Az önkéntes bűnbak

Portrévázlat Adyról

Budán, a Hűvösvölgyi út és a Nyéki utca sarkán ma is áll az egykori Park panzió épülete, amelynek 1913 késő őszén (lévén már holtszezon) Ady volt az egyetlen lakója. Nagy, szürke, kétemeletes ház, tetején a sokszögű „bolondtoronnyal”, szomszédságában a lipótmezei elmegyógyintézettel, ahová a magányos vendég (ha éppen békén hagyták a félig-meddig kékharisnya „kis női csukák”) olykor átsétált, nem puszta kíváncsiságból. Mély rokonszenv és együttérzés élt benne az ott raboskodók iránt. Népszerű volt odabent, különösen a nők között, sokan kívülről tudták néhány versét, rajongtak érte, megérezték benne a „földönkívülit”, hiszen ők is azok voltak, csak éppen önmagukon is kívül. Régi hiedelem szerint őrült és zseni között lényegbeli rokonság áll fenn, vélhetnők ezért, hogy innen a különös vonzódás. Pedig a zseni (ki tudhatja, mit jelent ez a definiálhatatlan szó?) attól az, aki, hogy képes fölismerni (jó esetben meg is ragadni) a jelenségek leglényegét, míg a beteg elmében összemosódik a valóság a fikciókkal, képzelete öntörvényű. Az Arktisz hasonlít az Antarktiszra, de mágnesességük ellenkező irányú, és egy világ választja el őket egymástól. A hasonlat, igaz, sántít, mert lelki síkon bizony megesik, hogy összerántódnak a pólusok.

Élete vége felé, betegsége miatt, vészesen közel került ehhez az állapothoz, rettegett a „Schwartzertől”, de a Gondviselés (amelyben nem hitt) ezt már túl soknak találhatta, megmentette Hölderlin és Nietzsche sorsától, halálba menekítette. Félelmetes „rokona” első párizsi útja óta kísértette, egyre hangosabban „búgtak a tárnák”, orvosai csodálkoztak, hogy még él. „Vitézül” állta a sarat, dacból, hiúságból, muszájból, két hullámvölgy között talán még jól is érezte magát, ő, aki szinte mindig szenvedett valamitől. Önhajszoltsága, túlérzékenysége, fel- és elcsigázottsága, alkoholos éjszakák, veronálos hajnalok és macskajajos ébredések gyötörték, menekült Érmindszentre, Párizsba, tengerpartra, ilyen-olyan szanatóriumokba, miközben „köteles versbe-életének” refrénjét hajtogatta: „Élek-e én? Éltem-e én?” Egy tátrai tengerszem tükrében (egyik szanatóriumi „gyógyulása” után) hitetlenkedve bámulja „keshedt, vén arcát”:

…én nem tudom,
Ki vagyok, éltem-e, élek?
Valakinek neve vagyok
Vagy örököse egy halott
Szomoru nevének?

Álomnak érzi az életet, mint már annyian előtte és utána. Babits egy templomi kórus erkélyén ülve érzett valami hasonlót:

Egész világunk mind csupa látomás,
folytatott álom, lassú lidércnyomás…

Talán „lebegtetett” életének álomszerűsége miatt vágyakozott Ady egy valóságosabbnak vélt, gazdagabb létsíkra, legalább saját magában. Fölé akart emelkedni a kisszerű, szegényes világnak, nem szellemileg, fokozatosan, hanem türelmetlenül és azonnal, mesterségesen, bódítószerekkel, mint az ősmagyar táltosok, akiket születésük „predesztinált” erre a sorsra: ki kellett emelkedniük önmagukból, hogy távlatosan láthassák, amit mások csak részleteiben láthattak. Felelősek voltak népük sorsáért, életükkel fizettek, ha végzetesen rossz tanácsot adtak, vagy hibásan jövendöltek. Nem tévedhettek, ezért fordultak segítségért megholt ősökhöz, varázsfüvek füstjébe burkolózva, magukat semmibe véve hatoltak be a titkok félelmetes dimenziójába, nemegyszer egészségük árán.

Eleinte ő is ilyen atavisztikus ösztönöknek engedelmeskedett, utóbb már tudatosan: „Pap vagyok, de pogány pap, pogány.” Büszke volt a „táltos-jelre”, a még gyerekkorában leoperált hatodik ujjára, és sorsszerűnek érzett, felelős magyarságára. Ugyanakkor másféle reminiszcenciák is kísértenek verseiben. „Jöttem a Gangesz partjairól…” Vagy ez a megdöbbentő „emlékezés”: „Messze, mélyen az Időben / Én asszony voltam, termetes, / Szerelmetes.” Óhatatlanul
a lélekvándorlásnak csúfolt és a keresztény egyházak által következetesen tagadott reinkarnációra kell gondolnunk. Rómában járva a verseiből gyakran előbukkanó hold sugallja neki, hogy itt is élt már valamikor.

Urbs, te feledtető,
- - - - - - - - - - - - - -
Ím, magam idehoztam,
Védj és boríts be mostan,
Te szép, te bölcs, örök,
Örökkön éltem, élek,
Csupán hüvelyt cserélek…

Aki ennyire „megtágult” lélekkel érzékeli maga körül a tér-idő messziről is visszhangzó lüktetését, úgy éli meg az életét, mint egymást lefedő áttűnések sorozatát. Ám ez a szeszektől és egyéb mérgektől naggyá „puffadt” (de akaratilag „megritkult”) lélek olykor már (József Attila húsz évvel későbbi szavaival) „a Mindenséggel méri magát”.

Így az üröm és halálvágy után,
Teljességessé, fantomossá válok,
Reggelt, oldást, bizonyt nem keresek
S leráztam a csak-ez és csak-egy jármot:
Már minden mindent vállalok.

Kell is vállalnia mindent egy táltosnak, sorsa párhuzamosan fut népe sorsával. Tudjuk, milyen kísértetiesen egybeesett az ő hosszú agóniája a történelmi Magyarországéval, halála a kisantant kész helyzetet teremtő támadásával.

Kezdettől tudta, hogy vereség vár ránk, nem értette az optimista háborús lelkesedést. Csúfolták, hazaárulónak nevezték. 1916-ban írta A »Dies irae«-t:

Sokan sírnak majd még miattam
S elsiratják, amit sirattam.
Alkonyulnak, mire virradtam
S igazaimat majd riadtan
Érzik majd egy véres piacban,
Hova befutottak inatlan…

Elgyötört teste rég a sírban volt már, amikor Párizsban (szívének kedves Párizsában) Apponyi Albert elmondta falra-hányt-borsó beszédét. Darabokra szaggattattunk, nem használt az önkéntes táltos-áldozat.

Tudjuk, hogy pogány őseink, ha szükségesnek érezték, szakrális áldozattal engesztelték a Sorsot. Magát Álmost is ezért ölték meg, még a honfoglalás előtt. Nem mehetett be a Kárpát-medencébe, talán azért, mert nem tudta megjósolni a besenyők pusztító támadását. De áldoztak esetenként fehér lovat, sőt bakkecskét is. Ez utóbbi más népeknél is előfordult, bűneikért kellett pusztulnia az ártatlan állatnak.

A szecessziósan lázadozó, de sorsa késztetésének nolens-volens engedelmeskedő költő önpusztító életvitelének talán ez az önkéntes bűnbak-rítus a legmélyebb értelme. Jelképesen magára vette, áldozárok híján önként, népe bűneit.

Én hallom az órát,
Az üzenő órát,
Megyek, de széthörg a lelkem:
Óh, én édes fajtám,
Bűnöd meg nem érdemeltem.

Elhúzódó rítus volt ez a nem egészen tudatosan vállalt, de annál következetesebben végrehajtott önáldozat, ölte-pusztította magát, holott nagyon szeretett élni. De a belső muszáj erősebb volt életvágyánál. Micsoda paradoxon! – éppen a végletekig hajszolt „élni akarása” tette halálos beteggé, úgy is mondhatjuk: élettel gyilkolta magát, „hogy a jövőt fehérnek tudja”. És ebben senki-semmi meg nem állíthatta.

Fejünkre lassan-lassan nőnek
A beteljesedett végzetek
Tegnapján és mostanján az Időnek.
Mindenki mindenkiért beteg,
Beteg századokért lakolva.

Kiengesztelhette-e az akkor már négyszáz éve népünket csépelő Sorsot egy magányos, önjelölt és önmagát föláldozó bűnbak? Lehet-e szakrális áldozat egy halálosan beteg poéta? Álmos nyilván az volt, halála árán nyertünk új hazát a Kárpát-medencében. Huszadik századi bűnbakunk halálát viszont tömeghalálok „láncreakciója” követte, egészen a század közepéig. Szétszórattatásunk megállíthatatlannak tetszik, akárcsak fogyatkozásunk. Amellett valamenynyien bűnbakká váltunk, mindkét világháború vágóhídra vonszolt, kárörömmel körülkacagott bűnbakjai.

Meglehet, azért nem hederítettek önkéntes bűnbakunk rendhagyó áldozatára a pogány istenek, mert ő – „nem bírván már harcát vitézül” – nagy ínségében tisztét feledve, sőt feladva egyre gyakrabban fohászkodott a keresztények Istenéhez, akire nem az jellemző, hogy evilági boldogságot ígér híveinek, sőt… „Óh, rémült kiáltás: »jaj-jaj-jaj« / Kivel gyakorta riasztom föl / Magam s ördöngös éjeimet, / Be Istennek tetsző lehetsz te.” A Szajna-parti Bakony sem tudta elrejteni. „Panorámás, lázas világ, / Lakasd jól a szemeimet, / Fogd be jól a füleimet: / Valaki utánam kiált.” Ezt pedig mintha a „kármákat” görgető Gangesz mellől érkezett, kissé kreol bőrű vándor mondaná:

Itt: van egy legnagyobb Valóság,
Ez valami szent, rendetlen rend
S az élet egy régi adósság,
Amelyet le kell róni.

Dac és megadásvágy végletei közt hányódik. Hol „dühödt, halálos harcban” hadakozik végzete, Istene ellen, esélytelenül – s maga kéri a Győztest: „Ejtesd el bolond fegyverem” –, hol gyermeki odaadással vágyakozik a végső vereség, a kiengesztelődés és a teljes megkönynyebbülés után: „Szeretnék minden percemben / Nagyon-nagyon megaláztatni.” Legnagyobb kolonca: kevélysége szétfoszlóban, és azt is tudja már, miért kell ennek így lennie.

Életét végig gőgben élje
A Sátánnak fölkent kevélye.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
(Sátán kevélye, szerencsétlen,
Jaj, nem így éltem, nem így éltem.)

Kevélysége nem volt mély gyökerű, gyermeki énje annál inkább. „Az a kisfiú jár el hozzám / Mostanában nevetve, holtan, / Aki voltam.” Ez a „nagyálmú gyermek” egyre gyakrabban fegyverzi le, eszmélteti igazi önmagára. „Pokollal lelkem alig rokon, / Mennyet várok nagy mámorokon.” Megosztott szívvel nem lehet sikeresen hadakozni: lagymatag harca a Valóság – Isten – ellen eldőlt, mielőtt „élesben” elkezdődött volna.

Megűzeték s nem nyugszom addig,
Míg hitedet meg nem nyerem,
Mert kockán van az életem,
Mint árnyék, mikor elhanyatlik.

Nyilván nem a testi állapotára gondolt, amikor leírta: kockán az élete, hiszen jól tudta, hogy napjai megszámláltattak. Másra gondolt, pontosabban: másvalakire. Ő, aki egész életében az idegeivel tájékozódott a világban, ugyanígy érzett rá – egybevegyülő érzékeivel – láthatatlan Teremtőjére.

Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem.

Mindazonáltal továbbra se jellemzi őt a hit békéje, haláláig vívódik múltja árnyaival, aggályaival, lidércnyomásos félelmeivel; utolsó (negyvenegyedik) születésnapjának gyötrelmes éjszakáján eltépte régi, kedves bibliáját, bár akkor már, félig hűdéses állapotban, nemigen tudhatta, mit tesz. Két hónap múlva, a Benczúr utcai szanatóriumban, csendesen meghalt; „Halál úr”, aki annyit ijesztgette, és akivel annyiszor ijesztgetett másokat, jó volt hozzá.

Manapság alig olvassák, igaz, másokat sem. Ez nem az ő ideje. Akik netán belelapoznak nem éppen szívderítő köteteibe, furcsán idegennek érezhetik, pozőrnek (mint egykor Kosztolányi), többnyire lesajnálják vagy (ami rosszabb) lemosolyogják. Hisztérikusnak látszó túlérzékenységét (szöges ellentéte lévén a mai kemény macsóknak) férfiatlannak tartják, transzcendens vívódásait betegsége egyik tünetének. Sokan azt is felróják, hogy folyvást sorsszerűségét bizonygató magyarsága nem valami lelkesítő, nincs benne semmi huszáros délcegség, annál több (ugyancsak férfiatlannak tűnő) siránkozás, duzzogó dac, pesszimizmus, sőt fatalizmus. „Jajgatok, hogy ti bíztok.” (Mi csak Trianon után jajgattunk, hiába.)

Amerikanizálódó, keep smilingos korunk számára semmi sem lehet idegenebb, mint ez a halál-felhangú, de éppen halálos komolysága miatt szigorú erkölcsöt sugalló költészet. A paradoxon itt is látszólagos: nem nevezhető léhának, aki mindent nevén nevez, a bűnt bűnnek tartja, ezért az nem válhat természetévé.

Világunk az öt érzék világa, hatodik már nincs. És táltosok sincsenek. Sivataglelkű műtáltos viszont sok, sőt (sajnos) egyre több van: alkoholisták, drogosok, szipózók, mindenféle önkábítók. Ők a „menekülő élet”. Önmagukat sem tudják elviselni, nemhogy az egyre idegenebbnek érzett világot. A Semmi határtalan „szabadsága” csábítja őket, kamikáze-elszántsággal vetik bele magukat. Életük virtuális, de valóságos a pusztulásuk.