Honfoglalás a Nube d’Argentóban

regényrészlet, 2.

A tér elkeskenyedő végének utolsó métereit egy vasrács zárta el. Zebegényi egészen közel lépett hozzá. A templom melletti kőfalon egy nagyméretű, Krisztust ábrázoló, bronz dombormű volt. A Megváltó körül több alak vagy félalak helyezkedett el, férfiak, nők, gyerekek és állatok is. Az embermagas öntvény körül egy felirat futott, de Zebegényinek nem volt kedve kibogarászni, sokkal inkább érdekelte a rács mögött fekvő, oldalára billent, igazi csónak, amit félig beterített egy mellette, nagy halomban tornyosuló halászháló. A kopott, balesetet szenvedett, emlékeztetőül vagy jelképül odavitt öreg csónak mellől a hófehér Szűz Mária-szobor magasodott a tenger fölé. Még mintha mindig világított volna márványteste a víz felől érkező fényben.

– Jöjjön már! – kiáltotta a tér másik végéből Agnesa.

Zebegényi a szőke nő után indult. A tér túlsó oldalától keskeny, kanyargós út vezetett a székesegyház felé. A kőfalról sűrűn nőtt, lila virágok borultak az ösvény fölé, köztük kaktuszok bokrai ágaskodtak, néhol pedig a citromfák terhes ágai lógtak. Agnesa hallgatott, sietős léptekkel, lehajtott fejjel ment Zebegényi mellett. Az út tenger felé eső oldalán is olyan magasak voltak a növények, hogy csak pillanatokra tűnt elő a víz, Zebegényit mégis ekkor fogta el valami tériszonyhoz hasonló érzés. Egyre bizonytalanabb léptekkel követte Agnesát a szűk ösvényen, de nem akart lemaradni. Végül mégis megállt, letette táskáját, és egy cigarettát vett elő. Néhány lépéssel távolabbról Agnesa is visszafordult.

– Fontos most rágyújtania?

Zebegényi nemet intett a fejével. Nem gyújtotta meg a cigarettát, csak ajkai közé szorította, és követte tovább Agnesát. Hamarosan egy újabb kis térre jutottak, mely a székesegyház kupolája alól, a hátsó homlokzat mögül nyílt a tenger felé. Hasonló volt, mint a Santa Maria delle Grazie előtti kilátó, csak közkedveltebb lehetett, és közelebb is esett a nagy templom előtti főúthoz, mert itt a látványban gyönyörködni szándékozók kedvére padokat is fölállítottak. Nem volt néptelen a tér ekkor sem, idősebbek és gyerekek is üldögéltek a deszkapadokon, a legkisebbek pedig futkároztak körülöttük.

– Ez a Hársfa-terasz – mondta Agnesa, mikor megállt. – Mögöttünk a székesegyház. A homlokzat jón stílusú, a tufába faragva a város két védőszentjének szobra áll, Szent Küroszé és Szent Jánosé. Mi arra megyünk – nézett a tér túlsó felére, ahol egy fémkerítés mellett tömött kukák álltak, a szelektív hulladékgyűjtésnek megfelelően, legalább négy egymás mellett.

Zebegényi megint letette a táskáját, és elővette az öngyújtóját.

– Ne! – nézett rá keményen Agnesa. – Sietnem kell.

Zebegényi eltette az öngyújtót és a cigarettát is, fölvette táskáját, és Agnesa után indult a kukák felé. A fémkerítés mellett egy csigalépcső ereszkedett lefelé, az onnan már jól látható, elegáns szállodai terasz sarkába. A napozóterasz szintjén az épületnek is volt egy hátsó bejárata, melyen keresztül azonnal a szállodaporta homályos és hűvös termébe jutottak. Agnesa a puha, barna szőnyegen is éppúgy sietett, mint a sziklafal oldalában. Már a szoba közepéről, ismerősként szólította meg a portásfiút.

– Ciao, Giorgio! Megkérlek egy szívességre.

A portáspult mögül egy sovány, szőke, szemüveges fiú emelkedett föl óvatosan, de Agnesát megpillantván barátságosan elmosolyodott.

– Az úr most érkezett, és sürgősen le kell jutnia Seianóba. Ugye, használhatja a liftet?

– Persze – bólintott Giorgio. Nem tudta, melyikükhöz forduljon, érti-e Zebegényi, amit beszélnek, ezért kettejük között pislogva folytatta. – Lekísérjem az urat?

– Nem kell, eddig is egyedül utazott – mosolygott Agnesa, és Zebegényire nézett. – Jöjjön!

– Jöjjön! – mondta a portásfiú is, és kilépett a pult mögül.

A recepció mellett egy gombnyomásra kinyílt a liftajtó, annyira gyorsan, hogy egy pillanatig tanácstalanul álltak mindhárman előtte, aztán Giorgio mégis Zebegényi csomagja után nyúlt, emiatt Zebegényi megindult a lift felé, de közben még visszanézett Agnesára.

– Köszönöm – mondta halkan.

– Holnap – mondta Agnesa, és mikor Zebegényi megfordult a liftkabinban, erősen a szemébe nézett.

Zebegényi a szemüveges, félszeg portással és Agnesával szemben inkább a portásfiúéhoz érezte hasonlónak tekintetét. Bal kezénél két gombot talált, az egyikbe a HOTEL, a másikba a MARE feliratot vésték. Megnyomta az alsó gombot, s mire fölnézett, a bezáródó ajtó résén át már nem látta Agnesát. Meglepve nézte az orra előtti fémlapon, aztán körben, a kabin falain a finom páraréteget. Megérintette ujjával. A fenti és lenti meleg levegővel telt fülke a sziklafal mélyén ereszkedett lefelé. Megfordult, és a hátsó falra nagy betűkkel a párába írta: AGNESA.

Egy néhány méter hosszú, alul betonnal burkolt, tengerparti barlangnyílás mélyén nyílt ki a liftajtó. A sziklaüreg száján túl világított a szürke partszegély, a tenger és az ég. Rendezett, kavicsos partra, üres nyugágyak közé, nyilvánvalóan a szálloda strandjára érkezett. Húsz-huszonöt lépést tett meg a vízig. Egy kőre lépett, leguggolt, úgy dugta bele a kezét, de a cipője így is vizes lett. Nagy kedve lett volna megfürödni, egy ideig másra se vágyott a délelőtti, nápolyi utazások után, de most mégis úgy döntött, jobb még a szürkületben megtalálni a campeggiót, amit Agnesa föntről mutatott, főleg azért, mert a nevét már elfelejtette. Zajos, csikorgó léptekkel elindult Seiano kikötője felé, a szaracén toronynál fölkapaszkodott a házak közé, egyszer ugyan fölnézett a magas sziklafalon üldögélő, kicsi, rózsaszín templomra, ahol nemrég a bank osztályvezetőnőjével álltak, de nem viszonyítási pontot keresve, csupán kíváncsiságból, vagy némi bizonyosság végett, hogy tényleg létezik az a hely, mert enélkül is azonnal fölismerte volna a szurdokból egyedül leereszkedő utcát, a Via Murranót, amelyen fölfelé kellett elindulnia, hogy néhány perc könnyű séta után megállhasson a Nube d’Argento bejárata előtt.

A kemping portáján egy idősebb, pocakos és bajszos férfi fogadta, jó kedélyűen üdvözölte, s csaknem boldogan érdeklődött, miben lehet szolgálatára. A férfi mögött, egy nála néhány évvel idősebbnek látszó asszony valamilyen zöldséget pucolt az íróasztalon, de néha azért fölnézett az új vendég felé. Zebegényi megkérdezte, van-e szabad bungaló.

– Luigi vagyok – nyújtotta át az ablakon a kezét a kemping irodavezetője.

– Egyedül? – kérdezte az asztal mögül az asszony.

– Mennyi időre? – érdeklődött mosolyogva Luigi.

Zebegényi először azzal hitegette magát, hogy még nem tudja, tetszik-e majd neki a hely, akár Seiano, akár a campeggio vagy akár Olaszország, ezért fogja azt válaszolni, hogy: egy hétre. Valójában pontosan tudta, hogy tetszik, és azt is, hogy mindegy, tetszik-e. Világgá indult, és világgá érkezett. Sőt, az elmúlt órákban tapasztaltak után, hirtelen felindulásból igazán mondhatta volna azt is, hogy örökké itt marad. De ha a felindulás alábbhagyna, ahogy szokásos, akkor is maradna, hiszen nem valamiért jött, hanem valami elől. Vagyis minden bizonytalanságon túl, mégis szándékának megfelelően szeretett volna cselekedni, és tetemes kedvezmény reményében hosszú távra bérelni szálláshelyet, de a zöldséget pucoló aszszony kérdése megint elbizonytalanította. Főidényben nem lehet majd jó üzlet Luiginak, ha egyedül lakik a faházban, és négy helyett csak maga eszik és vásárol a nyilvánvalóan saját érdekeltségi körbe tartozó vendéglőben és boltban. De ha mégis, ha a biztos bérlő fölér még három éhes szájjal, akkor is, már ma estétől fürkésző pillantások kísérik a szokatlan vendéget, valahányszor kilép az ajtaján.

– Egy hétre – mondta Zebegényi.

Mikor elfoglalta a fából épült kisházat, már sötét volt. Lesétálhatott volna még fürödni, megtalálta volna a szálloda strandját, ahol a sziklák között egy darabon lankás part ereszkedett a vízhez, de úgy gondolta, éjszaka mégis mássá válik a tenger: van, akinek félelmetes, de talán senki sincs, akinek fürdőzésre csábító, hacsak nem társaságban van az ember. Zuhanyzott, aztán leballagott az egyetlen parti házsorhoz, beült egy vendéglőbe, amelyet a víz fölé ácsoltak, és elfogyasztotta azt a vacsorát, amit előző este Firenzében szeretett volna. Körülötte sustorgott és locsogott a tenger, szemközt, csaknem az égen, a Santa Maria delle Grazie kicsi homlokzata világított, úgyhogy vacsora közben többször kimondta magában Zebegényi a Csodatévő Szűzanya nevét is.

Jó időben ébredt, s úgy tervezte, azonnal lemegy úszni a tengerbe, éppen csak a kemping bárjánál állt meg, hogy megigyon egy cappuccinót. A kedves, kicsit testes felszolgálónő, aki a csészét átnyújtotta, Luiginak és feleségének vonásait viselte az arcán. Leült, elszívott egy cigarettát is, aztán csalódottan visszaindult a faházba a hirtelen rátörő hascsikarás miatt, s közben magában átkozta az autópályák mentén kapható szendvicseket, és önmagát, amiért egy tejjel teli itallal kezdte a napot. Lezuhanyozott, és éppen még kissé sajgó alfelére vette föl ismét fürdőnadrágját, amikor erős, határozott kürtszót hallott. Ébredése óta megszokta már, hogy a szurdokból levezető út keskeny kanyarjaiban jöttüket előre jelzik a kocsik, de ez a hang közelebbről és érezhetően egy helyben álló autóból szólt. Újból letolta nadrágját, és siettében alsónadrágot sem vett elő, csak farmerét, pólóját és tornacipőjét húzta föl. Míg a kemping bejáratáig ért, még legalább öt dudaszó harsant más és más hangon, más és más hosszúságban, mégsem lassított léptein, értette, hogy ezek a szűk úton várakozó Agnesának szólnak.

Kék szoknyában és fakókék trikóban ült a kocsiban az osztályvezetőnő.

– Azt hittem, már hazautazott – mosolygott Zebegényire.

– Még nem – mondta Zebegényi. – Még egy utolsót fürdök előtte a tengerben.

Vicóból a sziklafalba robbantott autóúton ereszkedtek le Metáig, aztán visszakanyarodtak a Salerno felé vezető főútra. Agnesa azt mondta, a világ legszebb tengerpartját elég, ha egyszer járják végig, majd visszafelé. Zebegényi úgy ült Agnesa mellett, mintha régi osztálytársa vinné egy kirándulásra. Agnesa is tartózkodó volt, arra sem volt szüksége, hogy idegenvezetőnek álcázza magát. Úgy váltottak egy-egy szót, mint akik mindent tudnak egymásról. Ravellónál értek ki a tengerpartra, s a szerpentinen fölkanyarogtak a híres kilátóhelyre. Agnesa javaslatára előbb a San Pantaleone-dómot nézték meg, s elsőként azt a bizánci ábrát, melyen Jónást elnyeli a cet, aztán szemben vele, a szószéken a szicíliai sast, és alatta a csavart, arab és normann díszítésű, oroszlánok által tartott oszlopokat, s csak kifelé vetettek egy pillantást az ezeréves bronzkapura. A tér sarkában álló mór torony alatt beléptek Klingsor kertjébe, a Villa Rufolóba, ahol Wagner a Parsifal folytatásához merítette ihletét, majd végigsétáltak a jóval távolabbi Villa Cimbrone hosszú parkján, míg ki nem értek a fehér, márványszobros teraszra, ahonnan a nevezetes kilátás nyílik a Tirrén-tengerre.

– Mindenki járt itt Boccacciótól kezdve. Itt töltötte legszebb napjait Greta Garbo is – mondta a terepasztalhoz hasonlónak látszó hegyoldal és a végtelennek látszó tenger fölött Agnesa.

– Érdekes, hogy Wagner éppen innen, Liszt meg a Villa d’Este vízparádéjából merített ihletet. – Zebegényi lenézett egy tűhegynyi vitorlás hajóra. – Dosztojevszkij pedig a száműzetésből, a szibériai bányákból és Jézus Krisztusból.

– Nem érdekes. Az ember csaknem bárhol megkaphat mindent, és bárhol el is vehetik tőle ugyanazt – mondta Agnesa. – Attól viszont akárhol megőrül, ha nem érez semmi szeretetet.

Lent, a szerpentinen két összeakadt kisteharautó dudált.

– Akkor is megőrül, ha érez – mondta Zebegényi.

Agnesa félig félrefordult.

– Greta Garbo itt találkozott titokban a szerelmével.

– Csöppet sem feltűnő hely.

– Az egyetlen férfival, akit szeretett.

– Szegény, biztosan nem gondolta, hogy ő az egyetlen!

– Greta Garbo maga sem hitte, hogy egy férfiba is beleszerethet.

– Ha ő sem hitte, miért kellett volna másnak hinnie? – kérdezte Zebegényi, és a még mindig egy helyben tülkölő teherautókat nézte várakozva.

– A másik nélkül nem lehet – válaszolta Agnesa. – Én sem hittem volna.

Szó nélkül sétáltak visszafelé a Villa Cimbrone kertjének közepéig, egészen odáig, ahol két sétány kereszteződésében egy régi, kézi úthenger állt, ami akkora volt, hogy egy ember erejével megmozdíthatatlannak látszott. Zebegényi itt éppen csak megérintette Agnesa kezét, még meg sem fogta, mire a nő, mintha kígyó marta volna meg, Zebegényi nyakába kapaszkodott, és csókolni kezdte. Nem volt ez egyedüli jelenség a Villa kertjében, Zebegényit mégis eléggé meglepte.

– Szeretnék magával szeretkezni – mondta Agnesa, mikor a megfelelő látótávolságig hátrahajtotta a fejét.

A csókolózástól dülöngélve jutottak vissza a Villa bejáratához, aztán Ravello főteréig már csak kézen fogva lépdeltek. A dóm előtt elengedték egymás kezét, fagylaltot vettek, a parkolóban beszélgetni kezdtek, és Zebegényi elszívott egy cigarettát is.

Amalfiban, egy beugró kis tér szökőkútja mellett megettek néhány pizzaszeletet, aztán körbesétáltak az antik lépcsősoron. Agnesa fölhívta Zebegényi figyelmét a város görög, bizánci, arab és normann vonásaira, mindezeket a bazilika és a kolostor kincsein, díszein és építészeti megoldásain is szemléltette, de Zebegényi már nem volt kíváncsi sem a szicíliai sasra, sem Szent Andrásra, sem a papírmalomra és a papírmerítő műhelyre, különösen nem Amalfi híres tengerhajózási törvénykönyvére, és még az iránytűt feltaláló Flavio Gioia útjukba eső, tengerparti szobráról is csak annyit jegyzett meg, hogy szerinte nem is észak felé mutat. Mikor látta, hogy Agnesa sértődötten ül vissza a kocsiba, azt mondta, hogy őt sokkal jobban érdekli Agnesa szülőfaluja, ha az valóban falu, mert Amalfi és a környező partszakasz kétségkívül a világ egyik legszebb, leglátványosabb helye, de mégiscsak minden világcég jelen van benne, vagy ha nem is, de minden sarkon lehet kapni a legdrágább parfümöt és tűsarkú cipőket, ezért folyamatosan az az érzése, hogy a műkincsek, a természeti szépségek és a romantikus hangulatok is mind eladók. De nem ez volt az igazi oka, hogy siettette Neranóba való utazásukat, hanem egyszerűen az, hogy már egyedül csak az osztályvezetőnő érdekelte. Agnesa megértette Zebegényit, mégis szótlan maradt, és nem is csókolózott. A meredek sziklafalba vájt, néhol alagutakon átbújó úton, a magasból leszakadó, mély fjordokon átívelő hidakon utaztak tovább, a hegyoldalakra kapaszkodó városkák alatt és a tenger fölött. Positanóban ki sem szálltak, csak autóval tekeregtek le a tengerpartig, aztán vissza. A híres partszakasz fölső vége felé közeledtek, már csaknem elérték a Sorrentói-félszigetet, amikor a közelben teknősként elterülő és kakasként ágaskodó szigetek felé mutatott Zebegényi.

– Élnek ott emberek?

– Az egyik sziget legutóbb Nurejevé volt, a táncosé, amíg meg nem halt. Most nem tudom, kié. Egyébként börtönszigetek voltak egykor. – Kétszer-háromszor Agnesa is a szigetek felé pillantott. – Li Galli-szigetek. Innen éppen nem látszik Capri, de nem sokkal van fölötte. Ott a császárok éltek, itt a rabok. Ezeknek és azoknak is ugyanolyan fontos volt az elszigeteltség.

– Maga is szigeten él, nem? – kérdezte Zebegényi.

– Félszigeten – mondta Agnesa, és végre Zebegényire nevetett. – De most a tengerparton autózom magával. A szárazföld szélén.

– Egy piros, nyitott sportkocsiban. Mint a filmeken!

– Nem érti.

– Maga nem érti. Nekem soha nem lesz ilyen autóm.

– Én meg sose merek világgá menni, mint maga. – Agnesa még egyszer a szigetekre nézett. – Állítólag Odüsszeuszt itt próbálták elcsábítani a szirének.

– Megértem őket. Szörnyű lehet egy szigeten szirénnek lenni. Ráadásul csupa szirén között.

– Nurejev bele is halt – mondta még mindig mosolyogva Agnesa.

Zebegényi hallgatott, a kanyarokat figyelte, és a lendületesen vezető Agnesát.

– Szóval Odüsszeusznak meg kellett volna mentenie Greta Garbót?

Agnesa előbb fölhúzta a szemöldökét, aztán igenlőleg bólogatott. A soron következő kanyar előtt is lassított, visszaváltott, majd a kanyar ívében erősen a gázra lépett.

– Egyszer lehetne egy ilyen történet is, nem?

– Maga volt már férfival? – kérdezte Zebegényi.

Agnesa nem vette le a lábát a gázról, és nem tűnt el a mosoly sem az arcáról.

– Ült már nyári estén egy szépen megterített asztalnál? – Nem nézett Zebegényire, nem is várt választ, csak az utat figyelte. – Látta, hogy verdes az éjjeli lepke az asztal körül? Szánalmas. Összevissza töri magát, az ember már komolyan sajnálkozva nézi. Aztán csak belerepül az italába! Ott csapkod tovább a szárnyával, amíg ki nem húzom végre. Akkor nagy nehezen elmászik valahová. Nekem meg ott marad a pora a borom felszínén.

A félsziget foka felé emelkedő útnak olyan pontjai is voltak, ahonnan kétfelé is a tengerre lehetett látni. Jobb felé a Nápolyi-öbölre és a Vezúvra, bal felé a Salernói-öbölre és a kis szigetekre. Agnesa megállt egy ilyen helyen. A Sorrento és Vico közötti sziklafalra rézsút fölfutó út vonala is jól látszott, már messze alattuk. Amíg az autó mellett álltak, Agnesa telefonált, Zebegényi pedig forgolódott a két tenger, a félsziget vége felé kopáran, sziklásan csúcsosodó Monte Costanzo és az ellenkező irányban, zölden, terebélyesen uralkodó Monte Faito között, amelynek egy-egy magaslati horpadásában kis felhők feküdtek. Aztán Agnesa kék fenekét nézte, és arra gondolt, bármilyen szánalmas is egy éjjeli lepke, nem várható el tőle, hogy ne verdessen összevissza, mikor évmilliók óta ezt csinálja. A kanyarban egy parasztasszony közeledett, a fején hozta a szénát, csak fél kézzel támasztotta meg egyszer-egyszer. Úgy köszöntek egymásnak, mintha mindennap ezt tennék.

Zebegényi a Neranóba tartó, hullámzó és kanyargó út mellett látott néhány olyan érintetlenül régi házat, amelyeknek kicsi ablakából bármelyik pillanatban kikönyökölhetett volna Torquato Tasso, de inkább még gyermekkorában. Kevesen jöttek szembe, s ha fölbukkant a kanyarban mégis valami, az legtöbbször csak egy kismotor, egy háromkerekű kisteherautó vagy a másutt már ritkán látható Fiat volt, a Topolino. A meredek olajligetek fatörzsein halászhálószerű, zöld műanyag hálók voltak összegöngyölítve, hogy az érett termés alá majd kifeszítsék őket, s abba hulljanak az olajbogyók. A falut háromszor átvágta a szerpentinút: egyik központjában kupolás, keleties templom állt, egy másik főterén pedig néhány bolt nyitott ajtaja várta a vevőket. Ez a központ nem volt több, mint az út kiszélesedése, ahol négy vagy öt autó is meg tudott állni egyszerre, és volt még egy emlékmű is a tér sarkában. A szieszta hivatalosan már véget ért, de forgalom nem volt. A szerpentin Neranóból a tengerpartra, Marina del Cantonéba vezetett le, amiről Agnesa azt mondta, hogy ott már nincs semmi sem, csak a tenger, még az út sem megy tovább. Csupán természetkedvelőknek való fürdőhely egyetlen bolttal, egy fagylaltossal, egy campeggióval, egy tengerre néző kápolnával, két kicsi vendéglővel és egy szaracén toronnyal. Neranóban, ha a helyi lakosokon túl valaki vásárolt valamit, annak onnan, lentről kellett följönnie a faluba. Agnesa először úgy tervezte, hogy édesanyja meglátogatása után lemennek még Marina del Cantonéba is, és megfürödnek a tengerben, aztán eszébe jutott, hogy nincs fürdőruhája, ezért inkább egy félreeső, nehezen megközelíthető öbölre gondolt, aztán zavarba jött, mint előző nap egy pillanatra a bank irodájában, mosolygott magán, végül azt mondta, döntse el Zebegényi, hogy mit csinálnak majd vagy akár most.

Zebegényinek azonban nem kellett eldöntenie semmit sem, mert már ott álltak Nerano majdnem nyolc méterre kiszélesedő főutcáján, vagyis főterén, az egyik élelmiszerbolt bejáratánál, s mikor az áruval zsúfolt, légkondicionált helyiségbe beléptek, csaknem olyan volt, mintha a hűvös tengervízben merültek volna el. A pult mögül egy idős, talán csaknem nyolcvanéves asszony botorkált elő, megölelte Agnesát, aki Cara Mamma! sóhajjal borult a nyakába. Zebegényi bemutatkozott, aztán a sajtokkal, sonkákkal teli üvegszekrény mögötti zajok felé figyelt. A pénztárgép mellől, szinte a földről, botjára támaszkodva egy másik öregasszony is fölemelkedett, akit Agnesa a nagynénjének nevezett. Zebegényi azon is csodálkozott, hogy az ősz asszony Agnesa mamája, de ezt már végképp nem értette, hiszen előző este még az ellenszenves, alaktalan, behemót nő volt Agnesa nagynénje, a kettő együtt pedig lehetetlennek látszott. A két öregasszony kedvesen topogott körülöttük, majd a botra támaszkodó kicsoszogott egy hátsó ajtón, és akkor Agnesa anyja elsírta magát.

Zebegényi a dobozos üdítők halmain ismétlődő feliratokat olvasta újra és újra, később meg a magas, az öregasszonyok számára elérhetetlenül magas polcon álló poros borosüvegek címkéin álló neveket próbálta kibetűzni. Hiába nem akart odanézni, és hiába fordult el félig Agnesa, látta, hogy az ő szeme is tele van könnyel, s ha nem állna itt mellette, biztosan zokogna már. A meglepetés miatt kivételesen emlékezett rá, mit mondott az öregasszony, mikor bemutatkoztak egymásnak: őt is Agnesának hívták, akár a lányát. Későn szülte a gyermekét, van ilyen, gondolta Zebegényi, amíg a két Agnesa lerángatta a bolt redőnyét. A hirtelen jött sötétségben az osztályvezetőnő kézen fogta, és vonszolni kezdte maga után, a pult mögé. A hátsó ajtón túl, egy háromszor forduló, szűk falépcsőn lépkedve lassan eljutottak a bolt fölötti szobába, ahol terített asztal várta őket. Zöldségleves volt, aztán túró és sonka kenyérrel, hozzá víz és némi bor. Zebegényi gyanakodva nézegette a túrót, s előbb csak óvatosan kent belőle a kenyerére, de amikor kiderült, hogy a háziak, immár beleértve Agnesát is, éppen erre a túróra a legbüszkébbek, elszántan enni kezdte. Főleg Agnesa beszélt, néha az édesanyja szólt egy-egy szót, a másik öregasszony és Zebegényi hallgattak. A tányérokat Agnesa szedte össze, utána a mamája is fölállt, hogy kávét és grappát hozzon: mindketten eltűntek a függönnyel elválasztott konyhában. Zebegényi sorra megnézte a falon lévő szentképeket, az öreg csillárt, az ágyat, a gyógyszeres dobozokat és a kerámiákat, egy ideig a csipketerítő mintáiban is elmerült, de mindvégig érezte, hogy a lebillent fejű, botos öregasszony mereven nézi. Végül rámosolygott, aztán mondania kellett valamit.

– Nagyon ízlett az ebéd.

Az öregasszony sötét szeméről följebb emelkedett ráncos, bő szemhéja, majd megint félig visszaengedte pupillájára, mint egy közös takarót a fázós gyerekekre.

Zebegényi rendületlenül mosolygott.

– Hogy tetszenek itt élni?

Az öregasszony még jobban betakarta a testvéreket, már csaknem csukva volt a szeme.

– Szarul – krákogta. – Nem kell, hogy beleszólj.

Agnesa kilépett a függöny mögül, leült Zebegényi mellé, és úgy kezdett beszélni, mintha folytatna egy történetet, amit csak egy percre szakított meg, míg a konyhába vitte a tányérokat.

– Még a nagyszüleim nyitották a boltot, valamikor a harmincas években. Ez volt az első a faluban. Az édesanyám és a testvére, Emma az ötvenes évek elején vagy közepén vették át, és képzelje, azóta is csinálják.

– Kicsoda? – kérdezte Zebegényi.

– Az édesanyám – mutatott a függöny felé Agnesa –, és Emma, a nagynéném. – Agnesa a csukott szemű öregasszonyra mosolygott, aztán visszafordult Zebegényi felé, de már komolyan. – Az ő lánya Emma, akivel tegnap találkozott. Az unokatestvérem.

Az öregasszony szeme megint félig fölnyílt.

Zebegényi és Agnesa hallgatott.

– Készül a kávé? – kérdezte Zebegényi.

– Igen – mondta Agnesa. – Mindjárt kész.

– Jó lesz.

– Igen, jó lesz.

– Mivel foglalkozik az unokatestvére? – kérdezte halkan Zebegényi.

– A lányom a nápolyi központi bank egyik pénzügyi igazgatója – szólalt meg váratlanul élénken Agnesa nagynénje. – Az igazgatótanács tagja. Ha nem lenne, nem tudom, mi lett volna veled, Agnesa! Nem tudom, mi lenne veled! A Szűzanya se vigyáz úgy rád.

A függöny mögül éles zaj csapott ki: csörömpölés, és egy zuhanás robaja, amibe beleremegett a padló.

Agnesa és Zebegényi fölugrottak, Agnesa a függöny mögé lépett, de azonnal megállt, úgyhogy Zebegényi csak a gőzöktől nehéz és ragadós vászon és Agnesa válla, haja közé tudta bedugni a fejét. Az idős asszony a kicsi konyha közepén állt, ruhájáról a kávé és a grappa összekeveredett cseppjeit, az üvegszilánkokat és a porcelándarabokat veregette le. Öreg, kopott bútorok vették körül, mintha nem is konyhában, hanem egy kamrában állna. Agnesa összesöpörte a törmeléket, aztán gyorsan búcsúzkodni kezdett. Megcsókolta az édesanyját, megcsókolta a nagynénjét, aki még mindig az asztalnál ült, Zebegényi pedig csak elköszönt, és integetett a tőle két lépésre lévő asszonyoknak, mintha már egy induló vonat ablakában lenne, de legalábbis Agnesa autójában. De miután lementek a falépcsőn, és Agnesa fölhúzta a bolt redőnyét, még percekig kellett várniuk, míg a nagynéni, hosszú pihenőket tartva, levánszorgott a lépcsőn, elfoglalta helyét a pultnál, és eltűnt a pénztárgép mögött.

– Ért az építészethez? – kérdezte Agnesa, mikor kiléptek a forró és üres úttestre, de nem várta meg a választ. – Arra gondoltam, egy liftet kellene építeni nekik a házba. Csak attól félek, a ház nem bírná el a liftet.

Zebegényi nem válaszolt, mert az építészethez sem értett, és amúgy is fölöslegesnek tartotta, hogy a két igen idős asszony számára lift épüljön, ahelyett, hogy itthagynák a boltot, ahol úgysem vásárol senki sem, és elköltöznének valahová, ahol nem kell lépcsőt mászni.

– Ne menjünk most le Marina del Cantonéba! – mondta a kocsiban Agnesa. – Majd máskor elviszem.

Megfordult az úton a kocsival, és elindult visszafelé.

– Mert ha lenne lift – folytatta, mikor elhagyták Neranót –, akkor nem mozognának annyit, és talán hamarabb meghalnának. Nem szenvednének még évekig.

– Az apja és a nagybátyja már régen meghaltak? – kérdezte Zebegényi.

– Nem ismertem az apámat. Emma néném sem az övét. Négyen éltünk nők ebben a házban, vagyis a boltban és a szobában. Nem is tudok sokat róluk. Anyám keveset beszélt apámról és a nagybátyámról. Emma néném sem mondott sokkal többet egyikről sem. Hiába kérdeztük őket. Ráadásul mindketten ugyanazt a pár mondatot mondták a férjeikről, mintha ugyanaz a férfi lett volna.

Agnesa egy elágazásnál lekanyarodott az útról, amin jöttek.

– Elviszem Terminibe, jó? Aztán felmegyünk a Monte Costanzóra! Meglátja, szebb, mint Ravello. Csak nem kérnek belépődíjat, mert senki sem jár ott. Én sokat voltam fönn gyerekkoromban. Egy bezárt kolostor van a hegytetőn. Majd meglátja, ha látunk egyáltalán valamit, mert általában ott köröznek a csúcsnál a felhők. – Úgy nézett Zebegényire, mint éppen egy nappal korábban, amikor elindultak Nápolyból az autópályán a tenger felé.

Termini templomának harangjai dallamos futamokat játszottak, mikor megálltak a közelében. Esküvőre készültek, a násznép már összegyűlt, de a menyasszony és a vőlegény még nem volt sehol. A tér mellvédje alatt egy citromliget napozott, a fákon dagadt, jóformán egy sárgadinnye nagyságával vetekedő gyümölcsök lógtak. Csaknem kiszámított keretben, a félsziget csúcsának sziklás hegye és Termini házai között, a pár kilométeres tengerszoroson túl ült a vízben Capri szigete. Zebegényi rágyújtott egy cigarettára, de Agnesa arra kérte, hogy a kocsiban szívja tovább, mert félt, hogy a házasulandók Nápolyból érkeznek majd, s pillanatok alatt úgy megtelik kocsikkal Termini templomtere, hogy az esküvő végéig már ők sem tudnak elmozdulni.

– Oda megyünk! – mutatott a sziklafalak tetején zöldellő tisztásra.

A kopasz hegycsúcson egy alacsony tornyú, fehér épület állt, és három fa egymás mellett. Aztán egy mély nyereg következett, kis fenyőerdővel, és Caprihoz közelebb még egy magaslat, amelynek közelében fémszerkezetes adótorony állt, s alatta, a fák között egy nagyobb, új épület foltjai is látszottak. Agnesa elmondta, hogy rádióadók vannak ott, feltehetőleg katonai is, mindenesetre a hegynek az a része már nem látogatható, de sok zavart nem okoz, naponta kétszer jön le és föl egy-egy autó, aztán élő embert nem látni a környéken, csak a kőkerítést és a kamerákat.

A hegyi útra nem szabadott behajtani kocsival, ezért Agnesa nagy sebességgel, nyugodtan ment előre az egyetlen autóra méretezett, egykor leaszfaltozott, beláthatatlan kanyarokban is. Az út jórészt krumpliföldek és zöldségeskertek mellett vitt fölfelé, néha szűk kanyonná vált, és nagyobb sziklatömbökön is átvágott, melyeken a repedések mind egy irányba, meredeken a szárazföld belseje felé mutattak, mintha óriások próbálgatták volna az ásójukat a kőben. A kocsit a nyeregben, a fenyőerdő mellett hagyták, és a sziklatuskók között, a recsegő tobozokon gyalog indultak föl, a kolostor felé. A nyereg külső oldalán sárga virágszigetek és gazos meredélyek váltották egymást, lejjebb két ferde sziklanyelv nyúlt be mélyen a tenger fölé, majdnem egymás fölött, mintha egy szomjas tarajos sárkánygyík hajolt volna le a vízhez.

– Szerencsénk van – mondta Agnesa –, nem kerülünk a felhők közé.

A fenyőerdő széléhez közeledtek, amikor hangos énekszót hallottak, s hamarosan meg is látták a méteres gazban fölfelé kapaszkodó szamár fejét és a hátán békésen óbégató, testes embert. Agnesa intett, hogy ne zavarják meg, leguggolt egy fenyő törzse mögé, s úgy hallgatta a közeledő dalt. Zebegényi is leereszkedett a földre, szorosan Agnesa háta mögött, aki jobb kezével egy szikladarabra támaszkodott. A kék szoknya és felső elvált egymástól, egy tenyérnyi sávban barnán csillogott a nő háta a csípője felett. Zebegényi előbb megszámolta a kidomborodó csigolyákat, aztán nem tudott ellenállni annak a megérzett törvényszerűségnek, hogy a tenyérnyi hely éppen az ő tenyerének a helye most, és rátette a bal kezét. A szamár egészen közel ért a hegynyereghez. Jól látható volt már fedezékükből is, hogy nemcsak a testes földművest vitte a hátán, két tégla alakú kosarat is cipelt az oldalán, tele krumplival. Zebegényi lecsúsztatta tenyerét Agnesa szoknyájára, aztán a szoknya alá. A krumpliszállítmány megállt a vízválasztón, a szamár egykedvűen nézett maga elé, a férfi pedig abbahagyta a nápolyi dalt, amíg leszállt a szamárról, majd a kötőféket a kezébe vette, és újból fennhangon énekelni kezdett. Agnesán nem volt bugyi, Zebegényi ujjai megérintették szeméremszőrzetét, aztán végigsimítottak a nemi szervén, míg nedvességet nem értek. A férfi nem fordította a szamarat a nyergen futó ösvényre, hanem egyenesen elindult a lejtőn, Termini felé. Zebegényi jobb kezével kigombolta a nadrágját, s ahogy tudta, kicsit lejjebb tolta, aztán megérintette Agnesa bal vállát, hogy előredöntse.

– Ne – mondta halkan Agnesa. Fölállt, megigazította a szoknyáját, és szembefordult Zebegényivel. – Így olyan megalázónak tartom.

Mintha egy rakoncátlan gyereket akarna elcsitítani vagy elaltatni, megsimogatta Zebegényi nemi szervét.

– Majd. Majd fönn.

Némán nézték egymást, aztán Agnesa még egy simogatással megerősítette ígéretét, mely Zebegényi számára ettől csak gondolatban vált megnyugtatóvá, viszont nagyon nehezen tudta visszagombolni a nadrágját.

Az erdő szélénél erősen emelkedni kezdett a terep, s hamarosan egy sziklákból összehordott, szélesen tagolt, aztán félméteres fokokkal folytatódó lépcsőhöz értek, mely egyenesen a kolostorhoz vezetett. A lépcsősor közepén sem jártak még, amikor eltűnt a nap, hirtelen hűvös lett, aztán köd, és nemsokára már vizes volt az arcuk és a ruhájuk is, csak az eső nem esett, mert még az éppen csak egyesülni készülő cseppek között jártak. Zebegényi Agnesa ígéretére gondolt, és arra, hogy sosem hitte volna, hogy ennyire lehet gyűlölni egy felhőt.

– Sajnálom – lihegte elöl Agnesa –, nem tudja, miről marad le. Tiszta időben az Etnát is látni. Mögöttünk meg a Vezúv. Minden irányban tenger. Szigetek. Ischia. Capri. Li Galli.

Zebegényi nem válaszolt, elszántan lépegetett előre és fölfelé a gazban és a köveken. Agnesa így is lehagyta, s bár nem járhatott tőle messze, mert a lépteit és a lihegését is hallotta, már nem látta őt. Mikor véget értek az óriás lépcsők, s Zebegényi úgy vélte, hogy a hegycsúcs tisztásán állhat már, egészen távolról meghallotta Agnesát.

– Vigyázzon, hova lép! Négyszáz méteres szakadék van jobbra.

– És balra? – kiáltott a ködbe Zebegényi.

– Arra csak kétszáz.

– És ha előremegyek, mi történik?

– Jöjjön!

Zebegényi érezte, hogy a tornacipője átázott, és a zoknija is vizes már. Lassan, lehajtott fejjel ment előre, egy-két métert mindig látott maga előtt a fűből. Egyszer mégis fölnézett, egészen magasra, és akkor megállt, mert meglátta az égből a ködbe leeresztett, fekete harangot. Lógott a levegőben, csaknem a feje felett, fekete volt, és nem mozdult. Valami megsajdult a tüdejében, és nem tudta levenni a szemét a harangról. Aztán erőt vett magán, és arra gondolt, hogy ha Agnesa Angelának mutatkozott volna be, már biztos lehetne benne, hogy az ördög. A sajgás múlni kezdett, viszont átvette helyét a vacogás, a harang körül pedig lassan kivehetővé vált a fehér harangtorony és a kolostor fehér fala.

Agnesa hátulról ölelte át a nyakát, Zebegényi a hátán érezte a hidegben megkeményedett, meztelen mellbimbókat. Összefonódva feküdtek le a vizes fűbe, s Zebegényinek most néhány percbe tellett, míg a fázástól remegve visszanyerte a fenyőerdőben még oly kemény férfiasságát. Agnesa határozottan, csaknem fiúsan szeretkezett, végül mindenáron ő akart fölülre kerülni.

Amikor kisütött a nap, megint lihegtek, mintha csak akkor értek volna föl a tetőre. Agnesa meztelen volt, Zebegényi ruhája lucskos és sáros. A kolostor homlokzata előtt alacsony párkányzat futott végig, oda terítették ki száradni a szoknyát és a nadrágot, trikójukat pedig derekuk köré kötötték. A kolostor gyorsan melegedő, fehér falának támaszkodtak, a kopott, bezárt ajtó két oldalán, amelyről fölkunkorodva mállott a zöld festék. Zebegényi előbb becsukta a szemét, és hagyta, hogy újra átjárja a forró sugárzás. Aztán kinyitotta, az ajtó túlfelére, Agnesára nézett, de ő még lehunyt szemmel állt a napon. Tényleg ott volt minden: teljes körben a tenger, az öblök, a sziklafalak, a szigetek, a tűzhányók, és alattuk, négyszáz méterre Marina del Cantone, a turisták paradicsoma, de úgy, mint hogyha az égből néznének
le rá.

Már alkonyodott, amikor Zebegényi kiszállt Agnesa autójából a Nube d’Argento előtt, és visszahajolt a kocsiba, hogy néhány sárdarabot és fűszálat kisöpörjön a bőrülésről a földre. Csak a fürdőnadrágjáért ment be a faházba, aztán azonnal indult a tengerpartra. A szálloda strandjához sietett, gondolta, ilyenkor már fölszálltak a lifttel a szobájukba a vendégek, úgyhogy nem zavar senkit, ha ott fürdik, ahol kedve tartja. Nem úszott be mélyen, de sokszor lebukott a víz alá, szinte csak a levegőért dugta ki a fejét, aztán hagyta, hogy mossa körül a tenger, tetőtől talpig. Mikor kijött, már majdnem sötét volt. Fölnézett a kivilágított, rózsaszín Santa Maria delle Grazie-templomra, aztán megtörülközött, és leült egy kőre. Néhány perccel később zajt hallott maga mögött. A lift barlangbejáratából Giorgio lépett ki, a portásfiú. Intettek egymásnak, Giorgio sorban összecsukta a nyugágyakat, egymásnak döntötte őket, és egy kegyetlenül csörgő, erős lánccal mind összekötözte. Leült Zebegényi mellé a kőre, megkínálta cigarettával, és elmondta, hogy az előző napon Agnesától megtudta, hogy Zebegényi Magyarországról érkezett, ezért szeretné elmesélni, hogy az ő nagyszülei egyik részről magyarok, a háború után vándoroltak ki a fiukkal, de őt az apja nem tanította meg magyarul, csak a nagyszüleitől emlékszik néhány szóra, és aztán messze költöztek egymástól, úgyhogy sokáig csak a káromkodásokat ismerte jól, most viszont, egy éve már magyart tanul az egyetemen, de azért ne beszéljenek magyarul, bár talán majd jót tenne, hiszen szeretne hazautazni Magyarországra, egyszer már volt, de lehet, hogy hosszabb időt is eltöltene ott, sőt, talán hazaköltözne, ha félig mondhatja így, aztán majd meséljen Zebegényi Magyarországról, itt is, a történelem szakon is a magyar vonatkozások érdeklik, amiből szerencsére van elég, Nagy Lajos királytól a nápolyi királylányig, Beatrixig, akit Mátyás király és Ulászló is feleségül vett, végül Ischia szigetén élt, és Vittoria Colonna, Michelangelo későbbi nagy szerelme nála nevelkedett, tehát Michelangelo is sokat hallhatott a magyarokról.

Zebegényi elfelejtett beleszívni a cigarettájába már jó ideje. Giorgio elhallgatott, megint cigiztek. Aztán a portásfiú komolyan Zebegényire nézett.

– Ugye, nem haragszik meg, ha mondok valamit? Ha már félig összetartozunk.

Zebegényi a sötétben nem látta a fiú szemét, csak a szemüvegén billegő, kikötő környéki fényeket.

– Nem érdemes Agnesára hajtania, hihet nekem. A szállodaportás olyan, mint egy újságos, minden hír megfordul nála. Külön köszönet, ha nagy betűkkel írják a lift falára! – Giorgio barátságosan felnevetett, aztán megint komolyan folytatta. – Csak azért szólok, hogy megkíméljem a csalódástól. Agnesa leszbikus. Ne foglalkozzon vele, úgysem lehet a magáé! Sokat tudnék mesélni róla.

Zebegényi fölállt, a vállára terítette a törülközőjét.

– Én is. Talán többet, mint Magyarországról. Te se foglalkozz vele. Foglalkozz Vittoria Colonnával, Michelangelóval vagy magaddal. Ciao, Giorgio!

Zebegényi elindult a csikorgó kavicsokon, és arra gondolt, igaza lehet Agnesának, ha valamiről valahol mesélni tud az ember, de nem akar, az már nem az a hely, ahová idegenbe vágyott. Csöndes volt a tenger, csak locsogott a lábánál.