Köszöntjük a 75 éves költőt.
Ami maradt
Ami maradt, az már az örökélet:
hamvazószerdák, nagycsütörtökök.
Nem várok többé új föltámadásra,
sodródó égre, amely mennydörög.
Ablakaim boldog kertekre nyílnak,
hegyes karókra fut a babvirág,
kígyózik, csusszan, mintha rejtelmes, szép
sétára hívna, vagy a túlvilág
bozótosába. Nem, még nem megyek.
Dacolok még kicsit az elmúlással,
ahogy az életemmel is dacolni szoktam,
néha jajszóval, néha fáklyalánggal.
S ha kell, még nevetni is megtanulok
kedvetekért, mászni cseresznyefára,
vízen járni vagy holdfény-kötelen
billegdélni bele az éjszakákba.
Hátha így végre megszerettek, s nevemért
még hazát is vehettek magatoknak,
szegény szegények, akiket csupán
a hajnalok rigói vigasztalnak.
Élek, könnyülök, lassan fény leszek,
boldog kertekre bízom rá magam:
babvirágra, mályvára, nefelejcsre,
ők tudják jobban, merre visz utam.
Hétköznap Ürömön
A szomszéd szőnyeget porol. A házunk
előtti útra csillag zuhan. Egy kislány
pityeregve keresi az égitest szembogarát,
de csak tücsök-múmiákat talál a porban.
Vigasztalnám, hogy épp most süllyedt el
egy atomhajtású hajó a tengeren,
s gyöngyözve száll föl száz és száz buborék
a mélyből, s mindegyik egy-egy elpattant szem
emléke lentről. De amit mondok,
már csak magamnak dödögöm.
A lány pityereg tovább, s a szomszéd veri
a szőnyeget, mint ördög a feleségét.
Alig várom már
Leülök a szobádban. Megnézem
mind a négy falat,
a mennyezetet,
a fehér ablakdeszkát.
Épp egy szivárvány-darabka hever rajta.
Vagy tán a régi hajcsatod?
S találgatom, vajon most merre járhatsz.
Keleten? Délen? A kínai Nagy Fal
behemót romjai közt? Az idők mélyén?
Füledbe Li Taj-po
sárga darazsa zönög,
vagy a mongol puszták zöld szitakötője?
Kinézek ablakodon: kertünkbe
most gurul be egy tonnányi nyár a Nagykevélyről.
Alig várom már, hogy hazaérj!
Nyitva az ablakom
Nyitva az ablakom, tehát még élek.
Erről győz meg az aranyeső bokra is
lent, az udvaron. Olyan, mintha egy
kiugrott apáca most öltözne sárgába
szemem előtt. A közönség tombolna,
ha látná! Még az is lehet, hogy
fehér zsebkendővel rajongva integetne neki.
Hol vagytok, vendégprofesszorok,
akik megmagyaráznátok ezt a hirtelen
kirobbanó örömöt? Utazgattok a nagyvilágban?
Párizsban, Rómában, Jeruzsálemben
a szent sírok között? Vagy háborúkat
próbáltok elaltatni, mint rángatózó,
epilepsziás költőket, hogy megnyugodjanak?
Ha hallotok engem,
üzenjetek a legközelebbi mennydörgéssel!
Elképzelem, hogy táncolok
Balogh Ferenc emlékére
Elképzelem, hogy táncolok
tág mezőn, öregesen,
ahogy eső utáni réten
venyige-lábú gólyák.
Mindkét bokámat sütné a nap,
cirogatná a fű,
és a Császár-folyó kifakult délibábja
ott remegne a fejem körül.
Ha valaki meglesne titkon,
hetet-havat összemotyoghatna rólam:
„Nicsak, a vén bolond,
most békül ki ő is a korral,
dáridózik vele és csacsacsázik,
most, most, amikor
elzálogosított áruház lett az egész világ,
és már a jobbak is
csak ásítoznak egy sírkő mellett.”
A vércséknek tetszene ez a dohogás,
és az elhazátlanodó darvaknak is,
de honnan tudhatnák e boldogtalanok,
hogy táncolva búcsúzkodom
a gyerekkori réttől?
Szép és irgalmas lehetne ez a nap,
szép és irgalmas lehetne ez a tánc.
Nem kellene hozzá hegedű, suta bőgő:
a messzeség egy-egy sóhaja, roppanása
szolgáltatná az ütemet,
s a szőlőhegyi siklók sziszegése,
amelyet még az édenkertből ismerek.
