Meditációk utazás közben

Többrétegű jelentésszerkezet Jókai Anna Az együttlét című regényében

Két regény vagy két részből álló regény Az együttlét (1987)? A kortárs olvasó minden bizonnyal többnyire fölfedezte a két, egymással dialogizáló regényfél közötti szálakat, az íveket és keresztboltozatokat, melyek centrumában a főszereplőt, Ameli Aladár Krisztiánt, azaz Ladárt látjuk. Az unokaöcs utazása a huszonnyolcas villamossal a köztemetőbe című első rész fejezeteinek címében egy-egy megálló neve olvasható, s ez a szöveg valójában az alig egyórás villamosútnak a története. Ladár óriásmonológjába újabb és újabb rétegek ékelődnek. Az elbeszélő párbeszédeket idéz föl halott barátjával, Argil Drallával (az ő temetésére utazik), szüleivel és másokkal, közben fel- és leszállók beszélgetéstöredékeit olvassuk, s Ladár nemritkán valamely utas nézőpontjából tűnik föl. Puccos öregasszony, zöld nő cekkerrel, előadó, demizsonos ember, lila fülbevalós kurva, ellenőrlány, bliccelő férfi, szakadt lány, szakadt fiú, fehér hajú aszszony dossziéval, bolond, illatos idős hölgy, fájó derekú melós, bőrzakós, kislány, kék szemű férfi, arab, palántás nő… A sor hosszan folytatható, karakterek, élettörténetek kavarognak Thornton Wilder Szent Lajos király hídja című regényéhez hasonlóan. Ott egy jezsuita barát indul megkeresni az okot és a titkot azoknak az embereknek az életében, akik pontosan akkor haladtak át a hídon, amikor leszakadt. A barát az isteni gondviselés fátylait akarja fellebbenteni – hasztalanul. Jókai Anna hősei között is hosszú az út lélektől lélekig. Az emberek többnyire közönyösek, önmagukba zártak, megközelíthetetlenek, valós kommunikáció nem alakul ki közöttük. Értelmezhetetlennek tűnő világ, miközben Ladárban komoly létértelmező szándék munkálkodik.

A villamosút Kosztolányi Esti Kornéljának tizennyolcadik fejezetét is fölidézi. A nevezetes novella/regényfejezet úgy jeleníti meg a vendéglét élettől halálig tartó útját, hogy első szinten egy szocializációs folyamat rajzát adja, s csak második, metaforikus szinten van szó a meghalásról. Jókai Anna regényében is halál felé vezet az út. Bárdos László vitatja ugyan a regény Esti Kornél felőli értelmezhetőségét. „Jókai Anna alig vagy inkább egyáltalán nem épít Kosztolányi allegorikus (vagy metaforikus) novellájára. Ladárnak nem az élete játszódik a 28-ason, habár kétségtelenül elvonul előtte egész élete…”1 Ám van egy második regényünk is, A nagynéni levelei távolban élő unokaöccsének. „Szerzője”, a levélíró az a Kamilla nagynéni, aki az első részben is föltűnik. Ő az a barna-lila nő, aki Ladár áhított nagynénije lehetne. „Valamiféle távoli nagynéni, akinek nem szükséges magyarázkodni folyton, mert mindenről értesülve van, és mindent ért. Akitől el lehet menni, és akihez vissza lehet térni, szabadon…” A jóságos nagynéni hűtlen unokaöccséhez írt levelei nemcsak az együttlét, a kiteljesedés iránti vágyról szólnak, hanem a meghalásról. A nyolcadik levél például „az utazás gyönyörűségeiről” beszél, miközben meghalás és halál, halál és halálfélelem viszonyáról értekezik a tűzbe ugró öngyilkos skorpió példázatával: „A skorpió története kifejezi: ha olyan szörnyű a pusztulás, mint amilyen az előérzete, nem menekülne egy tény érzete elől magába a ténybe. A szorongás tehát rosszabb, mint a szorongást kiváltó okok.” Az utolsó levél pedig búcsúlevél „a távozás csöndjéről”, valamint a levélírás módszeréről, tétjéről. („Történeteket meséltem, kreáltam néhány szituációt. Kitaláltam egy-két toprongy figurát. Azután elhagytam az effajta kezdetlegességeket. Mindenféle hő érzelemmel sokkoltalak, és belebonyolítottalak mindenféle hökkentő, mert szokatlan gondolmányba. Nehogy azt hidd: Rád – magamra voltam kíváncsi.”)

Akármelyik részt nézzük, a villamosútra és a levélírás körülményeire vonatkozó kijelentések könnyedén simulnak a metaforizálódás felé mozduló szövegbe. Az elbeszélést – a narrátorok domináns szerepe következtében – nem a tárgyszerűség illúziója jellemzi, hanem az elbeszélő nézőpontjából történő reflexív, értékelő jelleg. Ily módon a tudat belső tere sokkal fontosabb az érzékelt tények leírásánál. Az utazás ugyan nem a teljes életút metaforikus tere, mégis létértelmezésre ad alkalmat.

Jókai Annától korábban sem állt távol az irónia, Az együttlét megformáltságában azonban döntőek azok a jellemzők, melyek az ironikus hangvétel megteremtését segítik elő. S itt elsősorban a regény egész szövegét átható ironikus kontrasztot kell megemlíteni, amely a tömegjelenetek, a tömegből megszólalók kisszerűsége, közönségessége, valamint Ladár elszánt meditációja és sorsanalízise között van. (Ebben a kontrasztban föltétlenül hasonlóság tapasztalható az Esti Kornél tizennyolcadik fejezetével.) Mitikus, beavató utazás színhelye a huszonnyolcas villamos, az ulyssesi nagy kaland paródiája. Ám Ladár bolyongását látva akár Thészeuszra is gondolhatunk. Igaz, nem a szörnnyel találkozik a hős, hanem saját bonyolult személyiségével. Ebben a modellértékű utazásban az elhunyt barát titokzatos Hermészként van jelen. Az afrikai Argil aktív életét „formálta üzenetté. És Ladár emlékeit felidézve az egyedüllét és az együttlét mezsgyéjére ér, ahonnét már el lehet indulni a másik felé. A szánalom és a szolidaritás tétova gesztusainak bemutatásával a szerző finoman jelzi hőse »kimozdulását«. Amikor a temetőben helyreigazítja a felborult szeméttartót, különös módon éppen a mozdulat profán, köznapi jellege tanúskodik arról, hogy rendelkezik már az istenség esélyével: »Az életcél belül van, nem kívül.« Ezzel a jelenettel búcsúzunk tőle…”2 Az első rész ismeretében ez a folyamat akár klasszikus fejlődésrajzként is fölfogható: a hős bizonyos élmények hatására eszmélkedni kezd, jelleme, világlátása gazdagodik. Ám van egy második rész is, melynek megszólítottja az első rész megszólítója. Ha a nagynéni leveleiben a Ladárra vonatkozó megjegyzésekre figyelünk, akkor az derül ki, hogy az utazás élményeiből a hős vajmi keveset tanult. Fontosnak vélhető megállapításokig jut el (például: a személyt kell figyelemmel szeretni és nem a nagy, megfoghatatlan fogalmakat), ám elbeszélt én és elbeszélő én viszonya alapján joggal tehető föl a kérdés: ki értelmez valójában? Az utazás alatt mi fordul meg Ladár fejében, s mit tesz hozzá az elbeszélő? A kérdésre azért nehéz válaszolni, mert értelmező és értelmezett nem válik el egymástól élesen, az elsődleges elbeszélő maga is átformálja az elbeszélt én figuráját. A második rész tükrében pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy jelentős eltérés van a nézőpontok és értékrendszerek között. „Vedd könnyen, néném, csináld meg az életedet…” – írja Ladár. Erre a nagynéni válasza: „Talán bizony hobbit is válasszak? (…) …nem nevetséges ez: nem az általános vereség bevallása, nem megalkuvás: hülye hobbi, híján a szent mániáknak…?” A szemléleti, mentalitásbeli különbség jelentős: az egyik eltölteni, a másik betölteni akarja az időt.
A nagynéni leveleiből az önmaga elmúlására reflektáló elbeszélő alakja körvonalazódik, Az együttlét így a végső kérdések föltevésében a több mint tíz évvel későbbi Ne féljetek előzményének tekinthető.

Az „édes rokon” kezdet Mikes Kelemen „édes néném”-leveleit idézi és travesztálja. „Egy év levelei sodródnak itt, az elmúlást vállaló őszi idővel zárulva – írja Alexa Károly. – Ám míg az írói levél általában és korábban a konfesszionális üzenet formája volt, itt egyben a játéké és a mindennél fontosabb, az önmeghatározást célzó életjátéké. A szecessziós-posztavantgárd játék itt az, hogy az a »személy« szól most a távolba, akit Mikes szólongatott harmadik évszázada a tenger mormolása közben. Az életjáték pedig a személyiségről, az egyéniségről, az individualitásról megfogalmazott írói vallomás. Olyan alakot teremtett ebben a szakaszban az író, aki nem vállalja az egyetlen szerepet, amit kora, neme, státusa, érzelmi-indulati karaktere véglegesen meghatározna. És bezárna. Ez a hol kedélyes, hol ironikus, hol melankolikus szerepjáték eltünteti a szerepet, és felszámolja az alakot, hogy maga a személyiség szólalhasson meg, s beszélhessen legfontosabb dolgokról – a barátságról, a természetről, a családról, a méltóságról, a halálról, a szeretetről.”3

Kamilla néni kialakult személyisége, szentenciázó hajlama azonban igen gyakran látszat csupán. A „felettébb közlékeny nőszemély” ugyanis arról nevezetes, hogy az érem mindkét oldalát egyszerre látja, a dolgok színét és visszáját egyszerre érzékeli. Az V. levél parainézisz-szerű sorai az együttlét varázslatáról szólnak: „Ne ugorj be annak, aki eszményíti a magányosságot! A magány deformál. A magány csupa roncsolt seb…” Házasságát Dénes úrral (újabb mitológiai párhuzam!) Philemon és Baucis idilljéhez hasonlítja: „mint amikor az összenőtt gyökerű bokrokat megbolygatják: ha az egyiket kitéped, óhatatlanul felborul a másik, nincs többé a földhöz kötése…” A VI. levél viszont „arról, hogy az együttélés pokolian nehéz”. Most az előző fejezet „elrettentő idilljével” szemben „az egybezárt élet” áporodottságáról ír. Az ugyanúgy itt nem csodálatos, hanem csüggesztő, itt nem az együttlét, hanem a magány sarkall. Az emberi lét ebben a levélben folyamatos rekapitulációként, örökös ismétlődésként és körforgásként tűnik föl („a ma se lesz különb” – a tegnap sem volt más, a holnap sem lesz könnyebb). Önellentmondás volna mindez? Semmiképpen, mivel az összetett világlátás feltétele éppen a dolgok rétegzettségének fölismerése.

Bárdos László szerint Jókai Anna ebben a regényben került legközelebb a posztmodernhez.4 Irónia, relativizálás, variációk egymás mellé helyezése, centrum nélküli személyiségek – ezek valóban jellemzőek a posztmodernre. Még a nyelvhasználat, a különféle beszédmódok, regiszterek keverése is emlékeztet a modernség utáni próza megformáltságára. Ebben a regényben az emelkedett, metaforikus megszólalás könnyedén vált át a hivatali nyelv paródiájába vagy éppen a mindennapi nyelv legdurvább szavainak, kifejezéseinek használatába. A villamosutas és a levélíró azonban – ellentmondásaikkal, hulló életükkel együtt – mégiscsak személyiségek. Akármilyen hiányról, tépettségről beszélnek, teljes személyiség hadakozik az azt felőrlő, porlasztó világgal. A modernitás utáni irodalom azt sugallja, hogy minden és mindennek az ellenkezője elmondható, az önmagukban is töredezett, ellentmondásos életek kicserélhetők, a személyiségnek nincs folytonossága, a világ középpont nélkül maradt. Az együttlét szerzőjétől idegen ez a szemlélet. A levélíró emleget egy őrült újságárust, aki alkotók nevét, művek címét keveri össze. Kamilla kommentárja így hangzik: „minden behelyettesíthető, elidegeníthető. Minden elkölcsönözhető, minden tömény hígítható. Olyan a terjesztett szöveg, mint az utcára kitett leányka: a templomba indítottuk, de útközben kedvét töltheti rajta akárki csavargó… (…) azért ezek az írófélék abban hisznek, hogy a világba bocsátott ártatlan mű nem kurvul el.” Kamillának tehát – noha nem hivatásos író – nagyon határozott elképzelései vannak életről és művészetről. Vitája az erkölcsi és mindenféle forradalmat tagadó címzettel a „Szórakozásaim” című fejezetben olvasható. „Te rájöttél, s engem is erről akarsz fölvilágosítani: kerek égen-földön nincs semmi »magasabb«, ami a szüntelen jellemnyirbálást vagy a szüntelen közcselekvés kényelmetlenségeit megérné. A legfőbb intelligencia és a legnagyobb erő: a nihillel szembenézni. Minden melankólia és csalódás oka – hevesen bizonygatod – a heroikus célképzet; a makacs hit, ebben-abban… Csak bele kell nyugodni, hogy a körülöttünk és velünk forgó mechanizmus semmi másért nincs, mint önmaga kedvéért; csak rá kell ébredni, hogy minden feltételezett »örök« egyszerű humbug: a végleges megszűnés tényétől visszahőkölő tudat gyávasága – s rögvest szabadabb a lélegzet, a pillanat rögvest élvezetesebb. A szellemi koloncot lehagyva a törekvések jelenközpontúak. Jogos igény, hogy ami gyorsan múlik és soha nem tér vissza, abból annyi gyönyört sajtoljunk ki, amennyit csak lehet. S ha mindezt úgy tehetjük, hogy örömeink érdekében embertársainkat sem kell bántanunk – az már külön szerencse, mert a kényes – s úgy látszik, kiirthatatlan – erkölcsi normák sem háborítanak. Vagyis – írod, Barátocskám – szó se legyen holmi szenvelgő és fennkölt életeszmékkel fertőzött életmodorról…! Ne hagyjam, hogy a bús Megváltó és hasonszőrű utódai beugrassanak! A lét alighanem arra való, hogy a legszükségesebbre szorított fáradozások után elszórakozzuk az időt, élvezkedvén ki-ki kedvére.” A kellemesség és könnyű közérzet szíves tanácsára Kamilla a „játszani is engedd” József Attila-i axiómáját hozza föl, csak éppen – megint és sokadszor – a fonákjáról: „Figyelmeztetsz: még az óriás boldogtalan József Attila is azt mondta, fél az olyan embertől, aki nem tud játszani… Én pedig azt mondom – sőt konokul ismétlem! –, aki végigjátszotta az egész, másra kapott időt, az az ember még félelmetesebb.”

Ladár „valahogy másként” képzeli el az életet, „fényhordozó” szeretne lenni (újabb adalék az Ulysses-párhuzamhoz), de sok más Jókai Anna-hőshöz hasonlóan képtelen önmagát kiteljesíteni. „A gáncsok, a megaláztatás, a mellőzöttség, az értetlenség. A férfi elviseli. Csak azt nem viseli el, ha mint a feszített íj, évekig remeg fölhúzva, de még a céltáblát se tették elé.” Más-
felől a személyiség tartalékainak elégtelensége miatt úgy érzi, dilettáns, „semmiben sem lehet Schweitzer”, s az utóbbi hasonlatnál maradva ez már nemcsak azt jelenti, hogy nincs lepratelep. Ezt az ellentmondásos személyiséget és sokféle gyökerű válságot pontosan jellemzi Imre László: „A világot hibáztatja Ladár, közben viszont maga is tele van képzelgéssel, affektációval: fantáziájában leprások ápolásának vágya fűti, valójában a hozzá közel esőkkel sem mutat mindig kellő türelmet, »irgalmat«. Számára az önzetlen segítőkészséget képviselő Argil jelenti a példát, de az ő különc vonásait sem hallgatja el. (Az a körülmény, hogy éppen Argil temetésére megy, különös, csüggedt hanghordozásúvá teszi a történetet.) Ladár, ily módon, nem fogadja el a számára adott világot, részben azért, mert ez a világ valóban nehezen fogadható el, részben mert az ő igényei is túlfeszítettek, kamaszosak és egocentrikusak némely esetben. (Az embert mint morális lényt meghatározó elemi érzelmi és erkölcsi kötődések, a családhoz, munkához, tágabb közösséghez fűződő szálak bizonyulnak csökevényesnek, vagy legalábbis az Argil iránti barátság nyilatkozik meg ezek közül igazán markánsan – bár ez indokolható a belső monológ idő- és térbeli mozzanataival.)”5 Kisember, mint ama dublini Ulysses, csak éppen nem a nagyváros útvesztőiben barangol, hanem egy pesti villamoson – igazi kalandok nélkül, a temető felé tartva. Senki, mint ama furfangos görög (neve is az outis-ból, azaz senkiből származik), akiben mégis ott az isteni szikra. „Hogy megint az odüsszeuszi titokhoz érkezünk: isteniségünk nem senkiségünk figyelmen kívül hagyása, hanem megőrző megtagadása, nem elutasítása, hanem megszentelése. Ladár személyiségének ábrázolása erre az axiómára épül.”6

Jókai Anna választhatta volna az egyetlen tudatra, alakra, történetre koncentrált elbeszélés módszerét. Ehelyett sok figura, sokféle mentalitás és történet metszéspontjára helyezi a hőst. „Párhuzamos életrajzokat” futtat egymás mellett, minthogy a könyv alapkérdése, a spirituális, szakrális, testi és intellektuális értelemben fölfogható „együttlét” csak így, több alak egymáshoz való viszonyában ragadható meg. A két regény vagy regényfél kapcsolódása is így érthető meg. Tematikai hasonlóságok helyett hangulati és gondolati párhuzamok sokasága jelenik meg Jókai Anna „tömegszínpadán”. „Mindkét monológ – írta Imre László – egyazon világ problémahalmazáról ad időnként pillanatképszerű, máskor gondolati általánosítással társuló, megint máskor életképszerű beállításokat.”7 Ám hiba volna a regény narrációjában kizárólag a két nagy belső monológot látni. A tudatfolyamatok ábrázolásának gazdag rendszerét kialakítva a szerző fölhasználja a tudatra vonatkozó belső elemzés hagyományosnak tetsző, harmadik személyű grammatikai változatát. Ezek a közlések azonban különösebb gond nélkül megfogalmazhatók első személyben is. Az átélt beszédtől mind pszichológiai, mind stilisztikai szempontból eltér az idézett belső monológok sokasága. Az elsődleges elbeszélő retorikus, racionális és átgondolt, a monologizálók nemritkán asszociatívnak, spontánnak, illogikusnak tűnnek. A szöveget valójában ezek a gyakori szólamváltások tagolják, a cselekményegységeknek jóval kisebb szerepük van. A két nagymonológba újabb és újabb monológok ékelődnek, mivel a narrátor hirtelen valamelyik utasnak adja át a szót. Ladár szaggatott belső monológjába tehát a „saját hangjukon” megszólalók (Bárdos László) illeszkednek, s a monológokat gyakran váltják föl leíró elemek, a villamoson kívüli világ látványelemei. A nyersen valószerű, szinte tapintható emberi és tárgyi környezet leírása akár önmagát jelentő realitásként, állomások, utcák leltáraként is fölfogható. A regény kissé a cinéma direct módszerét is követi: a látott tényeket mintha nem rendezné megszerkesztett folyamattá, nem emel ki, nem teremt hierarchiát. Az elbeszélő mégsem akarja a szenvtelen kívülálló pózát fölvenni. Periféria felé haladunk – az utcák, házak szomorú díszletei mellé kisszerű, elgyötört, szánandó emberi sorsokat képzelhetünk. Ezzel a sivár, reménytelen mélyvilággal összefüggésben írja Rónay László: „izgalmas és összetett a regény tere. Ladár hol ül, hol áll, szemlélődik, hatalmas belső monológokat görget, párbeszédeket idéz fel, melyeket halott barátjával, szüleivel és másokkal folytatott; közben beszélgetnek, vitáznak vagy sopánkodnak az újonnan le- és felszállók, némelyik fejezetben egy-egy jellegzetes, érdekes arc viselőjének belső monológját követhetjük nyomon. Mindez azonban nem fölösleges túlbonyolítása a cselekménynek. Ilyen az élet, mely (…) keretet nyert a zsúfolt villamosban. Ilyen az emberek nagy többsége: egyszerű, szürke, a zsebében gyéren csörgő forintjait számláló, napról napra élő, s ezekből a kopott, gyakran elfeslő hétköznapokból kerekedik ki a lét nyersanyaga, melyet lehet természetesen idealizálni s nagy eszmékkel megtölteni, mégis ebben a naturális, tapintható valószerűségében teljesen hiteles, igaz. (…) kopott ruhájú, szomorú tekintetű nyugdíjasok váltják egymást az üléseken, s Ladár bizony jogos szorongással gondol sorsukra; ellenszenves törtetők és ügyeskedők villannak fel megállónyi időtartamra, faji előítéletek merülnek fel szófoszlányokban, szánandó nyomorékot látunk görögdinnyével egyensúlyozva, elmebeteg asszony szökken fel a villamosra hatalmas kézirat-paksamétával…”8 A „villamosba konzervált életszelet” rögzítése, megírása ugyanakkor önreflexióként is megjelenik. „A gyötrő szégyenérzet, már egy levél fogalmazásakor. Valóságos testi kín. Anyagba foglalni, leredukálni, egyszerűsíteni. Vagy föltupírozni. Ebből nem osztottak nekem.” Mégis, az elbeszélés nehézségei ellenére is írni akar, jelet hagyni maga után. Ezért jegyezhette meg Nagy Imre, hogy a huszonnyolcas villamosnak van egy észrevétlen utasa is, a szerző, aki saját alkotói gondjait tárja föl. Az elsődleges elbeszélő szólama tele van szentenciával. „Nem minden esetleges, ami annak látszik.” De a kijelentést a „semmi sem bizonyos” előzi meg. „Az együttlétek foszlékonyak vagy talán – a látszat ellenére – szálaikban szakíthatatlanok.” Jókai Annának ez a regénye legalább annyira szól a „jeges űrről”, mint az együttlét kívánatos állapotáról.

1Bárdos László: A szabálytalanság összhangzatai. Az együttlét. In Önismeret és beavatás. Bp., 2002. 116.

2Nagy Imre: A megtalált szerep. Jókai Anna: Az együttlét. Jelenkor, 1998. 11. sz. 1079.

3Alexa Károly: Én és a többiek. In A szerecsen komornyik. Bp., 1999. 121–22.

4Bárdos László: i. m. 113., 129.

5Imre László: Jókai Anna: Az együttlét. Alföld, 1988. 3. sz. 75.

6Nagy Imre: i. m. 1080.

7Imre László: i. m. 74.

8Rónay László: Mértéktartó modernség. Jókai Anna: Az együttlét. Új Írás, 1987. 12. sz. 124.