Fedor Zoltán: Kesztyűbedudus

Fedor Zoltán bizonyos rendszerességgel versesköteteket jelentet meg. Tizennyolc évenként egyet. Az előzőnek Szivárványszürkület volt a címe, 1986-ban adta ki a Kozmosz Kiadó, Kőrössi P. József szerkesztésében. Ebből azonban elhamarkodottan következtetnénk arra, hogy Fedor szűkszavú vagy keveset verselő költő. Igaz, nevével és írásaival ritkán találkozunk az irodalmi lapokban, ámde ez nem annyira alkati visszahúzódásából, mint inkább munkái karakteréből adódik.

Fedor verseinek elsődleges megjelenési formája nem a kötet- vagy a folyóiratbeli publikáció, hanem az elhangzás. Részint élőben, költői esteken, részint hanghordozókon – korábban magnókazettán, mostanában CD-n. Természetesen öröm kézbe venni kötetbe gyűjtött verseit is, mégis úgy érzem, hogy veszítenek lendületükből, elevenségükből, szuggesztivitásukból, ha nyomtatva látom őket. Hogy miért? Mert elsősorban indulat vezérelte, szigorúan lineáris konstrukciók ezek. Szerkezetük rögtönzésszerű, ritkán áttetsző, nemigen érzékelünk bennük kecses íveket. A verssorok anyaggal kitöltött téglákként sorakoznak egymás után, vagyis – ha ugyanezt a retorika nyelvére fordítom – inkább a lexisz, a kifejezés, mint a taxisz, az elrendezés szempontjai érvényesülnek ebben a költészetben. Különösen erősek szójátékai és különféle trópusai, az olyan jelzők, mint a pilla-nehéz (a Graffiti graffitóban: „Pilla-nehéz ketyegés körbe jár…”), ami egyrészt a pillekönnyű mély hangrendbe fordított álellentéte, másrészt az álmosságot képszerűen megidéző nehéz pilla (elnehezedik a pillája) kifejezés tagcserés mutánsa. Ennek a képszerkesztésnek összetettebb példája A szivárvány szürke lett részlete: „…a tél a léptek menhelye”, ahol a men-hely összetétel naivan etimologizáló értelmezése szerint láttatja a hóban sorakozó lábnyomokat, miközben a menhely fogalmához kapcsolódó szorongató asszociációkat is a vers értelmezési tartományába vonja.

Az ilyen izgalmas, plasztikus figurák bősége ellenére Fedor nyelvéről valószínűleg mégsem a „művészi” jelző jut eszünkbe, hanem a narrációját egészében jellemző (jobb esetben) spontaneitás, kevésbé sikerült helyeken az esetlegesség. És Fedor olykor még ezen a szimplifikált szövegelésen, flaszternyelven belül is lefelé stilizál, trágárságokba futtatja megtörő versmondatait, ami persze néha nagyon erős effektus is lehet, mint a Nem ma akasztják a hóhért-ban, máskor, mint a Kupleráj-füttyben, üres indulatpótlék. Ezeket a megoldásokat pedig csak még meghökkentőbbé teszi az a sajátossága, hogy meglehetősen sok műveltségi utalást illeszt a szövegbe, méghozzá szenvedélyesen, mintegy elsődlegesen megélt élményként. „Van Gogh levágott fülét hozom névjegynek / néhány elhasznált homloklebenybe hajtogatva / hogy vér ne száradjon a szavakra” – mondja az Üdv az ügyfélnek-ben; és ugyanilyen személyes élményként hat a Catullus-szerepjáték a Catullói képzetekben, vagy a Zalán Tibornak ajánlott Pinkfloydillatú Bartók-utalásai: „fejünk nem fér át az aranykapun / ő tele bőrönddel ment el / mi üres szatyrokkal állunk a kivasalt csodákon”.

A versek többnyire az élet (nehezen megélt) mindennapjait tematizálják, gondolatiságuk nem mindig emelkedik filozofikus magasságokba, és ornamentikájuk is esetleges, gyakran igénytelen; a rímek jó esetben nyersek, kevésbé szerencsés esetben kezdetlegesek, nem annyira költeménybe, inkább dalszövegbe valók. Előbbire példa az Egy táj ahol a kövér nők mindent megkapnak című darabból: „a fák felnőnek finom falatnak / hullámzó felhők görbülve gördülnek / a hold elpattan / csak a csillagok hullnak / mint arcon a könnyek / mi ketten soványak / nekünk se könnyebb”; utóbbira a Catullói képzetekből: „Catullód nem állja / ha Lesbiája nem áldja / csak kerüli szerelmét / és magát máshoz kívánja / titokba”. Vagy másutt: „már olyan durva / amiről álmodom / súly a súlyra / kezem blúzodba nyúlva / már olyan durva / hogy szégyellem / életem örömét” (Már olyan durva). A megmunkálásnak ez az elnagyoltsága sokat ront az olvasmányélményen, ha vissza-visszatérve, ide-oda lapozgatva, egy-egy versrészletet kiemelve olvassuk a kötetet; már ahogy az ember verseskötetet olvasni szokott. Mindebből azonban semmi sem érződik, amikor a szerző előadásában hallgatjuk a költeményeket.

Vajon miért?

Úgy gondolom, hogy akkor élvezhetjük igazán Fedor költészetét, ha az ő előadásában – alkalomadtán gondosan kiválasztott és kevert zenei aláfestéssel – hallgatjuk, és ez az intonáció rögzült a képzeletünkben. Ez az élmény ugyanis később már az olvasás folyamatába is beépül, tehát Fedor hangján fogjuk olvasni a verseket, vagy egy olyan belső beszélő interpretációjában szólaltatjuk meg őket, mely ezt a szakadásmentességet imitálja magányos olvasásunk során is. Nem egyszeri jelenség ez az irodalom történetében (hogy is lehetne ebben a poszt-világban bármi egyszeri!), de mostanában inkább a prózában találkozunk vele. A magyar költészetben Gyukics Gábor első kötetében, korábban Orbán Ottó beates korszakainak egyes darabjaiban láttunk effélét, igaz, Orbán hangja inkább Ginsbergére és Whitmanére emlékeztet, Fedornál mintha Gregory Corsót, máskor Charles Bukowskit hallanám a háttérben. Persze nem utánérzésre gondolok, hanem a lélegzetvétel hasonló ritmusára. Maga a hang kizárólag a sajátja.

Nem véletlenül hangsúlyozom ezt. Ha összevetjük az itt szellemi rokonokként felsorolt költőket, legfontosabb közös vonásuknak a személyességet, a hitelességet, a versbeszéd autenticitását találjuk. Ezt tartom Fedor legfontosabb erényének is. És ilyesmire céloz a kötet fülszövegírója is, amikor így fogalmaz: „…megborzongat az élmény, hogy valahol, valakiben még létezik egy ilyen Budapest, egy ilyen világ…” Egységesség, komplexitás, önazonos narrátoralak és megélhető létközeg, a verseket összekötő szakadásmentes háttérelbeszélés jellemzi ezt a kötetvilágot. A költői est pedig ennek a lénynek és létnek a prezentációja – nem is tudom, szakrális vagy profán értelemben inkább.

Végül tehát azt a verset idézem, melyben maga Fedor foglalja össze költői létmódját ebben a ceremóniában:

ma megint költői est van
ma megint gipszbe mártom az arcom

valaki Párizsba hazament
valaki lenyelte az alkonyt


panaszfalamra súgtam spray-vel

a neved

hogy legyen ki mindig kinevet

mindennap készül egy halotti maszk
tele a szoba mire belehalsz

(La petite graffiti)

(Quóta Bt, 2004)