Nyílt levél a Szerkesztőséghez

Mint már a főszerkesztőnek, Kis Pintér Imrének telefonon jeleztem, nagyon meglepett a lap júniusi számának elején közölt interjú, melyet Kapiller Ferenc készített az ismert festőművésszel, Somogyi Győzővel. Sok rosszat megéltem és megértem már hosszú életem során: Horthyék néprontó nacionalizmusát, a nyilasok visszataszító ember- és nemzetellenességét, az oroszok és Rákosiék totális diktatúráját, Kádárék törvénytelen önkényuralmát, amely az 1956. októberi történelmi méretű forradalom leverését követte – de azt az egy gyalázatot még nem, hogy Petőfi, mindnyájunk szabadságának „őrcsillaga” a vádlottak padjára kerüljön! Tudok róla, hogy van egy szervezet (László András a vezetője), amely Kossuthot és Petőfit a magyar történelem legnagyobb gonosztevőjének hirdeti, mert ugye „felségárulást követtek el”. Kis gyülekezet ez: programjában a középkori apostoli magyar királyság visszaállítása szerepel az első helyen. Eléggé hihetetlennek tűnik számomra, hogy a Kortárs, melynek magam is szerkesztője voltam, és ahol barátaim, pályatársaim dolgoznak és publikálnak, Petőfi királyellenes verseit elutasító fejtegetésnek ad helyet. Nem gondolta a Szerkesztőség, hogy amikor efféle „evidenciát” közöl: „Tudjuk, hogy 1848-ban volt egy jakobinus–
republikánus–szélsőbal irányzat is a forradalmárok között. Petőfinek néhány verse – az Akasszátok föl a királyokat vagy az Itt a nyilam, mibe lőjjem? – is erre az indulatra utal, és visszavezethető közvetlenül a francia forradalomra és II. Józsefre mint előzményre”, nem gondolta, hogy ezzel nemcsak Petőfi egész republikánus és forradalmi emlékét, de tegnapi és mai nemzedékek és szellemi elődök modernitáseszméit is megsérti és kétségbe vonja? Mert nemcsak Petőfi akarta „belelőni nyilát” a képzeletbeli királyokba, de Vajda, Tolnai Lajos, Ady, Móricz, József Attila, Juhász Gyula, Illyés, Nagy László, Juhász Ferenc és Veres Péter, Bibó István és Németh László is. És volt itt kuruc fölkelés, parasztháború és Dózsa György, reformáció. És Petőfinek nem „néhány” verse, hanem egész költészete, lángelméje a respublicáért lobogott. „Szabadság gyermekének s szabadság anyjának” nevezte. Annak nevezem én is. És gondolom, a Kárpát-medence magyarságának nagy része kapára-kaszára gondol, ha valaki a királyok boldogságának kedvéért el akarja venni ezt a szabadságot tőle.

Sajnálattal látom: a Szerkesztőség nem figyelt föl arra, hogy a beszélgetésben, jámbor vallásosság tekintélyére építve, egy magabiztos történelemértelmező nyilatkozik meg, aki az egész újkort végzetes kisiklásnak tartja.

Lehetséges, hogy ma, 2004-ben egy modern, magyar nemzeti irányú irodalmi lap, mondhatjuk, az ország legrangosabb folyóirata megjegyzés nélkül közöl nyíltan fölvilágosodásellenes kiáltványt? Azt, hogy festőművészünk vallásos katolikus, azt én elfogadom, láthatólag mély hitét tiszteletben tartom. Történelmi értékeinkre és folyamatainkra vonatkozó tanaiból azonban nem kérek. Nem azért, mintha nem háborított volna föl, hogy a kommunisták erőszakkal el akarták venni az emberektől a vallást, azt a mélyen lelkünk redőiben rejlő szomjúságot és reményt, a „pille sóvárgását csillagig, éjszakáét reggelért, vágyat, mivel a lét szomorú itt, valami messzi felé” – ahogy Shelley verse mondja. De azért, mert az embert autonóm lénynek tartom – csak így lehet szabad. Szerethet és gyilkolhat. És ez a szabadság nőtt, kiterjedt, mióta démonainktól, barlangi kísérteteinktől részben függetlenné vált a civilizációnk. Főleg az európai és a két amerikai kontinensen. Kínában, Indiában, a Közel-Keleten, Afrikában, Indonéziában és más távol-keleti országokban – Észak-Koreáról már nem is beszélve – olyan hiedelmeken, babonákon alapuló társadalmi szervezetek léteznek mozdulatlanul, hogy helyzetük taglalására itt nem térhetek ki.

Európa és Magyarország változik. Változás, válság, változtatás, választás azok a meghatározók, melyek nemcsak a XX., de a XXI. században is veszélyekkel és lehetőségekkel ijesztenek mindnyájunkat. Ebben a kiszámíthatatlan hullámzásban, jövőhitben és katasztrófa-előérzetben nincs egyféle interpretáció, nincs egyetlen igazság. Úgy vagyunk, mint versfordító az idegen szöveggel: bele kell nyugodnia, hogy csak végtelen megközelítésre nyílik módja. Véglegesre, tökéletesre nem. Az interjú tehát, ha már a lap élére tették is, megkövetelte volna, hogy lábjegyzetben hangsúlyozzák: Somogyi Győző érvelése nem a lap véleménye, hiszen így-úgy vitatható.

Csak a fontosabb (talán a legfontosabb) értelmezési ellentéteket említem. Azt olvasom: „A mítosz nem babonát jelent, hanem hiten alapuló közös természetfölötti hagyományt, amelyre aztán a vallás, jog, tudomány és erkölcs épül.” Azonkívül, hogy hosszú mítoszmagyarázó kutakodások után kijelenthetem: eddig még senki sem tudott teljes mítoszmeghatározást adni, az biztos: a mítosz az emberi szellem-lélek-költészet rendkívül értékes alkotása. Mindig szerepel benne egy felsőbbrendű szellem, hérosz, isten, égi tanító, angyal, ördög, efféle. Enélkül csak „úgynevezett” mítoszról beszélhetünk, azt hiszem. Egészében véve a mítosz nem transzcendens, bárhogy fogjuk is föl, mi a természetfölötti vagy metafizikai. Frommnak és Jaspersnek igaza van, amikor a mítoszok siffréjellegét vagy sokértelműségét ismerik föl. Csakugyan tény, hogy nagy kultúrák aligha alakulhatnak ki nagy, központi mítosz híján (a középkori Kelet- és Nyugat-Európa például Krisztus-mítosz nélkül!), mint Spengler, Fraser, Toynbee és mások ezt kiderítették. De az is tény, hogy mivel ember alkotta, a mítosz idővel elfogy, kifárad (ezt mi, európaiak is tapasztaltuk és tapasztaljuk a magunk bőrén). Így aztán kerekre nyílik a szemem annak olvastán, hogy „ilyen a Szent Korona-tan is, mely összefügg más mítoszainkkal, így a Nagyboldogasszony és a szkíta–hun leszármazás hitével. Lényege az, hogy a magyar Isten kiválasztott népe, meghatározott történelmi hivatással, és ennek jele egy mitikus eredetű, szépséges hatalmi jelvény, a Korona. Olyan ez nekünk, mint az ószövetségi zsidóknak a Frigyláda, az
araboknak a Kába-kő.” Látom képzeletben, amint a remek iróniájú Illyés incselkedve rám kacsint: „No, komám, most már aztán húzd ki magad! Hozzánk képest a hinduk, kínaiak, angolok, franciák, oroszok és még sokan csak szalmakutyák!”

Nem érzett a Tisztelt Szerkesztőség ennél a misztifikációnál a Baudelaire-féle „új borzongás” helyett valami réges-régi, dohos borzongást? Hiszen ezzel a „meghatározott történelmi hivatással” ölelte keblére a Horthy-hazafiság az európai kereszténység egyik ellenségét, legelfajzottabb Sátánját, Hitlert! Vagy ennél a nagy ívű summázásnál sem: „A felvilágosodás óta uralkodó modern eszmék tagadják a népek hivatását. A nacionalizmus a nemzetet öncélnak tartja, aminek mindent alárendel. A liberalizmus és változatai azt mondják, hogy a nemzet feladata a haladó eszmékhez csatlakozni és azokat szolgálni.” És most jön az igazi csattanó: „Csakhogy ezek a haladó eszmék téveszmék, élet- és emberellenesek, egy-egy birodalom önző érdekét fejezik ki.” Mennyire igaza van Somogyi Győzőnek! Hiszen mit hozott a modernitás háromszáz éve? A vallásháborúk, a rabszolgaság, a jobbágyság, a kiváltságok megszüntetését. A parlamenti kormányzást, a törvény előtti egyenlőséget, az általános választójogot, a nők fölszabadulását, a gyarmatosítás, a fajgyűlölet elleni harcot. A művészet, a tudomány, a teóriák szabadságát. Az emberi jogokra hivatkozó ellenzéki mozgalmakat. Bizony, e „téveszmék”, vagyis a XIX–XX. század nélkül, a modern magyar líra, irodalom, festészet, szobrászat, szociológia híján talán még mindig a magyar királyság vitézkötéses, darutollas őfőméltóságainak „vivátjaitól” harsogna az orosz csapatoktól megszabadult ország. Festőnk nem tétovázik, mikor erről a régi „szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország”-ról képet ad: „Az egyetlen jó államforma a magyarság számára az alkotmányos királyság. Természetesen az ősi magyar alkotmány korhoz igazított formájára gondolok, nem pedig egy újonnan kitalált vagy külföldről átvett alaptörvényre.” (Az utóbbi hetekben valaki az Aranybulla időszerűségéről tartott nekem előadást!) „Királyt választani a jelen határok, külső és belső állapotok miatt ma bűn volna. Nem véletlen, hogy annak idején Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi viszszautasították a királyi címet. De a Szent Koronára alapuló alkotmányosság visszaállítható lenne, és vissza is kell állítani, mert 1944 óta törvénytelen állapotok vannak.” (Tudjuk, hányféle más és más oka volt fejedelmeink döntésének.)

A nagyjából másfél évtizede szabadon tevékenykedő népképviselet tehát maffiózók night clubja, a négyévenkénti országgyűlési választás nyilvánosan elkövetett bűncselekmény, a történelmünkben többszörösen kihirdetett köztársasági államforma idegenmajmolás. Így természetes, hogy a Történelmi lecke, fiúknak, A Hadak útja, A délibáb üzenete, a Dózsa György unokája, A márciusi naphoz, a Hunn, új legenda és még számtalan, igen, jakobinus vers Adyját is valahova lejjebb kell lökni a magas lóról: „Adyra utalni, Adyt idézni csak úri nagyot akarásával, nemzeti hős gesztusaival szabad. Mi nem tévesztettünk utat [érted, Ady?]: ismét csak levert a csel és a túlerő, és ezt próbáljuk túlélni, mint Mohács óta egyfolytában.” A kicsit zavaros, óvatos Ady-kiigazítás nem téveszt meg: Adyban is a forradalom költőjét kárhoztatja.

Úgy látszik, a forradalom eleve csúf, elítélendő esemény. Elsősorban a francia forradalom az: minden rossznak a forrása. Milyen szép, békés, gondtalan volna a világ, ha az a gonosz Rousseau, Danton, Robespierre meg a „nadrágtalanok” milliói belenyugszanak, hogy az udvar, a király, Capet Lajos, az előkelők az erdei pásztorjátékokon szórakoznak! És alighanem még ma sem vitatkozhatnánk effélékről, ha a csodálatos Osztrák–Magyar Monarchia, a bécsi császárság besúgói, fogdmegjei és kufsteini börtönőrei ügyelhetnének ránk. Emlékezzék csak a Szerkesztőség Bibó átfogó tanulmányára,
Az európai társadalomfejlődés történetére! 1796-ban és azután nem az volt a baj, hogy a királyságot, az arisztokráciát fölváltotta a demokratikus nacionalizmus többségi uralma, hanem az, hogy a hatalomváltás után a hivatásos forradalmárok (Marat, Saint-Just és
a többiek) korszerűtlenül és szükségtelenül a vallás ellen fordultak, és ezt már a hívő franciák nem fogadhatták el.

Az interjú alanya természetesen nem így gondolkodik, és így érthető, hogy szerinte 1956-ban sem forradalom volt Magyarországon: „Ma is erős bennem az a csodálatos, fölemelő érzés, ami akkor az egész lakosságot áthatotta: hogy minden előkészítés és szervezés nélkül egy egész nemzet egyet gondol, egyet akar, és az csupa jó… Egy harmadik útban, egy sajnos, azóta sem megvalósult szabad és igazságos, önkormányzó társadalomban gondolkodott az egész nép, amit a munkástanácsok próbáltak megtartani, és részben – még fél éven keresztül – meg is tartottak… Mindezek együtt mutatják, hogy ez a forradalom egy csoda volt – nem is szívesen használom rá a forradalom szót, mert nagyon meg van terhelve szörnyűségekkel –, egyszeri csoda, amely méltó a magyar nemzet hivatásához… Istentisztelet volt, mert a természet és emberség örök isteni rendje emelkedett föl egy kiválasztott nép és üdvtörténeti pillanat egybeforrásában – a sátán uralma ellen.”

„Az emberi történelmet az ehhez hasonló események viszik előre, az ilyen csodák.” Somogyi szerint „imával döntötték meg a kommunizmust a lengyel munkások”. A legnagyobb csoda persze „a kereszténység születése a tizenkét halász műveként, s ahogy megdöntötte a Római Birodalmat”. A Jézus adja a koronát (!) című képéről elmondja, hogy az Apokalipszisban fölütötte a plébánosa által javasolt részt, és ott ezt olvasta: „Egy fehér lovat pillantottam meg. A rajta ülőnek kézíjja volt [mellesleg: mi az a kézíj?]. Koronát nyújtottak neki, és ő diadalmasan kivonult, hogy győzelmet arasson.” A leíráshoz hozzáteszi: „Ezt az idézetrészt régebben is a magyarságra vonatkoztatták.”

És még száz vagy ezer más népre, gondolom én.

Mert éppúgy nem szerepelünk a Bibliában, ahogy választott nép sem vagyunk. Maga a fogalom képtelenség. A Kortárs interjúkészítőjének ezt észre kellett volna vennie (persze ha történetesen nem ért egyet vele), és a lap szellemének megfelelően közölni, hogy az efféle választottságban mindig a nemzeti fensőbbség hübrisze rejtőzik. A népek nem abban térnek el egymástól, hogy különbek, hogy följebb állnak a rangsorban, hogy úgynevezett hivatásuk van, hanem abban, hogy mások: más az eredetmítoszuk, természetük, történelmi sorsuk. Az például, ahogy a Toynbee-féle képlet szerint jól vagy rosszul válaszolnak az ismétlődő kihívásokra, és így maradnak fönn, vagy sem. Persze a történelem még annyira sem racionális folyamat, amennyire a nagy angol történelemfilozófus szeretné. Hozzám inkább Nikolai Hartmann fölfogása áll közel. Szerinte a történelem részben az ember, részben a természet műve. Tervezünk valamit, aztán a „dolgok hatalma” is megteszi a magáét. De semmiképpen sem mellékes, hogy egy nemzet, egy kultúra legjobbjai mit gondolnak, mi a fölfogásuk.

Azt hiszem, a mi hagyományunk is, mint sok más szomszéd népé, a fölvilágosodásból indul ki. A franciák, az angolok, a németalföldiek demokratikus vívmányai mutattak utat. Batsányi Jánosnak A franciaországi változásokra című versétől Illyés Egy mondatáig ilyen volt a magyar elszántság, hogy szabadok és modernek lehessünk. Nem tudok olyan nagy költőnkről, írónkról, gondolkodónkról, aki a dicső múltba akarta volna visszavezetni népét. „Ez az a tett, amit a modern fejlődéseszme legjobban tilt, mondván: »a fejlődés egyirányú«; »az idő kerekét nem lehet visszaforgatni« stb. Ezzel a csőlátással szemben a visszafordulás a hagyományos kultúrák mozdulata, s ezt a magyar nemzetnek és Európa többi népének is előbb-utóbb meg kell tennie.” Igaza van Somogyi Győzőnek: vissza lehet forgatni az idő kerekét. Egyre gyakrabban tapasztalom, hogy vannak, akik ugyanígy vélekednek.

De ők is gondoljanak arra, hogy ennek a „visszaforgatásnak” meg kell fizetni a fölmérhetetlen árát! Hiszen végül is a modernség korszakot nyitó változtatásáról, a szekularizált államról van szó. Csak ez szolgálhatja a polgári jogokat, a lelkiismereti és vallásszabadságot. A szakrális kormányzás nyomorúságát, megkövesedett intézményrendszerét az egész földgolyó ismeri, tapasztalja és tapasztalta, nem csak mi itt, Európában. És még valamit: aki a modern, népfölségen alapuló, tehát a fölvilágosodás harcai révén létrejött társadalmi rendet elutasítja, az nemet mond azokra a nagyjainkra is, akikre egyébként büszkén hivatkozik: Balassira, Csokonaira, Berzsenyire, Aranyra, Petőfire, Adyra, József Attilára, egészen Babitsig (akit királygyalázásért ítéltek el a Játszottam a kezével című verse miatt). És akkor kije-mije marad a „megváltó” hagyományújítónak?

Budapest, 2004. július 7-én

Üdvözlettel:

Tornai József