Magyar alakok

A betyár; A “lengyel”; Sporthéroszok (2. rész)

A „lengyel”

„Ismered őt? Magassarkú cipőiben, tarkabarka ruházatában… Valamikor minden magyar úrnak volt belőle, mint ahogy agarat vagy hátaslovat szokás tartani a háznál. Ha kikopott a »lengyelkedés«-ből (ami jelentett semmittevést, ápetítus-kedvcsinálást, titkárkodást a XIX. századbeli, dologtalan magyar úriember mellett), akkor néha fölvitte a táncmesterségig valamely vidéki városban… hivatalából kifolyólag búsult hazája sorsán, de mindig igyekezett mulatságos, vidám, hangulatkeltő lenni a hosszú magyar ebédeknél és még hosszabb vacsoráknál… Lengyel volt – és ebből élt, még jódarabig Magyarországon, amikor a szabadságharc utáni zord idők elmúltanak. Ismered őt? Kártyakunsztokat tudott a hölgyek mulattatására, varsói vagy krakkói összeesküvőkkel levelezett… itt maradt, hogy furcsa hangzású nevével, magyarrá válott maradékával változatossá tegye a magyarországi lakosság névsorát… Ismered őt kedélyes száműzöttségében, derült ínségében, magyar költők verseiből, amikor a magyar és lengyel balsorsában örök testvériességet fogadott?” Krúdy Gyula mutat rá ezekkel a mélázó, de némi iróniától sem mentes szavakkal irodalmi „múzeumának” egyik különleges alakjára, ama múzeuméra, amely a Mikszáth- és Jókai-féle mellett a legtöbbet őrzött meg a múlt századok magyar életéből. Különleges alak-e ez a „lengyel”, „aki” közszóvá is vált nyelvünkben? (Az Értelmező Szótár szerint átvitt értelemben: „Elszegényedett magyar nemes, akit baráti szívességből ismerősei, rokonai tartanak el.” És eredetileg: „A XIX. században emigrált lengyel hazafi, aki magyar nemesi házakban otthonra találva, a házigazda vendégszeretetéből élt.” A „lengyelkedésről” vagy tíz éve a néprajztudós-művelődéstörténész Kósa László írt egy kisebb dolgozatot, s bár inkább nyelvészeti jellegűt, azért nem mulasztotta el az irodalmi múltat is vallatóra fogni. Magára a „lengyel” népnévből képzett magyar igére a két vezető példája Németh Lászlótól és Márai Sándortól való.) Korántsem különleges alak a „lengyel”. A régi magyar társas élet jól ismerte amaz udvari ember alakját, félig barát, félig szolga, aki rokonság révén vagy egyéb módon a kastélyba, udvarházba keveredett, s ellátásáért a szolgálatkész mulattató szerepét ölté magára. A múlt században itt lengyelkedő lengyelek sorsa mégis annyiban sajátos, hogy két szomszédos nemzet (a világtörténetben szinte példátlan) sorsközösségének állít emléket, s alakjukat zömmel az irodalom, valamint az emlékiratok őrizték meg, nem a profi történettudomány.

A magyar–lengyel barátság majd ezredéves előtörténete után, amely közös uralkodókat éppúgy fölmutat, mint kereskedelmi kapcsolatokat és egymás megsegítésének eseteit (elég Szent Hedvigre, Báthoryra, Balassira, a magyar–lengyel borútra meg a Zsigmond király által elzálogosított szepességi városokra s azoknak az irodalmat „provokáló” furcsa időtlenségére utalni), a XIX. század tragikus lengyel históriája bizony alkalmat adott a magyarságnak, hogy szolidaritását kinyilvánítsa (ahogy majd a második világháború is százezer lengyelt sodor hozzánk), de arra is, hogy a szabadságszerető lengyel honfiak ezrei siessenek a magyar forradalom és szabadságharc támogatására (tudjuk, még egy évszázad múlva, 1956-ban is voltak próbálkozások), vállalva akár a mártíriumot, de mindenképpen a kilátástalan bujdosást. (Inkább kitérőként egyetlen XVII. századi adalékkal szabadjon élni; azért kitérőként, mert „lengyelügyben” nem különösebben fontos, viszont egy ma is gyakran énekelt – Tolcsvay Béla lantszó mellett! –, de még a szakférfiak zöme által sem ismert dalnak a valószínű forrására sikerül rámutatni. Tóth Béla Szájrúl szájra című könyvében közöl egy minden bizonnyal XVII. századi elegy-belegy – quodlibet… – „boréneket”, amelyben – szemben az oláhhal és a tóttal – egyetlen nemzet említtetik mint a jókívánság címzettje, természetesen a lengyel: „Adjon Isten minden jót, / Bort, pecsenyét, ócsó sót / A lengyelnek sok borsót!” A „habarék” versezetnek, amelyet Tóth Béla Szirmay Antal remek munkájából, a Hungaria in Parabolisból másolt ki, ma énekelt része, az elhíresült „Legyen úgy, mint régen volt”, valószínűleg Terhes Sámuel rimaszombati lelkipásztortól való versötlet, amit azután a „lengyelügyben” szinte felülmúlhatatlan Jókai Mór dolgoz ki – Nemzeti kiadás, Költemények I. 86–97.)

1830–31, 1846–1848/49, 1862–63: ezek azok az évek, egy országavesztett nemzet fellángolásának, illetve a mi harcunknak az esztendei, amikor különösen megnőtt a forgalom a „Lengyel nyereg”-nek mondott kárpáti hágón Magyarország felé, mindennemű hatósági ellenintézkedés dacára. A „lengyel határ” irodalmi toposz a magyar irodalomban, a régi jó Tinódi után leírja Petőfi és Tompa, Jókai és Mikszáth, sőt Ady is. (S talán említhető, hogy ezen a tájon születtek Dessewffy József remek Bártfai levelei 1817-ben, a lengyel nemzeti jellem magasztalása mellett pontos észrevételeket sem mellőzve az észak-magyarországi fürdőhelyre átruccanó lengyel urak viselkedéséről, házi életéről, sőt ételeiről [„édes savanyúságok nincs mindenkor ínyem szerint”]. Sőt, a dolog „fordítva is áll”: túl a Kárpátokon a lengyel udvarházak világa is olyasféle, mint a magyar, legalábbis Krúdy szerint: „Az égbe nyúló Kárpát a fellegekig nyúlva jelenti a magyar határt, de a Kárpátokon túl még következik egy jó darab Magyarország.”)
A kényszerű csöndesség évtizedei után (1809-ben a börtönviselt Kazinczynak még magánlevélre kell bíznia vélekedését, Berzsenyinek postázva: „Lengyelországnak mint nemzetnek a likvidálása politikai bűn”), tüntetések, toborzások és a közadakozási hullámok közepette, a politikusok a köztéren hallatták szavukat, a megyék sorra szerkesztették felirataikat a királyhoz 1831-ben. Kölcsey például ily veretes szavakkal kezdi folyamodványát: „Illő… kijelenteni a királyi felség előtt óhajtásunkat, hogy a részvétünket oly mértékben bíró lengyelekért magas tekintetét vesse közbe.” A Hymnus szerzője megjelöli az egyik legfontosabb okát a két nemzet és nép sorsközösség-vállalásának: félelem az orosz terjeszkedéstől. A segítségnyújtással magunknak is tartozunk, írja: „Mert lehetetlen eltitkolnunk a veszélyt, mely bennünket fenyeget, midőn határainkon polgári szabad alkotvány önkéjesen tapostatott el, s midőn az éjszakai (!) hatalom körülettünk mindinkább terjedez.” A kolozsvári Klio („historiai ’sebkönyv”) Lengyelországról szóló szakaszában nemes retorika sodorja a mondatokat: „Egy gyengének a hatalmassal, egy törpének az óriással ily bátor és csüggedést nem ismerő szembeszállása már magában nagy interesszével bír, és természetes megindulást okoz minden érző kebelben…” Főleg a magyarokéban, hiszen nálunk többszázados „honnyi visszaemlékezések nevelték a sympáthiát a Lengyelek iránt”. Ám a derék szerző (Szilágyi Ferenc) mélyebb és „természetibb” okait is felfedezni véli a két nép egymás iránti rokon érzületének. „Végre egy kicsi, mégis figyelemre méltó környülállás, a két nemzet táncának öszvefoglalása, – a lengyel tánc után többnyire a magyarnak következése, – nem jelent-é valami ezen tekintetben? nem bizonysága-é a két nemzet testvéri indulatban öszveolvadásának?” (Emlékezhetünk, hogy Balassi három versét is lengyel „nótára” költötte, majd Rimay, Faludi, Csokonai meg mások, Arany is említi, Kazinczy viszont a lengyel nyelv szép „lágyságát” dicséri a magyar nyelvért lángoló ódájában.) Erdély kiváló művelődéstörténésze, Kőváry László így emlékezik 1831-ről: „Hozzák a lengyeleket, hangzik fel az iskolában. Kifutunk, sorba állunk. Elcsigázott, lerongyolódott gyermekdiákok vonulnak előttünk, a vilnai egyetem diákjai, viszik őket a gyulafehérvári kaszamatákba.” Berzeviczy Albert Régi emlékek című memoárjában érzékletes beszámolót találhatunk a felföldi magyar–lengyel társas életről, egy költői versenyről például, amelynek tárgya a lengyel himnusz lefordítása („melynek szép mélabús dallamát érzelemteljesen énekelgették nálunk”).
A szelíd verselő, Kisfaludy Sándor követként Zala vármegye közgyűlésén így harsog: „az óriás, kinek vaspálcája már a félvilágra kinyúl, éles körmeit már valóban bele is vágta a Magyar Királynak koronájába, és a Magyar Nemzetnek testébe. Mert tapasztalván azt, hogy a Magyar Korona alatt, a Magyar Hazában vastagon hintett Rácság és Oláhság az Orosz Autochratát tartja, sőt nyilván nevezi maga császárjának, ő érette nyilván imádkozik, és néha jobb szerencsét kíván, mint törvényes fejedelmünknek, nem érezzük-e már, hogy a Magyar Nemzetbe és Koronába vágta körmeit, csak az időt és alkalmatosságot lesvén a marcangolásra.” Másfél évtizedre el is jön az alkalom. Kossuth, aki zempléni származék lévén, különösen rajongott a hős szomszédokért, már mint bujdosó így beszél a maga hevülten derűlátó modorában: „Lengyelország, amint összetöri bilincseit, Lengyelország, amint doronggal és kaszával kezében a kolosszusra rohan, mely elnyomja őt, nemcsak rokonszenvet parancsol, hanem az emberiség bámulatát is felidézi.” (Ez a felkelés is elbukott. Megjegyzendő, hogy ekkor mintegy ezer magyar kelt át a hágón fegyveresen föllépni a lengyelek mellett.)

A magyar köznép segít, ahogy tud s lehet, nincs olyan sötét politikai időszak, amikor elmulasztaná legalább jelezni rokonszenvét. A harmincas évektől divatoznak a gyors és méltóságos lengyel táncok, a férfiak és nők egyaránt vonzódnak a lengyel bundához (irhából készül, fölül simul, lent harangszerűen kiszélesedik, ahogy egy emlékiratban olvashatni: „a hátulját bojtos zsinórral ráncokba kellett húzni, s azután a zsinórral elül bokorra kötni”), már valaha Déryné naplójában is olvashattuk, hogy „Rámára húztam egy kék atlasz lengyelkére valót, s elkezdtem pillangóval kistikkelni…”, jótékonysági bálokat rendeznek, szorgosan másolják és tanulják a lengyel hazafias dalokat – a harmincas években is, a hatvanasokban is.

„Mily két nemzet! A lengyel s magyar!” – kiált föl Petőfi, amikor már nem a csatavesztéseken kellett búsongani (mint korábban tette Obernyik Károly a Lengyel menekvő című kisded beszélyében, Vörösmarty Az élő szobor és előtte A hontalan, Erdélyi János a Szüreten – „Nekünk a sajtó nyom borcseppeket, / Belőlük a balsors vérkönnyeket” –, Kerényi Frigyes a Kosciusko halmán – itt a híres mondás a refrén, a „Finis Poloniae!” –, Bajza Apotheozis címen elhíresült költeményében, vagy Eötvös A befagyott Visztulához intézett versében: „Oh, ébredj, nagy folyó!”), hanem a kivívott diadalokon ujjongani. Nemcsak Bemet, Dembinszkit és a bukás után kivégzett Woronieczki herceget, hanem a hadba sereglő lengyel közkatonák ezreit is éltette, buzdította a reménység: Magyarhon kivívott szabadsága után irány, közösen, Lengyelország! Sárosi Gyula ekkor írja a Lengyel légió dalát („Nagy az ellen számra nézve / De nagyobb a lélek köztünk…”).

Bár az 1830-as évektől folyamatos a lengyel beáramlás, beszivárgás (Pulszky Ferenc memoárja említi, hogy ekkortájt már alig akad felső-magyarországi udvarház menekült lengyel nélkül, itt talált időleges biztonságot Ostrowski, az országgyűlés elnöke is), igazából a századközép a születési ideje a „lengyelnek”. A bujdosás és a világból való kényszerű kizáródás kora ez. És a mindennél erősebb patriotizmusé. Amely minden adomás kedélyeskedés mellett állandóan megzendülő szólama a lengyelekről való beszédnek is. Hatalmas antológia lenne összeállítható a XIX. századnak akár csak a második feléből, nincs jelentős írónk, akiknél lengyel alakok és maga a „lengyelügy” ne kapna szerepet. Arany a Népdaltól Az egri leányig és a Muránytól a Bolond Istókig, a költő Jókainál ott a Szmolkához, A lengyelek fehér asszonya,
A lengyel kardja, a Két lengyel menekült, Szilágyi Sándor, az ötvenes évek legmerészebb és legügyesebb lapszerkesztője mindig megtalálta a módját, hogy nyomdába csempésszen egy-egy izgalmas „lengyel” szöveget, Vajda a Béla királyfiban nem éppen allegorikus célzatosság nélkül rajong a lengyel hősiességért és a lengyel–magyar „frigyért”, s még a kiegyezés előtt születik meg az a vers, amely egy Csengey Gusztáv nevezetű ifjú teológusnak bizonyos halhatatlanságot szerzett, A fogoly lengyel. Évtizedeken át alig volt honszerelemtől szervezett rendezvény, ahol rá ne kezdett volna egy kigyúlt tekintetű ifjú vagy zavarát hősiesen leplező kisasszony: „Beh világos a cár palotája!” (Olykor még ma is felbukkan ez a rokonszenves „Walesi bárdok-átirat”, legutóbb a Vesszen a magyar? című antológiában.) És ide vehető még kicsit későbbről két költői kiválóságunk verse is, Reviczkytől A lengyelekhez („Széthulló nemzetünk bús mása voltál”) és Komjáthy Jenő Lenau-átirata, A korcsmában.

Bármilyen szaván merengünk a magyar múltnak, soha nem szabad megkerülnünk a „Cuczor–Fogarasit”, ami csak látszatra szótár: mindennek tárháza, amit a magyar múlt felhalmozott, ez a csodálatos mű, amely 1844-től készül, és 1862-től kezd megjelenni, nem politizál, csak nyíltan beszél. A „bebujdos” szónál a példamondat: „Sok űzőbe vett lengyel bebujdosott Magyarországba.” A „kibujdosnál”? „A lengyel, magyar, olasz, német, francia kibujdosók.” „Haza”? „A lengyel hazának csak neve van meg.” „Forradalom”? „Francia forradalom, lengyel forradalom.” Van itt önálló címszóként „lengyelliba” (a vadlúd – mint költöző madár), „lengyelbúza”, „lengyeltánc”, „lengyel alkotmány”, „lengyel viselet”, s jó, ha tudjuk azt is, hogy mi a „lengyelfürt”. („Leginkább Lengyelországban divatozó sajátságos hajbetegség, midőn a hajak öszvekócolódnak, s mintegy fürtökként alálógnak, s ha rövidebbre nyírik, vérzenek is. Okát leginkább az ottani számos és tisztátalan zsidóknak tulajdonítják.”) S hogyan definiálja magát Lengyelországot az önkényuralom idején egy (az osztrákok és az oroszok által) levert forradalom és szabadságharc után a szolid „magyar nyelvtudós”? „…hajdan nagy és időnként hatalmas álladalom volt, de az elébbi században a szomszéd hatalmasságok által szétosztatott, s az önálló álladalmak sorából töröltetett… Azon része, mely az orosz hatalom alatt Lengyelország nevét viselte, az utolsó forradalom után a címtől is megfosztatván, a nagy orosz birodalomba, mint annak alkotó része bekebeleztetni céloztatik.”

Ötvenes évek… Mintha mindig ónos eső esne, emlékezünk Arany Jánossal. Ám Krúdy már így beszél: „Ötvenes évek! Az országúton zsandár járt és a csendillákban, a zöld szőlőhegyeken víg lengyelek mulatoztak.” Félrevonulni kénytelenült magyar kisurak, menedéket kereső lengyel hontalanok – közösek a veszteségben, hasonlóak a dacos vállalásban, s annak a tudatában, hogy ki lehet, mert ki kell bírni ezeket a hontalan éveket. Amellett nem ártott egy kis „egzotikum” (a rejtélyes idegen, egy szláv Monte Cristo…) az unalmas, vége-hossza nincs kúriai mindennapokba… Vay Sarolta (Sándor) említ például egy kertészt Zemplénben, aki ez időtt munkája szünetében franciául olvas föl a ház kisasszonykáinak, lévén ősi lengyel grófi családnak Bem seregéből itt ragadt harcosa. Az egyik legkülönösebb emlékiratunk szerzője, Podhorszky Mária (tizenöt évesen börtönzik be tíz esztendőre!) ír egy Wimpmüller nevű lengyel báróról, akit menekülése közben a túlbuzgó korcsmáros valami kémnek nézvén, felad – húsz év börtön az ítélet. Ugyanő említ egy bujdosót, aki a buzgó Meszlényiné Kossuth Zsuzsanna ajánlólevelével érkezik: „szokás, sőt hazafias kötelesség volt azon időben a hontalanoknak menhelyet adni…” Ugyanitt olvasunk azoknak a lengyel tiszteknek a sorsáról, akik Miskolc környékén telepedtek le, franciát, festészetet, vívást, zongorát tanítanak, az egyikük a Tisza nevű gőzösön ellenőr, amíg le nem lepleződnek, s el nem nyerik büntetésüket. Berzeviczy Albert, a nagy kultúrpolitikus és művelődéstörténész gyermekkori emlékein merengve jegyzi le a századfordulón: „Apámnak is több ízben volt lengyel gazdatisztje, az egyik, Guminski meg is nősült s letelepedett Berzevicén… volt egy Wieruski nevű házi »lengyelünk« (komoly politikai előélettel!), neki akadt mindig dolga, ha fontosabbat nem talált (például a kisfiuk játékhadseregéhez eszközöket eszkábálni), befestett mindent, amihez hozzáfért, udvari kutunkat is, mégpedig nemzeti színűre, festékeitől állandó firnájsz-szag terjengett…” A lengyelek mindenütt „ott vannak”. Egy hercegi kastély zenélőórája ezeket a híres sorokat zengeti: „Búsul a lengyel hona állapotján, / Mert Ponyatovszki nincsen a csatáján”, ezt zümmögik a két haza magyarjai is valamelyik Krúdy-novellában, s mit nyekereg a „faduda”, a verkli Gárdonyi lábát vesztett szegényembere kezében Az én falum-ban? Mi mást, mint a régi polák himnuszt: „Mert Ponyatovszki nincsen a csatáján…” S mi mást Szabó Lőrinc édesanyja valamikor a századelőn, ahogy erről a Tücsökzene 41. darabja beszámol? (A költő magyarázó jegyzete szerint ekkor – akkor – „a mi környékünkön még nagy volt a lengyel rokonság. A legfájdalmasabb zeneszám a »Lengyel Himnusz« volt csakugyan; még inkább az lett számomra, amikor ezt a verset írva 1946-ban a saját helyzetünkre gondoltam.”)

A Berzeviczy-idézet már „megelőlegezi” a századközép, az irodalmi századvég és századelő „lengyeleit”, azét az irodalomét, amely mind több különcséggel ábrázolja őket kedélyes, nem mindenben megbízható alakoknak, széllelbélelt „lengedezőknek”, akiktől mégsem volt könnyű megválni, és nem is nagyon akart tőlük senki, amíg tartásukat bírták a távoli tájak magyar kisurai. („Az utolsó lengyel kifüstölése” Krúdynál már későbbi és szomorkásabb történet.) Mikszáth kora ez, a Mikszáth-féle mentalitás érez rá arra a sok szálból szövődő rokonságra, ami oly erősen a magyar világhoz köti ezt a különös, kedves alakot, oly erősen, hogy neve közszóvá is válik, egy viselkedési forma megjelölőjévé. Persze Mikszáth itt is Jókait követi, ha a maga tehetségének a parancsára is. Már Az új földesúrban olvassuk – abban a regényben, amelyből a magyar gyerek a Bach-korszakot „tanulja” – az öreg Garanvölgy szavait: „nem gusztusom, hogy valami úri házhoz beálljak lengyelnek”. (Jókainál van „lengyel lencse”, „lengyel bajusz” és „lengyel pálinka” is – fügével, mazsolaszőlővel…) Mikszáthnak van „lengyele” a Nosztyban, a Beszterce ostromában (bizonyos Pruzsinszky Szaniszló, „hiszen minden jóravaló várban kell, hogy legyen egy lengyel”, s Mikszáth többnyire nem is saját nevén szerepelteti-beszélteti, hanem csak egyszerűen úgy, mint a „lengyel”), A sipsiricában, A fekete városban és számos novellájában, regényében. Utolsó regényében azt sem mulasztja el megjegyezni, hogy a Lengyelországnak elzálogosított városokban a „hatalom” kötelezővé tette a magyar nyelv tanítását, itt, a hegyek közt, ezen német–szláv fertályában az országnak, miközben a szepességi „magyar” városokban ez még ötletként sem merül föl a Mária Terézia előtt évtizedekben. S ugyaninnen egy mindennél többet mondó párbeszédtöredék, amit igazából csak mi meg a lengyelek értünk meg: „Miféle az úr?” – „Lengyel.” – „Csak?” – „Ez idő szerint semmi egyéb.” S ez adja témáját számos cikkének is. Még szegedi újságíró korában veti oda egy rövid tudósításában a végérvényes mondatot arról, hogy mi kötötte össze a magyart meg a lengyelt az elnyomatás éveiben: „Beteg a beteghez ragaszkodik erősen…”

Négy írónknál is rálelünk erre a címre: A mi lengyelünk. Jókai regényt ír a szabadságharc túladunai hadmenetének hőséről, akiről teljesen váratlanul derül ki a könyv legvégén, hogy zsidó (az egyetlen magyarázat: az idős költő ifjú nejének, Grósz Bellának akart kedvében járni ezzel a fordulattal). Jókainak meg kell szakítania 1902-ben regénye közlését a Pesti Hírlapban. („Elcsaptak”, panaszkodik. Az ok: saját lapja nem átallja szidalmazni azt az orgánumot, amely a regényének helyet ad…). Mikszáth „ugrik be”, aki eléggé helyteleníthetően ugyanerre a címre „kereszteli” egyik legszebb elbeszélését, a Filit. Amelynek hőse magyar, csak éppen Lengyel Fülöp névre hallgatva lengyelkedik. Rákosi Viktor (maga vallja be) nem akar lemaradni a nagyoktól: egy családi hallomásos történetet idéz egy szép meséket mondó menekültről, aki hálából lefesti az egész családot, amiként minden kúriában is ezt teszi – éppen ezért tudnak a nyomában maradni. Krúdy a negyedik: ő egy tárcában emlékezik meg élete alkonyán (Szigeti Remete fedőnév alatt) arról, „akiről” oly sokat tudott és írt, aktualizálva a közös múlt emlékét most, az első nagy háború végeztével, amikor a lengyelek századok szenvedése után visszakapták hazájukat, s amikor mi szorulunk vigasztalásra: „A »mi lengyelünk« a maga bús sorsának elviselésében, szétdarabolt országának hazátlanságában is példát mutatott nekünk a jobb jövő reménységére.” Az utolsó lengyel, A lengyel korona, a Lengyel felhők, a Lengyel tánc, Az utolsó lengyel kifüstölése, a Kozsniczki, a lengyel, az 1853, A lengyel korona és még annyi más Krúdy-beszély hol vidorabb, hol mélázóbb hangoltsággal örökíti meg azt a kort, amikor „bujdosó honvédek bolyongtak úttalan utakon”, hősök és szélhámosok, derék katonák és álgrófok, ál-Petőfik, magyarok és lengyelek.

A régi lengyel táncmesterek, gyógyszerészek, francianyelv-tanárok, órareparátorok, vizslanemesítők és agárnevelők, levélhordók, zongorahangolók és annyi minden egyebek „csupa olyan foglalkozást választottak, amely foglalkozásokban érvényesíthették választékos modorukat, röpkeségüket, jókedvüket és mindig megtalálható barátságukat” – mondja Krúdy, s hozzáteszi: „Egy igazi »lengyel« baráti önfeláldozásból talán még a családi kriptába is befalaztatta volna magát vendéglátó házigazdájával együtt.” „Lakik a mellettünk levő lakásban egy nagy szakállú bácsi, aki foglalkozására nézve francia nyelvmester, de az üres óráiban lengyel mártír”, írja egy tárcájában a frivol Mikszáth; „a lengyel fontoskodva forgatta családi pecsétgyűrűjét, miután már régen nem volt alkalma azt viaszba nyomni” – így Krúdy; nos, az ilyesféle mondatok a századvégen mind gyakrabban keverednek azokkal a hasonló állításokkal és hasonló ítéletekkel, amelyeknek alanya nem valami régi lengyelhoni „bujdosó” vagy „emisszárius”, hanem a magyar úri világ lecsúszott alakja. Aki jobb esetben örökös „vendég”, mint Mikszáth Filije vagy Petelei vén nemese. Nem mindegy, hogy Mikszáthnak A szökevények című nagyobb elbeszélésében felbukkanó „kedélyes cimbora” – jó: a neve Kobolinszky Turibius… – magyar vagy lengyel? Ő attól „tetőtől talpig gentleman”, hogy elvesz egy özvegyasszonyt, és az utolsó fillérig elveri a pénzét. Ezért rokonszenvesek nálunk és nekünk ezek a különös szláv nevek viselői, mert azok a nevek lehetnének éppen magyarok is, szeretjük őket, és mosolygunk rajtuk szegénységükben, kópéságaikkal, rögeszméikkel, tét nélküli szélhámosságaikkal, csillogó és kopott életjátékaikkal, igazi vagy álmodott hősi múltjukkal egyetemben. És ők nem is nagyon lépnek túl azon a határon, ami után már a Noszty Feri-féle jellemtelenségek következnek. (A kevés kivételek egyik legplasztikusabbja Ambrus Zoltán Grunovszkyja a Midas királyból, ez a külvárosi bérházba lecsúszott figura, hajdani tábori patikárius és tánctanár, kellemkedő élősdi, akinek ugyan van stílusa, de családjával szemben oly gátlástalanul „tekintetnélküli” az életvitele, hogy az már kimeríti az embertelenség fogalmát.) Talán a legtisztább alakváltozata a szeretetre méltó naplopónak a „nemzet bárójaként” elhíresült, oly sokak által megrajzolt Bizay bácsi, akit Ágai Adolf (Porzó) a maga derűsen nyegle modorában a bujdosó „polyák bácsik” rokonának nevez. Itt, a századfordulón már fel-felbukkannak mint kaladorok is. Mikszáth említ például egyet, valami Berholdstein nevű vár lakóját, az egyetlen olyan általa ismert eleven embert, aki regényhős volt, ő volt Armand modellje ifj. Dumas Kaméliás hölgyében. „Seffert pasának hívják. Származására lengyel gróf…” Jókai egyik úti riportjában – Petőfi Koltón – viszont egy rablógyilkos gazember, visszaélve a nemzeti rokonszenvvel, „lengyel grófnak adva ki magát tart szemlét a Teleki kastélyban”. Ám igazából a „svihák” szó az, amely ezt a nemzeti azonosítást nem igénylő alakot leghívebben jellemzi. A „svihák” szóról a svihákságot bizonyos megértéssel szemlélő Kecskeméthy Aurél (Kákay Aranyos) így beszél: „Etymológiai ismereteim azt gyaníttatják velem, hogy a svihák szláv és pedig lengyel eredetű s megmagyarított szó. Ethnographiai ismereteim szerint pedig, ha a valódi lengyel vér vegyül a magyarral: ezen Kreuzungnak válfaji eredménye adja a svihák ideálját… A svihák legmagasabb philosophiai szempontból tekintve tulajdonképpen olyan ember, aki se nem jó, se nem rossz: hanem akit nem lehet komolyan venni… A svihák az élet minden viszonyai közt csak szerepel.”

A századelőre tehát szétválaszthatatlanul összekeverednek a lengyelkedő lengyelek és a lengyelkedő magyarok (svábok, tótok, zsidók) a svihákság jegyében, de továbbra is ott lappang a magyar nemzeti közérzület és nemzettudat peremövezeteiben minden, ami „lengyel”. S mindig mint a múlt letéteményese. A lengyel: hívószó. Őrszó, amely utalhat a szabadságra, a kurucos dacra, valami északi szépségre, délceg alakokra, ismerős szerepekre, az örök ideiglenességre, tájakra, hovatovább arra a világra, amely egykor úgy volt a közvetlen szomszédunk, hogy szinte határra sem volt szükség. Amikor Ady „a lengyel urak selymes ágyáról” beszél, az örök magyar bujdosáshoz talál kulisszát; amikor a Visztulán énekel, a magyarság lengyeltudatát fogalmazza újra: „Polónia a vidám rabok / S törött sajkások víg hajója”; Kosztolányi viszont csak egy elképesztő rím kedvéért kezdi így egyik „pillanatképét” a negyvenből: „Ó, nő, te drága lengyel, / Olyan vagy, mint az angyal”. Ady ugyanakkor kóbor lengyel lovagnak mondja magát, amidőn Boncza Bertuka kezét megkéri (van valami „lengyeles” egymást becéző szavaikban, amiből a Csinszka név keletkezett: Csacsinszi – Csacsinszka); Kosztolányi Aranysárkányában egy bizonyos Priluszky lovag jelentkezik udvarias kötelességtudással Novák tanár úr asztaltáncoltató lányának hívására – „Priluszky lengyel lovag volt, ki a hétéves háborúban elesett, és szerelmes volt Hildába…”. Gozsdu Országúton című remeklésében lengyel származék az, aki kilép a civilizációból, mintegy a szecesszió metafizikai szintjén folytatva azt, amit hazafias ősei bujdosásként éltek meg; Heltai Jenő viszont a kártyás, link, „fenn az ernyő – nincsen kas” magatartást fogalmazza meg vidoran a „lengyel gróf” alakjában (A két Potocky). És hozhatjuk a példákat Cholnoky Lászlótól (Búzakalász) és Cholnoky Viktortól (Taddeusz lovag vacsorája, az ő vezetékneve: Skabieszky…). Lesznai Anna kitűnő beszámolójában a felföldi magyar-zsidó – azaz: úri – életről családi lózungként hangzik el baj vagy kudarc esetén a „Finis Poloniae”, amiként ősi népi hagyományként a „szökni Lengyelbe”, mindennemű felelősségre vonás elől. Kaffka Margitnál (Színek és évek) „egy méla lengyel táncdarab” hívja elő a múltat, ami inkább álom és költészet, mint valóság: hiszen ez a „kis lengyel dal… finom, lágy, kedves, mint egy kályha langyos melege, mint valami reszketős, régi muzsikáló óra cinegné játszi, bús nagyanyás kecsességgel hajporos fejek, selyemcsokros bokák menüettjét; ó, valaha a grószi öreg szekrényében a kotillonordókon láttam ilyes képet…” Kotillonordó… és amint Őz József, Török Gyula melankolikus polgára (A zöldköves gyűrű) találkozik egy bizonyos Sziporszkyné nevű öregasszonnyal („zsinóros és rókatorkos fekete bunda” van rajta), akiről megtudjuk, hogy ő „a város társadalmának egyik legérdekesebb alakja”: „Annak idején, mikor lengyel–magyar barátság révén comme il faut dolog volt minden úri háznál egy »lengyelt« tartani, és minden jóval ellátni, az urával együtt telepedett meg a Kállói grófoknál. És mert mindenhez értett…” Stb. stb.

És ha előreugrunk fél évszázadot? Át egy újabb világháborún, a Hamu és gyémánton, Pozna¬on, 1956-on, az – állítólag – a magyar kormányzat által „preferált” bornírt lengyelvicceken, ha csak olvasunk. Szegény néhai Balázs József Magyarok című könyvében (amely sokkal fontosabb regény a magyar nemzettudat szempontjából, mint „elfeledettsége” alapján vélhetnénk) a nagy idegenségben összekerülnek lengyelek és magyarok, s a felejthetetlen kép: egy kis fazékban a forralt tej, ahogy a magyar asszony kezéből a „polyák” anyáéba kerül, minden sorsközösségre utaló pátosz nélkül. Vagy egy régi Szőcs Géza-vers, Amerikából, ha tetszik, a bujdosásból, Az elveszett törzs, amely arra a hírre íródott a forradalomról a New York-i magyaroknak, hogy „Marosvásárhelyen átkeresztelték a Kossuth Lajos utcát. Neve ezentúl Calarasi utca lesz”. Ha tehát forradalom és bujdosás, akkor a bujdosásban a forradalom emléke „egyformán beszél, mint Bem apó / magyarul is / és lengyelül / és ő az elveszített törzs / a törzs / mely elvész / s megkerül”. Kedves és ironikus londoni tudós barátunk, Czigány Lóránt pár éve megjelent emlékiratában egy apró életrajzi kuriózum a háborús évekből: „Eseménytelen életembe változást hozott, mikor észrevettem, valaki bujkál a fatartóban.” Azután ez a rejtélyes alak („bujdosó”) eltűnik, de hátrahagyja a „borjúját”. „A négyszögletes, katonazöld hátitáskának fakeret adta meg az alakját, alul fityegő szíjazattal, mellyel a feltekercselt pokrócot erősítik a borjúra. Évekig játszottam vele. Ez az ismeretlen férfi, akinek nagyanyám a legnagyobb titokban hordta ki az ennivalót, és akit sohasem láttam közelről, a németek elől menekülő lengyel katona volt, »a mi lengyelünk«, hogy Jókait idézzem.” S végül Hajnóczy egy kéziratban maradt szövege, amely úgy íródott 1980-ban, hogy vélhetőleg soha nem fog megjelenni. Mégis meg kellett írnia. Véletlenek: Balázs József magyarjai Németországban „csángálnak”, dolgoznak, Szőcs Géza verselője New Yorkban mered a papírra, Czigány Lóránt az angol főváros egyik kertes negyedében ül az íróasztala előtt, Hajnóczy egy londoni útról számol be 1979-ből. „A Ferihegyen fene tudja, milyen egyenruhát és egyenarcot viselő, nem éppen udvarias modorú géppisztolyos pribékek terelnek ide és oda, ugató hangon. Félsz, mert a géppisztolyosoknak, úgy lehet, épp ez volt a céljuk.

Nem ve-szett el Len-gyel-or-szág,

Nem, a-míg mi é-lünk! Hogy ha föl-dünk

El-ra-bol-ták, kard-dal visz-sza vesz-szük!

Igen, tán ez a félelelem volt az ok, hogy a magyar helyett a lengyel himnuszt mondottam? Vigasztaltam magam, de egy másik elnyomott ország számlájára.”

És hát végül is „ők” hová tűntek? A lengyelek, akik lengyelkedésre adták fejüket, itt, a Kárpátokon belül? Ki tudja… Krúdy maga is többször, újra meg újra megrajzolta az „utolsó” lengyel alakját… Egy 1906-ban közzétett magyarországi népesedési statisztika (dr. Kenéz Béla miniszteri segédtitkár munkája) szerint a Magyar Birodalom 19 254 559 lakosából pontosan 26 834 a lengyel, főleg Budapesten, Zemplén, Szepes és Sáros megyében élvén. Sutarski Konrádnak, az Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat elnökének szóbeli információja szerint a századfordulón legalább 150 ezerre tehető a Magyarországon élő lengyelek száma, zömük valószínűleg Galíciából jött át munkát vállalni. Ez a szám 30 ezerre apadt Trianonnal, ma mintegy 10-12 ezer lengyelt tartanak számon. A „mi lengyeleinkről” nincs demográfiai felmérés, hova tűntek, mivé lettek. Egyedül Isaszeg környékén van halvány emlékük: néhány ulánus a csata után itt telepedett meg. S lett polákból vengerré.