„A magány lávája kihűl. Az ember nem tudja
leverni magáról, ami rákövesedett. Velem is
egyre gyakrabban fordul elő: nem élem már,
csak a Gerbaud teraszáról nézem az életemet.”
(Az utolsó tanítvány)
Ferdinandy György kötetének címlapján egy partra sodródott hajó képe látható. A kikötésnek, a vitorla levonásának nem önkéntes módja ez, de a fotó nem is tragikus: inkább nyugalmat, sorsszerűséget áraszt, mint amilyen nyugodt, távolságtartó figyelemmel veszi sorra élete tengerre szállásainak és kikötéseinek történeteit az író.
A kötetben az úton levés egyszerre működik mint klasszikus toposz, mely az élet tengerén hánykódó, néha kikötő és partot érő hajóval az ember életútját azonosítja; és jelenti egyszersmind a főhős országról országra való örökös utazását, sodródását. A könyv műfaja novellafüzér, melynek önállóan is élő darabjait – ha az emlékezés asszociatív jellegéből származó kisebb előre- és hátrautalásoktól, valamint a motívumok ismétlődésétől eltekintünk – az időbeli linearitás, az önéletrajziság, az idegenség és a beszédnek, elbeszélésnek visszatekintő, összegző, „elhelyező” jellege kapcsolja össze. Az elbeszélő pozíciója a mesélőé, aki a kaland előadását többször – a történetmondás fontosságát hangsúlyozva – a kaland elmeséléséről való beszéddel, metanyelvvel váltja fel. A novellák mindig a megérkezés és költözés eseményei köré rajzolódnak: az életút a megszokottból való kiszakadás, az úton levés és az új helyre érkezés eseményeiből épül, mind konkrét, mind metaforikus értelemben. A történelem fordulatai az egyén életében utazással, költözéssel járnak: a régi keretek széthullása, a szinte állandó ideiglenesség és idegenség általában az emberi lét sodródását, kivetettségét, idegenségét és kiszolgáltatottságát is jelenti. A hajózás motívumához kapcsolódva ezek a „történelmi fordulatok” földrengésekhez hasonlóak, mikor a tenger visszahúzódik, s láthatóvá válnak a tengerfenéken rejtőzködő korallszigetek, kagylók és hajóroncsok. Mikor az utazó még reménykedik, hogy a „kalandba szakadtság” – miután összegyűjtött mindenféle egzotikus kincset, élményt és tapasztalatot a tengerfenékről – egyszer véget ér, és ő majd egyszerűen hazamegy: „Jártam-keltem ebben a mélytengeri ragyogásban, még csak azt se mondhatom, hogy gyűjtögettem volna a herkentyűimet. Ráértem: nem sürgetett különösen semmi sem.”
(Szökőár) Ferdinandy kötete azonban nem az egzotikus kalandokra rácsodálkozó beszélő kellemesen izgalmas és szórakoztató nagy meséje, melyben az útikönyvek emlegette látványosságok köszöntik az olvasót (hiszen célja sosem a „világlátás”: „Nem mentem én soha, sehová! Engem mindenhova vittek, mióta csak az eszemet tudom.”); a száműzetés, az idegenség igazán sosem ér véget: novellái kevés kivétellel a kiszolgáltatottságnak, erőszaknak, betegségnek és otthontalanságnak „kalandjai”. A kötet beszélője sokat tapasztalt, túl sokat is, gondolhatnánk. A
Vissza Budára című novellában menetiránynak háttal utazik, s ez a mód az egész kötetre/életútra vonatkozóan fejezi ki az el nem tervezettséget, kiszámíthatatlanságot és sorsszerűséget: „A menetiránynak háttal ültem, a varrógép és a kecske között (…) Jól emlékszem erre az utazásra. Talán mert azóta is így, menetiránynak háttal utazom.”
A novellák négy ciklusba rendezve, lineárisan követik a személy életútját, a gyermekkor, az ifjúság, a felnőtt- és öregkor ösvényeit, útjait az anyához, a családhoz, a diáktársakhoz, a feleségekhez és a gyermekekhez fűződő kapcsolatokon át. A kötetnyitó szöveg
(Idegen) megteremti az idegenség trópusát. A háború utáni irracionalitásban, az értékek zavarában összeverődött gyerekbanda jelenti minden gyökér, hagyomány, norma szétfoszlását, ezzel együtt az inkontinencia okozta szégyen és megalázás alóli felemás felszabadulást is. A gyerekkori magány rögzül: „Az alvégen én lettem a pesti. A fiú, aki sikoltozik éjjel. Az idegen.” A belgiumi évek kiszolgáltatottsága, a zaklatások, a nyakba akasztott karton mint az identitás megrendülésének, a kitaszítottságnak jelképe szimbolikusan végig megmarad. A kör végül bezárul: Belgiumon, Franciaországon, a Málaga melletti halászfalun, néhány boldog időszakon, a halál utáni tapasztalaton keresztül újra ugyanoda, a megalázottság, másság, kiszolgáltatottság állapotába jut el az időskorú elbeszélő.
A múlt különféle szakaszait emblematikusan egy-egy novella képviseli, mindegyik egy, az adott életszakaszra jellemző történet, kép kiragadása: Ferdinandy stílusának sajátja, hogy ezek a „nyers”, élőbeszédszerű, realisztikus, mindenfajta érzelmességet és didaktikus szándékot mellőző történetek mégis képesek így, saját „konkrétságukban” egyben jellé, jelképessé válni (egyébként éppen a közlés minimalizálása, illetve az utólagos, azaz az eseményeket láncba szervező, múltat, jelent és jövőt egységként látó, struktúrát alkotó nézőpont eredményeképp). Így válik többértelművé például a házépítés, a „kitörés” reménye, a tanya modernizálásának folyamata, ami idővel visszájára fordul, és a beszélő újra panelben találja magát
(Újgazdagok); s így közvetíti sematikusan a nyugati és keleti álláspontot a Radio Free Europe washingtoni és moszkvai kollégáinak a szigeten tapasztalt indiánlázadásról alkotott különböző véleménye
(A szabadeurópás kolléga).
Az író nem fecseg: szűkszavú, lényegre törő, vázlatoló előadásmód jellemzi a stílust, legyen szó háborúról, munkáról, inkontinenciáról vagy erőszakról. Az események látszólag szenvtelen számbavételének pozíciója – „a Gerbaud teraszáról nézem az életemet” – egyrészt a megértéshez, az önéletrajzi szöveg megalkotásához szükséges distanciával, a nyersanyag „elidegenítésével” függ össze; másfelől ezt a pozíciót természetesen éppen az utazás tapasztalata, a távollét mint életforma teremti, teremtette meg. Ez az életforma adja „a vészt és a kalandot, a látószöget és a nyersanyagot”, szemben azokkal az írótársakkal, kiket éppen ezektől a dolgoktól fosztanak meg, ha a világ valamely pontján bérelt lakásból, kényelmesen szemlélhetik a valóságot.
A kötet központi kérdése az identitástudat megőrizhetősége (megteremtődése) az emigrációban, azaz a magyar nyelv birtoklása, illetve hogy a beszédaktus (a történetmondás gesztusa) a magyar nyelvhez, kultúrához, hagyományhoz tartozásnak, végső soron a személyiség létének feltétele. Az, hogy a bevándorló, a „new comer” számára a különböző országokban betöltött szerepek, kapcsolatok vonzásában még mindig jelent-e valamit például az a sor, hogy „Északfok, titok, idegenség”; vagy hogy a magát argentinnak valló, magyarságát titkoló kolléga, Sánta Kiss számára miért jelent mindennél erőteljesebb támadást egy magyarul elhangzó Petőfi-vers egy trópusi egyetem előadásán. „Mi az erősebb? Az anyanyelv vagy a helyszínek?” A tények vagy a gyökerek? A történetmondás a múlt tulajdonképpeni megalkotása, megértése, a kalandok elmondva válnak valósággá, ezért létszükséglet: legyen a befogadó egy trópusi egyetem hallgatója, vagy akár a jelen kötet olvasója. A szerző „termékeny tudathasadásnak” nevezi az ebben az értelemben itthon (megírva) újra végigélt életét. A múlt szöveggé formálása egyben önmagunk megalkotását is jelenti: „Egy: megcsináltam magam idegennek. Kettő: elmondtam, hogy milyen is az idegen. Három: hazaszöktem, és újrakezdtem az életet.” Ezért kell folyamatosan „elbeszélni”, emigránsok látogatta felolvasóesten, egyetemi előadáson, könyvben vagy kocsmában, hiszen ez az identitás megőrzésének (és megnyilvánulásának, végső soron létének) lehetséges módja. Beszélni a világról, „ami – ha tetszik, ha nem – befogadta, és ami a meddő siránkozásnál mégiscsak érdekesebb”. Ferdinandy György történetmesélésének ez a kulcsa: a nyelv birtoklása mint bizonyosság – amiért magyarnak maradni érdemes –, mely állandóságot, azonosságot jelenthet az odüszszeuszi, soha véget nem érő úton:
„Hát igen. Ez még megvan, a Szó. Ennek még örülni tudok. Mert a kétségbeesés nagy erő. És minden jó mondat egy-egy győzelem.”
(Kortárs, 2004)
