságban, felsorolásban, viselkedésben és megnyilvánulásban. Nem kell vájtfülűnek lenni, hogy az esetlegességet rögtön az első oldalnál kizárja az olvasó.

A kritikus szem viszont az általánosat, az íróit, a művészit kutatja és kéri számon rögvest. Mi az, amiért készül az egész?

S mivel az öt vaskos kötetben kénytelen megférni Pusztai álomvilágában a politikus, az író, az esztergályos (szerepe lévén), a magyar gazda és Adenauer, magunk úgy képzeljük, és nem is szürreálisan, hogy bizony nem egy, de sok politikus, irodalomtechnikus és álirodalmár igyekszik titkon rálegyinteni az álmokbani szerepére: képzelet.

Nem az. Illetve képzeleti rendszerbe szedett mai és közelmúlti valóság egy imaginárius kulissza előtt, mögött, egy színpadon, amelyen szürrealisztikus módon rakosgatja jelenkori és elhalt figuráit az író, de úgy rakosgatja, ahogy azok viselkedtek és viselkednek ma is, azaz: ahogy viselkedhetnének, ha épp abba az – álombéli – helyzetbe kerülnének.

Innen nézve már világos talán mindenki számára, miért épp ezt a megjelenítési formát választotta az író. Amilyen társadalmi környezetben és amit megél maga, embertársaival s közelebbi nemzetével együtt, azt markánsan, parodisztikusan szem elé tolni, lássák!

Persze az irodalmi értékért, az álmok beérkezéséért és a – mondjuk – telitalálatokért vagy azok néhai elmaradásáért az író a felelős. Perek kizárva.

Egyébként Önéletrajz című, kilencszáz oldalas könyve (Püski Kiadó, Budapest, 1999) sem önéletrajz, ahogy ezek az álmok sem álmok, és nem regény, ahogy ezek az álmok sem korrajzot, freskót hivatottak mutatni, s epikát sem; valami a köztes területről mindkét mű(ség), ahol az író a legjobban érzi magát, azt rajzolva-álmodva, amit fontosnak talál maga körül.

Senki sem várhatja el Pusztaitól, hogy kínosan ugyanúgy használja álmait az ötödik kötetben is, mint az elsőben. Viszont meglep, stílusában mennyire rapszodikus az ötödik könyv, és hogy a szürreál magát a megjelenítési formát, egyszersmind az írásmódot is mennyire elvitte egyfelé. Míg az első kötetben (mégis inkább könyvet írok, mert a folytonosságnak, az epikumnak itt semmi szerep nem jutott) még reális élőbeszédben tárgyal a Határon Túli Magyarok Hivatalával, mondja érvek között a magáét, addig a negyedik könyvben már ott izgat, néha zavar a szürreál túlkapása. Az ötödik könyvben ez valósággal eluralkodik, immár a megértés rovására. A rengeteg kiemelés, nagybetűzés, zárójelek és minden írásjelek igen sokszor fölösleges halmaza zavarja az olvasást. Idézzünk egy példát ötletszerűen és lehangoltan: „Há Árielt vész, végye délben Ám né SHÁRONban, csákis GÉLben!, ÜGYNÖKösködött. NAGYOTNÉZÉSEM »természetesen« fokozódott, így »nehezen IS kapcsoltam«, ám végül megértettem: művelődési miniszternek kell lennem; várva vágyók a Magyar Országhauzban. NYÓMÁS!, kiáltotta a… könyökvédős és lapogatta a helyet maga mellett. Akárha prosztatagondokkal küzdene!, nyilallt belém, hát megsajnáltam. Percek múlva eme… Autentikus Illető balján, kárpitozott bakunkon szokatlanul hamar megbarátkoztam helyzetemmel. EGY művelődési miniszternek a MŰVELTSÉG legyen mindig a kisujjában!, mondtam magamban magamnak. MŰVELŐDÉSI MINISZTERSÉGEM csonka-magyar szabadságunk ragyogó megnyilvánulása, vesd össze: CsOnKa-magyar óránk nem áll meg; lehetünk mink képviselőházi képviselők, mesterlegények, kereskedők, hajdúk, kurucok, cSoNkA-magyar óránk csak ketyeg és ketyeg, legfeljebb a tér van körülőttünk (»Hála a Magyarok Istenének, egyelőre még«) CSONKÁn lebírva. Mások által LE! MűVeLőDéSi MiNiSzTeRsÉgEm tilt minden …Samuzást!, szigorkodtam teljes bensőmben.”

És ha már ezzel a kérdéssel foglalkozom, valamint az öt könyvvel, nem méricskélve, hanem summázva, ezt a jelenséget nekem is alá kell húznom.

Ezek az álmok és ötkönyvnyi gyűjteményük azt emelik föl, ami volt, van és ami lehetne Pusztaival is. Apokrif megbeszélések, beszélgetések, melyekre talán – minden bizonnyal – soha nem kerül sor. De az író képzeli, hát értekezik a maga szándéka szerint helyzetekben, emberekkel, vezéregyéniségekkel és álságosokkal, idegenekkel és jóakarókkal, kritikusokkal és írókkal…

Az öt könyv közös mottója Petőfi sora: „Anyám, az álmok nem hazudnak.”

Pusztai Jánostól távol áll a megnyomorított – magyar vagy nem magyar – valóság elferdítése. Vágyait azonban nem tagadja. Azt is mondhatjuk: kiadja magát képzelt találkozásaiban, képzelt beszélgetéseiben. Nem valószínű, hogy ő leül, és szinte bizonyos, hogy sosem ülhet le Orbán Viktorral, Csurkával, Sharonnal megfontolt beszélgetésre. De hát részt kapott az író emez életből, részt vállal hát a felelősségből is. Ez a dolga. Ezért jöttek ezek az álomkönyvek; kuszák és irányítottak, konfúzak az álmok, vagy pedig nyitottak, akár az az élet, amely a Pusztaié. (Codex Print Kiadó, 2005)