Bánki Éva: Esőváros

„…minden rossz a galántai vásárral kezdődött el”, legalábbis így képzeli Torma Imre, Bánki Éva első regényének, az Esővárosnak elbeszélője. És a galántai vásárral kezdődik maga a regény az első világháború idején a Felvidéken. A vásáron látott gépek igézetében készítik el a fiúk a Torma-portán azt a cséplőgépet, amelynek robbanása megöli a családapát, börtönbe juttatja megalkotóit, és lehetővé teszi, hogy az anya családfővé váljon. A robbanás ugyanakkor jelképes esemény is: egy régi, hagyományos, patriarkális világ felbomlását és a modern kor beköszöntét jelzi.

A regény olvasható a régi világról és annak eltűnéséről szóló történet(ek)ként, két felvidéki család históriájaként az első világháborútól 1989-ig. A családok többgenerációs története összefonódik, mert tagjaik csodálatos módon mindig egymással esnek szerelembe: valamiféle (népi-mágikus) hagyomány szerint a Bujdosó Károlyok mindig Torma Annákat vesznek feleségül, és Bujdosó Anci is ifj. Torma Béla felesége lesz. A háttérben a nagytörténelem eseményei hullámzanak: a világháborúk, az ide-oda vándorló határok, a kitelepítés, a kommunizmus évei, és végül ’89-ben rendszerváltás következik.

Azt is mondhatjuk, hogy történelmi regénnyel állunk szemben, amely azonban, a szerző kifejezett szándéka szerint, alapjában provokálja a történelmi regénnyel, a parasztregénnyel kapcsolatos (kanonikus) elvárásainkat: „a magyar irodalomban van egy szent hagyomány, hogy parasztokról csak komor realizmussal vagy ártatlan derűvel szabad írni… De a regényem tudatosan is megpróbál túllépni az osztályalapú előítéleteken, vagyis hogy bizonyos társadalmi rétegekben játszódó történethez csak bizonyos hangnem illik…” (Száz év reménye. Paraszti családregény – másként. Interjú Bánki Évával.)

Az eseményekről egyetlen szereplő, Torma Imre egyes szám első személyű elbeszéléséből értesülünk (kivétel talán a „Vitézek mi lehet ez széles föld felett…” II című fejezet, amelyben az egyes szám első személyű elbeszélő maga a hegy, a Magura, de ez is egy Torma Imre által kigondolt, megírt történet). A két család története Imre kvázi-jelenidejű, szóbeliséget imitáló emlékezésfolyamában „konstruálódik meg”, így természetszerűen folyik össze benne a valóságos, valószerű a természetfölöttivel, valószerűtlennel, de a különböző idősíkok és terek is (lásd az Esőváros név földrajzi meghatározhatatlansága). Az egyik család (a Torma família) a gépek, a technika, a műszaki újdonságok megszállottja, a férfiak a jövőben bekövetkező fejlődésben bíznak, cséplőgépekről, repülőgépekről, Amerikáról álmodnak. A Bujdosók családjában viszont a múlt az uralkodó, az élők helyett is a halottak élnek. I. Bujdosó Károly („a komáromi hős és visszatérő”), aki a történet idejére már rég halott, minden este visszalátogat, és körbejárja földjeit. II. Bujdosó Károly (más néven „Amerikás Károly”), a csodálatos életerővel megáldott férfi halála után is visszatér asszonyaihoz. A természetfeletti elemek jelenléte a regényben, akárcsak más mágikus realista szövegekben, magától értetődő, a fantasztikum behatolása nem sérti az elbeszélt világ semmilyen törvényét. A különböző létmódokhoz tartozó, a hétköznapi, a valószerű és a hihetetlen, a természetfölötti történetelemek között nincsen konfrontáció, inkább egyfajta szupplementáris viszony: a család aszszonyai, mivel nem tudnak a távolba szakadottak és a megholtak nélkül élni, „szellemezéssel” tartják velük a kapcsolatot. A mágikus tevékenység valóságot kiegészítő voltának ékes példája, hogy mikor Imre illegálisan (mindenféle hatóság megkerülésével) szeretne átjönni Magyarországra, akkor szellemezésen keresztül kér tanácsot Ancitól és Bélától, akik ugyancsak szellemezéssel tudják meg, mikor fog megérkezni. De Anci meghalt fiaival is szellemezik, és az ötvenhatos forradalom idején Kanadába emigráló Szabóék is magától értetődően szellemezéssel üzennek a vancouveri rokonoknak („Honnan tudjátok, hogy a vancouveri rokonok várnak, kérdezte a bátyám Imre bácsit. Hát honnan tudnák, mormogott az öreg, szellemeztünk nekik.”). Maga a Bujdosó-ház is mágikus erejű: a második világháború utáni években a kamrából rejtélyes módon nem fogynak ki a Torma Anna készítette élelmiszerek: „Minket a ház múltja tartott el: a Bujdosónék, a sok Anna néni befőttjei, a lekvárok, a lencse, a száraztészta, a bab, a sok-sok polcokon felejtett élelmiszer (…) Ez a ház a mi házunk, itt mindig lesz mit ennünk (…) Valaki beleharapott az almába, amit letettem a polcra, nem tudom, ki jár itt, rémüldözött, a befőttesüvegek újra megtelnek, a szalonna mögött másik szalonna van…” A család élete tele van felderíthetetlen, rejtelmes eseményekkel, zavaros kapcsolatokkal (gyakran bűn árnyát hordozó szerelmekkel), titokzatos emberekkel (a törvénytelen fiú, Mályi Géza, a kiugrott pap csodálatos módon tűnik fel gyakran a regényben, többek között az Imre által írt történetekben is). A tematikusan is megjelenő mágikus tevékenységek (szellemezés, halottidézés, szellemidéző szeánszozás), a hihetetlen, a csodás állandó jelenléte, a mágikus okozatiságok beiktatása, az ismétlődések a világ jelentésessé változtatásának, átszemiotizálásának vágyát közvetítik (az utóbbiak jelenléte főként a genealógiában nyilvánvaló). „A mágikus realista elbeszélő inkább összeesküvéssé változtatja a világot, csak ne kelljen azt nem számáravalónak, értelmetlennek látnia” – mondja Bényei Tamás. A regényben ugyanakkor nemcsak a valóságos (valószerű) fonódik össze elkülöníthetetlenül a természetfölötti szférájába tartozó eseményekkel, jelenségekkel, hanem a fikció is: a regényen belül fiktívnek tételezett írások bizonyos pontokon már összevegyülnek a valóságos eseményekkel. Míg a Petőfi Oroszországban című fejezetről még nyilvánvaló, hogy Imre egyik iskolában írt paródiája, az ugyancsak általa írt „Vitézek mi lehet ez széles föld felett…” II elbeszélés szinte észrevétlenül megy át valóságos események taglalásába, szereplői, mint Cippi és Frantisek Novák, „átsétálnak” a valóságba (és itt természetesen nem valamilyen külső nézőpont szerinti, hanem a regényen belüli, valóságosnak tételezett eseményekre értem a „valóság” szót).

A világ megkonstruálása, a személyes grammatikájú és modalitású narráció és a családregény műfajának összekapcsolása egy kivételes tulajdonságokkal rendelkező elbeszélőn keresztül történik meg. Imre maga is hányatott sorsú szereplő, útja a Csallóközről indul, Pozsonyon, Prágán, „Hetedhétországon” keresztül Nagykanizsáig tart. A paraszti-polgári értékrend szerint több szempontból is sikertelen ember. Az iskolát nem fejezi be, sosincs rendes munkája. Rövid ideig újságíró Prágában, írással is próbálkozik, de igazi siker nélkül. Könyvtárosként ügyködik, előfizetéseket gyűjt az általa is szerkesztett Felvidék-monográfiára. Örökölt tulajdonához, a földekhez jóformán nincs köze, bátyja műveli őket. Bár szerelmi kalandok sokaságát bonyolítja le, mégis mindig továbbsodródik: nem alapít családot, nincsenek gyermekei. Torma Imre a történések empatikus szemlélője és elbeszélője, de erős alakítói szándékkal nem avatkozik az eseményekbe. Elbeszélői pozíciója e bizonytalanságok miatt egyszerre a bent lévő, a résztvevő és a kint maradó, szemlélő nézőpontja. Többek között ezzel a különleges elbeszélői pozícióval hozható összefüggésbe az a tény, hogy Imre identitása a regény folyamán változásokon, válságokon esik át. A városok névváltozásaihoz-idegenné válásaihoz kapcsolhatóan (Pozsony mint Bratislava, Vilsonovo, Csallóköz mint Zitny Ostrov stb.) Imre folytonos névváltoztatásai is az önazonosság állandó alakulását, ingadozását jelzik. Az elbeszélő önazonossága a másikkal, a többiekkel való viszonyában alakul, mintegy a másik emberrel való kapcsolatában határozva meg újra és újra önmagát. Olyanféleképpen, ahogyan ez a Határsávban az Elekkel való találkozásban történik: „Eleknek hívnak, mondta a végén barátságosan, én vagyok, aki sétálni szokott Manókával, mondtam mosolyogva.” A regény egyik nagyon erőteljes motívumára, a szellemezésre gondolva azt mondhatjuk, hogy Imre az elsüllyedt világ történeteinek médiuma, és mindenekelőtt az utolsó patriarkális családfő, a fivér Torma Béla történetének krónikása. Szerepének megfelelően önazonosságát leginkább a bátyjával való kapcsolat határozza meg. Mindvégig a bátyjától való függőségben él, és összetartozásukba természetszerűen épül be az is, hogy közben folyamatosan reménytelenül szerelmes bátyja feleségébe, Anciba. Bátyjával való szoros kapcsolata, összetartozásuk a regény második részében, Anci evilágtól való elvonulásával, fokozatos elnémulásával, majd halálával csak erősebb lesz. Anci, a felvidéki gazdag parasztcsalád lánya ugyancsak szétomló hagyomány örököse. A földekhez, a földeken való munkához már nincs köze, teste, izmai éppen csak emlékeznek elődei sok hajlongására, kapálására, hajnali felkelésére. Sokkal inkább polgári, polgárosodó életforma képviselője: apácáknál nevelkedik, nagyszerűen zongorázik, eszperantóul levelez, és verseket ír. Legalábbis addig, amíg a kitelepítés utáni körülményekben, a homoksivatagban nem lesz ez a tevékenység megengedhetetlen, fölösleges luxussá, a kommunista társadalmi berendezkedés szemében gyanús, áruló, leleplezendő tevékenységgé. Anci ebben a helyzetben egyre inkább a szellemezés, a halottak felé fordul, romló fogai is olyan fájdalmat okoznak neki, hogy inkább nem beszél, fokozatosan elnémul, elvész a külvilág számára (de szellemként még jelen van). Anci históriája a nyelv elvesztésének jelképes, mély értelmű történeteként, a magunkról szóló beszéd sorstragédiájaként is olvasható. De utolsó, a külvilág felé forduló gesztusait is szeretet uralja. Gondoskodik Imréről, 1956-ban megszerzi neki a Magyarországon való legális tartózkodást lehetővé tevő személyazonossági igazolványt. Ezután már csak egyetlenegyszer telik meg szeme élettel: közvetlenül halála előtt (1964), amikor még egyszer kinyilvánítja Béla iránti szerelmét. A régi világgal együtt ő is eltűnik a történelem sülylyesztőjében, elvész nyelve, elnémul a hang, amely vallott róla.

Imre, valamint a két család története egyben az önkifejezés lehetősége(i)ről, a magunk elmondásáról is szól. A családok életében hatalmas jelentősége van az egymáshoz való beszédnek. Ennek egy különleges tevékenysége a szellemezés, amely azonban Anci halálával mintegy megszűnik. Ekkor az apa, Béla abban reménykedik, hogy fia („Péter, a mérnök”) találmányában összeérhet a két család hagyománya (a Tormák technikaimádata, a Bujdosók szellemezése), és a csomagkapcsolásos telefonban fog megvalósulni az oly fontos kommunikáció. A fiú terve azonban kudarcot vall, s Béla bizodalma egyre inkább a lányunoka, Éva felé fordul, aki író próbál lenni. A regényben megfigyelhető egyfajta „hatalomátvétel”: a második részében a nők fontossága fokozatosan megnövekszik, a család életében központi szerepre tesznek szert a férfiakkal szemben. Ezzel az átfordulással párhuzamosan Imre is egyre inkább bátyja társává, „feleségévé”, „nővé” válik; a mágikus realista regények kedvelt alakzatára, az inverzióra ismerhetünk ebben a nemváltásban („…úgy éltem, mint a bátyám második felesége”; „olyanok voltunk, mint egy zsörtölődő, idősebb házaspár”). Bátyjával való összetartozásáról így vall: „én tudom, hogy mások helyett nem lehet élni. De lehet, mondtam, én is helyetted élek, és most is hallgatom a te életedet. Te más vagy, felelt, olyan voltál mindig, mintha te lennél a lelkem kimondatlan része, adomány és nyűg egyszerre.” Béla és Imre kiegészítik egymást, a cselekvő és a beszélő figura válik szét bennük: „egy rosszul cselekvő és egy rosszul beszélő hős duettjét látjuk” (Helybenlovaglás. Beszélgetés Bánki Évával).

A regény többször és többféle módon tesz hitet a magunk elmondása, a beszéd rögzítése, az irodalom megtartó ereje mellett. Az egyes emberek történetének elmondása lehetővé teszi, hogy a megtörtént eseményeket összefűzzék, értelemmel töltsék meg, hogy saját sorsukként, önmagukként ismerjék fel. A nagytörténelem eseményei azonban a régi világ pusztulása mellett a történetek válságát is elhozzák. Míg Imre kisgyermekkorában még nyilvánvaló, hogy van „mese, amelyikben nevelkedtem”, addig a somogyi pusztában, a legszigorúbb kommunista korszakban felnövő gyerekekről így ír: „És történetek se voltak, történetek, amelyek megvédték volna a gyerekeket.” Később a lányunokában látja az új lehetőséget: „Fogtam a kislány kezét még a vonaton is, és én is elhittem, hogy ha nem is most rögtön, de hamarosan egy új világ kezdődik. Lehetséges lesz majd új történeteket kitalálni.”

Imre elbeszélői alkalmassága (kiválósága) éppen abban áll, hogy a maga történetével, nézőpontjával nem írja fölül a többiek történetét, sokkal inkább engedelmes közvetítője a regényben kavargó sorsoknak, ugyanakkor magatartása nem nélkülözi a reflexiót és a (szelíd) iróniát sem. Ahogyan ő maga mondja: „Talán így volt, sok minden homályban marad, a történet bizonyos pontjain a mindentudó elbeszélőt felváltja a mindenhívő elbeszélő, a jó Imre bácsi.”

A regény több ponton is ironikusan reflektál az írásra mint tematikusan is mindvégig jelen lévő tevékenységre (Imre írói próbálkozásai, a Petőfi Oroszországban, a Magura története, a Bujdosókról írt regény és Anci versei, a lányunoka regénye stb.) és ezáltal önmagára. Imre különböző irodalmi próbálkozásai közül a Bujdosókról írt regénye megjelenik nyomtatásban, de mérsékelt sikerrel, mert a kritika éppen azt a realista parasztregényt kéri számon rajta, amitől az Esőváros is elhatárolódik. Nagy terve, hogy megírja a bátyja történetét. Ennek megvalósulásáról nem esik szó, de maga a regény felfogható így is.

A történetmondás kivételes fontosságú, társadalmilag szimbolikus cselekvés. Az elbeszélés, az önmagunkat elmondani tudás létfontosságú tevékenység, amelynek tág lehetőségeire mutat rá a regényben megjelenő szövegek műfaji változatossága (találunk benne verset, levelet, regényt a regényben, operalibrettót, legendaszerű történeteket, de olyan részleteket is, amelyek már-már történelmi, politikai értekezések). Anci sorsában az önkifejezés bevégzésének, a beszéd bezárulásának, a nyelv elvesztésének tragikus motívumát láthatjuk. A kitelepítés éveiben a dunaszerdahelyiek magyarul csak cetliken, jelekkel kommunikálnak, a nyelvvesztés groteszk változata ez is. A regényben ugyanakkor a beszéd, az írás (az irodalom) létfontosságú, csodaszerű, életet mentő erejének is tanúi lehetünk. A tizenöt éves partizán számára a Magura egyik sziklarésében megtalált, Piotr Kazomierz által írt kis verses füzet mutat fel értelmes rendet a világban. Ezért akar ő mindenképpen életben maradni: „Hogyan lehet, hogy ezt megtalálhattam, ujjongott Frantisek, van valamim, micsoda szerencse. A völgyszakadék vörös, narancs, rózsaszín fényben fürdött, a színes párák elfátyolozták a pusztulást, ami ott lebegett még a völgy alatt is, milyen szép, Istenem, milyen szép, sóhajtott Frantisek, érezte, hogy a világban rajtunk, embereken kívül is van rend, másfajta rend, egy valóságosabb rend…” Kiemelkedő szépségű és jelentésű a Miroslav Holub-vers emblematikus története: az Alpokban eltévedt katonák térképet lelnek, amelynek alapján visszatalálnak a táborba, és amelyről később kiderül, hogy a Pireneusok térképe volt. Az írásba vetett bizalom az eligazodás, a hazatalálás, az életben maradás esélyét jelenti, a valóságnak meg nem feleltethetőség ellenére is. A történetek értékét (amelyeket magától értetődően formál meseszerűvé a visszaemlékezés) nem az úgynevezett valóságnak való megfeleltetésük dönti el, hanem sokkal inkább azonosságalakító és megtartó erejük. A történetek szerzőik dinamikus önazonosságának létrehozóiként, fenntartóiként fontosak. A beszéd, a beszélni tudás nem esztétikai, hanem sokkal inkább egzisztenciális jelentőségű, élet-halál kérdése. Nemcsak azért, mert az események nem a maguk puszta valóságában, csak a róluk szóló történetekben hozzáférhetőek, de azért is, mert itt a nyelv elsősorban nem a valóságról való beszéd, hanem a valóságot befolyásolni, átalakítani, megalkotni, újrateremteni vágyó „mágikus” cselekvés. „Pragmatikai tekintetben a nyelv kilép a referencialitás kényszeréből”, írja Bényei. A nagytörténelem elsodró eseményei között a beszéd a szabadság megvalósulása, az elmúlással szemben a létezés, a jelenlét biztosítéka.

A hatalmi diskurzusként működő történelem(írás) helyett több nézőpontú történetek, az objektív igazság igénye helyett az emlékezés szubjektív igazsága egy kivételes tehetséggel (nyelvileg, nyelvből, szavakból) megkonstruált gazdag, életszerű térben és időben – így összegezhetnénk Bánki Éva Esővárosának szemléleti, víziós alapjait.

(Magvető, 2004)