Honfoglalás a Nube d’Argentóban

regényrészlet, 1.

Két napja látta már a kígyós emblémát, szinte megállás nélkül a szeme sarkában tekergett, most mégis egészen megváltozott. Most barna fakormány vette körül, nem fekete műanyag, most egy nyitott, piros Alfa Romeo Spider dísze volt, nem a harminchármasé, aminek pirosa megfakult már, mert több mint tízéves típus volt, és zárt, a legnagyobb különbség pedig az volt, hogy most nem ő vezetett, hanem egy lobogó, szőke hajú nő, a Banco di Napoli egyik fiókjának osztályvezetője. Csak néhány perce múlt, hogy balról a hátuk mögé került a Vezúv, és most már ott kéklett, letört tetejével, jobbfelől, a tengeren túl. Zebegényi látta, hogy bármerre néz, mindenképpen csodákról marad le. Ha az osztályvezetőnő felé fordult, és félpercenként esedékes pillantására várt, nem láthatta az azúr vizet és a halványkék tűzhányót; ha a Nápolyi-öblöt nézte, nem láthatta, ahogyan a hegyek alatt, a sziklás parton futó utat eszelős étvággyal fölfalja az Alfa Romeo. Aztán nem látott semmit, mert beszáguldottak egy alagút tátott száján. Zebegényi most nem szégyellte a már régen időszerű, elcsépelt mozdulatot, és az osztályvezetőnő combjára tette a kezét. Mikor megint ölükbe hullott a forró napfény, Zebegényi úgy látta, a nő szeme átsüt sötétbarna napszemüvegén.

Az öböl déli oldalán, Sorrento felé mentek, késő délután volt. Zebegényi az előző nap reggelén indult el Pasarétről. Kilépett a kapun, mélyen beszívta a virágszagot és lószagot. A sarkon elbizonytalanították a bodzabokrok fehér tányérjai, mintha máris hazavárnák, aztán, mikor végre eldöntötte, hogy nem akarja többé látni a Moszkva teret, és Budaörs felől fogja megközelíteni az autópályát, azt hitte, túl van a nehezén, pedig csak ekkor kezdődött a hosszú, magyarországi vergődés. Volt úgy, hogy másfél percig állt egy kék busz mögött, várta, míg le- és felszállnak a nénik kosaraikkal, némelyikben már benne volt a délre vagy estére megvásárolt hús és kenyér, kerülgették egymást, tétováztak, közben piros lett a lámpa, a motor elérte az üzemi hőfokot, aztán meg is haladta, Zebegényi pedig belátta, szinte lehetetlen világgá indulni egy helyi járat mögött. A 22-es busz fölött viszont sebesen úsztak el a piszkos hasú felhők, némelyik úgy festett, mintha nemrég valahol leesett volna a sárba, de most már mégis rendben, sorban haladtak előre, le nem térve az útról. Szokatlan, keleti szél lehet, állapította meg Zebegényi, mert volt ideje fejben bemérni a Duna észak–déli folyását, és a várost utcáról utcára, sarokról sarokra fölidézve, a folyóhoz viszonyítva meghatároznia saját helyzetét. Aztán becsukódtak az ajtók, eltelt még egy-két másodperc, és megrázkódott a nagy fémszerkezet. Már jóval elmúlt dél, amikor Zebegényi fölkanyarodott az A2-es autópályára, fölhúzta a sebességet száznegyvenig négyesben, ötösbe kapcsolt, sóhajtott, és mire száznyolcvanhoz ért a mutató, úgy érezte, reggel óta türelmetlenül dobogó szíve kissé nyugodtabban ver már. Ausztriában nem tette ki a lábát a kocsiból. Mikor az Alpok közül az olasz síkra ért, megint megkönnyebbült: már sem az önkéntes rendőrként vezető autósoktól, sem a tényleges sebességméréstől nem kellett tartania. Sütött a nap. Udinénél tankolt, és evett egy szendvicset. Szerette a nagy egyenest Padova és Bologna között, mert ott gyorsan lehetett menni, és szerette a sok kanyart Bologna és Firenze között, mert ott izgalmasan lehetett autózni. Először úgy tervezte, Firenzében fog megszállni, Virginiánál, az ismerős szállodásnőnél. Később végiggondolta, ahogy befordul a szűk Via San Gallóba, átlépi a küszöbön heverő, nagy kutyát, Virginia csodálkozik, hogy váratlanul és egyedül érkezett, de azonnal ad szobát, fél óra múlva ott áll a Battisterónál, a Dóm és a Campanile alatt, persze már előbb elsétált a San Lorenzo csupasz, köves homlokzata előtt, aztán föltűnik az Orsanmichele, ami mindig megdöbbenti, mert mint egy várakozó mamutláb áll a kirakatok színes gazában, mellette megy majd ki a Palazzo Vecchióhoz, az Uffizin túl kinéz az Arnóra és a Ponte Vecchióra, visszafelé beül a Giardino di Barbanóba, ami sokáig tart nyitva, és jó is ráadásul, spagettit eszik, salátát, könnyű fehérbort iszik hozzá. Mindez már előre elgondolva is olyan otthonosnak látszott, hogy félt, a sarki bárban reggel elfogyasztott tea és lekváros bukta után azonnal hazaindul majd, és estére meg is érkezik Pasarétre, a lószagba, mint aki csak kiment vacsorázni Firenzébe. Messze akart menni, ahonnan nem tud ilyen könnyen visszatérni. Firenze tájékán benzint vett, és ment tovább a csillagok alatt. Éjfél körül autózott el Róma mellett. Nápoly előtt, Capuánál megint megállt egy benzinkútnál, ott aztán hátradöntötte az ülését, és aludt reggelig. A borotválkozó kamionsofőrök között tisztálkodott, evett valamit, aztán Nápoly külvárosában tekergett egész délelőtt. Autószerelő-műhelyeket keresett föl, és megvételre kínálta a kocsiját. Meglepetésére a borostás mesteremberek egyáltalán nem voltak hozzá bizalmatlanok, nem kérdezték, lopott-e az autó, csak nagyon keveset ajánlottak érte. Kilenc műhelyből hatban azonnal átvették volna a kocsit, végül visszament ahhoz, aki a legtöbbet ígérte, még alkudozott egy kicsit, majd aláírt egy papírt, és eltette a pénzt. Tisztában volt vele, hogy körülbelül az Alfa Romeója értékének felét kapta meg: elégedett volt. Úgy számolta, pénze több mint fél évig is kitart, ha egy tengerparti campeggióban sátrat ver, és talán néhány hónapig úgy is, ha bungalót bérel. Később munkát is kereshet, ha úgy gondolja majd, de egy-két hónapig biztosan nem fog, hiszen nem munkavállalóként jött Olaszországba, hanem világgá ment. Keservesen rázó buszokon megközelítette Nápoly központját, aztán inkább gyalogolt, mert úgy nem kellett elviselnie a fülledtséget, arra tudott menni, amerre akart, egyetlen táskája pedig nem volt túl nehéz. Jobbnak találta, ha csak nézi a bordó kőkockákkal kirakott, hullámzó úttestet, a nagy házak koszos közein betérve viszont bepillanthat a haragos tekintetű lakók kitárt szobáiba, melyekben olyan nagy a szegénység, hogy még a bűn és a vallás is közös ágyon osztozik. Egy kisebb, csaknem néptelen téren látta meg a Banco di Napoli egyik fiókját. Mielőtt világgá indult, az otthoni pénzintézetből kivett némi készpénzt az utazáshoz, de bankkártyáját már nem hozta magával, mert nem akarta, hogy később bárkitől is segítséget kérhessen telefonon, egyáltalán, hogy bármi is Magyarországhoz kösse. Viszont a kocsi eladása után az immár jó kétszeresére duzzadt összeget sem akarta fél évig a hátsó zsebében hordani, és a campeggio zuhanyzójába is majd minden alkalommal magával vinni. A bankban hűvös volt, és sokkal elegánsabban nézett ki bévül, mint ahogy a kis térről sejteni lehetett. Zebegényi bőre a fotel hűvös bőréhez tapadt, míg az ügyintéző belelapozott az útlevelébe. Először úgy látszott, ezen az akadályon is viszonylag könnyen átjut, akárcsak délelőtt a műhelyeken, aztán a kisasszony mégis elakadt az űrlap kitöltésében. Fölállt, a szomszéd asztalnál keresett segítséget, de ott sem talált. Minthogy Zebegényinek nem volt olaszországi lakcíme, nem válthatott ki bankkártyát. Zebegényi igyekezett megértetni a hölggyel, hogy ha itt hagyja a pénzét, az nem őneki lesz jó üzlet, hanem a banknak, és akkor lesz az igazán, ha soha többé nem akadnak a nyomára, a kisasszony viszont azt szerette volna elhitetni Zebegényivel, hogy a banknak egyetlen olyan ügyfele sincs, akinek ne ismernék az elérhetőségét. Zebegényi kezdte elveszíteni a türelmét, mert tudta, hogy egy autó árával a nadrágjában nagyon kevés ideig fog sétálni Nápolyban vagy környékén. Ekkor állt meg arca mellett egy szűk pamutruhába burkolt női csípő. A szürkés-ezüstös ruhácska csak combközépig ért, Zebegényi előbb lenézett a két barna lábra, a fehér, magas sarkú cipőre, aztán felfelé, a pamut alatt feszülő hasra, a bal mellre és bimbójára, a karcsú, inas nyakra, a vállig érő szőke hajra, a kissé fiús ajkakra, a finom orra és a zöld szemekbe. A nő a kezét nyújtotta, bemutatkozott, meghallgatta az ügyintéző kisasszonyt, aztán Zebegényire nézett, mondani akart valamit, de mégsem mondta, határozottságának pillanatnyi megingásán elmosolyodott, végül arra kérte Zebegényit, jöjjön vele az irodájába. Kezdetként néhány áthidaló megoldást ajánlott, aztán amikor megértette, hogy Zebegényinek nemcsak nincs, de nem is lesz lakcíme, akkor azt mondta, átveszi a pénzt letétbe, és néhány nap gondolkozási időt kér, hogyan tudna mégis bankkártyát szerezni. Megszólalt a telefonja, elnézést kért, fölvette a kicsi készüléket, fölállt, és az asztaltól az ajtóig sétálva beszélni kezdett. Zebegényi nem figyelt a telefonbeszélgetésre, nemcsak azért, mert nem tartotta illőnek, hanem mert nem is igen értette, olyan gyorsan és olyan sok helyi kifejezést használva beszélt a nő. Az üvegfalat borító szalagfüggöny résein át a kinti ügyintézőket nézte. Egyik fordulója közben az osztályvezető hölgy megállt mellette, és a kezét fölülről Zebegényi kezére tette. Néhány pillanatig tartotta így, aztán továbblépett. Mikor befejezte a beszélgetést, Zebegényire mosolygott, és megkérdezte, rendben lesz-e így. Zebegényi bólintott. Még nem csökkent a tompa sajgás a mellkasában. Az osztályvezetőnő maga látott hozzá az okmány kitöltéséhez. Zebegényi a pénztárban befizette csaknem minden pénzét, majd visszatért az elismervénnyel az üvegfalú irodába. A szőke, pamutruhás nő az asztalnak támaszkodott, és két ujja között tartotta a bizonylatot.

– Most hová megy? – kérdezte Zebegényitől.

– A tengerpartra.

– Van kocsija?

– Nincs.

– Akkor jöjjön, elviszem. Én is a tengerpartra megyek.

Zebegényi átvette a papírokat, összehajtotta, és eltette őket. A bank szolgálati kijáratán léptek ki az udvarra, ahol a nyitott, piros sportkocsi állt. Mikor beszálltak, a nő levette magas sarkú cipőit, és a keskeny hátsó ülésre dobta.

– Szeretek mezítláb vezetni. Úgy érzem igazán a kocsit.

Többé nem szólalt meg az úton. Zebegényi előbb kínosnak érezte hallgatásukat, szeretett volna kedvesen a szőke nőhöz szólni, de nem tudta a nevét, mert bemutatkozáskor mindig a magáéra figyelt. Később megértette a némaságukban megbújó ígéretet: ez csupán egy átmeneti utazás a Nápolyi-öböl partján, a beszélgetésnek majd később jön el az ideje.

Egy tengerparti magaslat mögé kerülő alagútból kihajtva hirtelen jobbra fordultak, és a pálmafák, citromfák, olajfaligetek és villák között kanyargó szerpentinúton fölkapaszkodtak a hegyre. Zebegényi magában többször elismételte a különös nevet, amit a település határán, a táblán olvasott. Mikor fölértek a városba, a kocsi addig fölszegett, piros orra le-föl kezdett járni az ereszkedő vagy emelkedő utcákon, akár a bivaly szarva a legelőn. Végre megszólalt a szőke bankárnő, és azt mondta, megmutatja Vico Equense központját. Nemsokára egy térre értek, ahol négy, széles szájjal vigyorgó delfin kígyószerű farkával tartotta a szökőkút medencéjét, körben régebbi, emeletes épületek álltak, az aljukban függönyös ajtajú bárokkal, amelyek előtt a helybéliek üldögéltek trikóban, akár faluhelyen. A sarokról a fehér ruhás, barna rendőrnő mosolyogva intett a sportkocsi felé, az osztályvezetőnő pedig maga elé suttogta a köszönést. A kirakatok és a sétálók sűrűségéből Zebegényi úgy ítélte meg, hogy a városka főutcáján haladhatnak. Benézett az egy-egy pillanatra megnyíló sikátorokba, és fölfedezte az apró, zöld narancsokat is az utca fáinak levelei között. Meg volt győződve róla, hogy térérzékéből semmit sem veszített Budaörs óta, vagyis a hegyi városban a kocsi éppen egyenesen a tenger felé halad. Az elkanyarodó főutat nem követték, egy keskeny utcácskába hajtottak be, ahol éppen csak elfért az Alfa a falak között. A második keresztutcánál, a szemközti sarkot átlósan levágó, rácsos kertkapuhoz vezette a sportkocsit a bankárnő. Fölhúzta a cipőit, aztán komolyan Zebegényire nézett.

– Szabadon vannak a kutyák. Kérem, várjon meg! Sietek.

– Rendben – mondta Zebegényi.

Kiszállt a kocsiból, és kivette a táskáját. Gyenge ötlet, gondolta közben, mert a kapu rácsozata mögött egy kikövezett, üres udvart látott. A félig elfordult kocsi betöltötte a kereszteződést, de egyik irányból sem közeledett senki. A szűk utcákba már nem sütött be a nap, csak a háztetőket érte még a narancsszínű fény. A kertkapuval levágott sarokkal szemben is volt egy kisebb beszögellés, alul alacsony kőpárkánnyal védett, lépésnyi kert zöldellt, fölötte, egy falmélyedésben kicsi Szűzanya-szobor állt. Mária homlokára világoskék, világító neonszálból készült a csillagos korona. Az osztályvezetőnő távirányítóval tárta ki a kaput, aztán behajtott az udvarra, és leállította a motort. Kutyák nem jöttek elő, és a hangjuk sem hallatszott, még akkor sem, amikor már a kapu becsukódott. Zebegényi előbb megint az ízléstelen szoborra pillantott, aztán a kereszteződés közepére lépett, és arra nézett, amerről megérkezett. Az utca visszafelé emelkedett, végében érezhető volt a nagyobb, elkanyarodó forgalom, jobb oldalán régi, emeletes épület, balra terméskőből rakott kerítés állt, párkányán mózeskosárnyi cserepekbe ültetett pálmákkal. A virágsor a Szűz Márián túl is folytatódott. Ez az utca is emelkedett, de kevésbé talán. A távolabbi, magasabb épületek közti hasadékban sűrű fák zöldje s egy várfal darabja látszott. A bankárnő kerítése vakolt volt, émelyítő árnyalatú, vörös és rózsaszín festéket önthettek hozzá össze. A vasrácsos kaput két, díszes tetejű kőoszlop tartotta, és mindkettőn volt egy-egy márványlap, az egyiken az állt, hogy Villa, a másikon, hogy Emma. A kaputól balra eső utca a tenger felé és az ég felé lejtett. A bankárnő kerítése után még egy vagy két hasonló épület lehetett, túlfelől emeletes intézmény, az utca végén, éppen középen egy karcsú, nem túl magas antik obeliszk állt, mögötte alacsony kőpárkány, amögött pedig a párában egybefolyó kékek. A negyedik utca a két emeletes épület között egy tömzsi, bástyaszerű, rózsaszín toronnyal végződött. A házfalak szürkék voltak, ide már be sem verődött a napfény, de a rózsaszín tornyot még súrolta éppen. Legfölül körbefutó, keleties kővirágok világítottak, alatta, a három szintre osztott torony fölső emeletén, egy kicsi, boltíves ablakon át a kék ég látszott, a középső szint nagyobb íves ablakában két fekete harang lógott egymás fölött, alul pedig egy tágas, szintén boltíves kapu vezetett át az épületen az ég felé. Ez a boltozatos motívum díszítette a Villa Emma kőoszlopainak tetejét is, állapította meg Zebegényi, és hirtelen eszébe jutott, hogy ismert egy falut, ahol a kerítésre díszként aggatták ki a villanyoszlopokról megmaradt, biztonságosan szigetelő, nagy cseréporsókat, és más falvakban is sokszor látta, ahogy házról házra terjedtek a kúriáról vagy a kastélyról másolt építészeti vagy díszítési megoldások. A Villa Emma udvarának közepén kút volt, kutya még kőből se. Zebegényi közelebb lépett a kerítéshez, az oszlopra helyezett kaputelefonról leolvasta az osztályvezetőnő nevét, aztán megfordult, mert a falak között harsogva evickélt befelé egy kocsi. A fehér taxi éppen a kereszteződésben, Zebegényi előtt állt meg. A sofőr mellett egy nagy fejű, de szögletes, kemény arcú, szőke hajú nő ült. Fizetett, kiszállt a kocsiból, toronymagas termetével Zebegényi fölé emelkedett, s míg a fehér kocsi lassan hátrálni kezdett az emelkedőn, a villa kapuja elé lépett, majd döbbenten, szigorral s némi undorral ránézett Zebegényire.

– Kit keres?

Zebegényi fölemelte tekintetét a narancssárga tornacipőtől a rózsaszín ruhán át az erős alkatú nő kissé vörös arcáig, várt kicsit, aztán csöndesen és magabiztosan azt mondta:

– Emma kisasszonyt várom.

A nagy testű, rózsaszín nő arcán győzött a döbbenet.

– Én vagyok az.

– Akkor tévedtem – vigyorgott Zebegényi, és küszködött, hogy ne csak a narancssárga cipőket és a vastag vádlikat nézze.

– Szabad tudnom, miért áll a házam kapujában?

– Bocsásson meg! Tévedés – ismételgette Zebegényi, és tett egy fél lépést oldalt.

– Hogyhogy tévedés?! – emelte föl a hangját a nagy testű nő. – Az én nevemet mondta, és az én kapumban áll. Mi a neve? Mit akart csinálni itt?

– A csengő mellől olvastam le ezt a nevet – mondta Zebegényi. – De nem magát vártam.

– Kit várt? Kit vár az én házam kapujában, az én nevemet olvasgatva? Ki maga?

Zebegényi úgy döntött, legjobb lesz, ha igazat mond.

– Külföldi vagyok. Most érkeztem. Itt fogok lakni.

– Hol fog lakni?

– Azt nem tudom még.

– A nevedet se tudod?

– Bálám vagyok, a próféta – vágta rá ingerülten Zebegényi. – A zsidók bejövetelét hirdetem.

– Mi van? – vörösödött el a nő.

– Nem látta a szamaramat? Azt hiszem, a maga kertjébe ment be. Kiküldené?

– Téged küldlek az anyádba, te szemét csavargó! Takarodj innen! Várj, ha még egyszer meglátlak, hívom a csendőrséget! Ha nem takarodsz, a rendőrséget hívom! Csavargó! Lesben álló betörő! Várj, hívom a csendőrséget, ne mozdulj!... – hadarta a rózsaszín nő vörös fejjel, és közben a kulcsa vagy a telefonja után kotorászott.

Zebegényi nem várta meg, mit halászik elő a táskájából, hanem nagy ívben megkerülte, kicsit mosolygott, hajbókolt feléje, aztán dühösen elindult a boltíves torony felé.

– Baszd meg a szamaradat! Rohadt tolvaj! – kiáltott utána még egyszer a nagy nő.

Zebegényi nem nézett vissza, csak várta, mikor hallja meg maga mögött a futás csattogását. Úgy lépett, mint aki éles köveken jár, de siet, és észrevétlen szeretne maradni. A boltíves toronykapu alól óvatosan mégis visszapillantott: az utca üres volt, és már nem állt senki sem a Villa Emma bejáratánál. A bástyaszerű épület egy kicsi, tengerre néző templom tornya volt. A boltíves kaputól jobbra állt a templom, előtte háromszögletű terasz volt, melynek csúcsában, a templomon túl, egy hófehér Szűz Mária-szobor állt. A rózsaszín, bástyás templomot még javában sütötte az ég és víz határához közelítő nap. Zebegényi a terasz hosszú fémkorlátjához lépett: alatta szakadék volt, hetven-nyolcvan méter mélyen a partszegély sziklái, az öbölben kikötő, enyhe félkörívben egy kikötővároska néhány öreg háza, az öblön túl pedig megint függőleges sziklafal a tenger fölött. A korlátra könyökölt. A víz a part mentén világoskék volt, foltokban türkiz és zöld, beljebb pedig tintakék. Az elszórtan kimagasló sziklaszirtek és zátonyok körül fehéren habzott, a sekélyebb és simább részeken viszont még a magasból is jól láthatóak voltak a tengerfenék sziklái és nagyobb kövei. Néhány perccel később, mikor némi szégyenérzet keveredett Zebegényi ámulatába, megfordult, hogy megnézze a templomot és a tornyot. A boltív alatt a bankárnő közeledett. Határozott, gyors léptekkel jött, csak a férfi előtt lassított kicsit, kedvesen nézett rá, de nem állt meg, hanem a korláthoz lépett.

– Mit szól, milyen gyönyörű?!

– Azt hittem, maga már unja! – fordult vissza a tenger felé Zebegényi is.

Az osztályvezetőnő megvonta a vállát.

– Nem unom. Megszoktam csak. Néhány nap után sokkal jobban hiányozna, mint annak, aki nem szokta meg. Olyan, mint a vízcsap. A fürdőszoba vagy a mosogató.

Lent egy motoros bárka indult a nyílt tenger felé, mint egy búgó, lassú, fehér bogár.

– Azt hittem, elment – nézett Zebegényire a szőke bankárnő.

– El kellett jönnöm idáig. Találkoztam egy ronda nővel, akinek azt mondtam, hogy őt várom.

– Gratulálok – mosolygott az osztályvezetőnő. – Ha most is rá vár, akkor nem zavarom tovább.

– Dehogy! Csak őt is Emmának hívták, mint magát, és innen eredt a félreértés.

– Engem nem Emmának hívnak – mondta kedvetlenül a bankárnő. – Agnesa vagyok.

– A kaputelefonon van kiírva…

Agnesa két ujjával megérintette az ajkát, mintha letörölné.

– Emma a nagynéném.

Zebegényi egy darabig hallgatott.

– Nem tudhattam, hogy ő is magánál lakik. Biztosan mondta, hogy találkoztunk, mert eléggé földúlt volt szegény.

– A hátsó bejáraton jöttem ki, nem az udvaron át – mondta összeszorított, vékony ajakkal Agnesa. – Láttam az ablakból, hogy megérkezett.

– Nincsenek jóban?

Agnesa Zebegényire nézett, megint mosolygott, és a férfi korlátot markoló kezére tette a kezét.

– Ez egy hosszú történet, és nem illik ide.

Zebegényi bólintott. Várta, meddig tartja a szőke nő a kezét a kezén. A kikötött halászhajókat, csónakokat nézte, és a napot, ami lassan a tengerbe ereszkedett.

– Ma reggel nem gondoltam volna. Eléggé romantikus, ahogy itt állunk.

Agnesa elvette a kezét.

– Szerintem inkább abszurd. A nevemet se tudja. Azt ígértem, elhozom a tengerpartra: elhoztam, tessék.

– Ez nem a part. Ugorjak le?

– Ne. Rondán összezúzott hulla lenne magából, és kár lenne a szép fejéért. Tudja, hányszor végiggondoltam már? Legalább a torony kapuja alól kellene egy rámpát építeni. Azon nekifutni! Zuhanni! Úgy a tengerbe érkezne, de egy deszkaszál kevés. Arról is csak a sziklákat éri el.

– Ezt számolja, mikor ide kijön?

Agnesa megrázta a fejét.

– Volt, hogy ezen gondolkoztam. Sokszor pedig Ungaretti versét mondtam magamban. Vagy hangosan is.

– Mit?

– Cielo e mare. M’illumino l’immenso.

(Hogy az olasz nyelvű beszélgetés logikáját miért kellett megsérteni, azonnal világos lesz. A sor Weöres Sándor fordításában így szól: Ég és tenger. Megérint a határtalan.)

– Szép. Csak a mi nyelvünkre nem lehet lefordítani.

– Hogyhogy nem lehet?

– A dallamát nem lehet. Hogy mill és limm. – Zebegényi kis tűnődés után meggyőződéssel folytatta. – Ha meg dallama van, akkor nincs értelme.

– Látja, ugyanígy nem lehet lefordítani, mit jelent nekem, amit naponta látok. A határtalant és a dallamát. Biztosan azt hiszi, magára hat jobban, mert először látja. Lehet, hogy igaza van. De magát nem érintheti meg annyira, mint engem, hogyha nem látja.

– Most még! – mondta nevetve Zebegényi. – De amit a költője írt, azt én is azonnal érezhetem.

– Azt igen. Aztán semmit.

– Mondja el, mit látok!

– Neveket, magasságokat, történeteket mondhatok csak. Amit én látok, azt nem.

– Dehogynem! Meghallgatom.

– Semmit nem értene belőle.

– Lehet – törődött bele Zebegényi. – Akkor mondjon neveket és magasságokat, hogy legalább valamit tudjak! Annyit tudok, hogy ez Vico Equense – bökött előre az állával.

– Nem. Az Seiano. Halászfalu és kikötő. Vico Equense ez itt, fönn, ahol mi ketten állunk. – Agnesa Zebegényihez fordult. – Nem akarok csókolózni magával.

– Akkor ne csókolózzon – mondta türelmesen Zebegényi. – Fáradt vagyok, egész éjjel vezettem. Kellene valami szállást találnom.

– Tőlünk száz lépésre is van egy szálloda.

– Inkább egy bungalót bérelnék. Lehet, hogy sokáig maradok.

– Azt lent talál, Seianóban. Ott van a campeggio.

– A nagynénje ágyában biztosan nem férek el!

– Kérjen bocsánatot! – Agnesa bosszúsan hátrált a korláttól. – Kérjen bocsánatot azonnal!

– Bocsánat! – mondta még türelmesebben Zebegényi.

Agnesa csak egy lépést lépett vissza. Elnézett Zebegényi mellett.

– A legnagyobb hegy a Sorrentói-félszigeten a Monte Faito. Ezernégyszáz méter magas. Boszorkányok és koboldok élnek fönn, de általában ki sem látszanak a felhők közül. Lejjebb remeték is laknak, gondolom, maga is az akar lenni. Az ókori Aequából eredő név valószínűleg a sík területet jelölte. Az aequana kifejezés elsőként Silius Italicus Punica című ókori, történelmi eposzában jelenik meg, még ha igen kétséges is, hogy a sorrentói vidékre utal, amikor a Trasimenus-tó körüli csatajelenetekben egy bizonyos Murranus haláláról mesél. Az a Via Murrano, a szurdokban levezető út, lényegében Seiano egyetlen utcája a tengerpartig – mutatott le Agnesa –, ott van a Nube d’Argento is.

– Az mi?

– A campeggio, ahol lakni fog. Itt mindig ezüst felhők keringenek a sziklaszirtek körül. Nézze, most is! Erről kapta a nevét. Elindulnak a tenger felé, aztán visszafordulnak, aztán megint elindulnak.

– Hogy mehetek le oda? – kérdezte Zebegényi. – Ideje lenne indulnom, nem?

– A Régészeti Múzeumban van egy agyag boroskancsó, Krisztus előtti hatodik századból való, azon látható néhány bevésés még az oszk törzsek idejéből. Az első település lakói ittak belőle, még a rómaiak előtti korban. Aztán a római vicus csak egy major volt, esetleg Stabiától függő kis falu, amely később belépett az itáliai népek Róma elleni szövetségébe, úgyhogy még Krisztus előtt Sulla eltörölte a föld színéről. Aequa Augustus alatt született újjá, mikor a Sorrentói-félszigetet római gyarmattá nyilvánították. Villák, nyaralók épültek. Aztán kezdődtek a földrengések, és kitört a Vezúv. Akkor szerettem volna élni! Utána semmi. Gótok, püspökség, szaracén kalózok támadásai, amelyek elől a hegyekbe menekültek Aequa lakói. – Agnesa kis szünetet tartott. – Menekültek innen. Nézze, itt lenn is áll egy szaracén torony! Teli van velük az egész félsziget, a part, a hegyfokok. A tizenharmadik században hatalomra kerültek Nápolyban az Anjouk.

– Mért szeretett volna akkor élni, amikor kitört a Vezúv?

– A legrégibb okirat Anjou Károlytól származik, a hercegség hóhérának címezte, aki már sajnos meghalt. Az aequai terület ebben az időben lett város, Vico központtal, az Equense előnévvel. Aztán a sorrentóiak elárulták a királyt, és a vicóiakat megtámadták. Ezután épült a városfal. Az Anjou-korszak után megint rosszabb idők jöttek, a város több család tulajdona is volt, Caraffáké, Durazzóké meg másoké. A Nápolyi Köztársasághoz való csatlakozás után, elsősorban a püspöknek, Monsignore Natalénak köszönhetően, ismét megindult az élet. A főpapot aztán Nápolyban kivégezték liberális nézetei miatt. A Bourbonok.

Agnesa nyelt egyet.

– És aztán? Aztán megálltunk mi itt, ketten.

Agnesa visszalépett a korláthoz, hozzászorította a hasát, és a kikötőt nézte.

– Mi ez a templom mögöttünk? Csak akkor mondja, ha még mindig nem akar csókolózni!

Agnesa nem mosolygott.

– Ez a Santa Maria delle Grazie, a tizenötödik században épült. Mikor romos volt, és benőtte a bozót, egyszer csak fényt bocsátott ki. A halászok vették észre a tengerről. A város lakói idesiettek, és az egyik falnál megpillantották a Szent Szüzet. Egyszerű, kis barokk templom, de a tenger felől nagyon jól mutat. Sokkal jelentősebb a Santissima Annunziata-székesegyház, ott látja a kupoláját, az egyetlen gótikus templom a félszigeten. Ha jól tudom, 1320-ban épült. Aequából költöztették át a püspökséget.

– Az nem ugyanez?

– Az Anjou-időkben került odébb a város központja. Vico Equensének két tengerpartja van. Mögöttünk, a sziklaszirt túlfelén Marina di Vico, előttünk, vagyis inkább alattunk Marina del Aequa.

– Csöndes hely, ilyenre gondoltam.

– Vulkanikus. Vico is tufazátonyon épült. Nem tudja, mi történik a mélyben. Scrajo kénes forrásait az ókorban is használták, és ma is működik a gyógyfürdő. A kén teszi ilyen opálossá a tengervizet. Inkább az ég csöndes. Ezt az első napon még nem szokták észrevenni, de aztán annál föltűnőbb az idegeneknek. Itt nem járnak repülők.

Zebegényi csodálkozva nézett Agnesára.

– Egyszerűen másfelé vezetnek Nápolyból a légi folyosók.

– Mondom, hogy erre gondoltam. Itt van Nápoly, és mégis messze van már a civilizáció. A halászok teszik a dolgukat, közben idefenn Szűz Máriát látják. A hegyekben koboldok és boszorkányok élnek. Talán mannát esznek és fürjeket. És itt van maga is. Azt játssza, hogy idegenvezető, de valójában…

– Vicóban és lényegében Seianóban is az idegenforgalom jelenti a megélhetést – folytatta Agnesa. – De a félsziget csücskén, ahonnan már nem vezet út tovább, csak visszafelé, valóban vannak falvak. Én Neranóban születtem. Csupa hegy és tenger között. Ott a krumpliföldek műveléséből, a citrom- és olajligetek terméséből meg a tejtermékekből élnek. Egyébként a félsziget különlegességének számít a Caciocavallo, a körte alakú sajt és a Pizza Metro.

– Ha körte alakú, miért lósajt? Inkább egy tisztességes lóhere lehetne! – nevetett Zebegényi.

– Ne remélje, hogy talál olyan helyet, melyről még két-három nap után is úgy gondolhatja, hogy az a világvége, és amelyről két-három hónap után ne gondolná egészen másképp, mégis, hogy tényleg a világvége.

– Nincsenek elvárásaim. Elegem van, és kíváncsi vagyok.

– Én is – mondta Agnesa. – Elviszem a végére.

– Minek a végére?

– A félsziget végére. De előbb majd délnek megyünk. Meg kell látnia a tengert és a hegyeket Amalfinál, Positanónál.

– Két napja ezt csinálom.

– Mit?

– Délnek megyek.

Az osztályvezetőnő barátságosan a férfi szemébe nézett.

– Jöjjön! Sötét lesz.

– Hová?

Agnesa a háromszögletű terecske szélesebb vége felé indult.

– Se délnek, se északnak. Most majd lefelé megy. – Nevetve fordult vissza Zebegényihez. – Ne aggódjon, lifttel!

Zebegényi még mindig a korlátnál állt, és az ellenkező irányba fordult.

– Megnézem még előbb azt a szobrot a rács mögött.