„Ez az öreg ügynök, ez volt számomra akkor a magyarság”

Németh László Móricz Zsigmond-képének változásai, 1.

„A költő így búcsúztatta el: mindnyájunk apja Móricz Zsigmond. Én maradványait olvasom azóta s egy új név érik bennem. Aki meghalt, mint apa, itt van, mint édesanya. A régi oroszok nevezték Oroszországot Anyácskának. Magyarország mintha az ő művein át vált volna a mi anyácskánkká. Benne kellett tájainak, múltjának, mélységének, szorongásainak és szegénysége bajának úgy összekapcsolódni, hogy így szólíthassuk. Munkánkba is Csécse szól fel ezután, a szíve mellé tett föld, mely ugyanakkor Magyarország is. Csináljátok. De le ne csússzatok rólam. És túlságosan föl ne repüljetek.”¹ Németh László nekrológja mindössze tíz sorra rúgott. Az árvaság fájdalmát, a megmaradt-megtalált otthon tudatát s a hűség biztonságának hitét együtt sugallták a gyász szavai, még avval a „szentségfelmutató” gesztussal is, amely a távozottat a tizenkilencedik századi nagy oroszok társaságában láttatta. Az emberi-írói szemlélet logikus kifejlése (is) volt ez természetesen, hisz e képzettársítás – a Tündérkert házaspárjairól szólván – már Németh László első, Móriczról beszélő tanulmányában fölbukkant,² hogy így vagy úgy, de mindvégig megmaradjon. Egy 1933-ból való visszatekintés a „Dosztojevszkij-fajta irodalmat” – illetve magyar megfelelőjeként a Móriczét – „a nemzet humuszában álló”, a „kihasználatlan kultúr-csírák jövőjében” bízó, a Nyugat gyámkodó kezét pedig eltoló „keleti magyar” – tehát az „őserő” – típusának még belső aránytalanságoktól sújtott lehetőségeként említette meg többek között.³ Később – maradva a Dosztojevszkij-képnél –, kevéssel az író halála előtt pedig már mint a „teljes nemzet álmát” hordozó magyar modell, a népi mozgalom metaforikus-tipologikus lényegéről beszélt a népiségről – s leginkább a mozgalom látens fejedelmévé nőtt-emelt Móriczról és a móriczi műről! – Németh László.⁴. Aztán, jó két hónap múlva – a halál után immár – szinte irodalomtörténeti „ítéletként” hangzottak Németh szavai: „Egyetlen prózaírót ismerek, aki a prózának ilyen nagy formaművésze volt: Tolsztoj. Az szélesebb, fenségesebb, epikaibb. Móricz forróbb és drámaibb.”⁵ Ez az emelkedettnek tetsző fordulat a halál kettős árnyékában – tehát lélektanilag is fűtött helyzetben – papírra vetett, „szívvel mintázott reliefnek”⁶ vallott emlékkötetben jelent meg ugyan, de megannyi később született – leginkább a Tolsztojról beszélőkről van szó⁷ – írás vonatkoztatási rendszere a bizonyíték, hogy Németh László véleménye alapvetően már nem változott meg soha.

Az a tizenhat esztendő, ami az első Móricz-tanulmány s a búcsú között eltelt, az „organikus növésterv” szerint alakuló-burjánzó Németh László-i életmű első tizenhat esztendeje is volt történetesen – csakhogy a pályáját „a magyar szellemi erők organizátori”⁸ szerepére magabiztosan bejelentkezve „megnyitott” fiatal író-orvos az ország talán legtöbb szellemi vihart megélni kényszerült alkotójává lett időközben. Ambíciójára évek múltán maga is némi iróniával nézett, ám tény, hogy az Osvát Ernő szorgalmazta szépírói szerep nem volt ínyére való, a híres pályázatra szintén beküldött, de figyelemre nem méltatott tanulmányt (Az Ady-vers genezise) például sokkal többre tartotta a szerző.⁹ „…húszéves koromban én is Adyért, Móriczért, Szabó Dezsőért lelkesedtem s azt tartottam, hogy a magyar irodalom sorsszerűen prófétatermelő irodalom, viszonyaink a művészt prófétaságra kényszerítik. Fölrázni a nemzetet, összefogni a legjobbakat – átzúgott rajtam is a póz, épp úgy, mint öt-hat évvel előbb, hogy hadvezér leszek –, de Ella és a status presens korszakában [tehát 1925–26 fordulóján – N. P. J.] alig gondoltam ilyesmire, a Segítség [Szabó Dezső 1925 decemberében megjelent regénye – N. P. J.] különben is lejáratta előttem a prófétákat”¹⁰ – emlékezett hét-nyolc évvel később az író. Móricz Zsigmond neve a történelmi összeomlás s az országvesztés kábulatából nézvést oly jóserejűnek bizonyult másik két életmű mellé sorolva csak afféle magyarsors-triásszá bővült példázat részeként bukkant fel a tettre vágyó fiatal lelkekben akkor még; fontos inkább a nevek sugallta, etikailag telített magatartáseszmény s nem annyira a mű lehetett. Németh László, amikor a szellem embereként kért szót, túl volt mindezen, tervcsíráinak egyediségéről már első írásai tanúskodtak, s a szándék alapvetése később sem változott. Az 1926 elején keletkezett, de csak másodjára elfogadott Móricz-tanulmány Németh első kritikusi kísérletének számítható ugyanis, az emlegetett emlékkötet születésének idején pedig már nem először – és nem utoljára – gondolta művét befejezettnek a szerző, de a folytonosság egyértelműen kimutatható. Móricz – bár aligha mondta – neheztelt az elsőért, ez tudható,¹¹ a szíve szerint szólt volna az utóbbi, ha olvashatja, ez bizonyos, noha műfajban, célban, szemléletben és tartalomban igen, de a Németh László-i látásmód alakulása felől nézvést semmi ellentmondás nem volt a kettő között. Mindkettő a szerepfelfogás s az írói vállalkozás éppen adott állapotának a tükörképe volt ugyanis.

Nem másról van szó, mint hogy a korszaknak a családra, a magyarságra s valamivel később az élet minőségére vonatkozó válságát¹² személyes-egzisztenciális és közösségi gondként egyszerre megélő s a kitörés lehetséges pontjait kereső emberben a személyes ambíció és a kollektív feladattudat tökéletesen összeért, így törekvését önnön „üdvösségharcaként”, ugyanakkor az „életgyőzelem” evilági igényeként élte meg.¹³ Ezért Németh László „gondolkodásában – ahogy Füzi László írta – a mű alárendelődött az eszmének, az eszme, az idea pedig az élettel volt összefüggésben”.¹⁴ Aligha véletlen, hogy e pályát szinte végigkísérő tőmondat – „az író vállalkozás” – éppen e Móricz-kritikának a legelején bukkant fel először. Ez a vállalkozás nem valaminő kitűzött cél felé való törekvést, hanem a válságszituációk sodrába került ember és nemzet önnön jobb tradícióihoz és hajlamához szabott lehetséges életesélyeinek a kitapogatását jelentette Némethnél, ami az egész személyiséget mozgósította aztán, a példátlan agyi kapacitást is beleértve persze. Ez volt az a terv – Monostori Imre ennek négy „kristályosodási pontjáról” beszél¹⁵ –, amit sohasem, illetve csak öregedőben, a már végleg berendezkedni látszó, az „ajánlatot” pedig különböző tiltással, hitegetéssel, manipulációsorozattal fölemésztő-semlegesítő kádári időben, 1962 után adott fel végleg az író.¹⁶ Miről is volt szó? Igen tömören a következőről. Az említett válságsorozatba került Európában – 1945 után már az egész világra tekintett Németh! – a reá eső és így elsősorban csak reá tartozó – ilyen értelemben „nemzetspecifikus” – „részt” meg tudja-e oldani úgy a magyarság, hogy e „megoldás” (s ez Némethnél nem kitűzött cél, hanem út, folyamat volt mindig) s annak módja szellemi-erkölcsi (!) „ajánlattá” lehessen e válságtól esetleg máshogy, de szintén szenvedő Európa – 1945 után a világcivilizáció! – számára is akár. Mindezt – idéztem az előbb – már Móricz Zsigmond életében elmondta világosan: „egy nép úgy szedi rendbe a maga szénáját, hogy az emberéletre is csinál egy megoldást.”¹⁷ Ez annyit tesz: „fölzárkózni” – mondjuk, Európához – gyorstalpalóan neofita utánzással nem, csakis „élre töréssel” lehet.¹⁸ Mindazt, amit a testőrírók, Kazinczy Ferenc, a Nyugat műfordítói (és kritikai) gyakorlata tett az irodalomban,¹⁹ ilyen utánzási vagy „pótlási” kísérletként fogta föl Németh László, így a jóra való – Európa és a magyarság „mélyebben fekvő” értékeivel Dosztojevszkij, Ady vagy a gondolkodásába csak később bevont Bartók módján kapcsolatot tartó – erők összegyűjtését más csapásokon képzelte el. Mivel sem a „törzsfő” Magyarországát – a Németh által közelről ismert (írt a lapjába is párszor) Hornyánszky Gyula klasszika-filológust, a Társadalomtudományi Társaság nagy tekintélyű elnökét nevezték így a maga konzervatív körében –, sem a fényesen indult, de az „utánpótlásaiban eldugult”, a „magyarság életproblémáitól egyre távolabb sodródó szigetként”²⁰ létező Nyugat világát nem tartotta reménykeltőnek erre a föladatra, a harmadik Magyarország ideáját – már 1926–27-től – egymaga kezdte tervezni.²¹ Ez a kísérlet értelmezése szerint mind 1931–32-re, mind 1935 nyarára, mind 1948-ra (a vásárhelyi évek tervéről van szó) megbukott, 1956-ban pedig – mert a forradalom Németh László számára e példa világtörténelmi reményének fölvillanását is jelentette akkor²² – a nagyvilág mondott csődöt, amihez aztán a hatalmához ragaszkodó, a nemzeti gondolattól meg rettegő kádári ország lelkesen igazodott.

Ekként a „készülődés korának”²³ elejét is ennek az ideának a csíraképződése határozta meg, még jobbadán csak irodalmi bázison, ennek alkotóelemeit és lehetséges működési kereteit kereste-firtatta folyvást a szerző, lett légyen szó a magyar vagy a tágabb keret állapotáról tanúskodó világirodalomról éppen. Alkalmas-e a magyar irodalom, hogy a mélyen szunnyadó, még alig megszólított értékek fölmutatásával beleénekeljen az éppen hangoló Európa kórusába is, s ha nem alkalmas, akkor miért nem, s mit kéne tenni, hogy azzá legyen? Németh László mindezt még nem írta le pontosan, de látni való, hogy így nézett ő kritikusként a nagy Móricz Zsigmond műveire s „vállalkozásának mérlegére”²⁴ is. (Muszáj megjegyezni: így nézett ő mindig mindenre: Berzsenyire, Tolsztojra, Ortegára, Galileire, Bartók Bélára, Albert Schweitzerre, a fiatal Nagy Lászlóra vagy a Bolyaiak életének drámájára is. Ezért nincsenek „műfajai” úgy istenigazából, s innen ered, hogy aki valóban megérteni akarja őt, csak egyet tehet. Írásait szemlélni – ha dráma, ha esszé, ha levél, ha regény, ha napló, ha akármi – csak a rész–egész állandó szembesítésével és szigorúan kronológiai sorrendben [!] ajánlatos [illetve így lenne ajánlatos], különben a mindig az egészre tekintő alkotói folyamat természetrajza elvész, s filozófusnak, professzinalista drámaírónak, matematikusnak, történésznek, irodalomtörténésznek stb. – egyik sem volt a szó klasszikus értelmében! – gondolván a szerzőt, nyomban félreértjük őt.²⁵) Mert nem elsősorban esztétikáról – az önmagáért való, de nem a „vállalkozás” irányába eső tökéletességet amúgy is hajlamos volt csak „mellékterménynek” tekinteni Németh László²⁶ –, hanem a „témán átvilágló tehetség” alkatáról s ennek az alkatnak a kihíváshoz s a „kívánatoshoz”²⁷ való viszonyáról beszélt mindig inkább.

„Rég keresünk valakit, egy szélesebb epikus, minden magyart szintetizáló képviselőt, akin át Európába betörhessünk” – mondta összegzésként a szerző, miután hosszasan sorolta, hogy a nagy reményekkel indult móriczi mű miért nem felelhet meg ennek. Móricz „fölmérhetetlen kincs és torzó” együtt, története a magyar tehetségek története, „roppant lehetőség, gyors, gigászi áttörés és botorkálás”, a „huszadik század első negyedének balul sikerült erőfeszítése” – ilyenféle, később már Németh László által is részben önkényesnek vélt ítéleteket olvashatunk.²⁸ Okként az elfogult, iránytűnek alkalmatlan „klikk-kritikát” nevezte meg az ifjú ítész, s a „mohó tanulókedvet elpárologtató” korviszonyokat is, háborúval, szenvedéssel s a pénzkeresési kényszerrel együtt. A „magyar sors” szinonimája ez, ahogy az utolsó előtti fejezetrész ráütése mondta, ez volt a „vállalkozás”, az eredeti indíttatás megroggyanásának az alapvető oka is szerinte, no meg a tétova „botorkálásé” persze, amelynek nyomán „több [lett] a mű, mint a könyvbe kívánkozó felfedezés”. Zárásként aztán valóságos (nemzet)karakterológiai tárházat sorolt elő a kritikus. „Az alkat legmélyére ólmosodó kispolgáriságot”, „a szellemi rugalmasság veleszületett hiányát”, a „temperamentum értelmi túltengését” és a „magyarosan kicsinyes élet lehúzó koloncait” emlegette föl, ami – írta – „visszarántja ezt a pompás poétát (is), akiben Berzsenyi, Katona, Arany és Ady mellett a legtöbb magyar erő szabadult fel, a hazai tehetségek viszonylagosságaiba”. Ez a névsor – egy (Arany János) kivétellel – tizenhárom esztendő múlva, az író életének legvitatottabb művében is megismétlődik majd – ők lesznek részben a Kisebbségben „mélymagyarjai” –, utalva arra, hogy Németh László kultúrafelfogása és „vállalkozásának” következetessége még a sűrűsödő történelem formálta „növésterv” által diktált alakulás, iránymódosulás és radikalizálódás közepette is folytonos s önmagával azonos maradt. El kell mondani persze, hogy 1939-ben – amikor Németh, nem először és nem utoljára, megint csak valamiféle szellemi „végrendeletet” emlegetve írt – gondolatmenete (morális értelemben elsősorban) hamis koordináta-rendszerbe került, s a „betegség a bajt diagnosztizáló orvosra is ráragadt”.²⁹ Bizonyos tehát, hogy a Móricz-tanulmányt követő – de az 1939-est természetesen meg sem közelítő – „hullámverés” sem lehetett már véletlen. Mert nem irodalomról, de nem is irodalomtörténetről folyt akkor a beszéd. Többen megérezték, írta visszaemlékezve Németh, hogy „itt nemcsak Móricz Zsigmondról, hanem a magyar alkotás és magyar sors összefüggőbb szemléletéről, az egyéniség titkainak újféle kitapogatásáról” volt szó, hogy olyasvalaki jelentkezett, aki nézeteivel „előbb-utóbb vagy maga ellen, vagy maga mellé fog állítani” mindenkit.³⁰ Jóllehet az értetlenség s a feltörő ellenszenv oka is éppen ez lehetett. Nem Móricz Zsigmond ellenszenvéé természetesen, hiszen ő a fiatal orvosban nagyon is csak irodalmi jelenséget, vagy ahogy megvetően mondogatta: „esztétikus” úrifiút látott ez idő tájt, aki istenigazából nem is érti őt,³¹ ahogy – Móricz szerint – nem értette a fészek gazdája, Osvát vagy Babits sem istenigazából soha. Azt, hogy ez a leányos képű gyerek alig másfél évtized múlva egy közösen szerkesztett folyóirat nevében áll majd az ő koporsójánál, s azt a néhány mondatot könnyeit nyeldesve mondja el – aligha hitte volna ekkor. A kérdés végül is az: Németh László miért s hogyan nőtt bele a harmincas években ugyan emelkedő, de gyökeresen már nemigen változott móriczi műbe, avagy hogyan s miért nőtt, illeszkedett bele Németh László világába a móriczi mű (és vele az ember!) – kitéphetetlenül.

„Móricz Zsigmondot már tíz éve ismertem, amikor igazán találkoztunk”.³² Ennek a megismerkedésnek írásos nyoma nincs – talán a Nyugat szerkesztőségében történt –, ha Németh László emlékezete pontos, 1928-ban lehetett, tehát két évvel az emlegetett cikk után. „A bizalmatlan pillantása rajtam volt”³³ – írta az öreg baráttá lett író halála után. Móricz a Nyugat közös szerkesztésében számára ellenlábas Babits emberének tartotta Némethet,³⁴ holott ő a „harmadik Magyarország” tervéhez szükséges erők összetrombitálásával volt elfoglalva éppen, nemzedéki tervezésbe-szervezésbe kezdett,³⁵ s úgy látta, hogy ennek a nagy, mindenre rátelepedő tehetségnek – Móricznak – a „nemtörődöm nyugalma jó ideig elállta” a feltörekvő új áramlat elől a napot.³⁶ Néhány fulmináns kritikát³⁷ is elpottyantott közben, amelyekben jórészt korábbi véleményét látta igazoltnak. Csak forgácsok ezek a novellák, Móricz Ady Endrére sandít, hej, pedig mennyire nem Ady, írta 1927-ben (tehát még megismerkedésük előtt!). Hiba lehet az írói morálban, hiszen nagyon leszállította igényeit, szólt a detektívregényként is olvasható – s amúgy megdicsért – Forró mezők kapcsán a végső verdikt. Aztán: hulladék ez, de nagy talentum nyújtózkodik benne, s az egyik novella befejezése (az Ebéd címűé) már Adyra emlékeztet, „aki a szilajabb magyar bűnök legnagyobb gyalázója volt”. Ez utóbbi kritika 1931-ben született, s eltért a másik kettőtől némileg, hisz benne a későbbi, szinte kritikátlan méltánylás csírái már a kifogásokkal azonos arányban voltak szinte, csakúgy, mint abban a jó esztendővel későbbi áttekintésnek (Új regények) Móriczra vonatkozó részletében, amely a Tanú első számában jelent meg 1932 szeptemberében, már a nemzedékszervezés kudarca, valamint a Babitscsal s a Nyugattal való végleges szakítás után.³⁸ Itt az intellektus s a szellemi szigor hiánya volt a számonkérendők listáján csupán, az „életzsaroló”, anyaghabzsoló nagy ábrázolónak már teljes elismeréssel adózott a szerző, a „legnagyobb regényírót” pedig e pangó magyar világ s a lehúzó körülmények fölé emelte szinte: „…maga a regény is ott melegszik be – a Forr a borról írta ezt –, ahol ez a zsiványvér forrni kezd benne. Az elején sok a bölcsesség, kevés az élvezet; a vége felé már kilenc »voltot« is elnéz az ember egy bekezdésben, olyan pompás helyzetek, alakok közt forog. Végül azzal teszi le a regényt, hogy pocsolya, pocsolya, de nincs még egy író a világon, aki olyan pompás Poseidona volna a maga pocsolyájának, mint Móricz Zsigmond.”³⁹ A „hatalmasan élő alakok” mögül a „nagy értelem garanciája” hiányzik ugyan; ezt még a következő évben is elmondta Németh,⁴⁰ de a sokat emlegetett gyarlóságokat mintha sokkal inkább elnézte volna, az 1933. júniusi – már többször szóba hozott – visszatekintésében pedig Móriczról mint a magyar „őserő” példájáról beszélt, s noha szemére vetette az aránytalanságot is, már Adyval együtt tárgyalta őt.⁴¹

Németh László elmozdulása Móricz Zsigmond felé megkezdődött, ez kétségtelen, de mi motiválhatta az egészet? Maga Németh a kölcsönös térvesztést említette később („…mindketten kiszorultunk a Nyugatból; én a Tanúba, ő a remekművekbe…”⁴²), s ezt tanulmányában indokként fogadta el Cs. Varga István is.⁴³ Az író s a kezdő kritikus viszonya még „két nemzedék farkasszemnézése” is volt bizonyosan, ahogy Grezsa Ferenc fogalmazott,⁴⁴ ám ez az ellentét – éppen a nemzedékszervezés kudarca miatt – ekkorra oldódott talán, s Németh azt is beláthatta lassan, hogy ő az esszéírói gárda intellektualizmusát nem kérheti számon Móriczon. Meglehet, a Nyugattal való szakítás, a partravetettség érzése inspirálhatta ugyan e szellemi közeledést, de az 1933–35-ös év szellemi-társadalmi és politikai fordulóinak – közben a móriczi próza is felfrissült – valószínűleg sokkal nagyobb szerepük volt abban, hogy e két alkat és világkép lassan-lassan összeért. Németh Lászlónak a már kényelmetlen – s mint láttuk, Móricz által is gyanakodva szemlélt! – Babits-kapcsolatból való szabadulás is jót tett alighanem, de az újra föllobbant terv második „kristályosodási szakaszának” kezdeti reménye – a Tanú indulása – még nagyobb lélektani hajtóerőt jelenthetett éppen akkor, amikor a gazdasági világválság esztendeinek tán legjelentősebb szellemi „terméke”, a népi mozgalom is alakulni-formálódni kezdett. A válság következményeit leginkább megszenvedő szegényparaszti réteg – Oláh Györgynek a szállóigévé lett Hárommillió koldus című könyve 1929-ben jelent meg – szellemi, társadalmi és főleg politikai képviselete megoldatlan volt a korban, s ez a kiáltó hiány a húszas évektől – Erdélyi József, Kodolányi János, Illyés Gyula korai műveiben – már fölfedezett, föléledt szolgálatelvű írói szereptudat több képviselőjét mozgósította ekkorra. 1933 a Pusztulás című, nagy föltűnést keltett Illyés-esszé, 1934 pedig a Válasz indulásának éve volt többek között, s mindkettő vastagon érintette Németh Lászlót is.⁴⁵ E nagy hatású, de nehezen körülhatárolható szellemi-mozgalmi áramlatnak nem volt tagsági kártyája persze, Németh a vele szembeni távolságot, olykor még a bizalmatlanságot is megtartotta jó ideig – a mozgalomban fölnőtt jelenségek egyikéről-másikáról még 1942-ben, Móriczot védve is, nagyon ironikusan szólt⁴⁶ –, de tény, hogy a maga álmának akkor egyetlen lehetséges – morális és társadalmi – keretét, bázisát látta benne hamarosan. Ugyanekkor a halott Ady s a személyében kibírhatatlan – s ezért is nehezen megközelíthető – Szabó Dezső inspiráló hatása mellett (illetve ezeken a nagyságokon túl) Móricz Zsigmondban afféle élő-jelenvaló „apát” láttak a húszas éveiket taposó vagy a harmincat alig elért fiatalok akkor – ez tudható. Származása, lénye, tekintélye, mindenestül „Zsiga bácsis” alkata, modora, művei nagy részének hangja és tematikája szinte predesztinálta erre a szerepre őt, azt az embert, aki a Nyugat szellemiségével korábban bevallatlanul, ekkorra pedig végleg hadilábon állt. S noha Móricz a mozgalommal igazán szoros kapcsolatot nemigen tartott, műveinek harmincas évekbeli emelkedését – A boldog ember idejétől talán (első változata a Pesti Naplóban még 1932-ben megjelent) – ez a szellemi pezsgés s ez a „hazatalálás” hozhatta el; mondhatnánk, nem az „apa” hatott ekkor a „fiakra” – lényével, szavával s a tekintélyével természetesen igen –, hanem éppen fordítva volt.

A személyes feszültség föloldása természetesen nem ment ilyen könnyen (Németh már idézett mondata – „a bizalmatlan pillantása azonban rajtam volt” – erre az időszakra vonatkozott). A Nyugat szerkesztésével járó gondokba 1933 elejére végképp belefáradt Móricz az erről a korról beszélő gúnyos szavakat a Kalangyában vagy az életrajz könyves változatában később (Ember és szerep) keserűen olvasta bizonyára⁴⁷ – megjegyzendő: az itt bírált szerkesztői magatartás egy részét látja majd heroikusan példaadónak Németh László a Kelet Népe idején! –, ez s megmaradt fenntartása is okozhatta, hogy 1934 tavaszán tökéletesen félreértette Némethet, föltéve még azt is, hogy a Magyarország című, Zilahy Lajos szerkesztette napilapból ki akarja túrni őt.⁴⁸ Németh László vitriolos cikke, a Sznobok és parasztok⁴⁹ a népiség holdudvarában virulni kezdett „őstehetségkultuszt” tette nevetségessé egyfelől (az intellektuális sznobságot meg másfelől), de e gesztusban a magasabb iskola nélkül indult szegényparaszti tehetségek akadályozásának a szándékát látta Móricz. Benne, aki a mélyről indult reménységeket a Nyugat szerkesztésének idején szinte ujjongva fedezte föl – közülük Szabó Pál lett a legismertebb („új, nagy írót küldött a falu”, írta 1931. február 1-jén, az Emberekből részleteket közölt, s a biharugrai kőműves számos novelláját is sorra hozta a lap) –, a Németh-életrajzban minap olvasott, reá vonatkozó gúnyos fordulatok („…kiáltsuk el, ha nem is jelent semmit, a »nemzeti koncentrációt«; fedezzünk fel paraszti lángelméket s ankétozzunk…”) visszhangozhattak talán, s szentnek tudott célját vélte megtámadottnak. Részint önérzetesen, részint ironikusan válaszolt másnap – megint „leesztétázta” Némethet –, de ez utóbbi nem állt jól neki.⁵⁰ A cikk nyomán kelt vita – Németh viszonválaszát már nem közölte a lap – jókora hullámokat is vetett, s Móricz is sokáig füstölgött bizonyára. Ellenérzéséből még az ez év szeptemberében tartott, Őstehetségek című rádió-előadásában is maradt egy oldalvágásra való,⁵¹ addigra azonban történt valami. Ez a „valami” aztán nemcsak Németh László életművét, hanem az egész magyar szellemi élet állapotát s akkori mozgásirányait is alaposan befolyásolta.

Tény, hogy sok-sok kétely, vita és félreértés közepette, de Németh nagyon „meglódult” ekkorra – 1934-ben például több mint hetven cikket, tanulmányt közölt –, s dúsuló, mindig az egészre, a gazdasági tényezőkön túlra tekintő reformelképzelését a társadalmi gyakorlat terepére is át akarta helyezni immár.⁵² 1933 második fele a Debreceni Káté s egy új folyóirat tervezésének az ideje is volt, novembertől pedig az Ember és szerepet, ezt az összegző, számvető és „vállalkozás-magyarázó” – a magyar irodalmi élet 1925–1932 közötti idejét a saját látószögéből bemutató – visszaemlékezését kezdte közölni a vajdasági Kalangya, amiből – az Ortega és Pirandello című, 1933-ban, Debrecenben kiadott kicsi füzetet nem számítva – Németh László első könyve lett. Ennek január elsején megjelent részletéből támadt aztán a nagy ribillió. Németh Ignotus Nyugat-béli szerepe mellé tett kérdőjeleket ugyanis („érdemei nyilvánvalóak – írta –, de a helyén másnak kellett volna állni, s neki más helyen kellett volna állnia”), s a hírhedtté vált, a zsidó származású értelmiség kirekesztésének szándékaként értelmezett-magyarázott mondatokat is itt írta le: „Egy helyére szorított és képességei és problémái irányában bontakozó magyar zsidó irodalom szerencse; egy ránk burjánzó, bennünket is elhamisító zsidó magyar irodalom: csapás.” Május 17-én maga Ignotus, tíz nap múltán pedig Hatvany Lajos reagált erre. Igazán ismertté
A szellem különítményesei⁵³ s Németh válasza, az Egy különítményes vallomása⁵⁴ című írások lettek, s e heveny szóváltás – Németh László a Fülep Lajoshoz írt levelében „humanista inkvizíciót” emlegetett például⁵⁵ – közben és nyomán kelt polémia radikalizálta aztán a frontokat végérvényesen. Dédelgetett hitét, hogy a két, felfogása szerint legalább Kazinczy Ferenc óta szemben álló magyar irodalom közti rést a „harmadik Magyarország” felől majd ő tölti ki, illetve hogy ezeket a kontraszelekciós viszonyokat majd ő haladja meg, e vita hozadékaként adhatta fel Németh László. Az egyaránt bírált „sznobokról” és „parasztokról” nem írt már ezután, a népi mozgalom szereplőit is védte inkább, ha kellett. Könyveinek első számú gondozója 1939 után a népi írók műveit napvilágra segítő Püski Sándor lett, sőt Kovách Aladár, a Magyar Élet Kiadó lektora még arra is rá tudta venni őt, hogy a Minőség forradalma 1940-ben megjelent első négy kötetét az általa – főleg emberi-művészi pózai s a „lángeszű ripacs” magatartása miatt – nem igazán szívelt, már 1928-ban a jelentőségét elismerve is határozott ellenérzésekkel szemlélt Szabó Dezsőnek ajánlja személyesen.⁵⁶ Kozma Miklós rádióelnök hívására ekkor mondott igent⁵⁷ („ahol a jóra annyi rés van, amennyin egy fénysugár bemegy, énrajtam ne múljék” – írta az Ember és szerepben erről), az őt pár hónapja még „leesztétázó” Móricz Zsigmondot pedig – részletes, de nagy szabadságot engedő programajánlattal – levélben kérte szereplésre az elsők között,⁵⁸ s róla mint a magyar regényírás valaha élt legnagyobbjáról beszélt hamarosan.

Mi győzhette meg végleg Némethet? Vélem, a mindennapi történelem kísérte-szorította folyamat lélektani és tudati „részeredménye” volt az az állapot, amely a hiányérzet s a fenntartás korábbi elemeit fokozatosan háttérbe szorította, mígnem eljött a tisztelet ideje is. Németh László a tervezett – a lélek, a mentalitás, az élet minőségi változásával kísért – reformban nagyon bízni akart (a Tanú 1935. áprilisi száma ennek részletes tervével volt tele⁵⁹), de Gömbös Gyula 1935. február 14-én elhangzott rádióbeszéde s a hatalmi visszaélésektől tarkított április elejei országgyűlési választás inkább az illúzióvesztés alkalmát hozta el.⁶⁰ Nemcsak a vele „egy oldalon” álló sorstársra, de az etikai, életszemléleti szimbólumra is ráismerhetett Németh Móriczban ekkorra már, így a csalódás, ami az 1935-ös esztendő során érte őt, a kisemmizettek közösségének erkölcsi tudatát is fölerősítette benne. Az Új szellemi front kísérletének csődje meg a Gömbössel való április 12-i találkozó emlékezetes – szinte eseménytörténeti „csúcspontként” rögzült – Móricz-szereplése ennek a revideálási-befogadási folyamatnak a lélektani és erkölcsi kulcspillanata is lehetett akár.⁶¹ Németh a találkozót némán és sápadtan ülte végig, de keserűségéről s a hatalommal egyezkedő szellem emberét mindig fenyegető veszélyről már nem hallgatott.⁶² Azt, hogy Móricz méltóságteljes karakánsága milyen nyomot hagyott benne, nem tudható pontosan, de tény, hogy a majd évtizede még lesajnált Tündérkert – főleg a Báthory Gábor alakjában fölsejlő túridanis „vadkanromantikát” sokallta egykor – trilógiává kerekedését áradó hangon ünneplő cikk a Válaszban alig két hónap múlva megjelent.⁶³ A megtért fiú hálatelt köszöntőjeként szólt szinte az egész. Kifogásairól már csak grammatikai múlt időben beszélt Németh, az Erdélyt a magyar irodalom Háború és békéjének nevezte keresetlenül, s a cikk zárlatában Móriczot Ady mellé emelte: „ [az Erdély] a legtöbb, amit a magyar regényírás idáig felmutathat. Ady lírája mellett a háború előtti kort ez a regény zárja le. A két mű bizonyos fokig ki is egészíti egymást […]: Ady a gondolat magasa s mélye, Móricz a színek és formák határtalan szélessége. Sajnálni lehet tán, hogy a kettő egy emberben nem egyesülhetett.” S ami feltűnhetett még: az írásban a szellemi-etikai pozíció tudata és annak rögzítése ott bujkált szüntelen. „…csak egy elbízott, polgári korlátai közül kimozdulni gőgös és gyenge szellem hihette, hogy az író ezzel mindörökre lemondott az emberi múltról, melybe a maga ügyét órjás ábrákkal írhatja bele, s az örök emberit a jelentős dolgok méltóságába öltöztetheti [ti. ez az »elbízott, gőgös és gyenge polgári szellem« tartotta avíttnak a történelmi regényt s Móriczot]” – írta Németh, s a cikk utolsó mondata is a „mi egy oldalon állunk” hitét sugallta: „akinek a magyarsághoz komoly köze van, szerzőjében [ti. az Erdély szerzőjében] legnagyobb élő írónkat tisztelje.” Tetszett-e az írás Móricznak, erről nincs föllelhető adat, de az igaz, hogy az augusztus 16-án kelt levél nemcsak a San Remó-i naplóról ejtett „elragadtatott” szavakat, de a házaspárt leányfalusi látogatásra invitálta immár, sőt a november elején költöző Németh család lakása felől is érdeklődött az idősödő író.⁶⁴