×

Hazajáró lélek

I. Főzőhagyma, család, szerelem

Kemenes Géfin László

2005 // 06
Buy the ticket, take the ride!
(In memoriam Hunter S. Thompson, 1937. július 18–2005. február 20.)

Kemenes rosszul ébredt, mert rosszul aludt, miután rosszul is aludt el [2005. március 24-én], ami nem csodálható, amikor ébrenléte alatt is majdnem szünet nélkül rossz dolgokra gondolt. Alighogy kinyitotta a szemét, azonnal nyávogásra fogta: „Hol van az én Jolantám? Jolantám? Miért vagyok én ebben a kibaszott országban? Az én szülőföldemen? Ki viseli gondomat? Hol van a húgom? Miért nincs itt egy sem a barátaim közül? Hol rohangászik Zalán, talán építészeti szakkönyvekből jegyzetel a Széchényiben a Papírváros IV-hez? Miért nem települ át Bryan ide, ebbe a szemétdombba? Szemétdombra? Miért nem hív fel George? Ki fogja megírni helyettem a Fehérlófia hátralevő részeit? Waarom ben ik niet wereldberoemd of ten minste gecanoniseerd zoals irodalmunk olyan agyon- és hullára díjazott koszorúsai, mint Závada és Kukorelly? Hol szúrtam el? Hol van a drágaszépokos Móna, aki csak arra vár, hogy még egyszer, most már porhüvelyestől kipurcanjak, s akkor övé lehet az egész hagyaték, és én még csak a könyökét sem mertem megérinteni a mozi sötétjében, nemhogy gyengéden megfogni gömbölyded felsőkarját, nemhogy…? Mit szól mindehhez Sőrés meg Kovács, szintén meghatalmazott örökösök, vagy Simon, my eternal benefactor? Bölcsasszony kiadóm Lívia, szépíró Lajosunk, Kissomlyó juhfarkos szeretője s főleg Sándor, a Boldog Ember, aki úgy túl fog élni bennünket, mint kacsa a nokedlit?” stb. stb., míg ezen ömleny alatt engem ott vele az ágyban majdnem kirázott a hideg. (Az olvasót viszont ne rázza ki semmi ehhez hasonló, netán mert valami anakronizmust találna gyanítani a fentiekben, mivel Kemenes világéletében virtuális volt, s bár tudjuk róla, hogy „elvérzett”, most mégis egy időgépben leltünk reá, és úgy tesz, ill. teszünk vele, mintha élne. Az időgép egyébként jelen sorok írója, aki tetszés szerint tologatja ide-oda a váltókat.) Kemenes egy idő után abbahagyta a nyefegést, de a hangulatunk nem lett jobb. Nem az alvás nemlétéből való ocsúdás rémülete okozta az átmeneti pánikot, mint mondjuk Bakucznál, vagy az ontológiai dezorientáltságot, mint Proustnál és Szekér Jenő bácsinál Kemenespálfán, hanem annak felismerése, hogy itt vagyunk nemcsak ún. magyar földön, hanem magyarok között. Ennek ellenére, vagy emiatt, mélységes bizonytalanság eluralkodása volt jellemző lelkiállapotunkra. Hogy miért vagyunk magyarok, azt tudtuk, s hogy mitől, azt is, noha az már fogasabb kérdés volt. Magyar vagyok – ízlelgette először ő a szavakat, mert valóban csak nyelvünkben élünk, de a legnehezebb mégis az volt, hogy: meddig. És különben is, kit érdekel, hogy mi minek gondoljuk-érezzük-hisszük magunkat, ha a jó honfitársak legjobb esetben hazajáró kódisnak néznek, a legrosszabb forgatókönyv szerint pedig valami meráninak, sőt rossz meráninak („Elveszi a kenyerünket… azt képzeli, hogy beleszólhat… beleköphet… pedig még ügynök se volt… neki bezzeg nem kellett jelenteni… csak beállít és idetolja a pofáját azzal a havi félmilliós nyugdíjával… és még honorárium is kéne neki… meg tiszti kereszt meg érdemrend… ráadásul se nem zsidózik, se nem fasisztázik… aki elment, az nincs: ez a jöttment még ennyit sem tud?”). Most ezzel nincs időnk foglalkozni, mondtam neki magamban, reggeli után fel kell tenni a füstölt csülköt főni, legalább három órára van szüksége, hogy szépen megpuhuljon, mert rendesen, régi módra van pácolva és füstölve, ahogy a dányi hentesek még ebben az elfajzott világban is készítik, s árulják a nyírpalotai piacon, a bab már be van áztatva, ki tudja, mikor toppan be Zalán, aki szerint az édesanyja bableveséhez csak mi tudunk hasonlót összehozni egy zománcozott fazékban, bár amit az ő felesége, Csilla főz, az is kiváló, még ha ő fehér babból készíti, akkor is. A kettécsapott csülök mellé egy fej makói vereshagyma, három nagy gerezd makói fokhagyma (mindkettő héjastól), hat szem feketebors, két babérlevél, egy közepes szárított erőspaprika a füzérről.

Egyedül a makói hagyma ehető, mondá Döbrentei Kornél (2004. március 2-án) a Pintze Tsárdában, ahová Zalánnal és JJ Anonymus úrral betértünk vala egy libacombra ésmeg töltött káposztára és több korsó seritalra. Jóember Pete György is ott vala Kornélius nagyúr kíséretében, jövének őkelmék ugyanis a méltóságos Írószövetség választmányozó ülésezéséről, ahol vala botrány és skandalum valymi korábban elharsonázott publikus beszédek s egyebek kapcsán. Miután jelen Szerzőpáros be lett mutatva a nemes arcélű, bár kissé zákányos hazafi költőnek, ő késlekedés nélkül mellyünknek szegezé a kérdést, szólván: „És hol akasztja jelen zordon időkben kalpagját szegre Kemenes Géfin László, úgy is mint a Fehérlófia írója?” Miután ocsúdánk vala ámulatunkból, hogy e vitézlő honbeli kobzos bőven tekergő, noha mostanság mámortól elködösült agylebernyegi közepette hol s miként fészkelt vala meg e rég feledett mű címe s tán emléke, hálakönnyekkel szemünkben adánk választ, hogy bizony itt a honban csak frissen, de terjengősebben a messzi Hollandiában akad még bokros teendőnk, mivel ott lakozik szeretett Nőnk, ki egyben Nejünk és kegyes Aránk. Legyinte vala akkor hős Döbrentei, mondván: „Valék voltam egy alkalomtájt magam is azon sanyarú vidéken, s elmondhatom, a hagymájuk silány és gyatra, kopár és íztelen, mely oly mélységekben eltörpül a mi makói hagymánk mellett, mint digó gyíkleső magam majesztátikus Balassi-szablyájájához képest.” Tudánk mi akkor csupán tisztelgőn bólogatni, még ha kicsesszent is vala váteszi ajkon a fölös szillaba, sőt jó Zalánunk is megőrzé legendás nyugodalmát, s inte le mindeneket, hogy csigavér, ne zrikáljunk kapatos héroszt. Pedig hát mi tagadás, s nyeldekelhettük a fáintos csapolmánysörök mellé igazunkat, melyet későleg nem dörgölheténk a dúsvérű krónikás sasbüszke orra alá, ki elébbeg kevélyen visszaült köpenyére, majd sürgős útjára távoza gyors bérkocsin, hogy a szép fejes gróningai hagyma (arrafelé hajma) ugyanis csak makai vagy mártfűi dugványból cseperedik oly kövérre s finomédes-illatosra, miként a kaliforniai kékfrankos vagy sárarany is, mely köszönhetvén létét egy idegenbe szakadt huszárkapitányunk nem szűnő buzgalmának, a Badacsony meg a Somló zamatát hasonképp megőrzé gyümölcsöző tőkés boraiban. Jó Kemenessel észbe vettük ám Döbrentei urunk hagymára-célzása kitűzöttjét, hogy miként makóira az amsztelodámi cvibolla, úgy hajaz a tős és gyökeres magyari szittyára az elfajzott külhoni hungár. S jaj, ez karcolt biza fájót sümeg- s kőszegi, nomeghát kisczelli eleink kromoszómás génjei által adott sebzékeny szívünk burkolatán, melynek dobogó írmagját addig fűti honfii hév (képzelgettük mi odakint dőrén), ameddig úgyan sajog benne Trianon hege, miként 1944 májusa gyalázatának soha be nem gyógyuló forradása. Badarság lett vala légyen eme krédónkat bárki, főképpen szónoklatra lépő igricek izgága fülébe belezengni, így tehát hárman mi Pete Györgyünk társaságával gyarapodván pengettük tovább s lefelé esténk édesbús dallamzatát, ameddig tartott elegendő a finoman behűtött unikum- és seritalból.

A pálmafák elültek Hollandiában, mint a tyúkok alkonyattájt, olyan kicsi lettem alattuk, árnyékuk szénfeketén borult a térre. Kiszedtem a sárga lantot az égő BMW csomagtartójából, leültem a pálmafák alá szép öregesen cowboy módra, a lantból füst bodorult háromféle szalagban, cigányzene, cigánylovak ügettek kint az utcán szőke hollandi ügetőkkel, ezüstlánc, ónkarikák, csenevész sarkantyúk, puskák, bogarak. Lám, szóltak bele a lantfüstbe, maga még itt múlatja az időt. Nem ismertem senkire, a lófarkak pirosan tovalobogtak, énekeltem az énekemet, lejött mellém két madár csipegetni. Láttam, pálmacsókák, csőrükből hosszú kék nyelv lógott kifelé, a túloldal fehér volt, mint amikor szík szitál le az égből. Feleségem átlépett a kerítésen, heringet hozott, kis pálinkát, megszámoltuk a csillagokat az égen, közben a hold is feljött. Tudtuk, hogy rabok vagyunk, hogy belecsúszunk a gödörbe.

There is nothing even remotely like sex with the beloved woman (gépirat a Gonzo Archívumban, 1998. május 7., eredetileg a Denver Post megbízásából). Ezt tárta fel nekem K., kezét is széttárva, miközben néztük a Feleség által ápolt szép virágoskertet a permetező esőben. Gőzöm sincs, hogy tud ez az ürge megmaradni ebben az örökké esős, heringszagú országban. De a szexnél a szeretett nővel valóban nincs se szebb, se jobb. Ahogy ott ücsörgünk az eresz alatt, elmondja, hogy az előző nap nagyon ócska estéje volt, nem volt elég reggeltől napnyugtáig a kóválygás, szöszmötölés, akkor még jött az este. Vacsora meredt és üres, a Szeretett Nőnek a fricassée-maradék, neki sült krumpli flamand módra szószokkal, aztán választási műsor, s miközben beesteledik, őbenne megint araszol egyre lejjebb az élet, csúszik le a fekete trutymókba, down to basic shit hole, as it were. Mindenről csak a hiány, a halál, a baromság, az állása otthagyása, a pénztelenség mászott beléje, rajzott benne és csikarta, mint a hasüregbe, a belek fölé bevarrt élő rák (a Vietkong egyik kedvelt kínzási módszere, ezt tudjuk, jártunk arrafelé, Westmoreland tábornok is megírta). Azt mondja, per pillanat a Feleség sem tetszett neki, mit akarok, úgymond, egy öregedő és néha kellemetlen nővel még az életemben, aki ráadásul nem is echt szép, bár az alakja s a combjai látványa, az mindig és örökké feldob. Second the motion, bólintottam. Az eső pár percre elállt, megszívtam a kezembe adott pipát, komoly fekete anyag volt benne, K. állítólag csak a legkiválóbb minőséget szerzi be. Szóval... tévézés után felmászott a szobájába, firkált néhány e-mailt, aztán le, majd megint fel a hálószobába „olvasni”, de halálos kimerültséget érzett, és már tizenegy előtt elaludt. A Feleség ébresztette fel éjfél után, de szerencsére újra elnyomta az álom. Reggel hat körül ébredt, és tudta, hogy többé nyista alvás, ez már törvényszerű (ő mondta így, nem faggattam a részletekről). A Feleség nyugodtan aludt mellette. Akkor ő feléje fordult, a combjai közé csúsztatta kezét, és érezte, hogy ő azonnal megkeményedik, minden kézimunka nélkül, which is normal in my book. Akkor a Feleség is felébredt, egyikük sem szólt egy szót sem, K. nem nyúlt a pinához, ám a Feleség csakhamar a kezébe vette őt, kis hangot adott, elismerés gyanánt, hogy már kőkemény, és elkezdett vele játszani, miközben ő is gyengéden csiklósimogatáshoz látott. Teljesen szótlanok voltak, ami szerinte jóformán soha nem fordul elő; a Feleség csak akkor jelezte észrevételét, amikor folyást tapasztalt, de ő elhallgattatta. K. azt mondja, a Feleség is szépen benedvedzett, és kábé félóra játék után félrefordította, és hátulról benyomta neki. A pina szokás szerint szűk volt, de remekül csúszós is, ő időnként ráirányította a Feleség kezét az ő keményére, hogy néha húzza ki és újra tegye vissza, ez érdekes volt (no kidding!), közben a hónalját is tapizta, és a nedves ujjával a Feleség szája felé közeledett, de most nem nyalatta meg az ujját. Nem kérdeztem rá, hogy máskor meg szokta-e nyalatni. Kisvártatva a Feleség maga kezdett el játszani magával, miközben ő különböző sebességgel és stílusban nyomta és nyomta hátulról, amitől a Feleség kábé hat perc alatt elélvezett. Akkor ő tovább nyomta és szorította, hol megállt, hol kivette s újra betette, fúrta és feszítette, mint egy dúvad, amire a Feleség újfent lihegni, majd gyengén sikoltozni kezdett, és még egyszer elélvezett, amire ő is egy nagyon érdekes, bár véleménye szerint nem túl éles orgazmussal befejezte. Egy óra tíz percig tartott az egész, az ő szavával élve, „csodálatos” szeánsz. Utána azonnal jobb lett a lelkiállapota, letargiája elmúlt, s egész napja felhőtlen volt. Beszélgetésünk alatt is vidámnak, kiegyensúlyozottnak mutatkozott. Mindent összevéve jelenthetem, a kapcsolat majd fél évtized után is jó egészségnek örvend, and while they may be in for a bumpy ride, a kölcsönös megbecsülés, a közös szellemi munka, no meg az imént tolmácsolt szexuális együttlétek gyakorisága nem engedi elszakadni őket a csodálatos kezdettől (most idézőjel nélkül).

Dél-amerikai főváros; közepes minőségű szálloda; portások, fametszetek, kriptaszerű székesegyházak, a főételben sok bab. A szoba 1993. augusztus 23-án éjfél után lassan kiürül; ketten maradnak: LÁSZLÓ és JOLANTA.

LÁSZLÓ: Fegyvertelenül, majdnem meztelen jöttem ebbe az országba, van egy kibogozhatatlan múltam, rikkancs kéne mellém, aki kiáltozná: Állati rossz újság, de érdemes átlapozni.

JOLANTA: Nekem valaha volt szívem, ha maga láthatta volna. De csak ültem, ültem Ciprusban, a gyerekek játszottak a parton, én odakaptam, igaz, dobogott még, de már nem volt ott. Lázadozni? Másodkézből? Sorba is állni? Tudja, mit, biciklivel oda-vissza negyven perc, lehajtom, és ha kérik, lefordítok egy-egy levelet. Plusz még a rózsáim. És a mimózák. Mit mondjak, volt egy alattomos orchideám.

LÁSZLÓ: És én? Kiesem a kerékvágásból, göröngyök, gaz, vadvirág, terméskő, bodzabokor. Az, ami lehetett volna, nincs, de ami van, több, mint a semmi. Mert itt van a határ. Maga bent van abban a szentélyben, amelyen én kívül állok, és amelyről végleg lemondtam. Persze mindezzel együtt maga asszony, én pedig költő vagyok.

JOLANTA: De az élete, az kié? Tudom, nem is szabadna megkérdeznem, nem vagyok jogosult. De maga olyan nekem, mint karácsonyeste a piros alma vagy a még ritkább vérnarancs. Átérzik mindenen a fenyőfa illata, az ágon angyalhaj és csillagszóró, s közben hallom a hó zizegését. Ez nem lehet az a szentély, amiről maga beszél, mert én várom a maga melegét. Januárban születtem, ezért kell nekem mindig mindenhonnét annyi melegség.

LÁSZLÓ: Íme, itt a lehetőség, a látomás lehetősége, amit egyszer, hároméves koromban megjósolt nekem egy idegen férfi a szombathelyi vonaton. Sohasem bíztam semmiféle jóslatokban, a lemondás lett a kenyerem, miközben rabul ejtettek a rettenetes játékok. Magam is egy idomtalan, torz játékszer lettem, gondolkodás nélkül odavetettem magam az első jöttmentnek, kint a montreáli főutcán vagy valami sötét sikátorban, és hagytam, hogy rongylabda legyek. És ezenközben szünet nélkül hazudtam, amikor igazat mondtam, akkor is hazudtam.

JOLANTA: Én pedig úgy tudnék hinni magának, mint ahogy csak az édesapámnak hittem. Nekem elég, ha maga ránéz a szívem helyére, és máris valami oldódni készül bennem, felengedek, érzem, hogy van mellem, és átmelegszik mögötte az a negatív hely. A látomás pedig csak akkor következik be, ha maga meg mer engem igazán látni.

LÁSZLÓ: Ha egyszer meg merném magamat találni, akkor az nem az lenne, akit elvesztettem. Azt hittem, visszafelé sodródom a zavaros időben, de most maga vesz körül a partszegélyben, mint kristályos örvény, és valami más erő, nem az enyém, vonz előre, a szemhatár mögé. Ám maga sem lehet erősebb, mint a természet, hiába olyan szürkészöld a szeme, mint annak az istennőnek. Nyilván tudja, kire gondolok.

JOLANTA: Mert nem hiszi el, hogy lehet még egyszer élete. Sem a visszafelé-sodródást, sem az egyhelyben-forgást nem a természet rendelte el, hanem abból a nem-életből ered, amelyet maga úgy hord magán, mint valami viseltes szmokingot, holott inkább csalánra emlékeztet az anyaga. Vagy a bélése.

LÁSZLÓ: De ha nem természet, akkor természetté vált. A csalán, ha akarja, beleette magát a bőrbe, talán a húsba is. Az csak retorika, hogy a csontig le lehet meztelenedni, s arra egy új szervezetet lehet rátelepíteni. Minden szavam káromkodás, maga ott bent nem is hallja.

JOLANTA: Igaza van, nem is hallom. Amit viszont jól hallok, az a maga állandó panasza, a bőrén át is kihallom, hogy csípi a csalán. Jóllehet nem csalánirtásra születtem, kertész vagyok, türelmem is van, és nem félek a csaláncsípéstől. És persze hogy nem úgy megy a dolog, hogy ripsz-ropsz le a régivel, helyébe az újat. Maga még nem is látja lelki vagy milyen szemével sem, hogy milyen lehet az az új, az a más. De én látom, mert már akkor megláttam, amikor maga először koccintott velem a fogadáson.

LÁSZLÓ: És azt hiszi, hogyha kiirtotta és eltakarította azt a bizonyos csalánt, vagy lassan lefejtette rólam azt a bizonyos viseltes öltönyt, akkor alatta ott lesz pontosan az a maga által nem, nem meglátott, hanem elképzelt valami, testi-lelki alakzat, ami állítólag én lennék? Akivel-amivel együtt maga meglátta a saját megújulását is, valami közös szárba szökkenést, kikeletet, aranyló rétet, pipacsot, búzavirágot? Miközben nem is tetszhetek magának, hogyan is tetszhetnék, amikor magamnak sem tetszem. Emlékezzék az előbb említett rongylabdára, azt próbálja maga elé képzelni, mert csak akkor leszünk közös nevezőn, ha maga is úgy lát engem, ahogy én látom magamat.

JOLANTA: A rongylabda játékszer, maga mondta, és van egy másik élete is, mint például a mostani. Vagy ez is játék? Különben van olyan létező is, amely megmerülhet sárban, piszokban, mégsem ivódik bele a szennyből lénye legbensőbb magvába semmi. És ebben a pillanatban nem az a legfontosabb, hogy maga ilyennek higgye a lénye magvát, elég az, ha én hiszem és tudom, hogy maga ilyen, mert velem, az én tudásommal együtt lép be abba a bizonyos szentélybe, ahol már meleg van, pattog a tűz a kandallóban, kristálypohárban vörösbor, és a maga keze a kezemben. Vagy mint most, ebben a szobában, csak éppen nincs vörösbor, és a maga whiskyjéből vagy mijéből sem maradt már sok.

LÁSZLÓ: Nem baj, eleget ittam. És én is tudom, hogy ma éjszaka minden más, csak azt nem hiszem el, hogy valami valóban történik velem, valami olyan, amit én is teljesen, vagy ha nem is teljesen, de nagyon akarok. A jövő terébe előretolni azt a réges-régi álmot, és beléköltözni, vissza-előre, ahogy Odüsszeusz hazatért az új Ithakába. Mert nem érzem, hogy a mozgás belőlem indul ki, hanem a magából kiáramló erő mozgat, mint valami bábut. És ha megmozdulok, ki mozdul meg bennem vagy rajtam keresztül? Maga? Én? Ha én, akkor milyen én?

JOLANTA: Miért hiszi azt, hogy én valami örvény vagyok, vagy bábjátékos, és én csak úgy forgatom-mozgatom magát? Hogy képzelheti, hogy engem kielégítene egy tehetetlen tárgy mozgatása? Hiszen éppen attól kezd nőni valami új szerv a szívem helyén, hogy magát megláttam, amikor bejött a terembe, és amikor az előadásom után feltette az első kérdést. És persze hogy én is félek, a látomás nem az élet, legalábbis még nem az, ugyanakkor mindennél több.

The old writer lived in a converted boxcar in a junk heap on the river.

(William S. Burroughs, The Western Lands)

Az öreg író fent lakott a hegyen, egy régi borospince fölé épített szoba-konyhás, kemencés vályogházikóban; a budi néhány méterrel hátrébb állt, a szőlőt és a kertet elválasztó foghíjas drótkerítés mellett. A kis birtokhoz az író még a rendszerváltozás idején jutott hozzá, aránylag olcsón, s miután Nyugaton megvált tanári állásától, ott élt visszavonultan, más jövedelme nem lévén, mint az a szerény nyugdíj, amelyért odakint megdolgozott.

Az író, a téli hónapokat kivéve, hetente kétszer lejárt bevásárolni a hegy lábánál elterülő faluba, amelyet több évtizeddel azelőtt a közeli városhoz csatoltak mint annak második kerületét, jóllehet a fellengzős elnevezés a falu arculatán mit sem változtatott. A faluban volt egy katolikus meg egy evangélikus templom, három kocsma, két fűszerüzlet, melynek egyikében az író elintézte bevásárlását: többnyire csak halkonzervet, lisztet, ecetet, petróleumot, gyufát kellett beszereznie, mert gyümölcse, zöldségféléje megtermett a telke lejtőjén művelt konyhakertben, kenyerét maga sütötte, sonkája-szalonnája-kolbásza pedig éven át kitartott a decemberi disznóölésből. Friss húst, főleg baromfit, saját főzésű pálinkájáért cserélt attól a hegylakó szomszédjától, akivel nagy ritkán szóba elegyedett, s aki a pár száz négyszögöl szőlejét is segített rendben tartani, leszüretelni, a bort szakszerűen kezelni, hordóba fejteni. Pirospaprikát a fővárosban élő húga küldött neki egy kistermelő ismerőse jóvoltából.

A falu hegy felé néző határát majdnem teljes szélességben foglalta el a temető, melyben az író anyaági elődei is pihentek. Itt volt eltemetve nagyapja, aki 1915-ben bekövetkezett haláláig a falu hatelemis iskolájának kántortanítója volt. (Manapság a falunak nem volt iskolája, mert alig született gyerek; a néhány egyke pedig bejárt a város – az „első kerület” – két általános iskolájának egyikébe.) A valaha népes nagycsaládból senki sem élt már a faluban, s a városban is csak egyetlen nyolcvanon túli nagynéni lakott, az író legkedvesebb nagybátyjának özvegye. Az első és második unokatestvérek szétszéledtek az ország különböző részeibe, sőt még a tengerentúlra is jutott belőlük; a régi szoros kapcsolattartás meglazult, a rokonok leginkább csak az öt-hat éves közökkel szervezett összejöveteleken találkoztak egymással néhány órára. Már félig-meddig végleges visszatelepülése után, húga unszolására, az író is részt vett egy ilyen flekkensütős, gulyásfőzős délutánon, amelyen mindenki szeretettel fogadta a rég nem látott rokont, bár helyi – magyar – szokás szerint kérdést senki sem tett fel neki, mindenki vagy magáról, gyerekéről, munkájáról beszélt szünet nélkül, vagy az író tizenöt éve halott anyját emlegette. Politikáról kevés szó esett, mert a családtagok között akadt nem egy volt főiskolai párttitkár, kiemelt funckionárius, akinek múltját láthatólag nem volt illő bolygatni. Amikor az író észrevette, hogy még más esetekben oly szókimondó húga is tartózkodik akár egy kedélyes-de-csípős odamondás megtételétől, ő is inkább egy, a főváros kátyúinak számát ostorozó szónoklatra igyekezett értően bólogatni, ahelyett hogy egyik, valaha gyönyörű, de mára mákgubószerűen összeaszott unokanővére férjét vonta volna felelősségre, amiért az a hatvanas évek közepén, az író első hazalátogatása során azzal talált kérkedni, hogy ötvenegyben, úgymond, „jól ráléptünk a parasztbácsi fűkörmére, a saját apámat is én hajtottam be a közösbe”. Bár az íróban azóta is elevenen élt a szégyenérzet, hogy akkor nem vágta azonnal pofon a gazembert, belátta, hogy közel négy évtized után már késő lett volna valami számonkérésféleséggel előállni s megzavarni a kellemes hangulatot. Persze annak is tudatában volt, hogy így kétszeresen volt gyáva, s hogy hiába furdalta lelkiismeretét a megtorlás most már végleges elodázása, be kellett érnie annyival, hogy az egy alkalommal közelébe sündörgő, kissé remegő fejű alakon átnézett, mintha levegő lett volna.

Az író családja atyai oldalán sem élt már senki a környéken; a még élő rokonok annyira sem tartottak kapcsolatot egymással, mint az anyai ág leszármazottai. A magyar, illetve flamand és német eredetű ősök hamvait a város katolikus temetőjében elhelyezett, vaskerítéssel körülvett kripta őrizte. Virágot, halottak napján koszorút már csak az író és húga, valamint egy, a megyeszékhelyen élő unokatestvér vitt a sírra, melyet éven át egy jótét házaspár gondozott. Az író apaági felmenői több mint harmadfél százada laktak a városban és vidékén; volt közöttük pékmester, városbíró, kórházat alapító igazgató-főorvos, színész és újságíró, főpap, komorna, járásbírósági tisztviselő, idegenlégiós kalandor (ezen legutóbbi az író keresztapja, aki több iszonyú betegségtől szenvedve csak meghalni tért vissza szülővárosába). A komorna nagynéni egy grófné szolgálatában beutazta a fél világot, s miközben a grófné két kézzel szórta férje vagyonát főleg cigány származású és feketebőrű szeretőire, addig a néninek sikerült megtakarítania annyi pénzt, hogy abból a megyeszékhelyen megvásárolhatott és pazarul berendezhetett egy kétemeletes házat, amelyben nővérével csendesen s kényelmesen eléldegélt még a kommunista vészkorszak legsötétebb éveiben is. Gyermek- s ifjúkorában az író kimondhatatlanul élvezte e két, mindig jó kedélyű, elegáns, titokzatos parfümöket árasztó hölgy társaságát, amit nem lehetett elmondani nagybátyjáról, a pápai prelátus, majd a forradalom idején kinevezett püspöki helynökről, szemináriumi igazgatóról, aki hatalmas szellemisége és tudása mellett – horribile dictu – haláláig a Habsburg-restauráció híve maradt. Felnőttként az író azt is nehezen tűrte el szó nélkül, hogy egy, a püspöki palotában tett tisztelgő látogatás alkalmával a szent életű rokon unokaöccse kedvenc magyar íróinak némelyikét „De hát az egy zsidó!” kiáltással nyugtázta. Visszabeszélés helyett az író inkább azt a számára felejthetetlenül kedves eseményt idézte fel emlékezetében, amikor az ötvenes évek elején nagybátyja meglátogatta a kórházban, ahol középfülgyulladásban feküdt, s egy latin–német szótárat hozott neki ajándékba.

Az író hetente begyalogolt a városba, hogy feladja azt a levelet, amelyet egyetlen távoli barátjának írt (a faluban a postahivatal is megszűnt). A leveleken s a naplójába olykor lefirkantott pár soron kívül az író nem vetett többé papírra semmit. Az elmúlt évtizedek alatt több könyvet publikált, de főművét, amely nemcsak a külhonban fogant, de a bárhol és bármikor megjelent magyar irodalmi alkotások között előkelő helyet foglalt el, a kritika agyonhallgatta, a maradék példányokat bezúzták, s a kultúrbarbarizmus jelen korszakában újrakiadására nem kerülhetett sor. Az író mégis, a maga módján, írt tovább: arany és ezüst jeleket, jelképeket karcolt a lelki szemei elé kitett szürkésfehér viasztáblára. Egészen pontosan a jeleket nem az író írta, hanem azok maguktól jelentek meg a táblán, először halványan, majd néhány pillanatra kristálytisztán, hogy aztán szinte azonnal visszaolvadjanak a szürkeségbe. Az író csak ritkán tudott elolvasni egy-egy szót, mondattöredéket, amelyre később is képes volt visszaemlékezni. Ilyenek voltak a madártávlat, a hazaérkezés nélkül, a hűségeskü, a lejáró időgép, a romba dőlt utolsó forradalmunk jelsorok s még néhány hasonló összefüggéstelen szókapcsolat. Az íróra általában valami fizikai elfoglaltság – szőlőmetszés, gallyazás, kapálás, hólapátolás – közben tört rá egy ilyen pár perces látomás, amely mindig erősebben megviselte, mint az éppen végzett kétkezi munka.

Budapest, 2005. március 24–április 5.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben