[avagy legrövidebb út a beszédtől a szívig]
„Bensőmben sokan élnek…”
(Ricardo Reis)
A 201-es szoba lakója vagyok,
a folyóra látnék éppen,
de összemosódik egy képben
minden,
zápor veri az ablakot,
mintha egy fekete felhő vonulna át
a szobán,
a bútorok váratlan zuhannak álomba,
a homály felemeli hűvös kezét,
a levegőt tapogatja, ezért
alig látok,
fázok,
fázom,
mégis írni kezdek,
bár alig látom,
mit is…
Bensőmben sokan élnek,
nem tudom, kik ők, az ének,
helyettem gondolkodik és érez
valaki, ha rólam szól az ének.
A 201-es szoba foglya vagyok,
önmagam rozsdafoltos tükre,
sőt, maga a tükör, talán
pillanatra, talán örökre,
hiába menekülök a látványba,
a parkban vizesek a padok,
fürdőköpenyem összébb húzom,
leheletnyit jobbra fordulok,
régi fasorok mentén osonok haza,
a szobába, a folyosón végig
fénypászmák mászkálnak
az ajtók alatt, az égig,
ki-be, ki-be,
és hiába mondom, hogy ezek
csak szavak, szavak,
gyertek ide!,
ide, ahol a villamossínek nedves csillogása
lassan összeolvad a kanyarban,
és ilyenkor a felhők elfelejtik a napot,
a holdfény öltözik a szobába’,
és ilyenkor egyetlen felhő is elég,
hogy megzavarja nyugalmamat,
egyetlen sötét felhő a világ,
semmi sem lesz olyan tág,
amilyen volt,
a 201-es szoba lakója vagyok,
rabja és őrzője egyaránt,
ki tükör s képe gyanánt
unja már nagyon
az egyhangú banánt,
az összetett bánatot,
csupán, mert
bensőjében sokan éltek,
nem tudta, kik ők, az ének
helyette gondolkodtak, éreztek,
ha éppen róla szóltak, énekeltek.
Lehunyom hát szemem,
álmatlanság gyötör,
az élet egyik oldalán hegy,
a másikon gödör,
álmomban veszett
macskák martak belém,
ültem egy ágon
betegen, feketén,
varjú voltam,
hullott tollam,
hullott,
holott halott voltam,
nem vigasztalt,
hogy az angyalok
a mennyből integettek,
itt vagyok!, itt vagyok!,
ülök az ablakban, hiába várom,
nem jön, csörömpöl a villamos,
pedig az utolsó még nem mehetett el,
valaki nem mer már elaludni bennem.
Mert bensőmben túl sokan élnek,
már tőlem független ének,
helyettem gondolkodnak, élnek,
mégis, rólam szól az ének.
Én pedig épp ezeket,
a finom ellentéteket,
az árnyalt egymásba játszásokat
szeretem,
hisz minden azon múlik,
bontakoznak-e éppen érzelmek,
vagy milyen mozdulatok nyernek
a tükör által titkolt értelmet,
mint mikor váratlan elered az eső,
hívatlan szavak bújnak elő,
a bútorok felületén
könnyü fény
lebeg,
lehet,
hogy éjszaka van még,
ólomszürke táj ül a szobán,
aztán lassan, nagyon,
akár régi fényképeken
a megkopott kontúrok…
(na jó, most egy kicsit túlzok!),
így fakulnak meg
apró isteneink
a hétköznapok
ölelésében,
hiába ében,
hiába márvány,
nem vagy már ébren,
elfolyó kátrány,
heversz a járdán,
a halálra?,
nem,
a nemlétre várván,
fekszel csak ott,
mereven,
árván,
sötét álmokban ázván,
mint víz alatt rejtőzködő
fák koronája, mikor
hirtelen apadni kezd a víz,
emlék-ének törnek elő.
Belsőnkben sokan élnek,
soványak és kövérek,
egyikük gondolkodik, másik érez,
miközben persze rólunk szól az ének.
Ám a szem elől vesztett nap,
egy új én fellobban holnap,
a levelek élén végigszalad
valami narancs és bíbor festék,
állok csak az ablakban,
tudod, immár így telnek az esték
a 201-es szoba lakóival,
közömbös nyugalommal,
miközben az idő pora szitál,
ráül a tárgyakra,
kivár,
megkötődik,
hogy jobban lehessen majd látni
a mulandóság (láb)nyomát,
életem az ablak és a séták
közötti térben telik immár,
a 201-es szoba foglya vagyok,
az ablakban állok,
sötét, kavargó folyóra látok,
nézem, s nem kell ál ok.
Sokasodnak bennem az ének,
hiába temettem el, élnek,
a kérdés nélküli miértek,
és lassan már semmit sem értek.
