Reflexiók, három tételben

Krasznahorkai László: Rombolás és bánat az Ég alatt

(Heroizmus, posztmodern) „Írok […] annak a heroikus törpe kisebbségnek, amely egyáltalán még könyvet olvas. Könyveket: egy olyan igazán mulandó műfaj utolsó kisebb-nagyobb bajnokainak a műveit, akik maguk is mélyen érzik, hogy ez a műforma elért a saját végéig. Nem lehet azt állítani, hogy ezzel véget is ér; de hogy a szó eredeti értelmében és az emberi társadalomra való hatását tekintve az irodalom valahogy megszűnt az emberi szellem vezető formája lenni vagy a vezető formák egyike lenni, abban sajnos nemcsak én vagyok biztos, hanem még az is, aki az ellenkezőjét állítja. Mert a társadalmi elismertségét és súlyát tökéletesen elveszítette már. Én azt hiszem, hogy az irodalom ebben a században vagy az elmúlt 150 évben nem volt képes részt venni abban a szellemi folyamatban, amely meghatározta volna, hogy miben élünk, és micsoda is a valóság jelenkori, 20. századi arculata; másrészt nem tudott igazán olyan jóserővel bírni vagy olyan jóserejű kijelentéseket tenni, amelyek maguk után vonták volna a valóság olyan irányulását, amerre ezek a jóslatok eredetileg megindultak. Én nem elsiratom az irodalmat, bár éppen elég szomorú vagyok emiatt. Egyszerűen nem voltunk képesek arra (és nem csak az irodalomról van szó), legalábbis mind ez ideig, hogy kortársaink számára legalább valamelyest is elfogadható kijelentéseket kínáljunk arról, hogy mi is az, amiben élnek” – nyilatkozta épp tíz évvel ezelőtt egy vele készült beszélgetésben Krasznahorkai László, amit most nem csupán azért a (bizonyára rajtam kívül mások számára is) jóleső érzésért idézek föl, hogy lám, hiába trend, hiába a kor szava, továbbra is szület(het)nek olyan mondatok, melyeket amiatt lehet és érdemes komolyan vennünk, mert nem hulltak a semmibe, s amelyek épp azért nem porladtak semmivé, mert komolyan vették őket. Jóllehet az uralkodó életérzés, korunk szava azt sugallná, hogy – ha eladható – valóban anything goes, s hogy a mondat azé, aki megműveli, a Krasznahorkai-életmű, amelynek tömör, ars poetica-szerű kivonatának tekintem a fentebbi sorokat, mégis következetesen egy másik, vallottan korkritikai, azaz „korszerűtlen” álláspontot mutat fel vagy (ami nem teljesen ugyanaz) jelenít meg. Azt tudniillik, hogy – az írást, az irodalmat örökségként, de nem privatizálható és/vagy elherdálható örökségként értelmezve, az „élet” és a „mű” szétválaszthatatlansága mellett voksolva – hogyan lehet (hogyan kell) gyakran a legsúlyosabb, talán sokszor nem csupán megoldhatatlannak látszó, hanem valóságosan is megoldhatatlan problémáknak nekifeszülni, újra és újra, fáradhatatlanul. Vérmérsékletfüggő persze, hogy egy efféle önkéntes heroizmust, a Krasznahorkai vállalta muszájherkulesi létet, ezt a fajta „izmozást” (a kifejezést nagy magyar költőnktől, posztmodern szövegirodalmunk egyik nem izmozó klasszikusától, e nem-izmozás sokszoros egyéni bajnokától és haszonélvezőjétől veszem) hogyan ítéljük meg, esetleg hogyan ítéljük el, miként azt már maga az „izmozás” szójel lesajnáló-pejoratív stilisztikai hangulata is érzékelteti. Nem kizárt persze, hogy Krasznahorkainak a magyar irodalom elmúlt százötven évéről – de azért elsősorban talán mégiscsak e tágan értelmezett mai helyzetről, illetve helyzetnek – szóló, rosszkedvű diagnózisa elsietett és megalapozatlan; ám szerzőnk alighanem már a kezdet kezdetén elég pontosan ráérzett arra, hogy irodalmunknak a nyolcvanas években bekövetkező „fordulata”, majd kilencvenes évekbeli „felvirágzása” (ennek egy-egy reprezentánsát némelyek egyenesen Arany és Ady mellé vagy éppenséggel akár azok fölé is helyezik…) lényegében a posztmodern szövegirodalom szövegjátékainak egyre kizárólagosabbá váló uralmát jelenti majd az immár nemcsak az Isten, hanem a szerző is halott szellemében, illetve, s első közelítésben talán váratlan módon, az „új szenzibilek”, a „tegyünk úgy, mintha még élnének közöttünk úriszabók” késő nyugatos szellemében újklasszicizálódó próza és líra kisebb-nagyobb (de leginkább persze közepes) erejű és tehetségű képviselőinek előtérbe kerülését. Sajnálatos tény ugyanis, hogy szinte kizárólag e két lehetséges irodalomértést és irodalmi praxist favorizálták és – a média tevékeny közreműködésével – propagálták a hivatásos kánoncsinálók. Ma már persze azt is jól látni, hogy e két felfogásmód látszólagos összeférhetetlensége mennyire felszíni volt csupán, s hogy a szövegirodalom, valamint az újklasszicizmus művelői nemcsak a „mindnyájan a piacról élünk”, illetve a „virágozzék minden virág” modus vivendijében tudtak kiegyezni egymással, hanem lényegibb, ha tetszik: világnézeti kérdésekben is. E kiegyezés hátterében minden bizonnyal az állhatott, hogy mindkét irodalomfelfogás alapvetően áthidalhatatlan differenciaként éli meg a szerző és a mű(ve) közötti viszonyt: egyikük esetében a mű az irónia, a nyelvi poén megszületésének, másikukéban a Ding an sichként felfogott „szép” feltárulkozásának lehetőségét rejti magában. (Hogy aztán ezt az eufóniát, ezt a – poénosra, illetve irodalmiasra hangolt – „jóhangzást”, korukat „szájhőskornak”, önmagukat pedig szájhősöknek/szájhősnőknek nyíltan vallókat és vállalókat például a média és a tömegkultúra, ha akarja, milyen könnyen tudja bekebelezni, talán már nem is annyira meglepő. Ugyanis, tisztán médiaszempontokat figyelembe véve, tulajdonképpen ez nem is kettő, hanem egy és ugyanaz, mivel – hogy egy csúnyát mondjak – promóciós koefficiensük szintén egy és ugyanaz. Kis leegyszerűsítéssel, s visszatérve a Krasznahorkai-interjúrészlethez, abban közösek, hogy az olvasó sem ebből, sem abból nem fogja megtudni, „micsoda is a valóság jelenkori, 20. századi arculata” – arról már nem is beszélve, hogy akár egyik, akár másik akarna-e egyáltalán „olyan jóserejű kijelentéseket tenni, amelyek maguk után vonták volna a valóság olyan irányulását, amerre ezek a jóslatok eredetileg megindultak”…)

Mármost ha mindezt – Krasznahorkai szavait, illetve azok általam való értelmezését (nem kizárt persze, hogy esetleg téves aktualizálását és kontextualizálását) – megpróbáljuk nem direktben, hanem indirekt módon olvasni, akkor talán két dolgot is tisztábban fogunk látni. Egyrészről azt, hogy az irodalmat elsirató (valójában azonban burkoltan vádoló) kultúrkritikák önmagukban nem különösebben érdekesek, mert az irodalom (kiváltképp az „élő”) mindig olyan (lesz), amilyen feltehetőleg mindig is volt: kiszolgáló és kiszolgáltatott, sokszor szánandó és szánalmas, esendő és esetlen, ideértve persze a kánonképz(őd)és esetlegességeit, vargabetűit, számításait és kiszámíthatatlanságait is, mely tapasztalat Krasznahorkai rosszkedvét alapvetően és nagymértékben magyarázhatja, illetve indokolhatja. Másrészt viszont igenis hangsúlyossá tehetjük (kivált, mert a róla szóló kritikák erről valamiért többnyire szemérmesen hallgatnak!), hogy Krasznahorkai nem elégszik meg azzal az írószereppel, amelyet a közelmúlt és a jelen kánonjai az ún. „író” számára felkínálni tudnak vagy legalábbis szeretnének, és hogy irodalmi munkásságának hátterében nem egyszerűen a „gondolkodjunk alanyban-állítmányban lehetőleg minél magasabb színvonalon” írói kategorikus imperatívusza áll, hanem legalább annyira a heroizmus, az „izmozás” is, aminek talán legékesebb bizonyítéka a Krasznahorkai-próza szenvedélyes és beazonosítható személyességében, egzisztenciálkrizeológiai jellegében ragadható meg.

(Horror metaphysicae, idegenség) De miért baj az, kérdezhetnénk, ha (a már különben nem is annyira „New)speak” szellemében, a szavak jelentésmódosulásának folyamatát testközelből, kortársként is végigasszisztálva, benne élve korunk (hol rafináltan leplezett, hol parlagiasan szókimondó és célirányos) pragmatizmusában, immár nem „nagy” vagy pláne: „megkerülhetetlen” (!) íróval lesz dolga az olvasónak, hanem csupán „promotable-lel” és egynehány „highly promotable-lel”? Tényleg baj-e, ha, teszem azt, Bakucz József, Erdély Miklós, Hamvas Béla, Kemény Katalin, Nagy László, Pilinszky vagy Weöres Sándor mint „csak” nagy és megkerülhetetlen, ám csupán részben „promotable” írók életművét szép lassan maga alá temeti majd az idő, kimondott vagy ki nem mondott eszményeikkel együtt? Mert hiszen nem felszabadító érzés-e, ha mindenhol azt látjuk, és mindenben azt tapasztaljuk, hogy „a közvetlenül okozatszerű folyamatok kimondhatatlan bősége és átgondolhatatlan szerkezete nem igényel okot a működésre, csak működik”? Nem inkább az öröm forrása-e, hogy ez a kérlelhetetlen „bizonyosság” erőt adhat annak kijelentésére, hogy mi, újféle emberek Európában már soha többé nem fordulunk vissza, és már soha többé nem lesznek újra sem megkerülhetetlen íróink, sem pedig eszményeink vagy isteneink?

Mondanom sem kell, hogy e kérdéseket, Krasznahorkaiéit és a sajátjaimat, nem azért veszem itt és most elő, a szerző frissen megjelent könyvének apropóján, mintha valóban választ (pláne elhamarkodott, értsd: érzelmi-indulati választ) várnék rájuk. Nem is csak azért, hogy ha elfogadjuk Krasznahorkai látleletét aktuális viszonyainkról, mennyire fontosnak kell(ene) tartanunk az ezekre a viszonyokra való (rá)kérdezést (horribile dictu: létjogosultságuk megkérdőjelezését!), s hogy mennyire hálásnak kell(ene) lennünk minden olyan törekvésnek, műnek, szónak és gesztusnak, amely az ilyen, nem kis eufemizmussal élve is: kisszerű és zavaros irodalmi-közéleti viszonyok közepette mégiscsak valamiféle jól körülhatárolható állandóságot képvisel, amelyre, kritikai szelleme, tágassága vagy épp hitelessége okán, érdemes (lenne) odafigyelnünk, hisz a kortárs magyar prózairodalomban Krasznahorkai terebélyesedő életműve erre is az egyik eminens példa lehet.

Nem. E (jól-rosszul feltett) kérdések exponálásával kettős cél vezetett. Egyrészt azt szerettem volna érzékeltetni velük, hogy Krasznahorkai munkásságától elválaszthatatlan a kérdezés: akárhonnan közeledjünk is művei felé, előbb-utóbb kérdésekbe, húsba vágó és megválaszolhatatlanoknak tűnő kérdésekbe ütközünk – mintha ezt az életet és ezt a művet (ezt az életművet) semmi egyéb, mint a keresés, a kérdezés éltetné. Másrészt, hogy ez a kérdezés nála az elidegenedettségre, ettől elválaszthatatlanul a valóság metafizikájára, még pontosabban a metafizikai alapképlet(eink) meglétére vagy hiányára irányul. Ugyanis, s itt térek vissza kiindulópontunkhoz, az írásom elején idézett interjúrészlethez, Krasznahorkai a szerző (a szubjektum) és a mű (az objektum) között meglevő (vagy csak tételezett?) differencia felszámolásával minden egyes írásában oly módon kíván megnyilatkozni, hogy érvényes ismeret (tudás?) birtokába juttassa a mű befogadóját, hogy megvilágítsa számára a valóság jelenkori arculatát, és hogy egyszersmind olyan jóserejű kijelentéseket is tegyen, amelyek magukkal vonják a valóság megváltoztatásának sürgető igényét.

Tudjuk persze, az ilyenfajta megfogalmazásokkal szemben nem árt némi óvatos távolságtartás. Ezek a fajta megfogalmazások tudniillik – az imént szóba került Erdély Miklós remek meglátását parafrazeálva – nagyon is foghegyről hangzanak: mint a megnevező vakmerőség szavai általában, „pöszék” és „nedvesek”, és épp ezért nehéz kínos feszengés nélkül olvasni őket. A fenti mondat legpöszébb és leginkább foghegyről hangzó eleme kétségkívül a „valóság”, hiszen egzakt meghatározás hiányában ez hangzik a legüresebbnek, a legsemmitmondóbbnak. Ám, Krasznahorkairól szólván, a „valóság” ügye még ilyetén gyanús (vö. pösze, üres, semmitmondó) minőségében sem tűnik megkerülhetőnek. Mert lehetnek ugyan kételyeink a tekintetben, vajon „valóságos”-e a Sátántangóban ábrázolt magyar vidék, hogy hiteles-e Az urgai fogolyban olvasható halálközeli állapot leírása, vagy hogy a Háború és háború New Yorkja azonosítható-e az amerikai metropolisszal, hiszen sokszor nehéz eldönteni, hol végződik nála a „valóság”, és hol kezdődik a vízió, illetve hol végződik a vízió, hogy helyet adjon a minden víziónál nyomasztóbb „valóságnak”…

(Kína, nagytörténet) De kételyeink ellenére sem állíthatjuk, hogy Krasznahorkai például a trendi, vagy bizonyos elvárások nevében elmismásolni vagy éppenséggel szublimálni, „megszépíteni” igyekeznék mindazt, amit mindközönségesen „valóságnak” nevezünk. Ellenkezőleg: mint a nagy íróknál, a lehető legtágabb értelemben vett valóság nála is „probléma”, feladat és teher, s mint általában a nagy írók, Krasznahorkai sem hátrál meg az elől, hogy magára vegye annak súlyát. Ha tetszik, alkatából következően, ha tetszik, heroikusan, ha tetszik, muszájherkulességből. És van-e, elképzelhető-e egyszerre valóságosabb és heroikusabb (értsd: vérre menőbb), felemelőbb és nagyszabásúbb vállalkozás manapság, mint lemerülni, alámerülni a kontinensnyi Kínába, a nyelvet nem ismerő idegenként zötykölődni tömött, távolsági buszjáratokon, járni úttalan hegyi utakat, sodródni sokmilliós megalopoliszok forgatagában, embersűrűs, gigászi vadonában? Elveszni benne, elveszíteni megszokott létezésünk korlátait, hagyni kicsúszni a talajt a lábunk alól, jó esetben álomként, rossz esetben rémálomként élni meg azt, ami ott és akkor a legkézzelfoghatóbb valóság is: az idegenséget? S vállalni mindazon nehézségeket, kényelmetlenségeket és veszélyeket, amelyek az idegenségből következnek, de semmi esetre sem az öncélú egzotikumhajhászás kedvéért, hanem épp ellenkezőleg, a saját nagytörténet megtapasztalásának, meg- és átélésének megkerülhetetlen feltételeiként?

Akik nyomon követték a szóban forgó írói pálya elmúlt tíz évét, azokat aligha érik meglepetésként Krasznahorkai – különböző alakváltozatokban újra és újra az olvasó elé tárt – Kína-vonzalmának dokumentumai. Jól tudják, hogy – noha Kína a mai magyar valóságtól és irodalmi élettől amúgy, látszólag nagyon is messze van – a „Kína-metafora” Krasznahorkai személyes élettörténetének és egyúttal irodalmi munkásságának egyik legfontosabb (de legalábbis: egyik megkerülhetetlen) motívumává vált, mely metafora mindmáig felül nem múlt artikulációjaként olvashattuk Az urgai fogoly történetét. E történet azt a sejtést – vagy kicsit erősebben fogalmazva: azt a léttapasztalatot – volt hivatott igazolni, hogy az igazság (szépség, rend, teljesség) mint a létezés, mint a valóság regulatív elve, mint reális entitás megvan a világban és/vagy bennünk, vagyis az értelmetlenség, a káosz mögött megbúvik valamiféle értelem. Bár Krasznahorkai László e legfrissebb, műfajilag rendkívül nehezen behatárolható könyve első közelítésben, úgy tűnhet, nem egyéb, mint egy Kínában tett újabb utazás bédekkerbe hajló útinaplója, érdemes rögvest leszögezni, hogy a fentiek fényében mind a „bédekker”, mind az „útinapló” műfajmegjelölés pontatlan (az előbbi erősen félrevezető is), ha Krasznahorkai művét mint szövegegészt kívánjuk fogalmilag vagy műfajilag megragadni. Még akkor is, ha a szöveg bizonyos rétegei okkal emlékeztethetik az olvasót irodalmi útirajzokra, sőt, a bőséges jegyzetapparátusnak köszönhetően egy-egy helyen haszonnal forgatható útikönyvre, úgyhogy teljességgel az sem zárható ki, hogy eredetileg a szerző szeme előtt éppenséggel egy ilyen „non-fiction” jellegű mű létrehozásának szándéka lebeghetett. (Ezt látszik alátámasztani, hogy itt és most Krasznahorkai – amennyire ez egy vérbeli író számára egyáltalán lehetséges, illetve amennyiben ez egy vérbeli írótól egyáltalán elvárható – sokszor már-már feltűnő módon igyekszik háttérbe húzódni, s miközben az egyszerű szemlélő, esetleg a narrátor/kommentátor szerepébe bújik, valódi erőfeszítéseket tesz azért, hogy le tudjon mondani a poétikai szöveg teremtésével óhatatlanul együtt járó [próza]írói mindentudásáról.) Azonban sajnos vagy szerencsére – ki-ki eldöntheti majd vérmérséklete és igényei függvényében – a Rombolás és bánat az Ég alatt hamisítatlan Krasznahorkai-opusz lett. Mert – és ezzel nem árulok el nagy titkot – Krasznahorkai, ha talán nem is áll(t) távol tőle a gondolat, hogy a „valóságos” Kínában itt-ott még foltokban fellelhető „metaforikus” Kína bédekkerét írja meg, nem bédekkeríró. Az igazi író szeme ugyanis, mely igyekszik minél „élethűbben”, minél „naturalisztikusabban” visszaadni a látványt, óhatatlanul befelé (is) figyel. A puszta, centrumtalan kiterjedést igyekszik egy centrum köré rendezni, és ez a centrum nem lehet más, mint saját maga. Ezért Krasznahorkai az idegenségben, (a valóságos és egyszerre metaforikus értelemben vett) Kínában, már restaurált és még romos kolostoraiban és szentélyeiben, a tájban és az épített környezetben, a tradíciók továbbélésének vagy elhalásának tárgyában mai kínaiakkal folytatott beszélgetéseiben, a Buddha-szobrot faragó kéz mozdulataiban vagy egy-egy arcban tulajdonképpen a személyes és a személy fölötti, a meggyőződése szerint a jobb ön- és világértéshez hozzásegítő nagytörténete(ke)t, a metafizikai léttapasztalat szinonimájaként értett hagyományt vagy legalábbis annak relikviáit keresi és kutatja, fáradhatatlanul.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy Krasznahorkai személyében olyan, valóban jelentős (s nem csak annak mondott vagy beállított, vö. még: „promotable”) kortárs íróval állunk szemben, akit – művei tanúsága szerint – nagyon is nem hagy nyugodni az, amiben él, és akinek különös és idegenszerű, inkább „késő modernnek”, mint „posztmodernnek” tekinthető írói világába talán ezért is tudnak szervesen beépülni, éspedig egyidejűleg, az olyan metafizikai léttapasztalatok, mint otthonosság és létbevetettség, apokalipszis és felsőbb értelem, káosz és harmónia, empíria és spiritualizmus. Mostani könyvének ürügyén csupán e kérdésgóc egyik vetületét kívántam érinteni: azt, amit – pozitív vagy negatív előjellel – joggal tart a kritika a Krasznahorkai-próza talán legfontosabb sajátosságának. Arra a (különben távolról sem csupán írói) problémára gondolok, amit Hermann Broch után úgy fogalmazhatnánk meg, hogy vajon a naturalizmus eszközeivel megragadható-e a mitikus. Nem vitás, Krasznahorkai ama törekvése, hogy a fantasztikumot és a szociologikus hitelességet egyidejűleg működtesse, valóban számos nehézséget vet fel, amelyekbe kikerülhetetlenül ütköznek bele mind a „tükrözéselméletre”, a „realizmusra”, mind pedig a művészi nyelv önállóságára és referencianélküliségére esküdők. S aligha tévedünk, ha azt mondjuk, hogy míg az egyik irodalomfelfogás hívei számára továbbra is zavaró lesz, hogy Krasznahorkai dokumentarista igényű valóságábrázolása minduntalan a fantasztikumba és a mágiába csap át, nyelve pedig egyféle öngerjesztő retorikába, addig a másik csoport minden bizonnyal azt fogja a szerző szemére vetni, hogy a próza öntörvényű struktúráját időről időre kiszolgáltatja az ábrázolt világ kézzelfogható, megtapasztalható jelenvalóságának és konkrétságának…

De e paradoxonok (meg)léte nélkül vajon el tudnánk-e fogadni, értenénk-e, értékelnénk-e azt a keleti eredetű, metafizikai bon mot-t, hogy ha otthon maradsz, a világot ismered meg, ha utazol, önmagadat? (Magvető Könyvkiadó, 2004)