Perbeszéd

Látom rajtad, nem akarsz beszélni.
Nem tűr pedig meg űrt se szád, se szemed.
S hogy rebbenés nélkül szólongatlak
tekintetemmel, pupilládra függöny
ereszkedik: betolakodók kíméljenek.
Én nem tudom levenni rólad; tőlem
lehetsz műtős, levélkihordó, kalauz,
biztonsági őr, pap, tevehajcsár.
Önként nyitok kaput neked.
Ez zavarba ejt. Most megingatom
belül köhécselő idegenségedet.
Ez fölingerel. Markolod a biciklikormányt.
Én bocsátom ki, s téged feszít a csönd.
Köröttünk ciános nappalok
s fejszével hasogatott éjszakák
a királyian pazarló napsütésben.
Látod te ezt? S hallod?
Mint ömlesztett kavics, zörög a jaj.
S benned is dühöng az uzsorakamat.
Lassan a végére érünk. S nincs tovább.
Acéltető alatt törvényt ül rajtunk az idő.
Ezt már-már suttogom. Állunk derékig
a visszatükröző nemzethalálban.
Hát szépen menj haza. És verd meg jól
tenyérrel a falat. Dobd le a tested
padlódra kíméletlenül. Hadd fájjon,
amit eddig ügyesen megkerültél:
tulajdon életed.
Mit bánom én, hiszel vagy nem hiszel.
Sirasd magad sziszegve. Káromold.
S könyörögj, mint aki most fedezte föl:
ujjhegynyi fény a kelta sziklatömböt
megrepeszti.
Mert más már nem segít.