Határtól Határig
Térkép az életműhöz (A kilencvenéves Határ Győzőnek)
G. Komoróczy Emőke
2004 // 11
Határ Győzőt enciklopédikus alkotónak nevezhetjük – abban az értelemben, ahogy Joyce-ot, E. Poundot, T. S. Eliotot annak tartják. A klasszicista hagyománytól tudatosan elszakadva újraértelmezi a mitológiai szimbólumokat, kultúrtörténeti toposzokat, új s szokatlan szövegösszefüggésekbe ágyazva őket. Nyelvének metaforikus rétegzettsége többféle – sokféle! – értelmezési lehetőséget enged meg, az olvasó műveltségi foka, a hagyományos és a modern kultúrában való jártassága, valamint élettapasztalatai alapján. Mint a XX. századi művészek általában, ő is lerombolta a művészeti ágak, műnemek, műfajok közti határokat, megkísérelte áthidalni az élet és a művészet közötti szakadékot, azaz ifjúkora óta folyamatos „határ-sértést” követett, követ el. Alkotásmódja – talán éppen ezért! – korokon átívelő: szintézist teremt az archaikus kultúra és a modernség, az őspogány életérzés, valamint az intellektualitás magasabb-absztrakt szférái között. Szellemalkata szerint is „határ-átlépő”: nem fogadta el soha a számára kiszabott s a társadalmi konvenciók által behatárolt mozgásteret, nem épült be semmiféle hierarchiába (sem művészi, sem politikai értelemben), s nem illett bele soha, sehol, semmiféle gondolati sémába, dogmarendszerbe. Meg is adta az árát: lázadását mindenfajta – jobb-, illetve baloldali – diktatúra megtorolta (1943/44-ben éppúgy, mint 1949/52-ben a „börtönköztársaság” lakója volt). Így aztán nem csoda, ha l956-ban valódi „határ-átlépést” követett el. Ezzel ki is zárta magát a hazai szellemi életből: emigrációban fogant műveiről – egészen a nyolcvanas évek derekáig – még csak nem is hallott a magyar átlagolvasó.
Az utóbbi másfél évtizedben azonban átrendeződött az irodalmi értékhierarchia, s nyilvánvalóvá vált: esztétikai vonatkozásban (is) azok az alkotók teremtettek az elmúlt félszázadban igazán maradandó oeuvre-t, akiknek – emigrációban avagy otthon, perifériára szorítva – sikerült kikerülniük a „sematizmus” csapdáit, akik valamiképp kimaradtak a „szocreál” kánonból, nem vetették alá magukat a „közérthetőség” bornírt követelményének, s nem a politikum erőterében alkottak. Azaz folyamatosan áthágták a határokat, szó szerint és minden lehetséges értelemben. Így Hamvas Béla (sz. 1897), Márai Sándor (sz. 1900), Németh László (sz. 1901), Szentkuthy Miklós (sz. 1908), Weöres Sándor (sz. 1913), Határ Győző (sz. 1914), valamint az 1945 után margóra került Nyugat-nemzedékhez felzárkózó „újholdasok” (akik zömmel az első világháború lezárulta körüli években születtek). A későbbi nemzedékek – akár alkotói, akár befogadói szinten – csak szórványosan szembesülhettek ezekkel a „tiltott”, jelentékeny életművekkel, ami érezhető is szellemi kulturáltságuk, bölcseleti tájékozottságuk hiányain, valamint olvasótáboruk szűkös műveltségi igényein.
Természetesen e szellemrokonok mind „külön világot”, más és más világképre épülő műuniverzumot alkottak. Határ Győző abban különbözik mindnyájuktól, hogy – miközben otthonosan mozog a leghétköznapibb valóságsíkokon (is) – a közlés határait a racionális bölcselet irányában tágítja, s az empíria és az absztrakció határán „lebegve” mind társadalomfilozófiai, mind ontológiai síkon rálátást kínál létünk alapproblémáira. Egyszerre ezo- és exoterikus alkat, ugyanakkor „kettős énje” tökéletes harmóniában él egymással: egységben látja az ember szociális és mentális énjét, evilági/földi s az abból szervesen kinövő szellemi adottságait. „Határ-élete” tehát ebben is megnyilatkozik: állandóan úton van önmagából a világ s a világból önmaga felé. Így opuszai bennünket is magasabb szférába léptetnek át.
Nála nincsenek merev választófalak az emberi szubjektum és az objektív valóság, sem a költészet és az élet, sem pedig az egyes műnemek között. Az epika lirizálódik, a líra objektivizálódik és esetenként epizálódik, a dráma mind az epika, mind a líra felé nyitva tartja határait, s mindhárom műnemet átitatja sajátos bölcselete, amely viszont művészi elemekkel telítődik (filozófiai opuszait is műalkotásként olvashatjuk). Egyik ifjúkori műhelyforgácsában már így fogalmazta meg alkotói célját: „a műfajproblémát nem a művészet felől, hanem a végveszélybe jutott emberiség gondja felől, a sorsprobléma – és végső fokon a bölcselet – felől megközelíteni…” (Írni annyi mint… 1948). Vagyis minden műfajban a teljes létproblematikát tartja szem előtt, a műfajok előtti irodalmiság szellemében (azaz „határok nélküli” egységében). A valósághoz való racionális viszonya ironikus anyagkezelési módjában, stílusának humoros hangoltságában is megnyilvánul. Művei tárgyává voltaképpen az élet szellemi tartalmait teszi – bármiről írjon is, az empíria síkját ontológiai összefüggéseiben láttatja: az életingerre adott kortikális reflexválaszként. „Mindig a léten való elcsodálkozás volt a kiindulópontom. Ontológusnak születtem, a lételmélet, a lehetséges lételméletek kristálytani alakzatai: ez gondolkodásom korund-magva, a legkeményebb, a legreménytelenebb és a legkilátástalanabb diszciplína” (Életút I. k. 17.). Tisztában van vele, hogy tudatalattink – „hatodik érzékszervünk” – sokkal többet sejt a léttitkokból, mintsem azt racionálisan elgondolhatnánk. Épp ezért a tudatos és tudattalan megnyilatkozások kettősségében teremti meg gondolati szintézisét, s tollát hol az ihlet, hol a ráció szigorú fegyelme irányítja. Ez is egyfajta folyamatos „határ-átlépés”, ezáltal ismeri s érti meg, emeli műveibe az emberi létezés minden szféráját. Rá vonatkozóan is érvényes az, amit Füst Milán mondott saját fiktív hőseiről: „Ez mind én voltam egykor…”
Határ Győző nem abban az értelemben „beavatott”, mint a gnosztikusok, misztikusok, s nem is úgy, mint az antropozófusok – tehát nem a transzcendentális „titkok” kutatója. Sokkal inkább „clairvoyance”, azaz „tisztánlátó” (ahogy Makkai Ádám nevezte őt és Weöres Sándort): a tudatalatti megsejtéseket-felismeréseket emeli be a racionális tudatba, s ezáltal átvilágítja az irracionális-ösztönös szférákat is. Míg Hamvas Béla a „titkos tanok” mélyére ásva hozza felszínre a „scientia sacrát”, addig Határ racionális magyarázatot keres az őstitkokra, s az emberi élet, a világ, a multiverzum működési törvényeit kutatja.
„Határ-átlépései” univerzális szellemalkatában gyökereznek. Választott foglalkozása (építész) művei szilárd architektúrájában, a legparányibb mozzanatoktól a monumentális kompozíciókig ívelő tökéletes megtervezettségében érhető tetten. A zene – amit ugyancsak ifjúkora óta művelt szenvedélyesen, hol aktívan, hol passzívan – nem csupán hibátlan ritmusérzékében, hanem költészete, sőt prózája áradó lebegésében, kontrapunktos telítettségében is nyilvánítja önmagát. A festészet is közel áll hozzá kezdettől fogva (a ’40-es évek derekán/végén saját képei eladogatásából élt) – leírásai festői plaszticitása, a képzőművészeti vonatkozások bősége erre utal műveiben. Egyfajta „összművészet” az ideálja, ha nem is egészen a wagneri „Gesamtkunstwerk” értelmében: intenzíven él a vizuális-auditív eszközökkel, a meseszövést sem hanyagolja el – mindezt fegyelmezett, zárt konstrukcióba zárva.
*
Már első nagyszabású filozófusregénye (Csodák országa, Hátsó Eurázia, 1939–1942) is emez összművészeti törekvés jegyében fogant, s csírájában a Határ-életmű minden jellegzetessége felismerhető benne. Az elbeszélő részeket a szerző versbetétekkel, dialógusokkal tarkítja, az egzotikus tájak plasztikus megjelenítése, „Nagy-Szent-Huligánia” életviszonyainak ironikus rajza a székesfőváros és a vidék feloldhatatlan ellentmondásait, az életforma és életszemlélet kibékíthetetlen kontraverzióit hozza felszínre. A viszonylag sovány „sztorit” az író hosszadalmas idegélettani, társadalomtörténeti, szociológiai eszmefuttatásokkal dúsítja, s főhőse, az idegélettanász kutatóorvos Pufi álarcában szenvtelenül kínál orvoslatot „betegségeinkre”. A magyar vidék jólelkű, hiszékeny robotosai, a csandalák – sugallja – hiába áhítoznak „megváltásra”. A szerző már itt és ekkor kódolja „titkos” üzenetét: ezek az „ép tényérzékelésű”, józan, értelmes emberek képesek (lennének) arra, hogy saját maguk vegyék kezükbe sorsuk irányítását, ugyanakkor – minden cselekvési lehetőségtől megfosztva – „tettsenyvre” kárhoztatva tengetik életüket.
1945 után rövid ideig, 1948 derekáig úgy tűnt: egy új művészeti kivirágzás ideje is eljött.
A demokrácia díszletei között írók, képzőművészek, muzsikusok, művészetteoretikusok nyíltan hangoztathatták nézeteiket, szabadon jártak-keltek, vitatkoztak a művészet belső problémáiról. Határ Győző a különböző csoportosulások között egyfajta hídszerepet kívánt betölteni: az „újholdasokkal”, valamint a Szentendrei Iskola alkotóival tartott szorosabb kapcsolatot. A népi–urbánus ellentétet „a provincializmus lidércnyomásának” tekintette, „turáni átoknak”, amelytől meg kellene szabadítani a művészeti életet (vö.: Életút II. k. 121.). A Hamvas Béla, Szabó Lajos, Tábor Béla, Török Sándor nevével fémjelzett ezoterikus iskolával rokonszenvezett elsősorban, a festők és művészetteoretikusok közül pedig Barcsay Jenő, Bálint Endre, Gegesi Kis Pál, Kállai Ernő, Kornis Dezső, Lossonczy Tamás, Martyn Ferenc, Mezei Árpád, Pán Imre, tehát az akkor legmodernebb – az avantgárd hagyományokat újraélesztő – alkotók álltak hozzá közel. Az irodalomban Jékely Zoltán, Kálnoky László, Lakatos István, Lator László, Lengyel Balázs, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Szabó Ede, Weöres Sándor s kissé távolabbról Szentkuthy Miklós voltak a „rokonai”, és nagyra becsülte e nemzedék „fejedelemasszonyait” is: Gyarmathy Erzsébetet, Mándy Stefániát, Nemes Nagy Ágnest, Szabó Magdát. Mint fél század múltán bebizonyosodott: nem alaptalanul. A fentiek kivétel nélkül művészeti életünk élvonalába tartoznak, többségük már halott. (E csoportosulásokról, Határ Győző ekkori kapcsolatairól lásd: Életút II. k. 100–150.)
Csakhogy a „pártmaffia” vezérkara (Lukács György, Révai József, Horváth Márton) mindnyájukat peremre szorította, mert nem voltak hajlandók engedelmeskedni a „korparancsnak”, azaz nem írtak sematikus műveket, sem ódákat Sztálinhoz, Rákosihoz, illetve nem festettek szocreál pannókat. Publikálási lehetőséghez nem jutván, ki-ki járta a maga magános útját…
Határ Győző sorra írja asztalfiókjának fantasztikus-szatirikus regényeit, amelyekből – természetesen sokszoros áttétellel – feltárul a korszak barbár szellemi lepusztultsága, az „egyenirányított” emberek „dumidugdista” ideológiája és társalgási zsargonja, s az alányomott életek erkölcsi önfeladása, a parancsuralmi rendnek ellenszegülő emberek teljes kiszolgáltatottsága a hatalom gyilkos gépezetének. Versbetétekkel, kultúrtörténeti utalásokkal, filozófiai eszmefuttatásokkal zsúfolja tele műveit, hőseit teátrális léthelyzetekbe állítva feloldja szilárd belső kontúrjukat – mindnyájan maszkokat viselnek, mint Hamvas Béla Karneváljában (hiszen mindenkor az éppen adott helyzethez kell igazodniuk). Ő maga is a szereplehetőségek sokféle variánsát próbálgatja, alteregók álarcába rejtezik. Minden regényében más-más alakot ölt, az ártatlan és ártalmatlan, jótét művészlélektől a kiszolgáltatott, becsapott naiv-hiszékeny költőig, avagy éppen az érvényesülést hajszoló karrieristáig, aki végül mégis a korszak személyiségzúzdájának áldozata lesz (Heliáne, 1947 – Bikornutusz Barnabás; Az Őrző könyve, 1948 – az Őrző, a szemtanú; Eumolposz, 1948 – Fagulya Dániel; Bábel tornya, 1949 – a gutiumbeli Szent Látnok, Yarlaganda; majd később, börtöneiből szabadulván: Anibel, 1953/54 – dr. Sömjén Simon; Pepito és Pepita, 1956 – Pepito, a Hárfás). Stilizált világát ironikusan kezeli, olykor – jóval megelőzve a kordivatot – már-már a posztmodern jellegzetességek is felismerhetők nála (az egymásra halmozott, némelykor egymásnak is ellentmondó szövegbetétek között nincs értékhierarchia, minden „igaz” és mégsem az; idézőjelek nélküli bevágások a mítoszi világkincsből stb.). Az író maga is – személytelenül – a szörnyvilág, az ahhoz idomuló életforma része, nem alakítója, tudomásul veszi a méltóságát vesztett élet etikai süllyedését. Mégis megpróbál valamiképp – szellemileg – fölébe kerekedni az ábrázolt valóságnak. Ebből az igényből fakad az esztétikai minőségek vegyítése a szelíd humortól a kíméletlen szatírán át a gyilkos blaszfémiáig, az elidegenítő eszközök bőséges használata, valamint az alteregó különleges szerephez juttatása, többnyire szemlélő pozícióból. A szervesen egymáshoz kapcsolódó, létproblematikájukat s a korrajzot tekintve egymást kiegészítő művek belső összefüggéseit, motívumstruktúráját megfigyelve
világosan érzékelhető: az író valamiféle „titoklépcsőn” át a Világtoronyba vezet fel bennünket, a Titkok titkának szentélyébe. Egészen újfajta látásmódot nyit meg előttünk: csigalépcsőspirál csúcsáról széttekintve mi magunk is rálátással kezeljük emberi világunkat, a Végső Dolgok felől közelítünk életünk alapkérdéseihez. Megkérdőjeleződnek hétköznapi igazságaink, s feltárul előttünk a valóság–hamisság (azaz az Élet „isteni”–„sátáni” oldalának) dichotómiája. Voltaképpen ezért Aurora Ezoteria Londonban megjelent köteteinek sorozatcíme: léttitkokat fed fel bennük.
Korai regényei még meglehetősen cselekménydúsak. Az író egyszerre több szálat futtat párhuzamosan (szimfonikus kompozíciók). Ő maga „dudolatúrának” nevezi ezt a szerkezettípust: a külön-külön megírt részleteket végül – az összhangzattan kívánalmainak megfelelően – „összedolgozza”, így a regényvilág gazdag és izgalmas mozaikhálóból szövődik össze (Eumolposz, Anibel, Pepito). Ugyanakkor – a fentiekkel párhuzamosan – kezdettől fogva jelen van nála az életesemények filozofikus értelmezésére irányuló hajlandóság. Az ilyen jellegű művekben a cselekmény mint pamutgombolyag duzzad, gömbölyödik, terebélyesedik, végül az író – mesélősen, derűsen, jókat mulatva – legombolyítja a történet fonalát (Csodák országa, Heliane, Bábel tornya). Már ekkor megjelenik a művek egy harmadik típusa is (Az Őrző könyve), amely majd később teljesedik ki (A fontos ember, 1974, Köpönyeg sors – Julianosz ifjúsága, 1985). Ezeknél egy hosszabb-rövidebb elbeszélés egyre bővül, új s újabb részletekkel gyarapodik, végül széles hömpölygésű regénnyé duzzad, amelyben a szereplők belvilága s a korrajz egyaránt fontos. Az író – szemlélődő attitűdöt öltve magára – kívülről s felülről, „toronycellájából” veszi szemügyre a Sors (az Emberisten) játékszerévé degradálódott közemberi világot, s racionális szellemerejével világítja át a politikai manipulációkra épülő hazug, álságos társadalmi struktúrát.
A Julianosz Aposztatáról szóló regény (Köpönyeg sors) fantáziajáték a történelemmel. Ugyanakkor felfoghatjuk úgy is, mint a IV. századi vallási villongások idején a pogányság szellemi szabadságát dicsőítő bölcseleti művet. A császárfi sorsában az író azt érzékelteti: mindannyian léthelyzetünk foglyai vagyunk, s még a legnagyobbak is rákényszerülnek arra, hogy bizonyos védekező szerepek mögé rejtőzzenek, adott esetben mimikrizáljanak, ha nem akarják, hogy a diktatórikus struktúra idő előtt felmorzsolja őket. A jól kiépített besúgóhálózat, az élet minden mozzanatára kiterjedő rendőri felügyelet végül mégis bekeríti a húszesztendős trónvárományost, aki aztán több mint tíz éven át éli rejtőzködő, kettős életét: titkos pogány a keresztény államban, azaz eretnek. Mint maga a szerző. De trónra jutván még kegyetlenebb sors vár rá: kétesztendős uralkodásának egy galileus dárda döfése vet véget (363-ban). Ezzel megszilárdul a keresztény államegyház, ami ellen minden porcikájával küzdött… Ez tehát a történelem…
Határ Győző minden regénye – hol áttételesebb eszközökkel, hol közvetlenül – a „szörnyállam” működésének, hatalmi gépezetének rejtett mechanizmusát tárja fel. Emberek hozzák létre, emberek tartják fenn, méghozzá olyan emberek, akik a viszonylagos jólét és a látszatszabadság ellenében elfogadják az áligazságokat, s hajlandóak hallgatni a valódi igazságról. Az író a XX. századi diktatúrák képződését, működését is az államegyházi Szent Inkvizíció előképére vezeti vissza: a modern ateista „hívő” verőlegények éppoly kegyetlenül kínozták halálra az Egy-Szent-Eszmében kételkedni merőket, mint egykor az eretnekeket a középkori veremtömlöcök mélyén. Az író a bolsevizmust az ateista vallásosság egyik megnyilvánulási formájának tartja, amely – pártállami keretek között – a hiszékeny tömeg manipulálására épül.
Határ Győző drámái zömmel egy olyan élethelyzetben keletkeztek – bizonyos időintervallumon belül –, amikor önmaga is többféle belső ellentmondással viaskodva a lét abszurditását legszemélyesebb, legmélyebb élményeként élte át. A hatvanas évek derekán-végén a BBC színház- és filmkritikai rovatának szerkesztése-gondozása termékenyítő hatással volt fantáziájára, hiszen a legizgalmasabb avantgárd ősbemutatókat – Pintertől Osborne-ig, Beckett-től Simpsonig, Bennett-től Barnesig – alkalma volt végignézni-végigélvezni. Így nem csoda, hogy technikai fogásokban elsajátított mindent, amit a XX. századi dramaturgia a felszínre hozott Artaud „kegyetlen színházától” Brecht elidegenítő, ironikus intellektualizmusán át a dürrenmatti analitikus groteszkig és a Ionesco, Beckett nyomán felvirágzó abszurdig.
Drámai oeuvre-je voltaképpen a közép-európai abszurdnak abba a vonulatába illeszkedik, amelyet MroŻek, Gombrowicz, Hrabal, Örkény neve fémjelez, s amelynek itthon is voltak már a ’60/70-es években jeles művelői: Páskándi Géza, Szakonyi Károly, később Spiró György, Bereményi Géza, Dobai Péter, Parti Nagy Lajos stb. Az a fajta ezoterikus-filozofikus létértelmezési mód, amely színpadi művei többségét jellemzi, szinte egyedülálló a magyar drámatörténetben – Hamvas prózája, esszéi, Weöres lírai szimfóniái rokoníthatók csupán vele. Leleplezi a „léttitkokat”, bepillantást enged a psziché és az intellektus működési törvényeibe, s az ezredvégi világállapot lemeztelenített csontvázát tárja elénk.
1972-ben jelent meg Sírónevető című, kétkötetes drámagyűjteménye. Máig nem kapta meg az elismerést, az igazolást a színházi világtól, leszámítva egy-két stúdió-előadást. Pedig 2002-ben Drámák című kötetében nemcsak ezek a darabok, hanem a korábbi hangjátékok, majd a későbbi mesedrámák is hozzáférhetővé váltak a hazai nyilvánosság számára. Színpadi játékai ma aktuálisabbak, mint megírásuk idején! Egy részüket – mítoszi karakterük okán – kifejezetten az ezoteria körébe sorolhatjuk (Gargilianus, Kötélvilág, Pásztoróra), műfajukat is így határozta meg: „titokjáték”. Jóllehet ezekben is jelenkorunkat parodizálja, időszerűségük mégis „örök érvényükben” rejlik (a történelem örök körforgásban ismétli önmagát). Több darabját – az allegorikus mesejátékokon kívül – korunkról és korunkhoz közvetlenebbül szóló társadalmi szatírának tekinthetjük, amelyekben részint az ezredvégi „világrobbanást” jósolja meg, másrészt – negatív utópiaként – „rémséges” jövőnket festi fel, mint amelyből kivész (vagy már kiveszett?) minden tisztesség, jóság, emberszeretet. Csak az öregek őrzik még a hagyományos értékek emlékét, nyomait (Szalamandrák, A ravatal, Libegő, Bunkócska, Hamu a mamumondó). A hatalom működési mechanizmusát világítja át a Hernyóprém, néhány lélektani abszurdjában pedig azokat a pszichés deformációkat analizálja, amelyek jórészt a modern civilizáció következményei – jóllehet itt is megvannak a mesei-mítoszi előképek (Mangún, Patkánykirály, Némberköztársaság, Elefántcsorda).
Főművét, a kilenc darabból álló, 24 órányi játékidőre tervezett Magnus Ludus Passionalist, Golghelóghi „gonosz kalandokkal terhes csudaságos históriáját” pedig szinte egész életén át magában hordozta. A vízió magva első ízben 1952 végén, egy késő őszi hideg éjszakán fogamzott meg benne, miközben rabszíjra fűzve Márianosztra felé meneteltek, s az éhségtől-fagytól káprázott a szeme. Majd a vallatópincében, a fűtetlen magánzárka farkasordító jégvermében új s újabb részletekkel gazdagodott a látomás. Aztán – bő évtized múltán, immár londoni „Paradicsomában”, súlyos depresszióval küzdve a hatvanas évek derekán – ismét visszatértek a régi gyötretés emlékképei, felsejlett előtte a Végítélet freskója: a Sátán diadala s uralmának megerősödése. Végül 1976-ban újrafogalmazta, számítógépén legépelte, és saját kiadásában, az Aurora Ezoteria-sorozatban meg is jelentette világdrámáját, amely jelentőségében csak Madách Imre monumentális víziójával, Az ember tragédiájával vethető össze. A Magnus Ludus groteszk elemekből építkezik, katarzis nincs – nem is lehet –, hiszen a XX. század emberével már csak „megtörténtek” a dolgok, a kisember áldozata s nem heroikus alakítója történelmének. Golghelóghi, aki kiszolgálta a Sátán uralmát, megteremtette a Magnum Latrociniumot, ugyanakkor szenvedett is tőle, végül a Világúton sok millió társával „megváltatlanul” bandukol, tülekedik, vándorol,
a maga selejtes életét húzva-vonva maga után (mint Ibsen Peer Gyntje, akit a Gomböntő újra akar önteni, hisz se jó, se rossz nem volt igazán életében, illetve jó is, rossz is volt, de „megdicsőülésre” méltatlan). Életre, azaz a földi Pokolra ítéltetett… A darab végül itthon is megjelent 1989-ben, a szombathelyi Életünk gondozásában, de a színház szakemberei „előadhatatlan” könyvdrámának minősítették. Természetesen egyszer majd előadásának is eljön az ideje… Mint a madáchi Tragédiáé.
*
Határ Győző lírája – kezdettől fogva – provokatív jellegű, de nem az avantgárd támadó attitűdje, sokkoló gesztusrendszere felől értelmezhető. Ő sokkal mélyebbről, belülről kérdőjelezi meg felszíni igazságainkat, szokásrendszerünket, beidegzettségeinket, új alapokra helyezve ember és valóság viszonyát. Zárt és szigorúan következetes – logikai összefüggésrendszerre épülő – ciklusokba rendezi verseit, amelyeket akár „élettárgyalásként” is olvashatunk: a személyiségszférák alsóbb régióiból kiindulva, s végül eljutva a legmagasabb szellemi kilátópontig a szubjektum teljes belvilágát, legrejtettebb titkait fedi fel előttünk. Ezek mindnyájunk közös titkai. Költőnk tehát nem „privatizál”, hanem személyes élményként éli meg s értelmezi számunkra az élet, az életünk problémáit (Határ Győző „levelesládája”, 1998, A Karkasszban, 2000). Szabadon él a lírai hagyomány teljes formakészletével: nála az életérzés, a gondolat hívja elő,
teremti a formát. Verselésében s nyelvezetében egyaránt kötődik mind a magyaros, ősi, ütemhangsúlyos költészethez, mind a klasszikus görög és nyugat-európai tradícióhoz, sokszor használ szimultán szerkezeteket (például az ősi nyolcast, avagy épp a tizenkettőst trochaizálja, esetleg jambizálja, kedveli a chorijambikus „megpörgetéseket” stb.). A népköltészeti struktúráktól, dalszerű strófaképletektől a játékos-könnyed „hadarórigmusokon” vagy akár a stilizált szereplírán át a bonyolult, ünnepélyes – vagy esetleg éppen depoétizált, ironikus szövegegyüttesekig s a tökéletesen megmunkált szonettvariánsokig minden formalehetőséget felhasznál, ideértve a szabadvers-alakzatokat is. Erőszakolt újításokat nála sehol sem találunk, az életérzés újdonsága s a forma ismerős csengése ad különös feszültséget költészetének.
Verselésének erős muzikalitása részben a markáns ritmusból, részben artisztikus rímkezelési módjából fakad (olykor virtuóz bokorrímek egymásutánja, máskor dús alliterálás; kedveli az asszonáncot, a félrímet, a kancsalrímet is; olykor pedig egy-egy rímtelen sorral kizökkenti, meghökkenti az olvasót, természetesen mindig funkcionálisan). A ritmust ő nemcsak a vers, hanem minden művészet, az elmeműködés, sőt az egész élet („bioritmus”), valamint a Világegyetem szervezőelvének tekinti. (A folyamatosan pulzáló Kozmosz részecskéi vagyunk mindannyian!) A ritmus a ráhangolódás, a rezonancia törvényéből fakad. „A zenei elv az a demiurgoszi formáló erő – hangoztatja –, amelyre minden bűvölés, varázslás, bájolás épül.” „Nyelvünk ősrétege, tektonikája, titkos belső szerkezete a zenei elemek együtt-rezgéséből, ráhangzásából áll, ebben rejlik igéző erejének titka.” Egyik kis „álomdiktandója” érzékelteti ezt legszebben: „Hullócsillag csíkja fut / égből estem: sírjatok / búgócsiga-zene zeng / eltanyáznék idelenn / annak aki kandikál / még egy élet kidukál / fél-szeletnyi kis falat / földi élet-futamat / ángyikámnak szóljatok / megszülettem itt vagyok” (Virágszál).
A zene „a műnemek királynője” (Kant, Schopenhauer, Nietzsche szerint is), a költészet pedig a legzeneibben szervezett nyelvi képződmény, amelyben az „apollóni” és a „dionüszoszi” elv találkozik. Határ Győző szövegszervezési módja a nyelv metaforikus rétegzettségére épül, ebből is (és zeneiségéből is) ered versei többértelműsége, polivalenciája. Szemléletesség, könynyed humor, olykor szecessziós „finomkodás” (egy kis iróniával tűzdelve), álomlebegés, többsíkúság jellemzi nyelvi megoldásait; ugyanakkor – adott esetben – nem riad vissza az alantas-démonikus-durva szóhasználattól, blaszfémiától sem (például a Karkassz pokolbugyrainak megjelenítésében). Táj- és rétegnyelvi, sőt szleng és argó kifejezéseket, archaizáló szövegbetéteket is szívesen használ. Álomdiktandóiban a tudattalan szub- és szürreális élményei kerülnek felszínre (de korántsem csak igéző-éteriek, hanem gyakran szorongásos, fantasztikumba hajló rémálmok, amelyekben intuitív tapasztalatai bizarr képekké állnak össze). Profanizálja a magasztost, ünnepélyessé teszi a profánt. A költészetet bizonyos értelemben „nyelvi játéknak” tekinti; mint ahogy „játék” maga a multiverzum is: a szellemi energia szakadatlan kiáradása – teremtés. A protagoreánusok nyelvi szemlélete áll hozzá közel, nem ért egyet Wittgensteinnel, aki „az elme kényszerzubbonyát” látta a nyelvben. Az ő logikai pozitivizmusát nem tekinti a bölcselettörténet körébe tartozónak. Határ Győző felfogásában a nyelv nemcsak intellektusunk alapszövete, gondolataink rögzítője és rendszerezője, de „megtartó kartoték-rendszere” is.
Lírájának egyik igen fontos s megrendítő rétege a „halálközeli létállapot” érzékeny, megrázó hitelességű megörökítése (Medvedorombolás, 1988, Halálfej, 1991, Üvegkoporsó, 1992). Magát az elmúlás tényét könnyed iróniával kezeli, hiszen – mint minden téren – tudomásul veszi a lét objektív törvényét („álomkardok forgatója voltam / lehanyatlok – kivívtam magam” – Megadás). A barátok, szerelmek, emlékek, álmok haláltáncszerű tovatűnését az Időben szintén természetesnek tartja: „alápergésünk Urunk bárány egében / malaszt és megnyugvás… Megérkezés” (Malaszt és megnyugvás). Az ősi törvényt („porból lettél és porrá leszel”) lázadozás nélkül veszi tudomásul: „íme visszafogad a nagy-könyörületes – a földevő – pondró – férgek – körforgásában – téged is fölevő: a televény! A veled-termő! – visszafogad a te földed – a Föld!” (Portré), „Magunk előtt seperve az Időt, lassanként mindnyájan aláhullunk a Semmi garatján” (Időseprők).
Így lesz vége a világnak – legalábbis minden egyes szubjektum számára. Hiszen az a világ, amelyben költőnk leélte életét – már nincs, szétesett. Az ezredvég valóban „világvége” lett, egyszersmind egy másik világ kezdete is. A kaotikus világélmény – ami a tradíciók teljes felbomlása nyomán alakult ki – felszíni gyűrűzése (költőnk szerint) „a posztmodern újdándiság”, amely a költőiség szétroncsolásával, az elődök negligálásával, a hagyományok eltörlésével kíván teret hódítani (Talmi holmik tombolása, Husángos, Világlíra stb.).
Határ Győző szemléletében az Élet: folyamatos égés-elhamvadás („máglyák vagyunk, lassúdan égünk, ameddig kiméretett nékünk”). Az életgyertyák valahol mindig fellobognak, másutt elhamvadnak: „tengerző századok egymásra dőlnek / mi nem jegyezzük rovását időnek (…) mi-létünk: a lét egy nagy szélte-hossza” (Máglyák, Gyertyák tengerében). Minden egyed, minden nemzedék egy folyamat része csupán, ezért a sokmilliónyi kurta életre rálátásunk csakis az Örökkévalóság dimenziójából lehet (az emberiség útja a Végtelenből tart a Végtelen felé).
*
Határ Győző lírája tehát a sejtelmek-ösztönök mélyvilágából hozza felszínre a „titkos tudást”, amit bölcseletében – mindjobban előrehaladván az Időben – rendszerbe foglal (Intra muros, 1978, Özön Közöny, 1980, Szélhárfa I–III. 1982/83, Az Ég csarnokai, 1987, Filozófiai zárlatok, 1992, A Fény megistenülése, 1998, Alapigazságaink, 2003). Az életkor előrehaladtával a művek egy ontológiailag megalapozott ezoterikus világlátás teljes tablójává szélesülnek, amelyben minden elem „rezonál” a többire, s beilleszkedik a szerves, összefüggő Egészbe. Az író-filozófus – szellemi tapasztalatait összegezvén – tudatosítani kívánja: a lét rácsai közt vergődő s a különféle hatalmi tébolyoknak kiszolgáltatott emberiség nem várhat segítséget sorsproblémáinak megoldásában semmiféle külső transzcendens erőtől. „Magunkra utaltak vagyunk a Mindenségben”, s „levetkezhetetlen gyarlóságunk, hogy jóságossá személyesítsük az Özön Közönyt” (Életút III. 345.). A kései opuszok már a színtiszta absztrakcióra épülnek, tárgyuk, anyaguk az élet szellemi tartalmai s az ontológiai problémák újszerű megvilágítása, egy sajátos racionális bölcseleti rendszer kiépítése. (Nem véletlen, hogy a kilencvenes években nem születnek se regények, se drámák, annál inkább szaporodnak a lírai és a filozófiai munkák).
Tájékozódása elsősorban a kereszténység előtti szellemi régiók irányában mélyül el. Meggyőződése, hogy az ember(iség) csakis az ős-egyiptomi, káldeus, illetve a görög-pogány szellemtudás megújításával, tudatba emelésével és közkinccsé tételével győzheti/győzhetné le a XX. század primitív, egysíkú materializmusát, anyagimádó „ember-vallását”. Közel áll hozzá a buddhizmus „aktív passzivitása” is, amit a mágikus világszemlélet és a racionalizmus sajátos vegyülékének tart. Az emberi világ állapotára szkeptikusan tekint: úgy véli, a felvilágosodás „haladás”-illúziójának végérvényesen befellegzett. Az eszmék–eszmények–téveszmék jönnek és mennek, a megvalósulás során szétporlanak, majd másutt – máskor és másképp – újra felbukkannak (Nietzsche: „örök visszatérés”!). Önmagát „égetnivalóan agnosztikusnak” tartja, „valláson kívül élő sevallásúnak”, aki az értelem erejében bízva próbál gondolkodni az emberiség további útjáról.
Magára s másokra, sőt az emberiség egészére nézve is érvényesnek tartja a karmatörvényt: minden sorsfordulónak – pozitívnak, negatívnak egyaránt – bennünk rejlő oka s későbbi fejlődésünkre nézve jelentősége van. Úgy véli: a legbensőnkben szunnyadó erőforrásokból bomlik ki valójában egész életünk. Mélytudatunk – vitális-virtuális tartalékait mozgósítva – legnagyobb válságainkban is segítségünkre siet: leküzdi a megpróbáltatásokat, így azok végső soron felfokozzák életerőnket, szellemileg előrevisznek. Természetesen csak egy határig, hiszen a halállal szemben mindannyian vesztesek vagyunk. Kiteljesedett Énünk elenyészik, megszerzett tudásunk szertefoszlik, „agytartalmaink” is lebomlanak (ezt a jelenséget nevezi „dégringolade”-nak). A „határológia” egyik legfontosabb nóvuma bizonyára épp a személyiség biológiai-fiziológiai alapjainak körülhatárolásában s a szellemi tartalmakkal való egylényegűségének felismerésében rejlik.
Az Én-szindróma (a biologikum-pszichikum és mentális összetevők komplex együttese) Határ Győző felfogásában „a léttudat generátora”. Éntudata csakis az embernek van, ezáltal különíti el magát a többiektől és a létegésztől. „Kinek-kinek saját látásmódja szolgálja az élet élhetnékjét” – véli. „Az érzet-nyalábban, amelyet »szindromatikus énünk«-nek fogadunk el, szüntelenül tételeződik a lét, amellyel elménk örök ritornellóban foglalkozik – szűkebb, vegetatív értelemben az »én« és a »világ« viszonyával, a kettő kölcsönhatásával, a kettővel mint fenomenonnal együtt és külön-külön.” Az „Én” – Határ Győző felfogásában – halálunkkal teljes egészében szétesik, megszűnik. Ő nem hisz semmiféle „üdvtörténetben”, sem evilági, sem evangéliumi értelemben. Férfiasan szembenéz saját majdani felbomlásával is: „Aki voltam: az én az én az ábra / – szertehull az érzékelés nyalábja, / visszajelzője már nincs ki lenne / – maga szürke kérgén // perc / elsőként utolsó / a véső / hogy hipokráteszi arcom kivássa / és vonásaimra rádermed / a végső finálé / finalitása” (Én-szindróma).
*
Határ Győző – már ifjúkorában végigszáguldván a világbölcselet különböző lépcsőfokain – az agnoszticizmusra adta voksát. Felfogása – bár sokat mélyült, érlelődött – lényegét tekintve az évtizedek során mit sem változott. Cusanus bölcselői attitűdjét tartotta, tartja mindmáig követendőnek, fenntartva magának – a különféle hitekkel, meggyőződésekkel szemben – „a tanácstalanság privilégiumát”. Nagardzsuna hombárjából meríti kétkedéséhez az erőt, érveket: számára az egyetlen „hiteles világ” az, amelyben élnünk adatott. Ezt kell tehát megismernünk, ambi- és polivalenciáival, paradoxonaival együtt kell élnünk. A bölcsesség előcsarnoka: „a tudatlanság feltátongásának látomása.” Felfogásában a miszticizmus „a mindenkori ismereteink fölötti szférára alkalmazott racionalizmus”. Előbb-utóbb tudásunk behatol azokba a szférákba is, amelyeket – egyelőre – „misztikusnak” érzünk. Tehát az idők előrehaladtával mind több „rejtély” tárul fel előttünk, válik racionálisan értelmezhetővé.
Az ún. „luciferi lények” (a mitológiai fényhozók!) a ráció és a kritikai szellem megtestesítői. Tisztánlátásunkat segítik, erjesztik, érlelik, ön- és valóságismeretünk, tényérzékelésünk biztonságát fejlesztik, épp azáltal, hogy megkérdőjelezik – netán megtámadják – örök érvényűnek hitt igazságainkat, politikai-vallási vagy egyéb előfeltevéseinket. „Sokkoló” hatásuk elől nehéz kitérni, hiszen „személyiségünk mágneses tere nem szívesen veszi, ha idegen mágnes erőtere hatol bele” – hangoztatja többször, több helyütt az író.
Ez is egyfajta „határ-átlépés”: áttörni az olvasói személyiség burkát. Nem erőszakosan ugyan, de intenzív ráhatással (szómágia, a „mestergondolatok” többszöri, többféle szövegkörnyezetben való ismétlése révén) megváltoztatni a befogadói tudatot. Szeretné megszólítani a rá figyelőket, kit-kit saját életútja vállalására, alakítására ösztönözve. A mindennapi élettől való elvonatkoztatásra inspirál bennünket. Számára a gondolkodás: létforma, a „szabad lengés” állapotában, minden előfeltevéstől mentesen megvizsgálni-körüljárni a problémákat, s úgy találni gyógyírt „sebeinkre”.
Tisztában van vele: lényének, gondolkodói habitusának súlyát nem könnyen viseli el a kortársi közeg. De sorsa elől ő sem térhet ki: a „nagyság átkát” hordja magában. „Korszakszelve szálltonszállva szálltam / tengeröltő emberkormorán / otthon voltam száz galaktikában / demiurgosz sorsát verte rám / a lét (…) Mennydörög a lények óceánja: / istenén az ördög átka van / vereségnek jöttem a világra / s vereség hogy tűntön-távozom” (Bogumil – tudós K. Györgynek, Stockholmba).
*
Határ Győző hazai befogadása és elismerése részben már megtörtént, illetve jelenleg is folyamatban van. Hogy hazája egykor „kivetette” magából – ez már sem keserűséget, sem haragot nem vált ki belőle. „Kiegyezett” vele, „kölcsönös törlesztéssel, adósságtörlesztéssel”. Arról pedig, hogy s mint érezte magát negyven éven át „a Hazától távol s vele zsörtölődőben” – szó se essék többé. „Egy poéma szól erről, nálam ékesebben – emlékezik az Életútban –, egy angol poéma (Szirtes György: A partra vetett bálna – fordította Ferencz Győző), valakitől, aki kívülről is jobban látta a gyötrelmemet, valamíg a messze idegenség tájain az anyanyelv selyemgubójában gurultam, s a selymet, amit termeltem, kivájt botokban csempészték haza, mint valaha Ázsián át a hajdanvaló Selyem útján, sokat kockáztató, vándorjáró szerzetes barátok” (III. k. 406.).
Kilencvenedik születésnapját erőben, egészségben élte – éli – meg. Ilyen hosszú életút és ilyen szellemi frissesség csak a „bölcs aggastyánoknak”, az ókori pátriárkáknak jutott. Kívánjuk, hogy hongriusculei „fellegvárában” még sokáig írja bölcseleti műveit, amelyek mentális tisztánlátásunkat inspirálják, tájékozódni segítenek az ezredforduló bonyolult ellentmondásai között.