A Nibelung-lakópark
drámarészlet
Térey János
2004 // 09
(Hagen padlásszobája a Kaiserstrassén. Hagen az ágyán forgolódik, és álmában először Gerda, majd Dankwart képe jelenik meg.)
GERDA
(átszellemülten)
A Pusztítót ünneplem: ősgonoszt űz,
És lángszórója nyelve – tisztítótűz!
Szeretem: ő a legkisebb fiú
A Wotanverte, jéghideg családban,
S míg visszaszerzi alanyi jogú
Részét, vakon szolgáljuk mindahányan.
Amilyen erős, éppolyan kicsi,
De nem látom se törpének, se gnómnak;
Csak önmagától kell megvédeni,
És óriásokat dönt földre holnap.
DANKWART
(derűs elragadtatás)
Imádom az angyalfekete angyalt,
Ha káromkodni oltárnál tanít,
S pofon üti a mennyekig magasztalt
Nómenklatúrát; vallást alapít,
S fölszárítja a friedrichstadti aszfalt
Feketéllő vizesnyolcasait…
A nap remittendáját visszaküldi
A feladónak! Egyenes beszéd:
„Ha Siegfried sem tud ellenünk szegülni,
Fölgyújtjuk, mint a Föld fölöslegét!”
GERDA
Imádom, hogyha összegyűr az ágyban,
És méhemig nyilall eleven áram…
Szavain csüggök, mert delejesen
Izgalmas férfi; kapkodom fejem,
Hogy hágnak igéi egymás nyakába,
Mikor a gyűrű titkát magyarázza.
„Hány évig forgott kormos ujjakon!
S ha összes hordozóját tönkretette,
Áldásként illik majd az én kezemre,
Ha legvégül megkaparinthatom!”
DANKWART
Hamu alatt parázs! A föld alatti
Napot láttam kihunyni, s most lobogni!
Szemében perzselő sugárözön,
Árnyék-eszmékben csillámló karizma;
Nem nyugszik, míg Wotant le nem taszítja
Komoly trónjáról, amíg kő kövön
Fekszik; és hogyha Fafnerek, Fasoltok
Bábellé tornyozták a törpe Wormsot –
A talmi művön epésen mulat,
S aláaknázza legszebb tornyukat…
(Hagen fölébred, és kidörgöli az álmot a szeméből. Könyvet emel föl az éjjeliszekrényről, és a bejelölt helyen fölüti.)
HAGEN
Utasításra vártam, mint jónevű elődöm,
S épp mint ő, Nostradamus kulcsművét rágtam át.
Akkor teljes a bosszúm, ha hóhérként betöltöm
Köszvény gyötörte jósunk homályos jóslatát…
l. centuria és 87.
Vers – hátborzongató kép elevenedik:
„A Föld gyomrában egy roppant étvágyu máglya
Gyullad, s megrengeti Új Város tornyait;
Arethusa ecsetjét a vérfolyóba mártja,
S két szikkadt szirt csatája eltart pár hónapig.”
Mérget termel a beteg képzelet, de
Legyen vezérem most a mérges eszme!
Lássuk csak!… Csinos végkifejlet ez, nem?
Valóvá bűvölöm, tanúm az ég;
S a harc emberfölötti örömét
Érzem pezsdülni minden idegemben,
Míg fontolom a bosszú dátumát…
Parancs e prófécia, mint a törvény;
Hunyt szemmel követem a csillagösvény
Valamennyi baráti vándorát.
(Tekintetét a billenőablakra függeszti.)
…S már készülődöm, fölkent végrehajtó,
És büntetést oszt begyógyult kezem;
Az őszi ég visszáján, a kavargó
Worms közepén a tornyot meglelem,
A tőke tornyát egy füstös köröndön…
S mint Nidhögg helytartója, földre döntöm!
(A kivetítőn megjelenik a Notung-torony képe, esti díszkivilágításban.)
A tornyok tornya, melyik volna más?
Ketyegni kezd az ördög ekrazitja,
S a törvény pilléreit meglazítja
Egyetlen fülrepesztő robbanás.
Munkás nyarunk volt! Pinceműhelyünkben
Kevertünk kártékony koktélokat;
Salétrom, kénsav, nitrát forrt az üstben,
S raklapszám gyűltek dinamitrudak…
Mi hatna sokkoló áramütésként
Siegfriedre? – Bombánktól bedobja végképp
A törölközőt! Sokkterápia
Ébreszti rá hibbant hibáira!
Eldőlni látja majd a kardkeresztet,
S Worms romjain ő is kardjába dől,
S majd Nibelheimban nirvánára lelhet,
Ha porfelleg száll Niederland felől.
Az F & F hiába tatarozta
A bűnös várost – most hull szerteszét!
Így jár, ki a pokolra alapozza
A mennybemenetel épületét.
A képrombolás is dicséretes bűn,
Ha kontár vásznát hasogatja föl
Késünk; a talmi szebben tündököl,
De színaranyhoz köt csupán az esküm.
(Nyújtózkozdik, és égnek löki a karjait.)
Lássunk munkához, két bölcs harcosom!
Terepre kísér délben a kipróbált
Dankwart, s a gyűlölet gyújtózsinórját
Mindig hű Gerdám kezébe adom:
Mélypincénkből az áradat ha föltör,
Gátszaggatásban ő segít nekem;
Nehéz szülés lesz, nem kételkedem,
De csodát várok egy fogékony öltől…
A rendbontásra legjobb alkalom,
Ha kedden szállunk harcba, Mars-napon;
S mikor a Mars belép a Skorpió jegyébe,
Halottra válik Siegfried napbarnitotta képe,
S rovást vés homlokára az éber rettenet – –
Burjánzik kertem, a haláltenyészet;
Hadd feledtesse a Fekete Péntek
Bohóctréfáit a Katasztrófa-Kedd.
(Elindul a fürdőszoba felé.)
(Részlet a készülő verses drámából.)