Utolsó konc

Ahogy cifrán, mint levedlett gyíkbőr – a széplelkűek olvassanak itt szőke hajkoronáról
leoldódó pántlikát – csavarodunk lefelé, az emberben csak-csak felmerül: lesz már egyszer
ennek finise?, koppanunk már egyszer a folyamat végén? Immár az elhallgatás réme sem fenyeget – leteltünkben nem zúgtunk, mint éji bogár. Csendesen mentünk a falnak, miként azt előre láttuk; csak azt, ami a helyünkön keletkezik, sehogyan sem lehet a folytatódásunkkal azonosítani. Legfeljebb annyi büszkeség dagaszt – nem mint asszony keze a kenyeret, talán inkább mint gép a komposztot –, hogy sikerült először a történelemben megvalósítani a diszkontinuitást. Mi az, hogy ez fából vaskarika? Észre sem vettük, s egy egész Magyarországot behálózó művelődési, elmepallérozó és időfaragó intézményrendszer nyilallt el a semmibe – helyén magtár, ahol van még mag, bedeszkázott ajtó, csőlakónak besurranás a pinceablakon, vagy egyszerűen és nedvesen: egy romhalom –, és már nem keletkezend helyette más! Üres mozihodályok országszerte – mint tárgyak és absztrakciók! És nem lett helyettük más! Csak a félállati önmutogatás valóvilágokban, a surmóvilág istenülése, benne néha egy kis kuksi, olyan, hogy az ember – a költővel – így fohászkodik: ez a Noé, hogy ösztönt is vett fel a bárkába! Mi ez, ha nem diszkontinuitás? Valaminek, ami úgy, ahogy volt, az eltűnése, s valaminek, ami úgy, ahogy lehetne, a nem keletkezése?

Beszélik, hogy a kádári világ szutykos nosztalgiája van. Hogy ezek az arcok, ó, ezek az arcok attól zsírfénylenek a magas politikában, merthogy mintha… de mégse… vagy mégis?
Ó, nem! Diszkontinuitás az emberen belül, rianás a lélekben! Ha mondok egy példát, el tetszenek gondolkodni rajta legalább? Itt van Diósgyőr, épp most cseszték oda a falhoz, hogy csak úgy döndült – cseszték már máskor is, de eddig még mindig összerakosgatták, ám most vége –, végsőt szól a gyárkürt, gyomorrottyra emlékeztető hangon panaszol a gyárduda, Diósgyőr lehelete hideg, mint jegesmedve nyelve a hómezőn. És ott van a baloldali polgármestere emez omló munkásfellegvárnak, azok választották, akik most busás (?) végkielégítéssel a zsebükben mehetnek a búsba. Pedig minő nagyszerű férfiú a polgármester, hogy mást ne mondjak, van neki tőlem is dedikált könyve, maga hozta, hogy ha méltóztatnék, itt írjam…! Hát ne rianjon a lélek? Hol itt a biztos? A kádári végtelen? (A biztos segg, ahogy a köztévében mondják.) Ott van tehát a melegen leveses, ismerős arc, a baloldali, a szegény olvasztárnak és kohósalakkotrónak – úgy vágják utcára mégis, hogy csak úgy döndül! Mit tehet e helyzetben a lélek? Köszön önmagának, kalapot emel, s elindul az ellenkező irányba, a másik (az is lélek, az is az övé) meg csak bámul maga elé, a kihűlt múltba, s mivel szombaton úgy sincs program (és pénz rá), elmegy szavazni a baloldalra.

De akkor mi van?! – kérdi a kor agresszív női hangja a reklámspotban.

Utolsó konc van. Azoknak, akiknek nem volt meg a kapcsolati tőkéjük – így mondják, szavamra, azt, hogy a lenge exkisztitkár kapott az anyósától több száz milliót kölcsön, nem az anyósáé volt, s csinált belőle több milliárdot magának. Mi meg itten hallgattuk az igét az Antall-érában napestig, hogy most az esélyegyenlő világ jön, mint az esti gyors! Mert akinek itt nem lesz ugyanannyi esélye, mint a másiknak, csak szóljon, s csinálunk mindent vissza, kezdjük az egészet elölről, a lakiteleki sátorban és a rajki stencilen! Ó, de ez már történelem! Milyen finoman is hangzik! (Ha franciául mondják, és angolul értik.) Na szóval, pánik és utolsó konc van. Amit itt leosztottak, az már úgy marad, eladó volt az egész világ, meg is vették, s dugtak érte a süket fülünk mögé egy jó szivart. Mondtuk, nem dohányzunk, de ők csak néztek el elégedetten a fejünk fölött, mint akik nagy jót tettek velünk.

De elfogyott! Nincs már mit egy füles gombért kivásárolni a nemzeti vagyonból. Mint Celebes szigetét vagy Borneót, ki annak a megmondhatója, két vég piros posztóért s egy marék üveggyöngyért, amit a lógombócok közt sepertek össze a londoni West Enden. A világ egyhatoda, plusz mi, le van már osztva, ki van már vásárolva, fel van itatva, ki van tunkolva! Hogy hát akkor mit akarok? Megmondom, hallga!

Szeretett hazám eljutott az utolsó konc korába. Mert azért egy kevéske még maradt, amit meg lehet szerezni, s ami nekünk, ez ország kajla, két- vagy tán többlelkű (egy testben nagy kunszt!) népének is jó volna! Sorolom, jó? Utolsó koncok szépen fejlett példánya az egészségügy. Utolsó konc a mezőgazdaság, a szerencsejáték örökhasznú fejőstehene, a Bajza utcai palota, a főváros utolsó zöldterületei zárt luxusvárosok céljából (nincs kulcs a lábtörlő alatt), herendi porcelán és tokaji bor, már ha még van. És nem mondhatjuk itt azt, hogy még sorolhatnánk. Nem! Ennyi van még a nemzet tulajdonában. És vége. Ja, egy kis Mol meg Richter. És Paks! De az most veszteséges! Na majd ha nyerünk rajta!

Félreérthető? Úgy is vehető, hogy az író azt akarta mondani, hogy a nemzetnek van vége? Azt is, azt is! És hogy következetesek legyünk, és híres visszacsatolási képességünkből is adjunk újfent ízelítőt, csak mint a dolgozat elején, azt is akarja mondani az író, hogy egy folyamat (egy nemzet?) lezárult, és nem keletkezett helyette semmi. Mert annyit azért tán megengedhetek: ami most történik, az nem keletkezés, hanem vanás.

De hallga!

Csapodár asszonynak a szája, írónak a keze jár el. Jól van, szerkesztő úr, emlékszem! Megegyeztünk. Megígértem… Az úgy volt, nyáji olvasó – az ember már csak újítgassa a nyelvet, mint a morzsalékköltő –, hogy a szerkesztő úr mosolygott – nagyon szépen tud! –, és így beszélt (messziről kezdte): Szóval értjük egymást (ez nem volt biztos, de azért bólintottam, biztos, ami biztos), világpolitikáról aztán módjával! Nem félünk tőle, de unjuk. Ne mérjek megsemmisítő csapást Bush elnök világpolitikájára?, kérdeztem elhalón. Erről akkor talán ne! Jó, mondom, akkor szó se essék arról, hogy két fegyelmezett diktatúrából sikerült felmelegvizezni a terrorizmus melegágyását! Így legyen, kacsintott a szerkesztő úr, s egyetértőbben már nem is nézhetett volna. Ami mármost a belpolitikát illeti… Értettem, mondtam elenyészőn, s a szerkesztő úr válla fölött, a tükörből egy tavalyi arc nézett vissza rám.

Erről jut eszembe! Menni szoktam a metróval, s nézem útitársaimat a föld alatt – a földalattiság akkor sem változik, ha történetesen kibújunk a Pillangó utcánál –, nézem őket, s így beszélek: Na, te sem vagy a rendszerváltozás győztese! És te sem! És te, hát azt hiszed, hogy te, te szerencsétlen, hogy te talán győztél? Az utazás hosszú, meleg és levegőtlen, s én élvezek felhőtlenül. Mindenkivel ki van cseszve, és a struccszerű sportminiszter (vagy tán karvaly?) sohasem utazik velünk. És akkor megpillantok egy érdekes arcot: az ablaküvegről tükröződik vissza, s engem néz: Te sem a rendszerváltozás győztese vagy!, mondom.

Tehát belpolitika csurrantva!, mondja fölényes kétértelműséggel a szerkesztő úr. Úgy lesz!, mondom összetöpörödve, álmomban sem fog eszembe jutni, hogy az ország élén egy csapott képességű divatfi imbolyog, egy született karrierista. Pályáját sohasem veszélyeztette holmi gondolat. Unalmas és megbízható! Ezt azért megírhatod egyszer-egyszer, csak váltott szavakkal!, csapott le a szerkesztő úr, s némi részvét csillogott a szemüvegén, ahogy végigmért. Nekibátorodva folytattam: és az ugye föl sem fog merülni bennem – föl sem!, kiáltotta lelkesen a szerkesztő úr –, hogy a mostani ellenzék olyan páratlan történelmi pillanatot szalasztott el, pottyantott el, fokozzam? – fokozd!, így a szerkesztő úr –, ami csak, teszem azt, a világháborúból való kiugráshoz fogható! Jóvátehetetlenül másfelé dőltek el a dolgok!

Szerkesztő úr elmélázott, érző értelmiségi ő – esetleg értelmiségi érző vagy őrző! – a strázsán! Ha már így szigorúan magunk között vagyunk, mondanál még ilyen példákat a magyar történelemből? Mélyen eltűnődöm! Tudod, mondom, ha talán Károlyi Mihály nem zavarja szét a magyar hadsereget, alkalmasint valagba rúghattuk volna az országot elözönlő román hadakat, és akkor tán… Te tényleg akkora mulasztásnak érzed ezt az elvesztett választást 2002-ben?, tűnődik a szerkesztő úr, s elhessegeti a rozsdás bádogot csipkedő verebet az ablakból – a verébnek is füle van, írja Brehm. Igen, mondom, ez pont ekkora esély volt! És sutty? És sutty!, mondom. És ezt nem akarod kifejteni a Kortársban, mármint hogy hogyan érted?! Néma leszek, mint a temetői égzengés a Mire megvénülünk-ben!, mondom egy koporsóra hulló göröngy tömörségével.

És miről nem fogsz még írni?, kérdi a szerkesztő úr, s bölcs, mint egy Deák Ferenc. Hát kérlek alássan, lehet, hogy a parlament elaljasodásáról nem fogok írni? Néha azért megtisztelhetnél vele, tűnődik a szerkesztő úr, s elmorzsol egy képviselőt a szeme sarkában. És még? Azt már aztán fel sem vetem, hogy az ország ötven plusz-mínusz öt százaléka fasiszta, horthysta, egyszersmind sztálinista – mikor mit hoz a szükség –, kódolt zászlóégető, sifrírozott tömegsírásó, értékek megtagadója… Miféle értékeké? Megtagadja Adyt! De erre már a szerkesztő úr csak-csak összevonja a szemöldökét. Adyt, kinek lelkéből lelkedzett? Megtagadja ez a fasiszta nép? Nem érti. Egyenes lélek – hozzám viszonyítva. Tudod, sose megy le… Hol nem megy le? A torkunkon, mondom, de most nem erről van szó! Sose megy le a vörös csillag! Ja, legyint a szerkesztő úr, újabb műveltség! Na látod, írhatnál erről egy finom esszét. Az idézet pedig úgy van, hogy sohase hull le. Mindenkinek a sportminiszter fog eszébe jutni! Tényleg struccra hasonlít? Na és miről nem fogsz írni még?

Nem írhatok esetleg a virtuális félmillió földönfutó parasztról, a virtuális több millió jövőbeni betelepedőről, a zámolyi másságról, amit szeretni kellett, a kilopott szemünkről, hogy látva se lássunk, hogy látva se lássunk…! De akkor miről írhatok?, döbbenek rá hirtelen a lét kivételes sivárságára.

Nézzük csak!, mondta a szerkesztő úr, s megtörölte a szemüvegét a külön erre a célra rendszeresített Népszavával. Tulajdonképpen mindenről!, vágja ki magát aztán, mint egy papírvágó kés. Tudod, a Kortársban, minden szerkesztőségi értekezlet után elénekeljük… Az Internacionálét…? Egy lófrászt! Azt, hogy Nem félünk a farkastól!

Fontolóra veszem a lehetőséget, mint egy exkisztitkár a meggazdagodást a rendszerváltozás hajnalán: ő dölyföl a keleti égen!

Írhatnék talán az általános pauperizálódásról! Olyanokat találnék ki, hogy a ma embere olyan, mint a kiszúrt tojás, amiből kiszívták a löttyöt, meghímesítették, van rajta girland és pötty, nyuszifül és négylevelű lóhere, s Matyó Péter épp bedugja a kotló alá, hogy tán kikel. Folytasd!, mondja a szája szélét nyalogatva a szerkesztő úr. Úgy érted, hogy Matyó Péter sokráncú parasztszoknyában, jól aláalsószoknyázva dugja a kiszipolyozott piros tojást a kotló alá…? Igen, és a kotló fából van, két facsavar van a szeme helyén. Ilyeneket találnál ki?, kérdi a szerkesztő úr. Ilyeneket!, vágom ki öntelten. Hát találj! Vak tyúk…!

És az erkölcsi nihilizmus?, kérdem. Próbáld felkelteni az érdeklődésemet, mondja. Az úgy van, mondom, hogy itt alapértékek mennek veszendőbe. Immár felszabadultan lopunk, drukkolunk a bankrablónak, hogy úgy jöjjön ki az ügyből, mint egy Belmondo. Részvétet annyit érzünk, mint egy dögevő oroszlán, ha elhullt gazellára lel, az orrunkat csavarja, a szívünket nem. Leszoktunk a krimiolvasó alapigényéről, miszerint derüljön ki a végén, hogy ki volt a gyilkos. És öklendezünk, mert a történetet jogállami fakanállal tömik le a torkunkon. Kiderült végül is valami Tocsikról, Princzről, most Kulcsárról?, de én már a móri tömeggyilkosban sem hiszek! Viszont törvény van Szász ellen, mert megsértette a miniszterelnököt. Van-e annál szebben fejlett erkölcsi nihilizmus, mint hogy személyes bosszúnkat emeljük törvényi rangra? Jogállam? Dejsze ha volt is róla lila fogalmunk, az lemenő államunk alkonyába veszett! Hiszen itt, a jogállamban soha semmi nem derül ki, a rossz nem nyeri el méltó büntetését, a jó nem igazul meg, egyetlen iszapos réteg húzódik ég és föld között, abban gázolunk, s ez a jobbik eset. A rosszabbik, amikor isszuk és rágjuk. A tanügyminiszter törvényszegve nem engedélyezi (betiltja!) a jászladányi iskolát, s mikor ez kiderül, nem rúgják valagon úgy, hogy mind ezerbe menjen, hanem a dolog elleng valahogy a semmi ködében. Megtehető minden, legfeljebb kitudódik!
S akkor egy nagy na és! van. Ilyen közrák, rosszindulatú tumorvilág, kelevénnyel foltozott fekély közerkölcs még nem uralgott el a honon. A dzsungel, annak színes virágai, illata nélkül!
A rothadás. És a félelem. Hát ki ne bólintana értőn, akinek van esze – s akinek nincs, annak ösztöne –, látván, hogy egy kormány egy törvénnyel töri ki egy közhivatalnok nyakát, akit előzőleg valakik megverettek. Ki mondta azt, hogy a kormány verette meg? De az már csak biztosra vehető, hogy nem az ellenzék. Marad, hogy maga magát, seprűnyéllel. Na, ilyenkor van az, hogy az ember okos (?) fejével biccent, nem remél! De még valami van. Szutykos félelem és ricsajló harsányság van. Már nem nevetünk – tessen megfigyelni –, már csak harsányan, technikából, jókedvtelenül nyerítünk. Nincs jókedvünk. Tartósan nincs. Nevetésünk álca, tanúsítványa annak a hamis látszatnak, miszerint emberek vagyunk. Félünk. Országunk nihilista, utolsó koncra éhes vezetőiből dől a fenyegetés, s mi félünk. Jókedvtelenül, tüdőből, nem lélekből nyerítünk harsányakat, s félünk, hogy lefasisztáznak, ledunábalövőznek, lebúsparasztoznak, leidegengyűlölőznek, elveszik állásunkat, elveszik a levegőt – hát hogyne gondolná már nem is szép és nem is okos fejünk azt, látván meghagyott szemeivel, hogy egy magas hivatalnokot egy egész parlamenttöbbséggel megszavaztatott törvény útján nyuvasztanak meg?! Erkölcs, magyarság, hit, szeretet, részvét, szolidaritás…? Mohács!

Szerkesztő úr egy bizonyos, jól meghatározott érdeklődéssel hallgatta szavamat. Tudod!, mondta végül. Tudom, mondtam én, na erről nem fogok írni. Ilyennek szeretlek, mondta ő, na de ha már írtál! S csalafintábban már nem is nézhetett volna.

Szóval arról szó sem lehet, folytatom, hogy azokról a kísérteties hasonlóságokról tűnődjem, amelyek a tankkal idetolt kommunizmus és a harci helikopterrel odatolt liberális demokrácia között mutatkoznak, már ami a végeredményt illeti. Olyan nincs, hogy ilyesmi akár csak megforduljon a fejemben! Írhatnék viszont az Unióról, különös tekintettel a belépésünkre. De csak ahogy te tudsz! Esetleg pártunk és kormányunk…? Jöhet! És arról, hogy a magyar kormányok, előre az időben, úgy legyengítették magukat, hogy már holmi másodrangú pénzügyi világlobbi is jégre tudja futtatni az országot? Hát a természetpusztulásról, különös tekintettel a vízlépcs…? Minden különösebb tekintet nélkül! Talán a halálról?, kapok észbe lelkesen! Már úgy, hogy a halál annak a tündöklő életnek a komplementer párja, amit köszönhetünk a mi nagyszerű szocialista-liberális kormányunknak…? Szerkesztő úr szemüvege megvillan: azért egészen hülyének már ne nézz!, mordul fel, mint rémálmából a mennyországban felriadó kísértet. Írhatok esetleg a másságról? Döngöld! Trianonról? Hol van az már! A határainkon kívüli magyarokról? Hol lesz az már! Hát Pomogátsról? Kiről?, mordul fel a szerkesztő úr, mint a lánchídi oroszlán, ha mordulni tudna. Pedig meg akarom dicsérni!

Szerkesztő úr feláll, odajön hozzám, homlokomra teszi a kezét. Jól vagy? Család? Az unokák…? Zoli!, kiált ki, egy pohár vizet a szerzőnek, ciánt most ne. Mi van, Lacikám?

Az igazában sértett ember gőgje csap fel bennem! Igenis, meg akarom dicsérni!, kiáltom, s a Pomogáts iránti rajongás arcomba s onnan vissza a talpamba („ez a megismerés dialektikus útja” – Lenin) kergeti a vért. Pomogáts igenis azt mondta, hogy lemond, ha elveszik a pénzt a magyaroktól odaát. És ő nem olyan ember. Ein Mann, ein Wort! A határon túli németektől is elveszik a pénzt?, kérdi a szerkesztő úr; de engem már nem lehet megállítani: Pomogáts igenis lemond az Illyés Alapítványról, vagy hogy is, ha Draskovics elveszi a stekszet! És akkor Draskovics a megsemmisítő Pomogáts súlya alatt visszaadja a pénzt? Nem adja vissza! De akkor a nagyszerű Bélának le kell mondania! Én sajnálom. Olyan sajátosat, mint ő, nem találnak minden bokorban! De hát tudod, becsületünk csak egy van! Na, megírjam?

Szerkesztő úr elővesz egy symphoniát – már csak neki gyártják, külön, egy bakonyi zugdohánygyárban –, rágyújt, köhög, gondolkodik, szól: lehet, hogy nem kéne! Úgy szép az, ha magától.

Elszontyolodottságom nem ismer határt: és ha írnék Kántor Lajosról? Szerkesztő úr ezen elgondolkozik, nagyokat szippant, ilyenkor szokta hosszú lére ereszteni magát; de most tömör, mint egy biliárdgolyó: Kántor nagyszerű szerkesztő, tud idegen nyelven – románul! –, én kedvelem őt! Hát még én!, lelkesedem önfeledten. Az élet nagy organizátora! A szerencsétlen flótás! Néha azért megválogathatnád a szavaidat!, szól a szerkesztő úr. Ó, mondom, az, hogy szerencsétlen flótás, tulajdonképpen kedveskedő! Már az is, hogy flótás! Valaki, aki egy régi hangszert fúj! S a szerencsétlent értelmezhetjük úgy is, hogy nincsen neki szerencséje! Mintha azt mondanánk: a fuvolás, aki nem nyert a lottón! S mivel a fuvola szinte már összenőtt azzal, hogy varázs: a mérsékelten talpraesett varázsfuvolás! Hm, hm!, nyugszik bele a szerkesztő úr a megváltoztathatatlanba; a bökkenő csak az, mondja, hogy Kántorról mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy mérsékelten volna talpraesett.

Igazamba vetett hitem arcomba s onnan a talpamba és vissza („ez a megismerés dialektikus útja” – Lenin) kergeti a vért. Hát nem tudod?, tör ki belőlem a féltés. Nem! Mit kéne tudnom? Hogy Kántor Lajos ott menetel az Árpád-sávos zászló alatt! Pedig nem is igaz, nem is úgy van! A piros-fehér csíkokat csak a Kispest mezében ismeri, de még úgy sem szereti. Hát hogy szereti? Ha lila-fehér! Nem lehet, kérdi a szerkesztő úr, hogy Árpád zászlaja eredetileg lila-fehér volt, csak a kéket, direkt Kántornak, kiszívta a lilából a nap? Nem, nem, Kántor Lajos egy totális lila-fehér! Még az is lehet, hogy ő intézte el Orbánnál, hogy elsőre az Újpest stadionját építsék újjá! Ne beszélj! Ha ez kiderül róla! Isten ments, hogy ez is kiderüljön róla!, mondom meleg együttérzéssel, hát nem elég az, hogy a Nobel-díjas magyar író, aki, per absolute, a legnagyobb magyar író, azt írta róla, hogy aki olyasmiket ír róla, amilyeneket Kántor Lajos írt róla, az vonuljon csak tovább az Árpád-sávos lobogó alatt?! Pedig Lajos csak jót akart! Ő érzékenyen figyeli a dolgokat. És mint a régi pártgyűléseken: sá vedem pár†ile pozitive, dar łi cele negative, ami nem azt jelenti, hogy lássuk a pozitív és a negatív kapukat – por†ile – is, elvtársak!, hanem azt, hogy vizsgáljuk meg a kérdés pozitív és negatív oldalát egyaránt! Lajos csak az oldalakat vizsgálja! Ő középen van, mint egy gerinc… Nyitott szemmel, nem lyukas marokkal, mindkét oldalon, jár… Vagy mi is a helyes szórend? S akkor így jár! Igazságtalanság! S te tudnál tenni valamit Kántor Lajos érdekében?, kérdi a szerkesztő úr. Mi volna, ha megírnám, hogy a Nobel-díjas, per absolute legnagyobb magyar író, aki, per Bacco!, tévedhetetlen, ez egyszer tévedett, Lajosunk nem fasiszta, aki fringiával és szvasztikával vonul az Árpád-sávok alatt, hanem finom elemző, érzékeny megfigyelő, pulzusát a kor ujján tartja, mindig tudja, hány az óra! Megírhatod éppen, tűnődik a szerkesztő úr, s elnézi a platán leveleinek a növését az ablaka alatt, csak az a kérdés, hogy hova.

Utolsó konc? Mi az hogy! Nagyon is! Mert hanta az, hogy a magántőke úgy tudja működtetni a gyárat meg a céget, mint a huzat! Két év csődhulláma! Salamander és székesfehérvári bigyulácskagyár, Diósgyőr és gyémántcsiszoldának előléptetett üveghuta, magáncsőd magáncsőd hátán! De akkor mi van?, kérdi a kor agresszív női hangja. Van még néhány zsíros falat. Hallga, hogy mondja a kisebbik kormányzó párt elnöke, hogy most, de üstöllést, és ráér tegnap is: mindent privatizálni kell! Az utolsó kunc! Most kell, naná! Van még néhány nyereséges bolt, azt kell szarért-húgyért átjátszani a klientúrának. Magyar Posta pénzforgalmi ága? Mehet! Jöhet! És most! Nem holnap! Holnap a párt már nem kormányzó párt, lehet, hogy már nem is parlamenti párt. Utolsó esély az utolsó koncra! Most üsd meg, most húzd be! Richter és Mol – úgy kellett, Londonban kellett piacra dobni a részvények javát, már nehogy legyen itt nemzeti tőke! Köztársaság legyen itt, banán! Világcégek bérmunkáshada. Kenyeret neki és valóvilágot. Az irodalmat még magyarul írják, de már azt sem sokáig. Hogy idegen tőkével akarnák ezek feljavítani a maradék hazai kócerájokat? De hiszen ezeket nem kell feljavítani! Ezeket csak megszerezni kell, s tartani alul a kalapot, hogy oda essék az aranytojás.

Na de a szerkesztő úr is merő idegből van, úgyhogy nem állja meg szó nélkül. Tudod, mondja, érdekes, amit arról mondtál, hogy a magyar irodalmat még magyarul írják, de már azt se sokáig… Erről jut eszembe! Mi lenne, ha a kultúráról írnál?

Hogy a kul…? Hogy miről? De ő csak bólogat, tudja ő, hogy okos fiú vagyok, megértem én ezt estig.

És csak ülünk, és nézzük egymást. Elnéptelenedett falu utolsó két háza – a többit széthordta szél, eső, történelem –, tetején zsúpfedél, bedőlésre várva.

Budapest, 2004. április 25–28.